Minden nap szenteste

Álmos volt, és már épp lecsukódni készült a szeme, amikor eszébe jutott, mit mondtak aznap – a téli vakáció előtti utolsó tanítási napon -, a barátai. Mindnyájan azt állították, hogy nem a tanórák elmaradása a legjobb a szünetben, hanem maga a karácsony. Azon belül is, a legörömtelibb esemény a szentestei ajándékosztás, ami a karácsony fénypontja.

Azzal a tudattal, vagy inkább tudatlansággal aludt el, hogy nem értette: ajándékot ő az év más napján is szokott kapni, például a születésnapjára vagy a névnapjára, de vajon mitől olyan különleges a barátai számára a karácsonyi ajándékozás?!

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka, annak ellenére, hogy ő még pizsamában volt, rögtön a konyhaasztalhoz ültette, de annak is csak az egyik sarkán – a hatalmas, még jeges pulyka mellett – szorított számára helyet, hogy ott gyorsan reggelizzen meg. Azután ugyanolyan gyors tempóban öltözzön fel, mert apuka már berregteti az autót, mennek a piacra a fenyőért. A nővére köténnyel a derekán mézeskalácsot formázott a gyúródeszkán, és még a kutyának is dolga volt, épp akkor nyalta fényes tisztára a tányérját. A fát megvették, szokás szerint feldíszítették, megvolt a karácsonyi pulykavacsora is, majd, szenteste lévén, az ajándékok felbontása következett. Mint az elmúlt években szinte mindig, most is kisautó került elő a díszcsomagolásból, olyan modell, amilyen még nem volt neki. Anyuka a kapott márkás parfümöt szagolgatta, apuka az ajándék inget próbálta fel, a nővére azonnal beletemetkezett az új könyvébe, mivel nagyon szeret olvasni.

Egyáltalában nem érezte, hogy ez az este más lett volna, mint mondjuk egy névnapi összejövetel, vagy a születésnapja, mert akkor is mindig szokott kapni valamit, hiszen az az ünnepeltnek kijár. Hamarosan mindnyájan elvonultak a szobáikba, és elcsendesedett a ház…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka a konyhában fogadta, látszott, már korábban elkezdett főzni, a mirelit pulyka is félig kiolvadt. A reggelit gyorsan be kellett kapnia, apuka már az udvaron várt rá, együtt mentek a fenyőért. A lánytestvére cukormázzal vonta be a mézeskalácsot, és a kutya farkát csóválva leste, mikor kerül a tisztára nyalt tányérjába valami finomság, ami ilyenkor a konyhában le-lepottyan az asztalról. A fenyő hamarosan feldíszítve állt a hallban, majd megvolt a karácsonyi vacsora, és a gyertyagyújtás után sorra került a szenteste utolsó mozzanata, az ajándékok kibontása. Kisautót kapott, olyan márkát, amilyennel még nem rendelkezett. Hát ez is csak olyan ajándék, mint a korábbiak – gondolta -, és beállította a többi autó közé a sorba. Aztán lassan mindenki aludni tért. Úgy bújt be az ágyába, hogy nem érezte sem a karácsony, sem az ajándék okozta különös örömöt…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Olyan ismerős volt minden. Mintha ezt egyszer – vagy talán nem is egyszer – már átélte volna. Anyuka a karácsonyi pulykát tömte a fűszeres töltelékkel, a nővére meg-megnézte, sül-e már a sütemény a sütőben. Apuka elment a fenyőért, és a kutya már a második adag töltelék maradékot ette ki a táljából. A fenyőre felaggatták a szokásos díszeket, a karácsonyi vacsora is finom volt, na és a szentestén, az ajándék kibontásakor se érte meglepetés. A kapott kisautó – ez alkalommal is egy új típus – nem okozott igazi örömöt. Mielőtt elnyomta volna az álom, az ágyban megint csak az okot kutatta, miért nem különlegesen szép és jó az ő karácsonya, és miért nem okoz számára olyan örömöt a szentestei ajándékozás, mint az osztálytársainak…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Már szinte behunyt szemmel is látta, mint birkózik anyuka a hatalmas karácsonyi pulykával, miként ügyeskedik nővére a sütőnél, apuka hogyan cipeli be a kocsiról a fenyőt, és a kutya most se törődött mással, csak farkcsóválva leste, mikor pottyan le számára a konyhaasztalról valami további ínycsiklandó falat. A fát korán feldíszítették, de szentestéig jócskán volt még idő.

Váratlanul az ötlött az eszébe, milyen is lenne, ha nem csak sablonos ajándékokat kapnának karácsonykor, olyanokat, amilyenekre nagyjából már mindenki számít?! Az ajándékok mindig a boltból származnak, és szinte már az eladók is tudják, hogy – néhány nappal az ünnep előtt -, apuka milyen parfümöt vesz a feleségének, anyuka milyen inget a férjének, újonnan megjelent könyvet a lányának, és a szülei együtt választják ki a következő kisautót a fiuknak, vagyis neki.

Tulajdonképpen a nővére és ő mindig a szüleiktől kapnak ajándékot, amit a felnőttek pénzért vásárolnak. Ugyanakkor se ő, se a nővére még sohasem adtak ajándékot karácsonyra a szüleiknek vagy egymásnak. De hiszen nincs is annyi zsebpénzük, miből vennének ajándékot? De kell-e igazán pénz az ajándékozáshoz?! Behúzódott a szobájába, és buzgón tenni-venni kezdett. Amikor elkezdte, még nem is tudta igazán, mit fog csinálni a többféle fényes, kemény kartonból, a sok színes ceruzával, meg fonallal. Aztán az ötletek csak úgy jöttek maguktól.

Egy dobozka alaprajzát rajzolta meg, majd mielőtt a kivágott mintát széleinél behajtogatta és összeragasztotta volna, színes tollal kacskaringós, varázslatos virágokat rajzolt minden oldalára.

Azután egy újabb kartonból hosszú, keskeny lapocskát vágott ki, amit bagoly formájúra szabott, és az élethű madarat ki is festette arany meg barna színű filctollal.

Besurrant a szülei szobájába, és kivett a szekrényből egy csúnya, fából készült ruhafogast. Olyant, amire apuka gyakran panaszkodott, hogy szálkás, és már nem egyszer beleakadt az ingnyaka, teljesen kihorzsolta, úgyhogy a ruhadarab előbb-utóbb nem is lesz hordható. A vállfát ügyesen bevonta színes zsineggel, még mintát is font rá, kifejezetten jól mutatott, egy valódi indián se csinálta volna meg szebben ezt a kézimunkát.

Lassan elérkezett a vacsoraidő, majd az azt követő szokásos, szentestei program, az ajándékok kibontása.

Anyuka meglepetéssel vette észre, hogy a sejthetően drága parfümöt rejtő áruházi papírtasak mellett, egy kisebb csomag is meglapul. Kibontotta, és abban egy remekbe szabott, oldalán virágos mintázatú dobozkát talált, a mellétűzött cetlin, ákombákom betűkkel, felirat állt: Gyűrűtartó.

Nővére a lapos kis csomagból egy baglyot ábrázoló könyvjelzőt húzott elő, aminek duplán örült, mivel épp a napokban hagyta el valahol a kedvenc könyvjelzőjét.

Apuka teljesen elhűlt az ajándéka láttán, persze jó értelemben. El nem tudta képzelni, hogyan juthatott neki eszébe ez a ragyogó ötlet, mármint egy ilyen praktikus, egyben különleges dolog, a fonallal művészien bevont vállfa?! Megfogadta, hogy arra csakis a legújabb ingét akasztja fel, ami ily módon biztosan megmenekül mindenféle károsodástól.

Az ő ajándéka kisautó volt. De most kivételesen ezt sem bánta, mert apuka megígérte, hogy farostlemezből együtt fabrikálnak majd a gyűjteménye számára egy szuper játékgarázst. A nővére hozzátette, hogy ő a műanyag ablakok elkészítését vállalja, mert az iskolai gyakorlati órán éppen ház makettet csináltak, és legalább élőben is kipróbálhatja a tudását. Anyuka momentán nem tudott mit érdemben hozzátenni, inkább megfogadta, ha elkészül a garázs, az avatóra egy szép nagy tortát süt, és a tetejére az ő kedvenc autómárkáját fogja megmintázni marcipánból.

Még sokáig beszélgettek a fenyőfa körül. Egyikük se álmosodott el olyan hamar, mint az eddigi karácsonyokkor szokott. Újabb és újabb ötletek kerültek szóba, hogy mit és hogyan lehetne a jövő karácsonykor másképpen csinálni, hogy az ne szokványos legyen, hanem igazi, emlékezetesen nagy ünnep mindannyiuk számára.

Amikor este végre ágyba került, még sokáig nem tudott elaludni. Életében először élvezte igazán az ünnepet. Végre ő is adott valamit, megajándékozta a családtagjait. És még meg is dicsérték érte! Büszke volt magára. Úgy érezte, ilyen örömteli karácsonya még sohasem volt.

Másnap reggel frissen ébredt, egy valóban új napra

Édes kis semmiség

Már nyakukon volt az ünnep, tudta, nem sokáig halogathatja a karácsonyi bevásárlást. Különös gonddal készült kiválasztani az ajándékokat, hiszen – az elmúlt évek szokásától eltérően – most nem házigazda lesz, ő megy vendégségbe a gyerekekhez. Nem mintha ki akart volna bújni a vendéglátás terhei alól, az ok ennél sokkal egyszerűbb volt: a kisebbik unoka megbetegedett, emiatt nem kelt útra a lánya családja, inkább őt hívták magukhoz.

Listával a kezében járta az üzleteket, és miközben megvett egy-egy, az elképzelésének leginkább megfelelő ajándékot, fél szemmel a karácsonyfadíszek felé is oda-oda pislantott. Nem akart ugyanis szakítani a régi, mondhatni, családi hagyománnyal, hogy minden évben egy új dísz került a fenyőre, amit aztán a gyerekeknek kellett megtalálniuk a rengeteg, már korábban meglévő, csiricsáré függelék között. Mert hát valljuk be őszintén, milyenek is mostanában a karácsonyfadíszek? Színesek, csillognak-villognak, de egyébként, általában, minden ízlést, minden fantáziát nélkülöznek. Mintha a tervezőjük sohasem lett volna gyerek, nem álmodozott volna, vagy legalább is, felnőttfejjel már nem tudta volna beleélni magát a gyermeki képzeletvilágba.

Végül mindent beszerzett, de megfelelő karácsonyfadíszt csak nem talált. Amikor számtalan csomagjával befurakodott a lakásajtón, hirtelen eszébe jutott valami. Az ő gyerekkori díszei. Ott kell lenniük egy dobozban a padláson, ha csak valahol el nem maradt tőlük, a gyakori költözések során. Ki se csomagolt, csak a kabátját dobta le, annyira felvillanyozta a gondolat.

Azok a díszek, ha egyáltalán megvannak még, valószínűleg már nem olyan csillogóak, mint régen, de biztosan így is kedvesebbek, és sokkal szebbek, mint ezek a mai modernek.

A padláson összevissza forgatott mindent. Hevesen vert a szíve, annyira izgult, hogy vajon előkerül-e a doboz.

Amikor már végleg feladta, és lerogyott a tört rugójú ócska pamlagra, maga mellé ejtett keze váratlanul beleütközött egy rongyosra nyomódott fedelű, lapos papírdobozba. Valami azt súgta neki, hogy – bár ott okkal nem kereste a díszeket –, ki kell nyitnia, bele kell néznie. Ahogy feltépte a doboz tetejét, a felszálló por megfacsarta az orrát, prüszkölésre késztette, de azonnal látta, megtalálta, amit keresett. Tekergőző, vékony ezüstszálak között, a csomagolóanyagnak használt újságpapírból előbukkantak a díszek. Meghatódva vette kézbe az apró, festett üvegből fújt törpéket, melyekből akkoriban, az ő gyermekkorában, még pontosan hét volt, mára azonban csak három maradt. Mintha először látná, úgy csodálkozott rá az arany- és ezüst halacskákra, végül a doboz alján megtalálta a két kikiricssárga madárfiókát is, melyeket annak idején úgy szoktak felcsíptetni a faágra. Minden egyes figurán még az eredeti cérnahurok is rajta fityegett, az egyikbe pedig, legnagyobb meglepetésére, kibogozhatatlanul belé volt gabalyodva egy szaloncukor. De micsoda szaloncukor! Hiszen azt még az ő édesanyja készítette kézzel, vagy harminc évvel azelőtt, házilag, otthon. Milyen finom is volt az a cukor! Hirtelen a szájában érezte az elomló, édes ízt. A rózsaszín málnaízű volt, a barna kakaós, a citromízű pedig hol sárga, hol meg fehér, attól függően, volt-e otthon citrom, aminek a héját édesanyja lereszelhette.

Valószínű, azért került a díszekkel egy dobozba az egy szem cukorka, mivel nem tudták elszakítani a kis törpétől, aminek a madzagjával összegubancolódott. Visszagondolva, maga előtt látta édesanyja – dicsérő szavak hallatán – felragyogó arcát, amikor ők ették a cukrot, és nem győzték ismételgetni: jaj de finom, de ügyes maga anyuka, nem is tudom, hogy csinálja! Ez biztosan sokkal jobb, mint a cukrászdai! Ugyan fiam, ne hozz zavarba, ez csak egy kis semmiség, édes kis semmiség. Majd meglátod, milyen tortát sütök a születésnapodra!

A cukorkát burkoló sztaniol még mindig fénylett, és érdekes módon, az ollóval cifrázott kis tollbóbita is fehér maradt a két végén. Nem akarta megbontani, úgy gondolta, érdekesebb, ha így marad. Egy kis semmiség a múltból. Az unokáknak bizonyára tetszeni fog, hiszen ők még valószínűleg sohasem láttak kézzel készített, házi szaloncukrot.

A kis pakkot összenyalábolta, és óvatosan, ölébe fogva vitte le a padlásról. Csak itthon ne felejtse. Mostanában ugyanis, és ezt az öregség egyik legbiztosabb jelének fogta fel, nem egyszer előfordult, hogy utazáskor valami otthon maradt. És persze mindig valami fontos dolog. Az is megesett, hogy a lányáéktól hazafelé jövet, csak a vonaton vette észre, sok csomagja miatt megfeledkezett magához venni a kézitáskáját, amiben pedig az iratai és a lakáskulcsa voltak. Két megálló után le kellett szállnia, és visszabuszozni a rokonokhoz.

Most majd figyelmesebb lesz. Ezt be is tartotta, és a csomagolásnál nagyon ügyelt, hogy a díszeket rejtő kis dobozt elsőként tegye az öblös utazótáskába.

A vonaton aztán teljesen megnyugodott. A szükséges dolgokat elpakolta, semmi sem hiányozhat, rendben lesz minden.

Az első három órában még szunyókált is egy kicsit. Aztán át kellett szállnia, mert még további kétórás út állt előtte. Ezen a vonaton alig volt utas, kevesen mentek olyan messzire, mint ő, és még ezek az utastársak is egyre fogyatkoztak. Végül az egész kocsiban már egyedül ő ült.

A sok izgalomtól előbb nem, csak ekkor jutott eszébe, hogy még nem is evett. Pedig, amióta kiderült, hogy cukros, nagyon oda kellett figyelnie az étkezéseire. Régebben kockacukrot hordott magánál, arra az esetre, ha leesne a cukorszintje, de mivel sokszor pórul járt vele – belemorzsálódott a zsebébe, amit később alig tudott kitisztítani –, erről leszokott. Mostanában inkább szendvicset készített, meg egy kis édes innivalót, azt vitte magával a hosszabb utakra.

Nekilátott, hogy előkeresse az ennivalót. A szatyorban összevissza turkált, de csak nem találta. Sem a szendvics, sem az üdítő nem került elő. Ekkor, mintegy rémálomként, feltűnt előtte a hűtő képe, melynek tetejére odakészítette az elemózsiát az üveggel. Alighanem ott is maradt minden, mert egyiket sem találta sehol.

Hirtelen halálfélelem fogta el, egészen elgyengült, érezte, leesett a cukra. Ilyenkor feltétlenül enni vagy innia kell, különben rosszul lesz, elájul. A vagonban rajta kívül nem volt senki, a kalauzt már vagy egy órája nem látta. Érezte, ereje se lenne hozzá, hogy megkeresse, és segítséget kérjen tőle. Ültében tehetetlenül dőlt hátra. Szeme előtt lassan elhomályosultak a szemközti tárgyak körvonalai, úgy érezte, megsüketült, vibrált a fény, és akármennyire is erőltette, hogy tisztábban lásson, nem sikerült. Már gondolkodni se tudott. Ekkor a ködből, váratlanul, egy arc bontakozott ki. Az édesanyja arca. Mosolygott, mint szokott, és úgy mondta, szinte szabadkozva: ugyan, kis semmiség, édes kis semmiség…

Még volt annyi lelkiereje, hogy a csomagból, reszkető kézzel előkotorja a féltve őrzött dobozt. A kis törpe még most sem engedte el a szaloncukrot, így azt is kézbe kellett vennie, de végül ki tudta bontani a papírból. Szájába vette, és maga is megdöbbent rajta, hogy a harmincéves cukor lassan olvadt ugyan, de annál intenzívebb, édes ízzel árasztotta el. Édesanyja mosolygó arca apránként eltűnt, ezzel egy időben működni kezdtek az érzékszervei. Ismét tisztán látott, hallott, és már nem is szédült.

A vonat közben befutott a célállomásra. Mire leszállt, teljesen jól érezte magát, az átélt rettenet, a halálfélelem, már csak rossz álomnak tűnt. Buszra se kellett szállnia a továbbutazáshoz, meglepetésére kocsival várták az állomáson. A kis unoka elmaradhatatlan kérdésére, hogy „mit hoztál mama?”, sejtelmesen válaszolt. Sok mindent, és még többet is hoztam volna, de útközben egy édes kis semmiségtől meg kellett válnom. Vagy inkább úgy mondom, önző módon, magamat ajándékoztam meg vele. Egyszer majd elmesélem, nem gyereknek való történet.

De azért nektek is lesz meglepetés…

Az igazi ajándék

Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.

Ugyanakkor – bármilyen kicsi is voltam –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc játékukat, többnyire egy-egy puccos ruhába öltöztetett hajas babát, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a babáikkal, amelyek olykor nem csak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, de néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.

Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján, a baba helyett szeretgettem. Dörminek neveztem el, és emlékezetem szerint csak főiskolás koromban váltam meg tőle, amikor is szomorú szívvel elajándékoztam a szomszédék kislányának, remélve, hogy hozzám hasonlóan fogja szeretni, és vigyáz majd rá.

Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamasz lázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.

– Én miért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.

Meghökkenve néztek rám.

– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék? – kérdezte édesanyám.

– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint a Nellyé, kék szemű, mint az Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is a szemével, mint a Cathy babája – soroltam az elvárásaimat.

Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet.

– Hát, meglátjuk kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.

Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél, és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg az ígéretükről, és annyi szűk esztendő után, végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.

Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság.

A téli iskolai szünet minden napján én csak a szentestét vártam. Ilyen izgatott várakozás közepette, nem nagyon értem rá a miértek okát kutatni. Nekem elég volt apám megnyugtató szava.

– Ne aggódj, kicsim – mondta. – A mamánál ez csak múló rosszullét, nem lesz semmi baj.

Teltek a napok. Anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, szentestére együtt lesz a család.

Alig győztem kivárni a nagy napot, amikor apa azzal lepett meg, nálunk az idén lehet, hogy előbb lesz szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik. Meg is érdemlem, hiszen olyan sok éven át türelmesen vártam, hogy végre és is kapjak egy igazi karácsonyi ajándékot!

Még négy nap volt hátra a mindenki szentestéjéig, de nálunk már felállították a karácsonyfát. Tagadni se lehetett volna, hogy nem a Jézuska hozta, mivel láttam, amikor apa az autó tetején szállította haza a piacról, és a fa díszítésében én is segédkeztem, hiszen már iskolás voltam, és nem afféle kisgyerek.

Furcsa volt azonban számomra, hogy anya, aki eközben a kórházban pihent, már négy napja nem adott esti puszit. Szerencsére helyette ott volt a nagymama és apa. Ők, miközben anyát próbálták helyettesíteni, nem győzték ismételgetni, hogy ne nyugtalankodjak, anya utóbb majd kamatostul pótolja a jóéjt-puszikat. Hogy ez mit jelent, azt pontosan nem tudtam, de reméltem, hogy csak több lehet, mint amit esténként szoktam kapni.

Négy napja, amióta csak felállítottuk a hallban a karácsonyfát, mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.

Azon az emlékezetes nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel.

– Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!

Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt. Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!

Ekkor a beállott csendben, valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Meglepett, hiszen macskánk nem volt, kutyát sem tartottunk, a hallban meg rajtunk kívül nem volt senki. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel, felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó, kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.

– Az enyém? – kérdeztem.

– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.

Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap, egy élő hajas babát.