Valaki követ

Ahogy a meleg lépcsőházból kilépett az utcára, azonnal arcul csapta a hideg hajnal kellemetlenül nyirkos lehelete. A szemerkélő köd a korai kelés miatt eleve rossz hangulatát csak még borongósabbá tette.

Kedvetlenül kezdte szaporázni a lépteit, hogy legalább a fél hatos buszt el ne szalassza, mert a végén még elkésik a munkahelyéről.

Már percek óta caplatott az egyre sűrűsödő, tapadós nedvességben, amikor a csendből kihallani vélte egy másik cipő kopogását. A léptek, igazodva az övéhez, egyenletesen csapódtak az aszfalthoz, állhatatosan követték.

Újabb percek teltek el. Nem akart fóbiásnak mutatkozni, hogy lopva hátra nézzen, ki jöhet mögötte, bár talán meg se látta volna a sűrű lekvárhoz hasonlatos ködben.

Ekkor támadt egy ötlete, és az egészen felvillanyozta. A megálló messze volt, egészen kint a főúton, a lakótelepüktől majd egy kilométerre, így maga is gyakran szokta változtatni a reggeli útvonalait. Hol az épületek között kacskaringózó rövidebb, hol meg a hosszabb, a házakat jócskán elkerülő, parkon át vezető utat választotta. Most ez utóbbi mellett döntött, holott reggel ez kicsit kockázatosnak mutatkozott. Az ilyen korai órán ugyanis nem túl biztonságos egy kihalt fasoron átvágni, ráadásul átláthatatlan sötétségben, melyen még a közvilágítás is csak alig enyhít valamicskét.

Mégis, hogy elhatározásának érvényt szerezzen, bátran rátért a veszélyesebb útra. A léptek azonban továbbra sem maradtak el mögüle. Errefelé pedig nem sokan szoktak megfordulni – futott át az agyán –, nem tartják kellően biztonságosnak ezt az útszakaszt. Tehát – levonva az értelemszerű következtetést, egyben megadva saját magának az egyetlen, elfogadható magyarázatot –, aki ennyire állhatatosan követi, az akarhat tőle valamit…

De vajon micsodát?! A pénzét, az értékeit? Hát, ha alaposabban szemügyre venné a ruházatát, bizonyára nem gondolná, hogy komolyabb értékek lehetnek nála, hiszen még ékszert sem visel. Vagy talán a női mivoltában izgatja a követőjét? Ez sem valószínű, mivel, ha világosban, tisztán látná, egyértelmű lenne, hogy ő már rég nem az a „megkívánható, friss pipihús”. A nőiessége bizonyára nem keltené fel senkinek az érdeklődését, hiszen már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez.

De akkor a követője mi a csudának jár a nyomában?! Utol se éri, le se hagyja, viszont nem marad el mögüle, a park keményre fagyott, földes ösvényén következetesen kopognak utána a léptei.

Most mást gondolt, és újabb próbatételt eszelt ki a követője számára. Lassacskán már nem is a félelem dolgozott benne, inkább a kíváncsiság, hogy mi lesz még ebből.

Már félúton jártak a buszmegálló felé, amikor hirtelen jobbra kanyarodott. Erre ő sem szokott menni, de mivel – jó nagy kerülővel – innen is megközelíthető a buszmegálló, gondolta, kipróbálja ezt is. Ha most sem marad le a követője, akkor annak már komoly oka lehet.

Még a mellékutcák között is cikkcakkban ment, jobbra-balra kanyarodott, de a lépések állhatatosan követték. Végül már nem volt hová kitérni, mert feltűnt előtte a buszmegálló alig megvilágított, homályos foltja.

Mint egy admirális, simán behajózott az öbölbe, és lehorgonyzott a megállót jelző tábla alatt. A léptek csak ekkor állapodtak meg, szintén a megállóban, de a másik végén. Mivel közelebb nem jöttek, továbbra sem látta követője arcát, de még az alakját sem tudta kivenni a ködtől.

Hamarosan befutott a busz. Többet szokott rá várni, de hát ezen a reggelen elvette az időt a nagy kerülőút meg a sok kacskaringó, melyeket követője lerázása miatt volt kénytelen megtenni.

Szokásos helyére, a sofőr mögé ült le, belülre, az ablak mellé. Inkább érzékelte, mint látta, hogy a háta mögé is letelepedett valaki.

Valamelyik sokadik megállóban, új utas ereszkedett a mögötte eddig magányosan ülő mellé. Ismerősként üdvözölték egymást. A busz állandó, halkan duruzsoló zörejein keresztül is áthallatszott, amit suttogva beszélgettek.

Egy női hang azt mondta:

– Képzeld, ma reggel sikerült majdnem elkésnem! Tudod, rájöttem, hogy a házunkból mindig egy időben indulunk egy másik asszonnyal. Nem közvetlen szomszéd, személyesen nem is ismerem.

Ma reggel azonban – amikor, mint szokott, előttem lépett ki a kapun –, gondoltam, nagy a köd, majd utána megyek, lekövetem.

Hát el nem tudod képzelni, micsoda kerülővel jár ez ki a buszmegállóhoz! Már többször azon voltam, hogy eltérek másfelé, de féltem, hogy a végén még elkeveredek, és lekésem a buszt. Tudod, csak egy hónapja költöztünk ide, nem ismerem még a buszmegállóhoz vezető valamennyi utat…

Valaki követ
Tagged on: