Holtodiglan…

Egetverően nagy szerelem volt az övék, amolyan igazi holtomiglan, holtodiglan. Amikor összeházasodtak, senki fiának el nem hitte volna, hogy valaha is féltékeny lesz a párjára, vagy azt, hogy a másik okot ad rá. Pedig így lett. Már egy éve figyeli. Folyton későn jár haza, kényszerű túlórákra hivatkozik, állandóan fáradt, és kerüli a testi érintkezést. Olcsó kifogásnak tartja a védekezését, hogy az új beosztásban, melyet egyébként pont egy éve sikerült kiverekednie magának, igen nagyok az elvárások, aminek persze ő maximálisan igyekszik megfelelni, és nem csak utána olvas a szakirodalomnak, de tovább is képzi magát egy tanfolyamon.

Ettől azonban nem kellene olyan fáradtnak lennie, hiszen még csak ötvenéves! Ugyanakkor mostanában többször járt orvosnál is, valamiféle férfias panaszra célzott halványan, talán szégyellte bevallani. Na de végül is, ötvenéves, ebben a korban már sok minden előfordulhat!

Ez idáig nem tudta rajtakapni, se hazugságon, se semmi más jelét nem lelte annak, hogy nő lenne a dologban. De lehet, hogy csak nagyon ügyes! Kimódolja, hogy neki jó legyen, az asszony meg tűrje zokszó nélkül a mellőzést. Hát ezentúl majd még jobban odafigyel….

Rendesek a kollégái. Hamarjában egy kis összejövetelt rendeztek a tiszteletére, így ünnepelve meg, hogy szűk egy év után, ismét sikerült előbbre jutnia a vállalati ranglétrán. Megérte a sok munka, az állandó fáradtság. Az asszonyon is észrevette, hogy neheztel, talán már kombinálni is kezdett, hogy mire fel az a sok túlóra. De hát őértük csinálta, főként az asszonyért. Hogy többet költhessen, hogy a szabadidejüket együtt és nívósabb helyeken tölthessék ezután. Dehogy gondolt ő másra! Az a kis „férfias” probléma – már ami egy ötven körüli férfinál elő szokott jönni -, az is csak kizárólag az asszony miatt aggasztotta. Szerette őt, szerette volna minél tovább boldoggá tenni, ezért is járt utána, nehogy a panaszai komolyabb orvosi problémává fajuljanak. Hál’ istennek, mostanra teljesen rendeződött minden, semmi akadálya a gondtalan együttléteknek!

Míg ezeket végiggondolta, körbejárt, és fogadta a gratulációkat. Koccintgatott, közben hallgatta a kollégák, köztük egy pár régi haver frivol vicceit, élcelődését. Ha mostantól több fizetést viszel haza – mondta az egyik – és az asszony rákérdez, eddig hová dugtad a pénzt, mit mondasz? Tudjuk, milyen rövid pórázon tart, és ráadásul őrülten féltékeny. Végre túl vagy a nehezén, bedolgoztad magad az új beosztásban, oldottabb, virgoncabb lehetsz odahaza is. Az asszony persze majd azt is másnak tudja be. Miért vagy te olyan áldott jó természet, hogy állhattad meg, hogy még csak rá se nézz más nőre, ennyi év alatt! Vajon mit tenne veled az asszony, ha komolyan gyanúba kerülnél? De hát veled ez nem fordulhat elő, te még mindig csak őt szereted, érte hajtasz. Mondd, megéri?!

Végig az utolsó kérdés motoszkált a fejében, amíg könnyű felöltőjét hosszas keresgélés után kiemelte a szekrénybe préselt többi kabát közül. Magára húzta, és sietős léptekkel indult a közelben parkoló gépkocsija felé. A házuktól egy saroknyira meglátott egy virágüzletet. Kiszállt, és a fiatal eladótól, habozás nélkül, egy tucat vörös rózsát kért. Minden szál fájdalomdíj egy-egy hónapért, melyek alatt – legalább is a neje érzése szerint -, érdemtelenül elhanyagolta őt.

Odahaza az asszony meglepődve nyúlt a csokorért, megköszönte, de gyanakvóan nézett rá. Szemében a fel nem tett kérdés: csak nem megcsaltál, bűnöd van, ezért a bocsánatkérés?! Akkor ő, hogy minden gyanúját eloszlassa, szelíden homlokon csókolta, mint régen, majd megcsókolta a kezét is. Jó felesége volt mindig, és tényleg őt szereti, évtizedek óta egyes-egyedül csak őt.

Csendben megvacsoráztak, aztán az asszony elmosogatott, majd – rossz – szokása szerint, elidőzött egy kicsit az előszobában. Rendezgette, rakosgatta a fogasra akasztott kabátokat. Mániákusan, újra meg újra elrakja azokat a darabokat, amikből egyszerre több van kinn.

A gyerekeknél se tűri, hogy egyszerre több pár cipőjük legyen elől. Valahol, a lelke mélyén, még értékeli is nejének ezt a rendszeretetét, másoknál ugyanis maga is megkritizálja, ha szalad a lakás.

Ő az ágyban várta, az asszony azonban most feltűnően sokáig elmaradt. Ennyi kabátja egy hadseregnek sincs, hogy ilyen sokáig tartson az elpakolásuk!

Amikor végre a neje feltűnt az ajtóban, ő addigra annyira elálmosodott, hogy csak jó éjszakát kívánt, és már aludt is.

Másnap a kollégái körbeállták, és kíváncsian faggatták, hogy mi volt otthon. Nem is igazán értette a nagy érdeklődés okát. Ismét előléptették, és ez valóban nagy újság volt a feleségének is, de hát ettől még nem fordult fel fenekestül az életük, nincs miről mesélni. A kollégák kis csoportja csalódottan oszlott szét, mintha mást vártak volna. Talán azt hitték, majd esti, nagy hancúrozásról számol be nekik? De még ha lett is volna, mi közük hozzá?!

Ettől kezdve, esténként, amikor hazaérkezett, a felesége alig szólt hozzá. Ha kérdezte, mi baja, csak annyit mondott, fáradt, hagyja békén. Ellensúlyozta viszont a nyomott hangulatot az a tény, hogy az asszony egyre-másra a kedvenc életeit főzte. Nap mint nap előállt valami újdonsággal, többnyire tartalmas, finom, de nehéz ételekkel lepte meg vacsorára. A hangulat azonban továbbra sem engedett fel, aminek az okát nem értette. Jókat evett, és lassan kezdte azt hinni, a felesége őiránta érzett megbecsülése, na meg az öregedés, ezzel jár: jó, kiadós, zsíros ételek, és szinte semmi szex. Aztán időnként, majd egyre rendszeresebben, epetájékon erős fájdalmat kezdett érezni. Görcsölt, és egy alkalommal már hányt is. Az asszony, aki egyébként nagyon aggályoskodó szokott lenni, most furcsa mód nem küldte azonnal orvoshoz, sőt, ő győzködte, hogy ne nyugtalankodjon, csak a rég meglévő kis epekövei rakoncátlankodhatnak, érzékelve a tartalmasabb, zsírosabb kosztot. Három hónapra rá, éjszaka ki kellett hívni hozzá a mentőt, az epevezetéke perforálódott, reggelre meghalt.

Az orvos utóbb azt mondta, az epéjére jobban oda kellett volna figyelni, komolyan venni a tüneteket, az ő korábbi diagnózisát, amit csak az asszonynak mondott el. Hogy minden zsíros falat egy szög a férje koporsójába. Ő persze tudja, hogy az asszony csak jót akart, finomságokkal kényeztetni az urát, de nem jól tette, mert végső soron a túl zsíros, masszív házi koszt ölte meg a férfit. Diétával akár még két évtizedet is elélhetett volna.

Az asszony nyilvánosan sírt, otthonra azonban elfogytak a könnyei, vagy tán otthon már mást gondolt. Azt, hogy ha azon a végzetes estén, amikor az előléptetése ünneplését követően a férje hazatért, és az előszoba rendezgetése közben a felöltőjében nem találja meg azt a bizonyos csipkés fehérneműt, hűtlensége kézzel fogható bizonyítékát, mindez valószínűleg nem történik meg. De persze ő számított rá, mindig is sejtette, tudta, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik, aki görbe úton jár. Hát azért etette, hogy többé ne csalhassa meg.

Az irodában napokig szóbeszéd tárgya volt a váratlan haláleset, de szóba került az előléptetési party is. A három, vicces kedvében lévő fiatalember, akik kitalálták, hogy a party után egy csipkés női alsót rejtenek az ünnepelt kabátzsebébe, csak maguk között beszéltek az esetről. Végül is, a tréfából nem lett semmi különös, jól sült el, az asszony nyilván vette a lapot, kollégájuk kimagyarázkodott, ami nem lehetett nehéz, az ő hűséges természetét ismerve. Azért sajnálták, hogy nem voltak tanúi a jelenetnek, mennyire felháborodhatott az elején a féltékeny asszony, míg meg nem magyarázta a férje, hogy csak a haverjai tréfálhatták meg, az oldott hangulat ürügyén. Másnapra egyébként ők is megbánták a tettüket, azért is nem kérdeztek rá, később pedig már nem volt értelme forszírozni a dolgot. Ha a kollégájuk frissiben nem hozakodott elő a fejleményekkel – gondolták -, akkor a dolog maradjon is az, aminek szánták, ártatlan férficsíny…

A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt az ajtón kitóduló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, jobbkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora, gyógyult sebhelyei és az elhalványodott égésnyomok ellenére is szép arcú nőnek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt.

A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Nagyon köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, az asszony bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyednének szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonosnak is tűnhet. Fiatal voltam és szerelmes. Szerelmes egy gyönyörű, bogárszemű lányba, akit még iskolai szépségkirálynőnek is megválasztottak, és aki a legnagyobb bánatomra külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke. Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így alakult, nem rajtam múlott.

Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam, a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja, apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is váltunk volna egy párrá. Ki tudja, mit hoz a múló idő? Az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét párnak a jobbkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordanak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak kettő van, egy jobb kézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán szinte ledermedt. Az arca pillanatok alatt átalakult, elkomorodott, a szemét könnyek lepték el.

A férfi meglepődött. Asszonyom, ennyire meghatotta a történetem? Ön nagyon empatikus lélek. Engedje meg, hogy megköszönjem az együttérzését. Azzal ráhajolt a nő kezére.

Hogy ajkával a csukló porcelánfehérségű, finom bőréhez érhessen, alig észrevehetően félrehajtotta a kesztyű szárát, és akkor meglátta a halvány, de azért még jól kivehető galambrajzolatot…

Az utca a témán hever

A cím elsőre talán meghökkentőnek tűnhet, ennek ellenére, a dolog mégis megesett. Elmesélem…

Már a költözésével nagy feltűnést keltett, mivel három teherautónyi holmival érkezett újdonsült lakhelyére, az alföldi falucskába. A szomszédok némelyike az utcán ácsorgott, mintha semmi dolga nem akadna, a szemérmesebbje meg az ablakból, a függöny mögül leste, mi mindent hozott magával az új lakó.

Hamarosan kiderült, nem csak bútort, berendezési tárgyakat, konyhai felszerelést szállítottak a behemót gépkocsik, de lekerült róluk három nagy, öt kisebb ketrec, valamint négy kalitka is. Az egyik bámészkodó, mintegy csak magának, megjegyezte: nem is tudtam, hogy kisállat kereskedés nyílik a szomszédban.

Pedig erről szó sem volt. Az újonnan érkezett csupán állatbarát volt, de azt igen magas fokon művelte, amiről a környezete is hamarosan meggyőződhetett.

A nagy ketrecekből két tacskó, egy keverék németjuhász és egy borjú nagyságú szelindek kecmergett elő, a kisebbekből meg hármasával, különféle színű és fajtájú macskák ugráltak ki és széledtek szét a falusias porta tágas udvarán. A kalitkák sejtetni engedték a tartalmukat, mármint, hogy azokban vélhetően madarait utaztatta a tulajdonos.

Bogarat ugyan – legalább is, láthatóan – nem hozott magával a városi asszony, azonban mégis azonnal elterjedt róla, hogy bogaras, hiszen ilyen sok állatot tartani a háznál, több, mint szokatlan.

A beköltözés után a szomszédos porták lakói bizony megtapasztalhatták, milyen is ennyi állat közelségében élni. A macskák elárasztották a környéket, néha beugráltak a nyitott konyha- vagy szobaablakon, besurrantak a kamrába, odapiszkítottak, belefaltak a földön hűlni hagyott ételbe, egyszóval mindenütt otthon érezték magukat. A két tacskó párban járt, átbújtak a kerítés legkisebb résein is, megkergették a csirkéket, kacsákat, nemritkán egynek-egynek a nyakát is megszorongatták. A keverék németjuhász holdas éjszakákon tutult, fájdalmasan fülrepesztő, idegesítő vonyítással ugatta világgá a bánatát.

A madarak legalább nem kerültek a házon kívülre, de az utcáról benézve, bárki láthatta, amint az üvegezett veranda ablaka mögött, egyre csak járták kerge táncukat.

Az asszonyról az első perctől kezdve beszéltek a faluban. Téma lett különcsége, s ezt maga se tagadhatta volna. A zöldségestől kezdve a hentesig bezárólag, már mindenki ismerte furcsa szokásait, mármint, hogy zöldpaprikát egyesével, a különféle magvakból ugyanakkor több zacskónyit vásárolt, s míg disznócombból tizenöt dekát kért a maga számára, az állatainak kilószám vette a különféle csontos húsokat és a mócsingot.

Nem csoda hát, hogy az első naptól fogva, faluszerte pletykáltak róla. Téma volt, mulatságnak tekintették, ha szóba került szokatlan viselkedése.

Egy hónapja élt már az új közegben, amikor a postás a közvetlen szomszédjához dobta be az ő levelét. Bár, ki tudja, nem volt-e abban némi szándékosság, már a postás részéről, aki igencsak irtózott a nagytestű szelindeknek még a látásától is.

A szomszéd egy kora esti órán – kénytelen, kelletlen – nekiveselkedett, hogy maga kézbesítse ki a rossz címre érkezett levelet. Kivételesen nem látott kutyát az udvaron, de macskát sem, ami merőben szokatlan volt, így kicsit merészebben óvakodott be az idegen portára.

Többszöri, bátortalan kopogását vélhetően nem hallották meg odabenn, mert hosszabb várakozás után elszánta magát, és belépett a házba.

Hát, amit ott látott, attól a szája is tátva maradt, és bizony, amikor később elmesélte, senki nem akarta elhinni. Azt mondták, biztosan képzelődött, vagy csak kitalálta a történetet.

A tágas nappaliban ugyanis vendégeskedés folyt. A házigazda az asztalfőn ült, körben, mellette jobbról és balról, magasított székeken a macskái foglaltak helyet, nyakukba kötött apró textil szalvétával. Az asztal közepén süteményestál, teás ibrik meg egy hasas tejes kancsó trónolt. Az asszony ez utóbbiból éppen tölteni készült az egyik csészébe, mely a macskavendég előtt állt. A konyha felől a szelindek érkezett, nagy szájában tálcával, rajta további műanyagcsészék, alátéttel együtt. Meg kell hagyni, ügyesen csinálta, és még akkor sem ejtette el, amikor a váratlan látogató megköszörülte a torkát, és beköszönt a szobában ülőknek.

Láthatóan, senki nem lepődött meg. Mintha mindez teljesen természetes dolog lenne, mármint az „ötórai tea”, ilyen jeles asztaltársasággal.

Az asszony köszönetet mondott a személyes kézbesítésért, és asztalhoz invitálta az új vendéget, aki azonban nem kért belőle, mondván, ő már otthon meguzsonnázott, hasonlóképpen, a szerettei körében. Ezzel meg is voltak.

Másnap, az egész falu megint az új lakóról beszélt. Téma volt az eset mindenütt, ahol egynél több ember összejött vagy megfordult. A közértben, sorban állás közben a postán, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, és isten tudja, még milyen helyeken, a lényeg az, hogy a történet egyre színesebb lett, egyre dagadt, minél többen értesültek róla. A legutolsó verzió szerint, már úgy mesélték, maga a háziasszony, négykézláb, szájában egy tálcát egyensúlyozva szolgálta fel a teát és a süteményt az asztalfőn ülő szelindeknek, és a macskáknak. A keverék németjuhász pedig kétszer is kért a teából.

Ilyen és ennél badarabb történetek keltek lábra, arról a szegény állatbarát nőről.

Akadt persze, aki ennél józanabbul gondolkodott. Megjósolta, hogy előbb vagy utóbb, de az asszony is elviselhetetlennek fogja érezni a helyzetet, hiszen az állatok egyre csak szaporodnak, amit persze, elsősorban a macskákra kellett érteni. S hogy akkor mi lesz? Hát, a macskák majd megeszik a madarakat, a kutyák meg a macskákat, és így tovább…

A falucska közben élte a maga életét. Fejlődött, gyarapodott, s egy fél évre rá, hogy a hóbortos asszony odaköltözött, már azt is tervbe vették, a szomszédos nagyközséghez hasonlatosan, bevezetik a gázt. A fűtési szezon kezdete előtt be akarták fejezni a munkálatokat, mert az úgy lett volna igazán kifizetődő, azon kívül, a sietséget az is indokolta, hogy fogytán volt már az emberek türelme. Sokan morgolódtak, mennyire megnehezült a házaik előtt a gyalogos közlekedés, a gáz vezetése miatt. Különösen az öregeknek okozott gondot a mély árkok fölött átívelő, keskeny pallókon való szükségszerű egyensúlyozás.

A jó szándék és akarat ellenére, már október végén jártak, amikor sor kerülhetett a munka utolsó fázisára, vagyis hogy a lefektetett hatalmas csövekre föld kerüljön, és visszaálljon a régi, jó rend. Ám azon a hétvégén, váratlanul, leesett a hó. Esett vagy jó félméternyi, ami pedig ilyenkor még igazán nem szokásos.

Ha leesett, hát leesett. Az ugyan nem lehet akadálya az ároktemetésnek. A munkások nagy vehemenciával hozzá is fogtak, hogy betemessék a gödröket. Zuhogva, dübörögve hullott a föld a vastagon behavazott csövekre, de ez a zene kellemes volt a falusiak fülének, hiszen azt jelentette, újra szilárd talajon járhatnak, és megindulhat végre az a drága, jó meleget adó gáz…

Napokkal később, teljesen helyreállt a közlekedés, és megindult a fűtés is.

Az emberek, ha valahol összejöttek, megbeszélték a tapasztalataikat. Persze, ilyenkor is, mindig akadt valaki, aki felvetette: és a gázon kívül, nincs valami hír a mi kedves állatbarátunk felől? De nem volt semmi hír.

Sőt. Olyannyira nem, hogy már az is szóba került, csak nem vált valóra a jóslat? Mármint, hogy a macskák megették a madarakat, a kutyák a macskákat, azután a kutyák… Mivel – úgy visszagondolva -, vagy egy hete nem látta senki az állatok gazdáját. Se a zöldségesnél, se a hentesnél, de másutt sem. Annyira csak nem zárkózott be a téli idő elől, hogy még élelemért se jár ki?!

Újabb hét telt el, úgy mond, „esemény” nélkül, amikor a körzeti megbízott névtelen levelet kapott. Az ismeretlen bejelentő arra kérte, nézzen utána, mi történhetett, ugyanis jó ideje senki nem találkozott az asszonnyal, ellenben a verandaablakon át belátni a házba, ahol szédülten, össze-vissza röpködnek a papagájok, az udvaron naphosszat ugatnak, vonyítanak a kutyák, a macskák pedig teljesen ellepték a szomszédos házakat.

A rend őre eleget téve a bejelentésből fakadó kötelességének, becsületesen utánajárt a dolognak. A házban nem találta a gazdát, az állatok azonban jó ideje ellátatlanok lehettek, így intézkednie kellett, hogy szállítsák őket menhelyre, esetleg egy állatkertbe, vagy bárhová, ahol hajlandóak befogadni őket.

A különc asszony – bár már ott se volt testi mivoltában -, mégis szóbeszéd tárgyát képezte, téma maradt továbbra is …legalább is, még egy darabig. Rebesgették, hogy világgá ment, mert már maga sem bírt a megszaporodott állatállománnyal. Hogy bűncselekmény áldozata lett, az is felmerült, de ezt később teljesen kizárták.

Újabb félév telt el. Egyszer csak gáz lett, mármint a gázzal. Szivárgást észleltek, és jó, hogy a Józsi bácsi rá nem pipált – szokása szerint, a háza előtti kispadon ücsörögve -, mert bizony attól kezdve a pipáját csak a mennyországban szívhatta volna.

Jó darabon felbontották hát a betemetett, felületükön szépen elegyengetett gödröket. Mélyre ástak, keresték a meghibásodás okát.

Épp ebédidő közeledett, amikor az egyik munkás felkiáltott: jöjjön ide művezető úr! Itt fekszik egy ember. Hát szóljon neki, hogy keljen fel – kiáltott vissza csak úgy félvállról a megszólított. De nem lehet – folytatta a munkás – mert ez ide van halva.

Na, erre már mozgolódás támadt. És valóban. A gödör alján, a cső mellett, ott feküdt egy múmiává aszalódott holttest. A kiérkező helyszínelők, majd a hozzájuk csatlakozó rendőrorvos hamarosan megállapították, női test az, méghozzá az eltűntnek hitt, különc, állatbarát asszony földi maradványa.

Hogyan kerülhetett oda? Hát valószínűleg, a keskeny pallón megcsúszott, aztán belepottyant a kiásott árokba, végzetesen megsérült, a váratlanul leesett nagy hó meg betemette. A többit elvégezték az árkokat befedő, szorgalmas munkások…

És akkor valaki, az ott toporgó, bámész falusiak közül, nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: na, ez is csak a mi falunkban eshetett meg, hogy az utca a témán hever…

A téma az utcán hever

Ki ne ismerné a szólást, miszerint „a téma az utcán hever”. De bizonyára kevesen tudják, hogy a mi falunkban milyen esemény adott rá okot, hogy a szólást magunknak kisajátítsuk….

Kis településünk nem mindennapi, jól ismert figurája volt Kokas Bálint, akit ifjú korában „Nyakas Kokasnak”, évtizedekkel később többnyire már csak „a Bálint”-nak nevezett a köznyelv.

De hát miből is állt az ő nagy híressége? Hát csak abból, hogy vagy ötven évvel azelőtt, amikor a gazdasági helyzet szintén nem volt rózsás, „kitántorgott” Kanadába. Na, nem akart ő örökre ott maradni, csak dolgozni egy kicsinykét, hogy szerezzen valamit, s azután abból meg tudja alapozni az életét. Dehogy maradt volna ő odakint, amikor idehaza olyan szép lány várta, mint a Róza!

Eltelt pár év, és a Nyakas Kokas, talán már kicsit lehiggadva – megtaposva az élet, na meg a kinti nehéz munka által -, hazajött. Hozott is valamicskét, amiből megházasodott. Dolgozott aztán ő további egész életében, de az idegenben töltött éveket csak nem tudta elfeledni. Hogy legalább lélekben újra meg újra átélhesse azt a csodát, hogy világot látott – de még milyen világot! -, hát egyszer csak elkezdett mesélni. Azon túl aztán be nem állt a szája. Bármiféle nagyobb összejövetelre került sor, legyen az lakodalom, keresztelő vagy tor, előbb vagy utóbb, de sort kerített rá, hogy előhozakodhasson kanadai élményeivel.

A többiek először szájtátva hallgatták, mint döntötte sorra – egymaga – a kanadai rengeteg szálas juharóriásait, s hogy egyszer még egy puma is felkergette a fára. Más alkalommal meg azt mesélte el, amikor egy kicsinység felittak, s ölre mentek a favágótársaival, végül a nagy összekapaszkodásnak az lett az eredménye, hogy őt főbe kólintották egy fejszével, s a halántéka mellett még most is látszik a nyoma, egy hosszú, kifehéredett forradás.

A lagzin vidám dolgokat mesélt, hogy milyen is volt, amikor a vödrük becsúszott a tó jege alá, aztán amíg a zord időjárás meg nem engedte, hogy a legközelebbi lakott helyre eljussanak, egy avitt, zsíros sapkában hordták be a havat a kunyhóba, s abban is melegítették a víznek valót. A lakodalmi nép épp a libasülthöz fogott, mikor kedve támadt elmesélni, hogy odakinn kedvenc csemegéjük a pirított mókus volt.

Ha keresztelőre, s az utána tartott közös, nagy evészetre volt hivatalos, az idegen, külhoni táj szépségeit ecsetelte. Mesébe illően írta le a Niagarát, mondván, úgy képzeljék el a hatalmas zuhatagot, meg az alatta képződött rengeteg, nagy vizet, hogy abba az egész falujuk házastól, mezőstül, minden lakosával és állatával együtt fürödhetett volna élete végéig. Kívánta, hogy az újszülött is megláthassa a nagyvilág mindeme csodáit.

Máskor, mikor a korcsmában ültek, iddogálás közben, mellét kifeszítve mesélte, hogy ő nem csak favágó volt ám odakinn, de jártak csapatostul aratni is. Ó, azok a végeláthatatlan kanadai gabonamezők! Hogy bírta ő még akkor a munkát! Csak csodálták, akkora búzával töltött zsákokat vett a vállára. Aztán meg lejutott ő délebbre is, átment Ámerikába, és abba a fránya Kaliforniába gyűtötte a narancsot. Azóta se bír ránézni a gyümölcsre, annyira elege lett belőle!

A toron valami szomorút illett mesélni. Ilyenkor azzal állt elő, hogy képzeljék csak el, milyen gyönyörű országházuk van a kanadaiaknak – hasonlatos a mienkhez -, amitől Ottawában úgy elszorult a szíve, hogy napokig a szavát se tudták venni, vörös szemmel feküdt, vörös szemmel kelt, alig látott a könnyeitől. Hazagondolt akkor ő, a saját kis falujára.

Lassan már betéve tudta mindenki a kanadai-ámerikai meséket, s észrevette Bálint is, hogy hallgatóközönsége unatkozik, s egyre lanyhul az iránta, meg az élménybeszámolói iránt való lelkes érdeklődés.

Hát megcifrázta egy kicsit a dolgot. Újabb elbeszéléseiben a puma már nem őt kergette fel a fára, hanem ő a fenevadat, továbbá a fejére kapott ütéssel sem ért véget a dolog, mert azt ő fél tucattal viszonozta, amit ellenlábasának a teljes bal füle bánt. Egyszer meg lesiklott a Niagarán, s hogy milyen vizes lett, el nem tudják képzelni, egészen belebetegedett, hetekig nyomta az ágyat. A fáról is, nem szedte, csak úgy fél kézzel rázta le a narancsot, s olyan sebesen vágta a rendet a búzába, hogy társai messze lemaradtak tőle. A vállára pedig rendszerint két gabonás zsákot rakatott, s csárdás léptekkel hordta be azokat a csűrbe.

Később, sokak meglepetésére, már olyasmit is kezdett mesélni, hogy farkaskalandja volt, meg kutyafogattal versenyzett, sőt, meg is nyerte a vetélkedést. Kaliforniai tartózkodása során, ponyvás szekérrel vándoroltak egyik helyről másikra, rezervátumi bennszülöttekkel közösködtek, megesett, hogy egyik társuk gyilkosságba keveredett, és így tovább….

Amikor a hallgatóság egyik tagja otthon ezt előadta, könyvtáros felesége megjegyezte, hogy most már érti, miért is vett erőt az öregen az a fenenagy olvasási szenvedély, mert újabban Steinbeck és Jack London könyveit kölcsönzi ki, s hordja haza tucatszám.

A valamikori Nyakas Kokasból lett Bálint, téma volt addig is, azontúl azonban még több okot adott arra, hogy beszéljenek róla.

Legújabb színes meséi – mert amúgy jó beszélőkéje volt az öregnek -, ismét magával ragadta a hallgatóságát. Téma volt szinte mindenütt, és mindenkor. Történeteit továbbadták egymásnak a falubeliek a piacon, a rendelőben s a vegyesboltban, de még néhanapján, amikor kapálás közben megállt a kezük, s felegyenesedtek, hogy pihenjenek egy kicsit, ott is szóbahozták Bálintot, s az ő hihetetlen kalandjait. Egyszer még a kultúrház helyi rádiója is riportot csinált vele, hogy ugyan, mondja már el, hogy is esett meg híres kalandja azzal a rettenetes, kanadai fenevaddal.

Csak egy volt a baj, hogy az évek múltával Bálint észrevette, még mindig színes ugyan a nyelvezete, s élvezetes a beszámolója is, de csak akkor, ha egy kicsit többet iszik a kelleténél. Ezt, sajnos, odahaza Róza asszony is észrevette, szapulta is érte eleget az urát. Hogy már elég öreg, hagyjon fel a sok nagyotmondással, ne szédítse meséivel a nálánál fiatalabbakat, főként ne igyon annyit, mert megárt, s még egyszer a vesztit okozza.

Hát igaza lett az asszonynak, mert egyszer ez a nap is eljött. Bálint a korcsmában igencsak felivott, meg is eredt a nyelve rendesen. Csak akkor lepődött meg, amikor zárórakor mindenki szétszéledt, s neki is haza kellett volna mennie. De nem ment, a lába ugyanis nem vitte. A kinti sötétség homályosította-e a látását, vagy az a jó szatmári szilva, ki tudja, tény, hogy az utcájuk sarkánál elterült. A földről feltápászkodni nem tudván, bele is nyugodott, hogy ott éri a hajnal. Elaludt, mint odahaza az asszony is, az értelmetlen várakozástól.

Reggel zörgettek a portájukon. A kutyaugatásra Róza álmosan kiballagott, s látta, a szomszéd pékség kis inasa áll a kapujuk előtt. A fiú elkezdte, de befejezni nem tudta a mondókáját a nevethetnéktől. Majd megfúlt, köhögött, krákogott, mire nagy nehezen el tudta mondani, hogy azt üzeni a pék úr, „a téma az utcán hever”.

Róza először nem is értette, majd megértette, s úgy, ahogy volt, papucs nélkül szaladt ki az utcára, hogy az urát felszedje, s mielőtt még többen meglátnák, haza menekítse.

A történet nem maradt titokban, mint ahogy nem is maradhatott. Szájrul-szájra terjedt, s azontúl, ha a faluban Bálintról esett szó, valaki mindig megjegyezte, hogy milyen is volt az, amikor „a téma az utcán hevert”…….

Minden nap szenteste

Álmos volt, és már épp lecsukódni készült a szeme, amikor eszébe jutott, mit mondtak aznap – a téli vakáció előtti utolsó tanítási napon -, a barátai. Mindnyájan azt állították, hogy nem a tanórák elmaradása a legjobb a szünetben, hanem maga a karácsony. Azon belül is, a legörömtelibb esemény a szentestei ajándékosztás, ami a karácsony fénypontja.

Azzal a tudattal, vagy inkább tudatlansággal aludt el, hogy nem értette: ajándékot ő az év más napján is szokott kapni, például a születésnapjára vagy a névnapjára, de vajon mitől olyan különleges a barátai számára a karácsonyi ajándékozás?!

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka, annak ellenére, hogy ő még pizsamában volt, rögtön a konyhaasztalhoz ültette, de annak is csak az egyik sarkán – a hatalmas, még jeges pulyka mellett – szorított számára helyet, hogy ott gyorsan reggelizzen meg. Azután ugyanolyan gyors tempóban öltözzön fel, mert apuka már berregteti az autót, mennek a piacra a fenyőért. A nővére köténnyel a derekán mézeskalácsot formázott a gyúródeszkán, és még a kutyának is dolga volt, épp akkor nyalta fényes tisztára a tányérját. A fát megvették, szokás szerint feldíszítették, megvolt a karácsonyi pulykavacsora is, majd, szenteste lévén, az ajándékok felbontása következett. Mint az elmúlt években szinte mindig, most is kisautó került elő a díszcsomagolásból, olyan modell, amilyen még nem volt neki. Anyuka a kapott márkás parfümöt szagolgatta, apuka az ajándék inget próbálta fel, a nővére azonnal beletemetkezett az új könyvébe, mivel nagyon szeret olvasni.

Egyáltalában nem érezte, hogy ez az este más lett volna, mint mondjuk egy névnapi összejövetel, vagy a születésnapja, mert akkor is mindig szokott kapni valamit, hiszen az az ünnepeltnek kijár. Hamarosan mindnyájan elvonultak a szobáikba, és elcsendesedett a ház…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka a konyhában fogadta, látszott, már korábban elkezdett főzni, a mirelit pulyka is félig kiolvadt. A reggelit gyorsan be kellett kapnia, apuka már az udvaron várt rá, együtt mentek a fenyőért. A lánytestvére cukormázzal vonta be a mézeskalácsot, és a kutya farkát csóválva leste, mikor kerül a tisztára nyalt tányérjába valami finomság, ami ilyenkor a konyhában le-lepottyan az asztalról. A fenyő hamarosan feldíszítve állt a hallban, majd megvolt a karácsonyi vacsora, és a gyertyagyújtás után sorra került a szenteste utolsó mozzanata, az ajándékok kibontása. Kisautót kapott, olyan márkát, amilyennel még nem rendelkezett. Hát ez is csak olyan ajándék, mint a korábbiak – gondolta -, és beállította a többi autó közé a sorba. Aztán lassan mindenki aludni tért. Úgy bújt be az ágyába, hogy nem érezte sem a karácsony, sem az ajándék okozta különös örömöt…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Olyan ismerős volt minden. Mintha ezt egyszer – vagy talán nem is egyszer – már átélte volna. Anyuka a karácsonyi pulykát tömte a fűszeres töltelékkel, a nővére meg-megnézte, sül-e már a sütemény a sütőben. Apuka elment a fenyőért, és a kutya már a második adag töltelék maradékot ette ki a táljából. A fenyőre felaggatták a szokásos díszeket, a karácsonyi vacsora is finom volt, na és a szentestén, az ajándék kibontásakor se érte meglepetés. A kapott kisautó – ez alkalommal is egy új típus – nem okozott igazi örömöt. Mielőtt elnyomta volna az álom, az ágyban megint csak az okot kutatta, miért nem különlegesen szép és jó az ő karácsonya, és miért nem okoz számára olyan örömöt a szentestei ajándékozás, mint az osztálytársainak…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Már szinte behunyt szemmel is látta, mint birkózik anyuka a hatalmas karácsonyi pulykával, miként ügyeskedik nővére a sütőnél, apuka hogyan cipeli be a kocsiról a fenyőt, és a kutya most se törődött mással, csak farkcsóválva leste, mikor pottyan le számára a konyhaasztalról valami további ínycsiklandó falat. A fát korán feldíszítették, de szentestéig jócskán volt még idő.

Váratlanul az ötlött az eszébe, milyen is lenne, ha nem csak sablonos ajándékokat kapnának karácsonykor, olyanokat, amilyenekre nagyjából már mindenki számít?! Az ajándékok mindig a boltból származnak, és szinte már az eladók is tudják, hogy – néhány nappal az ünnep előtt -, apuka milyen parfümöt vesz a feleségének, anyuka milyen inget a férjének, újonnan megjelent könyvet a lányának, és a szülei együtt választják ki a következő kisautót a fiuknak, vagyis neki.

Tulajdonképpen a nővére és ő mindig a szüleiktől kapnak ajándékot, amit a felnőttek pénzért vásárolnak. Ugyanakkor se ő, se a nővére még sohasem adtak ajándékot karácsonyra a szüleiknek vagy egymásnak. De hiszen nincs is annyi zsebpénzük, miből vennének ajándékot? De kell-e igazán pénz az ajándékozáshoz?! Behúzódott a szobájába, és buzgón tenni-venni kezdett. Amikor elkezdte, még nem is tudta igazán, mit fog csinálni a többféle fényes, kemény kartonból, a sok színes ceruzával, meg fonallal. Aztán az ötletek csak úgy jöttek maguktól.

Egy dobozka alaprajzát rajzolta meg, majd mielőtt a kivágott mintát széleinél behajtogatta és összeragasztotta volna, színes tollal kacskaringós, varázslatos virágokat rajzolt minden oldalára.

Azután egy újabb kartonból hosszú, keskeny lapocskát vágott ki, amit bagoly formájúra szabott, és az élethű madarat ki is festette arany meg barna színű filctollal.

Besurrant a szülei szobájába, és kivett a szekrényből egy csúnya, fából készült ruhafogast. Olyant, amire apuka gyakran panaszkodott, hogy szálkás, és már nem egyszer beleakadt az ingnyaka, teljesen kihorzsolta, úgyhogy a ruhadarab előbb-utóbb nem is lesz hordható. A vállfát ügyesen bevonta színes zsineggel, még mintát is font rá, kifejezetten jól mutatott, egy valódi indián se csinálta volna meg szebben ezt a kézimunkát.

Lassan elérkezett a vacsoraidő, majd az azt követő szokásos, szentestei program, az ajándékok kibontása.

Anyuka meglepetéssel vette észre, hogy a sejthetően drága parfümöt rejtő áruházi papírtasak mellett, egy kisebb csomag is meglapul. Kibontotta, és abban egy remekbe szabott, oldalán virágos mintázatú dobozkát talált, a mellétűzött cetlin, ákombákom betűkkel, felirat állt: Gyűrűtartó.

Nővére a lapos kis csomagból egy baglyot ábrázoló könyvjelzőt húzott elő, aminek duplán örült, mivel épp a napokban hagyta el valahol a kedvenc könyvjelzőjét.

Apuka teljesen elhűlt az ajándéka láttán, persze jó értelemben. El nem tudta képzelni, hogyan juthatott neki eszébe ez a ragyogó ötlet, mármint egy ilyen praktikus, egyben különleges dolog, a fonallal művészien bevont vállfa?! Megfogadta, hogy arra csakis a legújabb ingét akasztja fel, ami ily módon biztosan megmenekül mindenféle károsodástól.

Az ő ajándéka kisautó volt. De most kivételesen ezt sem bánta, mert apuka megígérte, hogy farostlemezből együtt fabrikálnak majd a gyűjteménye számára egy szuper játékgarázst. A nővére hozzátette, hogy ő a műanyag ablakok elkészítését vállalja, mert az iskolai gyakorlati órán éppen ház makettet csináltak, és legalább élőben is kipróbálhatja a tudását. Anyuka momentán nem tudott mit érdemben hozzátenni, inkább megfogadta, ha elkészül a garázs, az avatóra egy szép nagy tortát süt, és a tetejére az ő kedvenc autómárkáját fogja megmintázni marcipánból.

Még sokáig beszélgettek a fenyőfa körül. Egyikük se álmosodott el olyan hamar, mint az eddigi karácsonyokkor szokott. Újabb és újabb ötletek kerültek szóba, hogy mit és hogyan lehetne a jövő karácsonykor másképpen csinálni, hogy az ne szokványos legyen, hanem igazi, emlékezetesen nagy ünnep mindannyiuk számára.

Amikor este végre ágyba került, még sokáig nem tudott elaludni. Életében először élvezte igazán az ünnepet. Végre ő is adott valamit, megajándékozta a családtagjait. És még meg is dicsérték érte! Büszke volt magára. Úgy érezte, ilyen örömteli karácsonya még sohasem volt.

Másnap reggel frissen ébredt, egy valóban új napra

Csörgősipka

Kulcsával kinyitotta az ajtót, belépett az előszobába, majd, mintegy képletesen, a kalaptartóra dobta a csörgősipkát.

Hát igen. Három héttel ezelőttig fogalma sem volt arról, hogy köznevetség tárgya, bolondnak nézik, ha láthatatlanul is, de csörgősipkát visel a fején.

Azon az ominózus napon, teljesen véletlenül történt, hogy a hatalmas munkaterem másik végén, távol az ő íróasztalától, megcsörrent a kollégája telefonja, és ő automatikusan felvette. Bele sem szólhatott még, amikor egy ismerős hang a következőket búgta a fülébe: Szia, te drága! Mégis tudunk ma találkozni. A „tudod ki”, túlórázik, este nyolcig szabad vagyok. Fél ötkor találkozhatunk a szokott helyen. Csókollak!

Ezzel meg is szakadt a vonal. Egy teljes percbe tellett, míg magához térve konstatálta, a saját felesége hangját hallotta, amint éppen randevút, és valószínűleg nem az elsőt, beszélt meg a fekete hajú, sötét szemű, nála tíz évvel fiatalabb, jóképű kollégával.

Ezek szerint, csalja a felesége, és a munkahelyén valószínűleg mindenki tud a dologról, kivéve őt. Most vált csak számára világossá, miért is súgtak össze néha a háta mögött olyan gunyoros arckifejezéssel a kollégái.

Hetekig várt, de ma végre döntésre jutott. Tisztázza a dolgot az asszonnyal, nem hagyhatja, hogy továbbra is bolondot csináljanak belőle.

Átöltözött, s amikor kiment a konyhába, a feleségétől üzenet várta az asztalon: „Fodrásznál vagyok, sokáig el leszek – dauer -, egyetek, amit találtok. Csók, anya.” Legalább most tudom, hogy hol van – gondolta.

A konyhaajtóban összefutott a tinédzser lányával. Na, még ez is! Épp a napokban derült ki, hogy a lánya is átverte. Fél évig pumpolta azzal az indokkal, hogy beiratkozott egy francia nyelvtanfolyamra, és arra kell a plusz pénz. Aztán kiderült, szó sincs nyelvtanulásról, a fiúját kidobták az állásából, és a szórakozásaik fedezésére kellett a pénz. A franciáról azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Na, de legalább ezt egyszer s mindenkorra tisztázták.

A lánya, tőle merőben szokatlanul, melegen üdvözölte, és rögtön rá is tért a tárgyra. Apu, nagyon bánom, hogy nem voltam veled őszinte, ígérem, többé nem lesz ilyen. Képzeld el, azt hiszem, a megkomolyodás útjára léptem. A suliban madárfigyelő klub alakult, és én beléptem, mert nagyon érdekesnek tartom, hogy még vidékre is fogunk utazni, madárlesre. Az éves tagdíj megfizethető, de persze a vonatjegyre is kell majd pénz.

Adott neki, hogy ne adott volna. Ilyen értelmes célra sosem sajnálta a pénzt, talán tényleg észhez tér ez a lány.

A szobába lépve, négyéves fiát a televízió előtt kuporogva találta. Szia, kisöreg! Mi újság? – kezdte volna, de a gyerek hátra se nézve, csak odalökte: Apu, ne zavarj! Nem látod, hogy az oroszlán most cserkészni be az antilopot! Ma ezt másodszor adják, de megnézem, ha lehet, harmadszorra is. Olyan izgi!

Aranyos kölyök – gondolta. És milyen szép kisfiú. Fekete haj, sötét szemek, csinos kis arc. Bomlanak majd utána a nők, ha egyszer felnő!

És akkor valami szöget ütött a fejébe, amire eddig még sohasem gondolt. Ő maga nem egy kifejezetten jóképű férfi, éppen csak megjárja. És nem is fekete hajú, de a felesége sem. Igaz, hogy az asszony vörös haja festett, de az alapszíne is világosbarna, mint az övé. Nincs is fekete hajú a családjukban! Legalább is, az övékben nincs. De bizonyára van a kollégáéban! A munkahelyén hat éve dolgozik, az asszonyt pedig az első év végén vitte el bemutatni. A karácsonyi buliban ismerkedtette össze a kollégáival. Azóta tartana?! Azóta csalja az asszony?! A fia talán nem is az övé?!

Azt hitte, mindjárt megőrül. Akkor más jutott az eszébe. Madárfigyelés? Hiszen a lánya utálja a biológiát! Amikor két éve kanárit akartak venni, ő volt, aki leginkább tiltakozott. Azt mondta, ki nem állhatja azokat a tollas dögöket. Neki ugyan ide ne hozzanak a lakásba egy madarat, mert akkor ő elköltözik a nagymamához!

Vagyis megint átverte. Pénzt csalt ki tőle egy olyan célra, amiről azt hitte, és jól hitte, biztosan adni fog.

Az asszony meg épp most nincs itthon! Nincs kivel megbeszélni a dolgot. Hol is van? Fodrásznál? De hiszen három nappal ezelőtt is fodrásznál volt! Vagy akkor se, és most se?!

Őt mindenki csak átveri! Folytonosan becsapják, hülyének, bolondnak nézik. Hát az is, ha hagyja!

Felugrott, és azzal a feltett szándékkal sietett ki az előszobába, hogy azonnal elmegy. Már az éjszakát sem tölti velük egy fedél alatt, inkább szállodában alszik. Elhagyja az asszonyt, és az egész csalfa családját. Nem lesz többé mindenki bolondja!

Kabátot vett, belebújt a cipőjébe, és már nyitotta is az ajtót. A kalaptartóról a láthatatlan csörgősipka a fejére ugrott, s amikor kapkodva behúzta maga után az ajtót, az egyik bojt majdnem odacsukódott…

A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben magányosan ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt a kiáramló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, balkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora ellenére is szép arcú hölgynek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt. A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, a nő bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyedtek volna szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonos is lehetne. Fiatal voltam és szerelmes, egy szép arcú, bogárszemű lányba, aki külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke.

Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így lett, nem rajtam múlott. Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam: a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja és apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is lettünk volna egy pár – ki tudja, mit hozott volna a múló idő -, az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért én ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége is. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét pár balkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordhatnak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak egy van, egy balkézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán, váratlanul mintha megelégelte volna a beszélgetést. Vagy tán attól tartott, hogy túlzott bizalmasságot engedett meg magának egy idegen férfival szemben, így gyorsan elbúcsúzott. Köszönöm még egyszer, minden jót – és sietős léptekkel elindult az egyik lépcsőfeljáró felé.

Csak amikor az aluljáróból a felszínre bukkant, akkor konstatálta, hogy mégis csak rossz helyen jött fel, de úgy gondolta, majd ott helyben korrigálja az irányt. Semmiképpen nem akart visszafordulni.

Haza érkezvén, az üres lakás hűvössége, mint mindig, most is megborzongatta. Őt soha nem várja otthon senki. És ez így megy már negyven éve.

A kesztyű csuklórészén az összegyűrődött bőrt elegyengette, a balkezesből előkandikáló galambrajzolaton, megszokásból, gyöngéden végigsimított, majd mindkét kesztyűt feltette szokásos helyükre, a kalaptartóra.

Közben elmélázva arra gondolt, az a másik bizonyára boldogan él a társával, ő meg teljesen egyedül van. Bár a sebeiből felépült, a kómából is magához tért, és – a hírekkel ellentétben – nem halt meg, azonban a baleset során elveszített, művégtaggal pótolt bal kézfeje miatt múltbéli kapcsolatát nem kutatta, más párt pedig nem keresett, és nem is talált magának…

Egy fogamra való történet

Az orvost telefonhoz hívták, így ő ott maradt egyedül, szája szélére biggyesztett nyálszívóval, a fogorvosi székben ücsörögve. A helyzetből adódóan, elkezdett morfondírozni.

Mit is keres ő itt? Igaz ugyan, hogy letört egy darab a tömött fogából, de csak néha érzékeny. Lehet, meg is szokta volna, azt a kis kellemetlenséget. Helyette ide jött, és kínoztatja magát. Már érkezéskor felborzolta idegeit az orvos hiábavaló negédeskedése: kedves barátom, csak nem fáj a fogunk? – kérdezte tőle viccesen. Mit lehet erre válaszolni? Azt csak nem mondhatja, hogy ha közös lenne a fogsoruk, az orvos bizonyára óvatosabban végezné a dolgát, tudván, milyen fájdalmasan kellemetlen érzés a fúrás…

Már éppen végzett a letört tömés maradékával, amikor menet közben újabb, kezdődő romlást fedezett fel egy másik fogán. Azt is meg akarta fúrni. Ha már itt van, s elszánta magát, egy kalap alatt, essünk túl azon is – kedélyeskedett az orvos. Itt tartottak, amikor telefonhoz hívták.

Belegondolva, még az sem biztos, hogy az első fogkezelést simán átvészeli. Volt tapasztalata e téren, tudta, hogy a már „megbirizgált” fog ismételt fúrása, milyen idegtépő tud lenni. Szó szerint, mivel ez a foga gyökérkezelt, az ideget belőle – elvileg – kiölték, de a korábbi esetekből tudja, az újabb fúrás is fájni szokott. És tetejébe, ilyenkor az orvosok mindig kétkedve fogadják a betegek sirámait. A „jaj, ez most nagyon fáj!” kitörést általában azzal ütik el, hogy: kedves barátom, ez a fogunk már nem fájhat, hiszen a múltkor kiöltük belőle az ideget!

Az orvos közben visszatért, így a kezelés folytatódott.

A sejtése persze, beigazolódott. Tényleg fájt az idegölt fog fúrása. Próbálta lazára venni a dolgot, a humoros oldalánál megfogni, s kérte az orvost, adjon be egy kis fájdalomcsillapítót, akkor egyiküknek se fog tovább fájni.… a feje. Ő ugyanis már nem érezné a fúrást, az orvosnak meg nem kellene hallgatnia a folytonos panaszáradatot, az ő nyavalygását. Kis huzavona után, megegyeztek egy fél Lidokain injekcióban. És ő még hálapénzt is akart adni…

Megkínlódott nagyon, remélte, jó darabig a rendelő felé se kell néznie, látniuk se kell egymást az orvossal.

Azzal azonban nem számolt, hogy egy településen élnek, hát bárhol, óhatatlanul összefuthatnak. Erre sor is került hamarosan, csak éppen a felállás változott.

Amikor meglátta munkahelyére, az önkormányzat okmányirodájába belépő orvost, önkéntelenül nagyot nyelt, s nemrégiben tömött fogába reflexszerűen belényilallt a fájdalom. Sajgó fájdalom indult el benne, tisztára úgy, mint Pavlov kutyájánál a nyálképződés, a csengő hallatára.

A doki először fel sem ismerte, csak az ügyét intéző hivatalnokot látta benne. Ezért ő, éreztetvén, hogy már ismerik egymást, udvariasan rákérdezett: miben segíthetek, doktor úr? – s közben magában megpróbálta legyőzni a csak lassan csituló rossz érzést, melyet a legutóbbi fogkezelés kellemetlen emléke okozott.

Elveszítettem a személyi igazolványomat, újat szeretnék csináltatni – kezdett hozzá, szokásától eltérően, kicsit visszafogottan az orvos.

Tehát, nem voltunk elég figyelmesek, elveszítettük a személyi igazolványunkat – összegezte ekkor ő, a probléma mibenlétét.

Először is, ki kell váltanunk egy születési anyakönyvi kivonatot. Ehhez el kell mennünk az anyakönyvi hivatalba, természetesen akkor célszerű, amikor félfogadás is van. Ezután vásárolnunk kell egy illetékbélyeget. Ezt persze a postán, mivel mi erre, nem vagyunk berendezkedve. Itt, helyben, ugyanakkor meg lehet csináltatni a fényképet, ami színes lesz, és hogy igazán jól mutasson, ahhoz előbb talán a fodrászhoz is el kellene mennünk, mivel egy ilyen komoly okmány nem egy-két évre szól. Persze, ha közben el nem veszítjük megint. Aztán, ha mindezeket beszereztük, akkor ismét el kell ide jönnünk, sorszámot húznunk, és ha sorra kerülünk, már készülhet is az a fránya kis okmányocska…

De hová siet, ne futamodjon meg, nem fog fájni! A lényeget még nem is mondtam. Legelőször ezt a háromoldalas nyomtatványt kell kitöltenünk, mivel ezzel kezdődik az egész ügymenet.

Doktor úr, olyan piros az arca, csak nincs rosszul?! Hogy érzi magát?

Mintha a fogamat húznák, vagy fúrnák (?!), kedves barátom…

Pipitér

Amikor a kisváros főtere új díszburkolatot kapott, s a félkörben elhelyezett padok mögötti részt beültették bukszussal, ráadásnak középre felállították a bronzkakas absztrakt szobrát, a tér elkezdett jelentőséggel bírni a környékbeliek szemében.

A padokra időnként öregurak telepedtek, kik kalappal a fejükön, egyenes derékkal, botjukra támaszkodva méláztak a múlton, vagy kritikus szemmel kísérték figyelemmel az ifjabb nemzedék vircsaftját. Más alkalmakkor terhes kismamák ejtőztek rajtuk, olyan békés, belső mosollyal az arcukon, mely csak a leendő édesanyák sajátja. Olykor-olykor a vásárlásban, s ügyes-bajos dolgai intézésében megfáradt középső korosztály tagjai is megjelentek a téren, s az élet futását egy pillanatra megállítva, megpihentek a padokon.

Állandó birtokosai, mondhatni bérlői voltak azonban a cizellált fém lábakon álló fa ülőalkalmatosságoknak a környéken élő nyugdíjas nők, kik között az arisztokratikus külsejű, ezerráncú matrónától, a fénykorában csak ténsasszonynak nevezett, még a hetvenen túl is rózsásan kerekarcú, gömbölyded kofaasszonyon át, a közhivatalokból nyugalmazott tipikus nagymamákig bezárólag, a női nem szinte minden fajtája, szép számban képviseltette magát.

Innen is kapta a nevét, s lett a térből „Pipitér”.

A tél kivételével, ameddig csak az időjárás megengedte, a padok sohasem voltak üresek, azokon mindig ült valaki, de a nők közül rendszerint egyszerre többen is.

Beszélgettek, eszmét és pletykát cseréltek, jöttek-mentek a hírek, átsüvítettek a városon, reggeltől délig, s azután délután folytatva, egészen addig, míg csak az alkonyi nap látható volt az égen.

Hogy miről beszélgettek? Hát természetesen az élet folyásáról, a mindennapok történéseiről. A téren mondhatni állandó jelleggel feltűnő, ott legtöbbet elidőző hölgyek többsége – sajnos, magától értetődően – egyedülálló volt.

Ebből adódóan nem is lehet csodálni, hogy a gazdagon zöldségezett csibebecsinált, meg a diós-meggyes rétes különleges receptjén kívül, az ízületi bántalmakkal, magas vérnyomással és koleszterinnel való örökös bajlódás mellett, az unokázáson túl, e beszélgetéseknek elmaradhatatlan témája volt a társ hiánya, illetve, az esetleges férfipartner lehetősége.

Itt aztán széles választékban előfordult mindenféle eset. Volt, aki arról mesélt, van egy nyolcvanon túli özvegyember ismerőse, aki elhozta hozzá a főzőjét, s a belevalót is pótolja időközönként, azután rendszeresen meghívatja magát, csak hogy a kávézás ürügyén, ha rövid ideig is, de hölgytársaságban lehessen. Itt rögtön közbeszóltak a szomszédos padról, hogy „hozzám meg elhozhatná a tévéjét, kettesben élvezetesebb lenne a műsort nézni”. Valaki letorkolta: csak nem gondolod, hogy egy vénember felcipelné hozzád a hetedikre a tévéjét? „Miért? Hát van nálunk lift!”- vágott vissza önérzetesen az első közbeszóló. Itt-ott halk kuncogás hallatszott, aztán más vette át a szót: hozzám ebédelni jár fel egy kedves öregúr. Cserébe, megengedte, hogy válogassak az elhunyt felesége ruhatárából. Sajnos, csak a nagykabát volt jó, kicsit felszedtem magamra az utóbbi időben. „Cipőt nem lehetne elhozni tőle?” – röppent fel oldalról egy roppant gyakorlatias kérdés. „Neki már úgysincs szüksége rá” – folytatta a megkezdett gondolatot. A másik, látszólag, belement. „Mekkora is a lábad? Majd nézek valamit.”

Ekkor egy újonnan érkezővel bővült a hölgykoszorú. A padon ülők összébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki. Alig helyezkedett el azonban, kérdések özönét zúdították rá. Klárika, mesélj! Mi van a lovagoddal?

A történet kezdetét mindenki ismerte, most a fejleményekre voltak kíváncsiak. Klárika, a köztudottan jó nyugdíjjal rendelkező, egyedül élő, intelligens, egyébként nagyon gyakorlatias asszony, pár hete megismerkedett egy snájdig, vélhetően jómódú, pazarul öltözködő, felékszerezett öregúrral – az illető saját bevallása szerint -, művészemberrel. Már a megismerkedésük is olyan romantikus volt! Klárika a szőlőjükbe utazott le, amit ugyan a gyerekek műveltek, de neki is volt ott egy kis konyhakertje, némi virág, és a kertészkedés jó időtöltésnek bizonyult. Néha csak a levegőzés kedvéért utazott le a pinceházhoz, na, meg egy kis rendcsinálásért. Lényegében rendszeresen megfordult azon a buszon, ahol meglátta őt az ősz titán. Eleinte csak lesegette az asszonyt, ami nem is neki, hanem a mellette ülő szomszédasszonyának tűnt fel. „Te, ez a férfi úgy idebámul, egyfolytában bennünket néz.” Melyik? – kérdezte Klárika. „Hát az az ősz, ott a középső ajtónál.” A következő alkalommal a buszmegállóban látták meg, és azt is, hogy nézegeti a fenn ülőket. Egyszer csak megakadt rajtuk a szeme, és fellépett a buszra. A két ülő asszony közelébe furakodott, és megint csak nézte, figyelte őket. A szomszédasszony előbb leszállt, az ő telkük közelebb volt, Klárikának még tovább kellett utaznia. A férfi a megüresedő helyet azonnal elfoglalta, azután haladéktalanul beszélgetést kezdeményezett. Mintha tényként állapította volna, úgy jegyezte meg: „Maga még mindig nagyon szép”. Az asszony meglepődött: Ismerjük egymást? „Még nem, de én szívesen venném” – jött az őszintének tűnő, ám kicsit lehengerlőnek is szánt, azonnali válasz. Mint aki biztos tudatában van annak, elutasításban nem lehet része, hiszen ez eddig mindig bevált. A férfi ezután engedélyt kért, hogy bemutatkozhasson, majd tovább folytatta az udvarlást. „Látom, Önnek természetes a szépsége, nincs is szüksége semmiféle művi kiegészítésre. Elbűvölő ez az ezüsttel csíkozott, fekete hajkoronája – másnak még festetnie sem sikerül ilyen gyönyörű színt -, hibátlan a bőre”. Ehhez nem volt mit hozzátenni, nyilván minden nőnek jólesik ilyent hallani, így Klárika se fűzött hozzá semmit, csupán udvariasságból megköszönte a bókot. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, és folytatta: „Ön láthatóan nagyon intelligens, és remek érzéke van az öltözködéshez. Minden egyes ruhadarabja harmonizál a többivel, színben is.” Klárika tovább hallgatott, várva a folytatást, mire akar kilyukadni a másik. A férfi, félve attól, utastársa hamarosan leszáll, a lényeget még feltétlenül el akarta mondani: „Ezen az üdülőhelyen lakom, egy exkluzív öregek otthonában. Magam művészember volnék, a családom külföldön él, egyedül nem jó, szívesen megismerkednék egy szép, intelligens hölggyel, akivel lehetne sok közös témánk, sétálhatnánk, beszélgethetnénk. Itt a névjegyem. Nagyon örülnék, ha felhívna, egy későbbi találkozás reményében, amikor Önnek is alkalmas.”

A Pipitér hölgykoszorúja eddig ismerte a történetet. De vajon mi lett a folytatás?!

Klárika kicsit restelkedve kezdett bele: Mivel a családom is buzdított – olyan régen vagyok már egyedül, és végül is mi baj származhatna belőle -, tényleg felhívtam az illetőt. „Neve nincs?” – vágott közbe egy kíváncsi női szoprán. „Van, de annak most nincs semmi jelentősége – és Klárika, a rövid közjáték után, folytatta a mesélést.

Szóval, az üdülőhelyen, ahol lakott, most én szálltam le, várt a busznál. Míg a tó körüli park irányába sétálgattunk – közben persze összetegeződtünk -, ő egyfolytában csak beszélt, beszélt…. Amikor azonban egy pillanatra megtorpantam az utunkba eső kirakat előtt – az unokámnak láttam egy remek sport trikót -, szinte felháborodva kiáltott rám: Klárika, most kirakatokat nézegetünk, vagy arra figyelsz, amit én beszélek?! Meglepődtem, kicsit meg is ijedtem, végül is nem vagyok én gép. Attól, hogy őt hallgatom, a szemem még lát. A parkhoz érve, egy padhoz invitált. Én azonnal leültem, de ő, igencsak körülményesen, előhúzott egy nagy zsebkendőt, maga alá terítette, csak azután telepedett mellém. Én bátorkodtam megjegyezni, hogy nem is olyan koszos a pad, mire ő pikírten csak ennyit mondott: igen, de az én nadrágom világosabb, mint a te ruhád.

A presszóban – igaz, a kávéra ő hívott meg -, egyszer csak elkezdte firtatni a körülményeimet. Mint egy kész nyomozó! Hogy „Klárika, mekkora is a lakásod? Hány szoba van benne? Te minden nap főzöl? Én ugyanis nem szeretem az éttermi kosztot…..” és így tovább.

Mit akar ez? – rémültem meg. Csak nem akar odaköltözni hozzám?! Hát, majdnem eltaláltam. Hamarosan előadta, hogy ő nem akarja húzni-halasztani a dolgot. Ha már ilyen szépen egymásra találtunk, össze is költözhetnénk, mármint ő költözne az én lakásomba. És csak sorolta, sorolta az elvárásait.

Hál’istennek, már fizettünk, így nem volt annyira meglepő, hogy felálltam. Kifelé menet egyfolytában azon gondolkodtam, hogy tudnék lelépni. A megálló a közelben volt, és épp egy távolsági busz állt benn. A sofőr az utolsó felszállónak is odaadta már a jegyét, készült becsukni az ajtót, amikor elkezdtem szaladni a jármű felé. Csak úgy futtomban kiabáltam vissza a lovagomnak: Nekem már muszáj mennem. Sajnálom!

Csak állt ott, ledermedten. Azt a képet, amit vágott, érdemes lett volna látnotok! Mire felocsúdhatott, már bizonyára el is tűntem a szeme elől. Megvallom őszintén, visszanézni se volt kedvem. Na, ennyit a kalandomról. Gondolom, egyikőtök se irigyel.

A többiek kicsit csalódottan hallgattak, azt remélték, a beszédtéma huzamosabb ideig biztosítva lesz, mármint a Klárika sztorija, folytatásokban. Hát nem így lett.

A nap leszállóban volt már, a Pipitér lassan kiürült. Klárika az utolsók között maradt, ő a közelben lakott. Éppen felállni készült, amikor váratlanul egy, a középkorúnál alig idősebb, csak látásból ismert nő állt meg a padja előtt, és megszólította: Ne haragudjon Klárika, de véletlenül fültanúja voltam a történetének. Én is magamra maradtam, de nem bírok egyedül élni. Nekem nem számítana, ha azonnal be is akarna költözni, jól főzök, a kirakatok sem érdekelnek, és én is megnézem, mielőtt leülök egy köztéri padra. Ideadná az úr telefonszámát? Ha az elmondottakat jól értelmeztem, magának már úgy sincs rá szüksége…

Fatehén

A személyzetis tízpercenként hívott be közülünk valakit a kötelező beszélgetésre, megállapítandó, alkalmasak vagyunk-e mind a hárman arra, hogy hat hetet a vállalat gazdasági szakterületén gyakornokként eltöltsünk, szorgos, érdeminek még igazán nem nevezhető munkával.

Már a vége felé járt a meghallgatás, amikor utolsónak befutott még egy társunk, végre egy lány.

Nekünk, fiúknak, rögtön az jutott az eszünkbe, mennyivel oldottabb lesz majd az a naponkénti, félórás kis ebédszünet, ha lesz a körünkben egy lány is, akit ugrathatunk, pajzánkodhatunk vele együtt, vagy az ő rovására, de esetleg még az udvarlás is szóba jöhet.

Ez utóbbi egyáltalában nem volt kizárható, mivel a lány igazán helyes volt. Kellemesen formás, telt idomai, nagy, barna bociszemei voltak, és hogy jól felvágták a nyelvét, az is gyorsan kiderült.

Nem bírtuk megállni, hogy rögtön, megismerkedésünk legelején, el ne kezdjük szekálni, mármint, hogy hogyan is akar egy lány a közgazdasági pályán érvényesülni, amikor az köztudottan számolással, és logikus következtetési képességekkel jár, a női nemre meg ugye, nem jellemző a racionális gondolkodás. A lány azonban nem hagyta magát. Csak úgy pörgött a nyelve, amikor szellemesen, de azért csípősen visszavágott, hogy márpedig a házaspárok esetében általában a nő a pénzügyminiszter, mert mi is maradna hó végére a családi kasszában, ha nem a nők osztanák be okosan a pénzt.

Az első összecsapás eredménye így döntetlenre sikeredett, bár, ha őszinték akartunk volna lenni, be kellett volna vallanunk: a szópárbajt inkább társnőnk „könyvelhette” el sikerként, hiszen ő egyedül volt, mi pedig fiúk, vele szemben, hárman.

Az újabb meglepetés másnap ért bennünket, amikor kiderült, hiába voltunk oda olyan nagyon a férfiúi önérzettel, mármint, hogy a közgazdaságtan a férfiak tudománya, kiderült, hogy a főosztályt, ahol bennünket is foglalkoztattak, egy komoly, középkorú, nagydarab nő vezeti, férfiakat meghazudtoló határozottsággal. Ha néha összefutottunk a folyosón, a köszönésünket ugyan fogadta, de olyan kemény, rezzenéstelen tekintettel nézett át rajtunk, hogy szinte megfagyott bennünk a szusz.

Egy alkalommal éppen az irodája előterében várakoztam, amikor hallottam, hogy a következő feladatot adta a titkárnőjének: Klári, szólj oda, hozzák már a havi összesítést, hamarosan indulnom kell a minisztériumba. Klári odaszólt, ahová kellett, de vagy tíz percig semmi sem történt. Én a postabontásra vártam, így fültanúja voltam a fejleményeknek is. A főnöknő ismét kiszólt, most már kicsit erőteljesebb hangon: Klári, hozzák már azt a kimutatást?! Klári megint rátelefonált az illetékesre, de megint nem történt semmi. Senki nem jött, hogy loholva hozza a várva várt statisztikát. Ekkor a nagyasszony megjelent a szobája ajtajában, és úgy elbődült, hogy ijedtemben leejtettem a postakönyvet. Klári!!!!! Mondd meg nekik, hogy ha azonnal nem robognak ide azzal az átkozott papírral, holnaptól már be se kell jönniük!

Hogy ez a mai világban mit jelent, azt nagyon is jól el tudja képzelni mindenki. Klári már nem is telefonált, csak a nyaka közé szedte a lábát, és maga rohant el valahová, ahonnan, pár pillanattal később, nagy sietve vissza is tért, karján egyensúlyozva egy nagy köteg papírt, a kimutatást, bizonylatokat, számlákat és belégeket. Mivel így a feje a nyakán maradhatott, nem harapta le haragos főnöknője, hát csak lerogyott a székébe, és pihegve, lihegve, nagy levegőt véve, próbálta rendbe szedni megrongált önbizalmát. Pedig ő nem is tehetett semmiről.

A közös irodába visszatérve, elújságoltam társaimnak, mit tapasztaltam. Meg is állapodtunk abban, hogy szerencsére, nem mi kerültünk összetűzésbe a hatalmas főnöknővel, s ezentúl még jobban odafigyelünk, hogy a konfliktus lehetőségét is kerüljük vele kapcsolatban.

Amint elismételtem, szinte eljátszottam, hogyan bődült el, az egyik fiú, különben nagy tréfamester, rögtön kitalálta: magunk között ezentúl Fatehénnek fogjuk titulálni a hirtelen haragú, egyébként kevés szavú nagyasszonyt.

Persze, ebédidőben is szóba került a dolog. A fiúk addig unszoltak, míg el nem meséltem, mi több, hitelesen előadtam, hogyan is követelte a kimutatást titkárnőjétől a részlegvezető asszony. Lánytársunk, előbb megütközött, hallva a csúfolódó titulust, mellyel a társadalom egy értékes nőtagját illettük, de aztán maga is elmosolyodott.

Nem akartuk mi bántani a főnöknőt, csak annyira illett rá a gúnynév. Hiszen nagydarab volt, meg aztán el is bődült néhanapján, amint azt a későbbiekben is nemritkán alkalmunk volt megtapasztalni, és nem csak nekünk, hanem az egész folyosónak. Többek között azt, hogyan kéri számon, egyébként jogosan, a kiszabott feladat teljesítését, vagy netán utasítást ad, jó előre jelezve, hogy a feladat határidőre való pontos elkészítését feltétlenül elvárja, és személyesen ellenőrizni is fogja.

Így visszagondolva, egész kellemesen telt a gyakorlati idő, melyet a nagyvállalatnál kellett eltöltenünk. Személyesen, szerencsére, sohasem kerültünk a Fatehén látóterébe, bár az is igaz, fontos, elszúrható feladatot nem is bíztak ránk felnőtt kollégáink, meg aztán mi is igyekeztünk jól végezni a nekünk kiadott munkát.

Hamar bebizonyosodott, egy szem lánytársunk még náluk is jobban törekedett a tökéletes feladat-végrehajtásra. Rajta pedig egyáltalában nem látszott, hogy tartana a szigorú főnöknőtől. Ő csak saját elhatározásból hozta ki magából a maximumot. Örökké hajtott, folyton lótott-futott, udvarias, ugyanakkor gyors, pontos és készséges volt. Abszolút igyekezett megfelelni a gyakornok iránti elvárásoknak.

Szinte észre se vettük, máris eltelt a hat hét. Kézhez kaptuk szerény keresetünket, amit majdnem sikerült is elvernünk a közeli presszóban, ahová beültünk egy utolsó, jóízű beszélgetésre.

Már fizettünk, amikor körbejártak a közös fotók, amit még a vállalatnál készítettünk, emlékére a boldog gyakornoki időknek. Mindenki aláírta a másikét, utolsónak – időközben igazi barátunkká vált – lánytársunk is. Egy kicsit gondolkodott, amikor leírta a nevét, aztán váratlanul visszakérte a fotókat, és a neve alá odaírt még valamit.

A kép az aprópénzzel együtt került ki odahaza a zsebemből. Először az arcokon futott végig a szemem, majd a hátoldalon lévő aláírásokat is átböngésztem.

Ekkor vettem csak észre, hogy barátnőnk a nevéhez, még odaírt valamit. Szó szerint ezt: a Fatehén borja.

A névazonosság híján, édesanyja doktori címmel megfejelt leánykori neve alapján, valószínűleg sohasem derült volna ki, ő meg nem dicsekedett vele, de végül is igaz volt, amit tréfálkozásainkkor még csak nem sejtettünk: társnőnk a főnökasszony lánya volt, a Fatehén borja…