Segítség

Konkrét szándékkal ment a kertészetbe: lapos, szélesen ovális szájú kőedényt akart vásárolni, amibe valami futót vagy lassan növő örökzöldet ültethet. Aztán végül mégis mást vett. Talán a szerény kínálat volt az oka, vagy csak menetközben meggondolta magát.

A vett edény nem kőből volt, és nem is lapos, hanem magas, amfora alakú cserép, de azért a célnak tökéletesen megfelelt. A férje sírjára szánta, ami tulajdonképpen az ő majdani nyugvóhelye is lesz. Korábban nagy bokor terpeszkedett rajta, ami mára kinőtte a sírt, ezért kiszedette, félve attól, ha továbbra is rajta hagyja, az már kimeríti az elhanyagoltság látszatát. Ezt pedig, természetesen, mindenáron el akarta kerülni.

A barnás-zöldes amforaszerű cserepet a készséges eladóhölgy ott helyben megtöltötte földdel, tetejére ültette a kiválasztott kövirózsákat, és meg is locsolta. Ez tette-e, vagy hogy maga a tartóedény se volt könnyű, de az egésznek olyan súlya lett, hogy gondolkodóba esett, elbír-e vele egymaga?!

A sírkert a kertészettel átellenben, a forgalmas út túloldalán húzódott, de a temetőn belül is vagy fél kilométert kellett vinnie a cserepet. Már az is problémát okozott, hogyan fogja meg? Magához nem szoríthatja, ennek ellentmondott bézs színű kabátja és a kissé földes cserép.

Végül a kertészettől kölcsönbe kapott egy vékonyfalú, műanyag rekeszt, annak a közepére állították a terhet, és ő megindult vele.

Mivel a karját mereven előre kellett tartania, gyorsan elfáradt, letette hát a földre a cserepet. Miután kifújta magát, átkelt vele az úttesten, és lassan elcipelte a temető kapujáig. Ott megint meg kellett állnia. Amúgy ő még bírta volna, csak a gerince nem. Hiába, a csontritkulás nem gyerekjáték.

A temetőben újra kínlódott vele pár métert, azután teljesen elhagyta az ereje. A cserepet óvatosan a földre helyezte, és körülnézett. Sehol senki. Az eget sötét felhők borították, lógott az eső lába, és ráadásul éppen dél volt. Ilyenkor az emberek ebédelnek, nem járnak temetőbe, főleg ha az időjárás nem kellemes. Kertészkedni se érdemes úgy, hogy közben bármikor az ember fejére zúdulhat egy jókora zápor.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve lehajolt, és – miután ismét alaposan körülkémlelt, de nem látott egyetlen élőlényt sem –, elkezdte a földön húzni a rekeszt. Csikorgott, nyiszorgott a műanyag, rémisztő hangot adva. Szerencsére, zavarni nem volt kit, a halottak nem reklamálnak.

Néhány méter után elfáradt, és félhangosan elkezdte hajtogatni: segítség, segítség. Amikor felegyenesedett, váratlanul egy kortalan, kellemes arcú, egyszerű ruházatú férfit pillantott meg maga mellett. Hogy honnan került elő olyan hirtelen, rejtély volt számára, mivel egy pillanattal azelőtt még teljesen üres volt a környék.

A férfi felvette a földről a rekeszt, és elindultak egymás mellett. Ő persze rögtön mondta, hogy igazán kedves, nagyon köszöni, és ne féljen, nem kell messzire vinni, talán kétszáz méter van még a sírig, ahová a cserepet szánja.

Hamarosan oda is értek. A férfi letette a rekeszt, ő meg lehajolt, hogy a sírra helyezze. Még eközben is beszélt hozzá, mármint, hogy tényleg nagyon hálás, és köszöni… amikor felnézve, a férfit már nem látta sehol.

Annyira meglepődött, hogy kiment a temető főútjára, és oda-vissza járkált, de semelyik irányban nem látta a távolodó alakot. Közben észrevette, hogy az esővel terhes felhők között kis rés nyílt, és onnan a fénysugár egyenest a temető útjára esett. Olybá tűnt, mintha egy fényes ösvény lenne, valamiféle égi lajtorja, ami felvezet egészen a mennyboltig.

Leült a sírra. Gondolatban próbálta felidézni az eseményeket: amikor vonszolni kezdte a rekeszt, azt hajtogatta, hogy „segítség”, „segítség”. Vagy nem is?! Talán azt mondta, hogy „segíts ég”, segíts ég”, és az égiek segítséget küldtek neki.

Aztán meg az jutott eszébe, hogy a háta sokkal jobban fáj, mint korábban. Talán nem is volt segítsége, csupán annyira el volt foglalva a bajával, hogy észre se vette, és maga vonszolta a cserepet a sírig?!

Még az is lehet. Igazán nem is akart belegondolni. Eltemette magába a történetet úgy, ahogy megélte…

Segítség
Tagged on: