Pipitér

Amikor a kisváros főtere új díszburkolatot kapott, s a félkörben elhelyezett padok mögötti részt beültették bukszussal, ráadásnak középre felállították a bronzkakas absztrakt szobrát, a tér elkezdett jelentőséggel bírni a környékbeliek szemében.

A padokra időnként öregurak telepedtek, kik kalappal a fejükön, egyenes derékkal, botjukra támaszkodva méláztak a múlton, vagy kritikus szemmel kísérték figyelemmel az ifjabb nemzedék vircsaftját. Más alkalmakkor terhes kismamák ejtőztek rajtuk, olyan békés, belső mosollyal az arcukon, mely csak a leendő édesanyák sajátja. Olykor-olykor a vásárlásban, s ügyes-bajos dolgai intézésében megfáradt középső korosztály tagjai is megjelentek a téren, s az élet futását egy pillanatra megállítva, megpihentek a padokon.

Állandó birtokosai, mondhatni bérlői voltak azonban a cizellált fém lábakon álló fa ülőalkalmatosságoknak a környéken élő nyugdíjas nők, kik között az arisztokratikus külsejű, ezerráncú matrónától, a fénykorában csak ténsasszonynak nevezett, még a hetvenen túl is rózsásan kerekarcú, gömbölyded kofaasszonyon át, a közhivatalokból nyugalmazott tipikus nagymamákig bezárólag, a női nem szinte minden fajtája, szép számban képviseltette magát.

Innen is kapta a nevét, s lett a térből „Pipitér”.

A tél kivételével, ameddig csak az időjárás megengedte, a padok sohasem voltak üresek, azokon mindig ült valaki, de a nők közül rendszerint egyszerre többen is.

Beszélgettek, eszmét és pletykát cseréltek, jöttek-mentek a hírek, átsüvítettek a városon, reggeltől délig, s azután délután folytatva, egészen addig, míg csak az alkonyi nap látható volt az égen.

Hogy miről beszélgettek? Hát természetesen az élet folyásáról, a mindennapok történéseiről. A téren mondhatni állandó jelleggel feltűnő, ott legtöbbet elidőző hölgyek többsége – sajnos, magától értetődően – egyedülálló volt.

Ebből adódóan nem is lehet csodálni, hogy a gazdagon zöldségezett csibebecsinált, meg a diós-meggyes rétes különleges receptjén kívül, az ízületi bántalmakkal, magas vérnyomással és koleszterinnel való örökös bajlódás mellett, az unokázáson túl, e beszélgetéseknek elmaradhatatlan témája volt a társ hiánya, illetve, az esetleges férfipartner lehetősége.

Itt aztán széles választékban előfordult mindenféle eset. Volt, aki arról mesélt, van egy nyolcvanon túli özvegyember ismerőse, aki elhozta hozzá a főzőjét, s a belevalót is pótolja időközönként, azután rendszeresen meghívatja magát, csak hogy a kávézás ürügyén, ha rövid ideig is, de hölgytársaságban lehessen. Itt rögtön közbeszóltak a szomszédos padról, hogy „hozzám meg elhozhatná a tévéjét, kettesben élvezetesebb lenne a műsort nézni”. Valaki letorkolta: csak nem gondolod, hogy egy vénember felcipelné hozzád a hetedikre a tévéjét? „Miért? Hát van nálunk lift!”- vágott vissza önérzetesen az első közbeszóló. Itt-ott halk kuncogás hallatszott, aztán más vette át a szót: hozzám ebédelni jár fel egy kedves öregúr. Cserébe, megengedte, hogy válogassak az elhunyt felesége ruhatárából. Sajnos, csak a nagykabát volt jó, kicsit felszedtem magamra az utóbbi időben. „Cipőt nem lehetne elhozni tőle?” – röppent fel oldalról egy roppant gyakorlatias kérdés. „Neki már úgysincs szüksége rá” – folytatta a megkezdett gondolatot. A másik, látszólag, belement. „Mekkora is a lábad? Majd nézek valamit.”

Ekkor egy újonnan érkezővel bővült a hölgykoszorú. A padon ülők összébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki. Alig helyezkedett el azonban, kérdések özönét zúdították rá. Klárika, mesélj! Mi van a lovagoddal?

A történet kezdetét mindenki ismerte, most a fejleményekre voltak kíváncsiak. Klárika, a köztudottan jó nyugdíjjal rendelkező, egyedül élő, intelligens, egyébként nagyon gyakorlatias asszony, pár hete megismerkedett egy snájdig, vélhetően jómódú, pazarul öltözködő, felékszerezett öregúrral – az illető saját bevallása szerint -, művészemberrel. Már a megismerkedésük is olyan romantikus volt! Klárika a szőlőjükbe utazott le, amit ugyan a gyerekek műveltek, de neki is volt ott egy kis konyhakertje, némi virág, és a kertészkedés jó időtöltésnek bizonyult. Néha csak a levegőzés kedvéért utazott le a pinceházhoz, na, meg egy kis rendcsinálásért. Lényegében rendszeresen megfordult azon a buszon, ahol meglátta őt az ősz titán. Eleinte csak lesegette az asszonyt, ami nem is neki, hanem a mellette ülő szomszédasszonyának tűnt fel. „Te, ez a férfi úgy idebámul, egyfolytában bennünket néz.” Melyik? – kérdezte Klárika. „Hát az az ősz, ott a középső ajtónál.” A következő alkalommal a buszmegállóban látták meg, és azt is, hogy nézegeti a fenn ülőket. Egyszer csak megakadt rajtuk a szeme, és fellépett a buszra. A két ülő asszony közelébe furakodott, és megint csak nézte, figyelte őket. A szomszédasszony előbb leszállt, az ő telkük közelebb volt, Klárikának még tovább kellett utaznia. A férfi a megüresedő helyet azonnal elfoglalta, azután haladéktalanul beszélgetést kezdeményezett. Mintha tényként állapította volna, úgy jegyezte meg: „Maga még mindig nagyon szép”. Az asszony meglepődött: Ismerjük egymást? „Még nem, de én szívesen venném” – jött az őszintének tűnő, ám kicsit lehengerlőnek is szánt, azonnali válasz. Mint aki biztos tudatában van annak, elutasításban nem lehet része, hiszen ez eddig mindig bevált. A férfi ezután engedélyt kért, hogy bemutatkozhasson, majd tovább folytatta az udvarlást. „Látom, Önnek természetes a szépsége, nincs is szüksége semmiféle művi kiegészítésre. Elbűvölő ez az ezüsttel csíkozott, fekete hajkoronája – másnak még festetnie sem sikerül ilyen gyönyörű színt -, hibátlan a bőre”. Ehhez nem volt mit hozzátenni, nyilván minden nőnek jólesik ilyent hallani, így Klárika se fűzött hozzá semmit, csupán udvariasságból megköszönte a bókot. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, és folytatta: „Ön láthatóan nagyon intelligens, és remek érzéke van az öltözködéshez. Minden egyes ruhadarabja harmonizál a többivel, színben is.” Klárika tovább hallgatott, várva a folytatást, mire akar kilyukadni a másik. A férfi, félve attól, utastársa hamarosan leszáll, a lényeget még feltétlenül el akarta mondani: „Ezen az üdülőhelyen lakom, egy exkluzív öregek otthonában. Magam művészember volnék, a családom külföldön él, egyedül nem jó, szívesen megismerkednék egy szép, intelligens hölggyel, akivel lehetne sok közös témánk, sétálhatnánk, beszélgethetnénk. Itt a névjegyem. Nagyon örülnék, ha felhívna, egy későbbi találkozás reményében, amikor Önnek is alkalmas.”

A Pipitér hölgykoszorúja eddig ismerte a történetet. De vajon mi lett a folytatás?!

Klárika kicsit restelkedve kezdett bele: Mivel a családom is buzdított – olyan régen vagyok már egyedül, és végül is mi baj származhatna belőle -, tényleg felhívtam az illetőt. „Neve nincs?” – vágott közbe egy kíváncsi női szoprán. „Van, de annak most nincs semmi jelentősége – és Klárika, a rövid közjáték után, folytatta a mesélést.

Szóval, az üdülőhelyen, ahol lakott, most én szálltam le, várt a busznál. Míg a tó körüli park irányába sétálgattunk – közben persze összetegeződtünk -, ő egyfolytában csak beszélt, beszélt…. Amikor azonban egy pillanatra megtorpantam az utunkba eső kirakat előtt – az unokámnak láttam egy remek sport trikót -, szinte felháborodva kiáltott rám: Klárika, most kirakatokat nézegetünk, vagy arra figyelsz, amit én beszélek?! Meglepődtem, kicsit meg is ijedtem, végül is nem vagyok én gép. Attól, hogy őt hallgatom, a szemem még lát. A parkhoz érve, egy padhoz invitált. Én azonnal leültem, de ő, igencsak körülményesen, előhúzott egy nagy zsebkendőt, maga alá terítette, csak azután telepedett mellém. Én bátorkodtam megjegyezni, hogy nem is olyan koszos a pad, mire ő pikírten csak ennyit mondott: igen, de az én nadrágom világosabb, mint a te ruhád.

A presszóban – igaz, a kávéra ő hívott meg -, egyszer csak elkezdte firtatni a körülményeimet. Mint egy kész nyomozó! Hogy „Klárika, mekkora is a lakásod? Hány szoba van benne? Te minden nap főzöl? Én ugyanis nem szeretem az éttermi kosztot…..” és így tovább.

Mit akar ez? – rémültem meg. Csak nem akar odaköltözni hozzám?! Hát, majdnem eltaláltam. Hamarosan előadta, hogy ő nem akarja húzni-halasztani a dolgot. Ha már ilyen szépen egymásra találtunk, össze is költözhetnénk, mármint ő költözne az én lakásomba. És csak sorolta, sorolta az elvárásait.

Hál’istennek, már fizettünk, így nem volt annyira meglepő, hogy felálltam. Kifelé menet egyfolytában azon gondolkodtam, hogy tudnék lelépni. A megálló a közelben volt, és épp egy távolsági busz állt benn. A sofőr az utolsó felszállónak is odaadta már a jegyét, készült becsukni az ajtót, amikor elkezdtem szaladni a jármű felé. Csak úgy futtomban kiabáltam vissza a lovagomnak: Nekem már muszáj mennem. Sajnálom!

Csak állt ott, ledermedten. Azt a képet, amit vágott, érdemes lett volna látnotok! Mire felocsúdhatott, már bizonyára el is tűntem a szeme elől. Megvallom őszintén, visszanézni se volt kedvem. Na, ennyit a kalandomról. Gondolom, egyikőtök se irigyel.

A többiek kicsit csalódottan hallgattak, azt remélték, a beszédtéma huzamosabb ideig biztosítva lesz, mármint a Klárika sztorija, folytatásokban. Hát nem így lett.

A nap leszállóban volt már, a Pipitér lassan kiürült. Klárika az utolsók között maradt, ő a közelben lakott. Éppen felállni készült, amikor váratlanul egy, a középkorúnál alig idősebb, csak látásból ismert nő állt meg a padja előtt, és megszólította: Ne haragudjon Klárika, de véletlenül fültanúja voltam a történetének. Én is magamra maradtam, de nem bírok egyedül élni. Nekem nem számítana, ha azonnal be is akarna költözni, jól főzök, a kirakatok sem érdekelnek, és én is megnézem, mielőtt leülök egy köztéri padra. Ideadná az úr telefonszámát? Ha az elmondottakat jól értelmeztem, magának már úgy sincs rá szüksége…

Pipitér
Tagged on: