Picinke és a kisvasút

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kismadarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette. Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.

Leszállt az ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán komótosan tovagördülő, több kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll, piros szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.

A fény felvillanásával egyidejűleg mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes kisvonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, hogy valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.

Az evésből felpillantva váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta az apró vonat fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?

Egyenesen odarepült az ablakhoz, és meglepődve látta, hogy a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutott eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is vissza.

Ettől kezdve a faágra felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.

Az üvegen túl még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat. Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…

Picinke és a kisvasút
Tagged on: