Holdvilág

A lenvirág kékségű ég ibolyaszínűre fordult, majd mélyfekete lepel borult a tájra. A jellegtelen, fehér korong feltornázta magát az ég közepére, egyre feljebb és feljebb, hogy elfoglalja szokásos helyét, s ragyoghasson, de olyan áthatóan, hogy a szomszédos csillagok fénye csak sápadt utánzatnak tetsszen mellette….

Egy krumplival megrakott szekér kocogott az úton. Gazdája a két sovány ökörrel hazafelé igyekezett. A krumpli drága kincs, és bár munka közben rájuk esteledett, szekérre rakodták. Haza kell vinni, a földön, a puszta ég alatt nem maradhat. Reggelre lába kelne, s oda lenne az egész téli élelem. Ekkor az égen felragyogott a hold, és olyan erővel sütött, hogy végig bevilágította a szekér előtt az utat. Milyen szerencse, hogy holdtölte van ‒ gondolta a gazda.

Ezalatt egy szegény paraszt és a kisfia ráerősítették a targoncára az utolsó rőzseköteget is, s az apa körbekémlelt. Csak most el ne kapjon bennünket az erdőkerülő, mert akkor lesz nemulass! Elveszi a nehezen összegyűjtött fánkat, nem tudunk főzni, fagyoskodhatunk majd a télen. Óvatosan, lassan közelítették meg az erdő szélét. Bárcsak ne sütne a hold, bárcsak koromsötét lenne, nem kellene tartanunk attól, hogy észrevesznek! A hold, meghallva az apa fohászát, vastag felhőpárnát húzott az arca elé, s eltűnt mögötte, mintha csak bújócskázna. A rőzsegyűjtők viskója a közelben volt, az átmeneti sötétség leple alatt szerencsésen hazaértek.

Amikor a hold eltolta maga elől a felhőt, ragyogó tekintetét egy megkapó jelenet vonta magára. Az almáskert ‒ háztól távolabbi, alsó végén ‒ egy hevenyészve összetákolt padon, fiatal pár üldögélt. A fiú kereste, de nem lelte a megfelelő szavakat. Valami nagyon szépet szeretett volna mondani a kedvesének. Olyan szép vagy, mint a, mint a… ‒ ekkor felnézett az égre ‒ …mint a ragyogó hold! A lány szelíden a fiú vállára hajtotta a fejét. Hang nem esett közöttük. Érlelődött az első csók, de szemérmesek voltak mind a ketten, ezért hát a hold hátat fordított nekik, s feljebb kúszott, hogy egy hatalmas lombkorona teteje éppen eltakarja őt.

A folyóhoz sietve közeledett egy férfi. Valami elől menekült tán, vagy csak a szeretteit kívánta minél előbb karjába ölelni, ki tudja? A révésznek nem akaródzott, de aztán mégis ráállt, hogy átvigye a túlsó partra. Beszálltak a csónakba. A hold éppen akkor bukkant ki a lombok közül, s ezüsthidat vert a folyón át. A csónak halkan, nyílegyenesen siklott a kivilágított úton, s partot érvén ugyanolyan zajtalanul úszott vissza az innenső oldalra.

Egy szegényes berendezésű, komor hangulatú szobában ketten virrasztottak egy kiságy mellett, melyben páréves fiúcska vívta magányos harcát a magas láz és a súlyos kór ellen. Az anya fáradt kezét az apa karjára tette. Pihenned kell ‒ mondta. Holnap munkába mész. Ha elveszíted a munkád, elvész a kenyerünk is. Elég úgyis a magunk baja. Az apa lassan kisomfordált a szobából. Szégyellte magát, hogy ő, az erős férfi pihenni tér, az asszony pedig tovább virraszt. A hold ekkor éppen az ablak elé ért, és erős fényével bevilágította a szobát. A kisgyermek az erős fénytől felriadt, akaratlanul is könnyek gördültek alá a szeméből. Függöny nem volt az ablakon, nem telt rá. A hold ránézett a sápadt kis arcra, melyet az ő fénye még fehérebbé fakított, aztán megszánta az alvót, s fényét visszafogva, gyorsan tovaúszott.

Ahogy gyenge fénye mellett, tovább pásztázta az alant elterülő, csendesen lélegző tájat, az egyik tanya kerítésénél mozgást észlelt. Két alak valami rosszban sántikált. Az egyik bakot tartott a társának, mire az átlendült az amúgy sem túl magas sövénykerítésen. Az udvaron, kihasználva a félhomályt, az ólak felé osont. Kisvártatva újra feltűnt, hátán duzzadó zsákot cipelt. Már épp elérte a kerítést, amikor a kitisztuló erős holdfény, felriasztotta az alvó háziakat. A gazda feltápászkodott, az ablakhoz ment, s az olcsó gyolcsból varrt függönyt odébb húzta. Ekkor a vakító fényben észrevette az idegent a ház udvarán. Azonnal átlátta, mi történik. Mezítláb rohant az udvarra, közben csak a seprűt kapta a kezébe. Kiabálására a tolvaj eldobta a zsákot, s a földön kisebb-nagyobb rikácsoló szárnyasok keltek lábra és szárnyra. A tolvaj elszelelt, de legalább kár nem esett.

A reggelbe hajló szürkületben már nem kellett a fény. A szekér hazatalált, rőzseláng mellett melegedett a család, a lány nem tudott aludni, mert az első csókon járt az esze. A révész és utasa révbe értek, a kis beteg kialudva magát a gyógyulás útjára lépett. A gazda hálát adott a holdnak, amely leleplezte a tolvajt.

A hold eközben égi pályája végéhez ért, reggelre egészen megfakult, elerőtlenedett. Az ismét jellegtelen, fehér korong aztán egész nap gyűjtötte az erőt, hogy estére fénye teljében ragyoghasson, de tudjon elhalványulni is, ha kell…

Tréfi

Mindenki tudta, hogy a bolyban nincs nagyobb tréfagyáros a kicsi hangyánál.

Tréfi, mert társai csak így nevezték, ha kellett, ha nem, folyton viccelt. Munka közben, meg azután is, megnevettette a többieket, rímeket faragott, tréfákat gyártott, többnyire persze nem a maga, hanem a mások rovására.

A munkában sosem járt az élen, a többiek azonban, cserébe a sok jó viccért, általában elnézték neki. Nem lehetett rá haragudni, hiszen állandóan vidám volt, mindenkire rámosolygott, két kicsi csápja folyton rezgett a visszatartott nevetéstől, és még a szeme se állt jól a huncutnak.

Egy napon azonban csúnya tréfát eszelt ki, csak hogy a munka alól kihúzza magát. Aznap olyan kedve volt, sőt, olyan jó kedve volt, hogy azt semmiképpen nem akarta nehéz cipekedéssel, gyaloglással, munkával elrontani.

Mikor hangyatársai zsinóralakban a boly felé meneteltek, hátukon egy-egy téli élelemnek szánt maggal, levéldarabkával, ő váratlanul kiállt a sorból, és az őt követő kis hangyát, Szorgoskát is megállította.

Egy kis szívességet kérnék tőled ‒ kezdte nagy fondorlatosan.

Ugyan mit? ‒ kérdezte gyanútlanul a dolgos hangyácska.

Tudod ‒ folytatta Tréfi ‒, nekem most fontosabb dolgom lenne az élelem szállításánál. Rímeket kellene faragnom a következő nagy, versben előadott tréfámhoz.

És az nagyon fárasztó munka, az a „rímfaragás”? ‒ kérdezte Szorgoska.

Hát bizony, az nagy munka, hatalmas feladat ‒ válaszolta Tréfi. Ezért is lenne szükségem a segítségedre. Te jó erőben lévő, széles hátú, dolgos csapattársam vagy, neked meg se kottyanna, ha egy mag helyett kettőt vennél a válladra. Meg aztán már nincs is olyan messze a boly, nem kellene sokáig cipelned a kettős terhet.

Szorgoska nem volt híres a nagy eszéről, ezért nem sokáig gondolkodott. Ha már Tréfinek fontosabb feladata van, az a fránya „rímfaragás”, akkor bizony ő nem lesz rest, és segít neki. Nehogy már azt mondják, hogy nincs benne csapatszellem, sőt, ha nem vállalja a feladatot, még az is kiderülhet, hogy nem is olyan erős és széles hátú, mint amilyennek Tréfi tartja őt.

A búzaszem gazdát, illetve hátat cserélt, és a kis hordár most már a kettős terhet kezdte el vonszolni a boly irányába.

Tréfi, jó szokása szerint, nevetett egyet, vidáman kiállt a sorból, félrehúzódott egy bokor alá, és hanyatt fekve várta, hogy elvonuljon a dolgos hangyasereg.

A hűs árnyékban olyan jól érezte magát, hogy váratlanul elaludt. Furcsa álmot látott.

Leesett a hó, dideregtek az ágak, a hangyák a jó meleg bolyba húzódtak, őt azonban nem engedték be.

A bolyt őrző kapus a következő szavakkal utasította el: te csak maradj odakinn. A rímeidből faragj magadnak házat, tréfából rakjál tüzet, nevess a vicceiden, míg csak fel nem melegedsz, és akkor majd vidáman áttelelsz.

Az álom olyan rémisztőnek tűnt, hogy nagyot csuklott, és azonnal felébredt.

Hogy hogyan élte volna túl a zord hideget, nem is akarta megtudni.

Kilesett a bokor alól, s látta, ha siet, a hosszan kígyózó hangyasor végét még eléri. Nyaka közé szedte a lábát, és cseppet se mosolyogva, de annál lelkesebben, leelőzött mindenkit, mígnem utolérte a dupla magteherrel küszködő Szorgoskát.

‒ Add csak vissza az én búzaszememet, most már viszem majd magam.

‒ De ügyes vagy! Ilyen hamar kifaragtad azokat a nehéz rímeket? ‒ kérdezte csodálkozva Szorgoska.

‒ Csak elkezdtem, de majd később, munka után folytatom ‒ felelte Tréfi, most az egyszer nem mosolyogva, hanem teljes komolysággal. Ja, és köszönöm a segítségedet, alkalomadtán viszonzom is ‒ mondta, majd régi énjét nem meghazudtolva, mosolyogva visszaállt társai, a szorgosan cipekedő hangyák közé.

A medveasszony

Már egy évtizede magányosan élt az erdőben, de nem szenvedett tőle. Az ő választása volt, senki másé, hogy különvált a közösségtől, kivonta magát a település életéből. Erdész volt, a természetes lét szerelmese, de különösen az erdőt szerette, minden teremtményével együtt.

Naponta tizenöt-húsz kilométert is megtett, fáradhatatlanul rótta az erdei ösvényeket, félévente elkoptatott egy bakancsot. Minden alkalommal ellátogatott a kihelyezett etetőkhöz, feltöltötte azokat, az orvvadászok csapdáit sorra felszedte, tönkretette, ha útjába sérült állat került, hazavitte, ápolta, majd szabadon engedte.

Szerették az állatok, nem féltek tőle, nagyon tudott bánni velük. Így járt vissza másnaponként, a törött szárnyát újra használni tudó, ünneplőruhás öreg szarka, és a kerítés korlátjáról bámészkodott befelé. Na, nem pusztán barátságból látogatott el az erdészlakhoz, egy kis számítás is volt benne, hiszen tudta, hamarosan magot szórnak elé, s az erdész „beszélget” is vele, amit ő mindig barátságos cserregéssel viszonzott. Így társalogtak. Egy kisebb őzcsorda is gyakran megfordult a közelben, tudták, érezték, ott veszély nem fenyegeti őket. Ugyan néha-néha megdézsmálták a friss konyhakerti növényeket, de igazi kárt sohasem okoztak. Az udvaron egy kis vadmalac is növekedett, valahogy lemaradt az anyjától, úgy került a házhoz.

A rengeteget azonban nem csak ilyen szelíd jószágok népesítették be, maga útját járta a hiúz, farkasfalka üvöltése hallatszott az éjben, s néha a medvék is lejöttek a sűrű fákkal borított magasabban fekvő erdőkből.

Egy hajnalon, szokása szerint az erdőt járta, amikor a sűrűben egyszer csak gyenge, nyivákoló hangot hallott. A hang forrását keresve, hamarosan ráakadt egy kicsi medvebocsra. Végig se gondolta a lehetséges következményeket, már nyúlt is hozzá. Azonnal látta, hogy a talpát  átfúrta egy jókora ágdarab, a seb gyulladt volt, erősen gennyezett, a kis állat teljesen le volt gyengülve. A karjába emelte a szinte öntudatlan, bundás testet, amikor a közelből morgás figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Ő mégis, ügyet sem vetve arra, hogy döntése esetleg nem egyezik az anyamedve szándékával, gyors léptekkel hazafelé vette az irányt. Egy darabig nemcsak érezte, hallotta is, hogy az anyaállat biztonságos távolságból követi, de nem közelítette meg. Talán már le is mondott a beteg kölykéről, az állatok megérzik, ha valami már menthetetlen.

Épségben hazaértek. Rögtön nekifogott a botdarab eltávolításának, a sebet fertőtlenítette, kötést tett rá, és a kis állatba kevés folyadékkal beleerőltette azt a szert, amiről biztosan tudta, ha cseppnyi esélye is van a bocsnak, használni fog.

Eleinte óránként nézett rá, később az állat kicsit felélénkült, mocorogni kezdett, láthatóan könnyebben viselte a sérülését is. Amikor már meg lehetett etetni, csak akkor kezdett vele barátkozni. A bánatos medveszemek hálásan néztek vissza rá, miközben tulajdonosuk mohón szívta a gyógyszerekkel dúsított kecsketejet.

Na, végre egy nőnemű lény is került a házhoz – jegyezte meg félhangosan, és elmosolyodott. Megszokta, hogy magában beszél, hiszen nem volt kihez szólnia. Az állatokat becézte, ha szólhatnékja volt. Most legalább volt kihez.

A kis bocs szépen gyógyult. Egy idő múlva, már csupán a durva felületű, kerek, piros heg mutatta, hogy a talp valaha komolyan sérült.

Míg nem volt teljesen jól, az ágya mellé leterített pokrócon altatta, néha még éjjel is felriadt és ránézett, nincs-e valami baj, lélegzik-e még. Gyógyulása után a mackólánynak szokása maradt, hogy mellette aludjon a földön. Elkergetni se tudta, pedig jobb lett volna, ha az istállóban alszik, ahol a jászol mellé vackolt neki. Talán félt az üres helyiségben, vagy csak annyira hozzászokott, ki tudja, tény, hogy a ragaszkodásától nem szabadult. Egy idő után nem is bánta, bár sokszor eszébe jutott, a medve örökre még sem maradhat a háznál. Nemcsak kedvelte, megszerette, s ha nem szégyellte volna, meg is könnyezi, amikor egy év elteltével úgy döntött, vissza kell küldenie az erdőbe.

Többször kísérelte meg otthagyni, aztán hátat fordítani, és eljönni, de csak nagy sokára sikerült. Akkor is úgy, hogy lövésekkel kellett szaporább távozásra bírni, amit a medvelány először nem is értett. Amikor aztán közvetlenül mellé lőtt, akkor lassan megindult az erdő sűrűje felé. Nem szaladt, tudta, hogy úgysem bántaná.

Ekkor egy hónapra beköltözött a faluba, egyik távoli rokonához, gondolván, ha a medve vissza is jön a házhoz, de ott nem talál mozgást, majd leszokik a visszajárkálásról, és végleg megtalálja helyét az erdőben.

Azért később is hiányzott neki. Reggelente, amikor kilépett az ágyból, talpával egyből a selymes mackóbundát kereste. Szomorú volt, hogy nem találta. Mintha egy kedves nőnemű lényt veszített volna el. Emlékezett, hogy éjszakánként néha arra riadt, a medve az ágyról lelógó kezét nyaldossa, vagy csak rátette a mancsát az ő karjára.

Ez is hiányzott, meg minden, ami hozzá kötötte. A róla való gondoskodás, a tőle kapott szeretet. És ekkor gondolt először arra, hogy asszonyt kellene hozni a házhoz, nem jó egyedül.

Nagy ritkán, de továbbra is bejárt a nagypiaci napon a faluba. Egy alkalommal, új árust fedezett fel a kofák között. Fiatal, barna lány volt, talán még a húszon is innen. Erdei gyümölcsöket, gombát árult, kézi fonású kosárból. Megszólította, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Először a gyümölcsök felől érdeklődött, aztán vásárolt tőle, pedig mi szüksége volt neki málnára meg szederre? Hiszen ő ismerte a legjobb lelőhelyeket, már le sem hajolt értük, olyan természetes volt, hogy leszedheti, hogy bőségesen van belőle.

A lány kellemesen mély, borongós hangon válaszolgatott neki. Jobban megnézte magának. Az arca pirospozsgás volt, mint aki minden idejét a szabadban tölti, dús szemöldöke alól, meleg, barátságos pillantású barna szempár sütött felé. Ajka telt volt, s természettől rózsaszínű, apró, erős fehér fogai kivillantak minden mosolynál. Haja tekergő örvény volt, vastag, selymesen sötétbarna zuhatag. Az alakját alig látta, mivel egy ládán ült, de abban biztos volt, hogy az erős vállak alatt kemény keblek, izmos, masszív kis test következik, mely formás, de erős lábakon áll. Olyan középtermetű volt, mint egy süldő mackólány. Csak ekkor gondolt arra, hogy kedves állatával hasonlítgatja össze a barna szemeket, a masszív testalkatot, a kedvességet…

A lábszárközépig érő szoknya alól, kilátszott a két kis tömött lábfej. Az egyiken ekkor váratlanul egy kerek, piros forradás nyoma tűnt elő. A lány észrevette, hogy a férfi pillantása a lábára szegeződik, ezért zavarában maga alá húzta, azonban ekkor, a hirtelen mozdulattól  láthatóvá vált, ugyanolyan heg van a talpán is. Mintha valami átszúrta volna a lábfejét.

Az erdész megvette a lány aznapi egész árukészletét, sőt, még hozzátette, hogy mivel nagyon szereti a málnát, másnap is eljön.

Mielőtt visszament volna az erdészlakba, betért a korcsmába, hogy a lány felől érdeklődjön. A korcsmáros nem, de a felesége tudott róla valamit. Állítólag, legalább is, a mindentudók azt rebesgetik, a lány egyedül él az erdőben, végtelenül szegényes körülmények között, egy egyszerű fatákolmányban, amiben még ágy sincs. A földön alszik egy régi pokrócon. Eredetileg nagy pereputtyal jött, szülők, rokonok, sok apró gyerek, átutazóban voltak. Letelepedtek, megpihentek az erdőben. Ugyan messze voltak a falutól, de amikor eltűnt egy birka, őket gyanúsították, mivel idegenek voltak, és nagyon szegények. A károsult gazda fejszével meg a szomszédokkal indult az erdőbe, kideríteni az igazságot. Hogy igazán vétkesek voltak-e, vagy sem, akkor még senki sem tudta, de a család mégis gyorsan tábort bontott, el akarván kerülni az összetűzést. Eltűntek, sátrastul, szekerestül, pereputtyostól. A lány éppen az erdőt járta, gyümölcsöt, gombát szedett a piacra, és mire visszatért, hűlt helyét találta a családjának. Eleinte érdeklődött utánuk, de aztán abbahagyta. Őt nem bántotta senki, hiszen tudták, elment volna ő is, ha ludas a dologban, aztán meg előkerült az elveszettnek hitt birka is. A lány itt ragadt. Hogy tényleg így volt-e, vagy másképpen került erre a vidékre, biztosat senki sem tudott. Egyszerű lány volt, erdőben élt, a sérülését gombázás közben is szerezhette – gondolta az erdész, de egyre csak foglalkoztatta a dolog. Egészen addig, míg el nem döntötte, hogy feleségül veszi, úgyis olyan asszony kell a házhoz, aki megszokta az erdőt.

A faluban ülték meg az egyszerű lakodalmat, majd kivitte az új asszonyt az erdészlakba. Nem volt annak szinte semmi holmija, azon kívül, amit magán hordott. Az első együtt töltött estén fáradtan aludtak el.

Éjszaka az erdész hirtelen felriadt álmából, de nem értette az okát. Amikor magához tért, rögtön az asszonyt kereste mellette az ágyban, azonban ott senkit nem talált. A meglepetéstől felült, lelépett az ágyról, s talpa valami selymes, puhán bársonyos dologba mélyedt. Lenézett, és látta, újdonsült felesége ott kucorog a régi pokrócon, keze felnyúlik hozzá az ágyra. Valószínűleg az érintésére ébredt, amikor a nő álmában, önkéntelenül megfogta a kezét. A medveasszonyt akkor a karjaiba vette, és olyan gyengéden fektette vissza az ágyba, hogy még csak fel sem ébredt…

(Grafika: Keglovich T. Milán)

A kísértés

Igazából maga sem tudta volna megmondani, mikor formálódott meg zűrzavaros agyában a gondolat, hogy először nagyon gazdag, azután minél hamarabb, nagyon özvegy akar lenni.

Az ötlet megvalósításához egy jó házasság megkötésével fogott hozzá, elvett egy vagyonos, fiatal nőt, és kezdte beleélni magát abba, hogy ezentúl már mindig így lesz, bőven jut mindenre, korlátlanul szórhatja a pénzt, költhet magára, és persze, vállalkozhat. Mert az üzlet, az mindennél fontosabb volt a számára.

Azután, egyre gyakrabban fogta el a kísértés, hogy eredeti tervét megvalósítsa, vagyis, hogy a gyors gazdagodás után, a lehető leggyorsabban özvegy legyen. Elkezdett hát gondolkodni a következő lépésen. Hogyan szabaduljon meg az asszonytól, mielőtt még gyermekük születne?!

Azt tudta, ha gyermekük lesz, a leszármazott mindent „visz”, mindamellett egy gyermek ellen, mégis csak képtelen lenne bármi gonoszságot elkövetni. Így hát maradt az eredetileg kitűzött cél, nevezetesen, hogy valamiképpen elteszi az asszonyt láb alól.

Ilyen helyzetekben nem jön rosszul, ha kéznél van egy jó barát, aki ráadásul ért a vegyszerekhez, lévén a foglalkozása gyógyszerész. Őt ‒ tudta nélkül ‒ oly módon vonta be a tervébe, hogy megkérte, adna valami hathatós „elaltató szert” a kutyájának, ugyanis megszánta nagyon az öreg ebet, jobb lenne már annak, ha az örök vadászmezőkön nyargalászhatna, hiszen elkopott a foga, megritkult a szőre, alig áll a lábán, s félig vak is szegény.

A gyógyszerész adott is valami port, bár a lelkére kötötte, vigyázzon vele, emberre is veszélyes lehet.

Hát épp ez volt a neki való szer! Rögtön használatba is vette. Ezt bátran megtehette, mivel öreg kutyája magától is kilehelte a lelkét, rá lehetett fogni, hogy az ő érdekében használta fel a port. Alig ásták el azonban a vén csontpusztítót, elhunyt ‒ az alig fél éve asszony ‒ feleség is.

Nagy volt a sírás-rívás, mindenki sajnálta a hátramaradottat, a korán özvegységre jutott, szegény férjet.

A halottat azonban ‒ a szokástól eltérően ‒ nem ravatalozták fel otthon, hanem a templom melletti halottasházba vitték, azzal az utasítással, hogy mivel az ismeretlen eredetű, hirtelen halál az asszony arcát nagyon eltorzította, kell egy kis kozmetikázás, nehogy már csúful, rendezetlenül menjen a másvilágra. Az utasításban azonban az is benne volt, hogy a halottat ezután se tegyék közszemlére, hanem a szépítés után, azonnal zárják le a koporsót. Ne facsarítsa senkinek a szívét a kelleténél tovább a kedves halott látványa, főként ne a friss özvegyét, ki addig maga is sokat panaszkodott rakoncátlankodó szívére. A kérés érthető volt, még a rokonság is méltányolta.

Az első, egyedül töltött éjszaka nem volt igazán nyugodt a magára maradt férfi számára. Volt valamiféle rossz érzése, és érdekes, nem a tette következményétől tartott, egy egészen más, ismeretlen félelem szorította össze a szívét. Az ő rakoncátlankodó szívét, ami kivételesen igaznak bizonyult, valóban baj volt, a még nem is olyan öreg ketyegővel.

Közben a ravatalozóban is munkához látott az ügyes kezű, ámbár kicsit már fásult, halott kozmetikázó szakember. A fiatal férfi beöltözött, mint szokott, s biztos léptekkel indult a munkahelyéül szolgáló kis kamra felé. Határozott mozdulattal nyitott be az ajtón, mint aki tudja, a halottak már nem árthatnak senkinek, ők a legnyugodtabb, legbéketűrőbb teremtményei a jóistennek.

A helyiségbe belépve azonban attól, amit ott látott, maga is majdnem halottá vált!

Egy asszony ült a koporsóban. Nem volt az már se fehér, se torz, olyan volt az arca, mint a nyíló rózsa, a karja gömbölyded és fehér, a haja csigákban kunkorodott telt vállaira. Az egyszerű csipkés öltözet is jól állt neki, inkább elábrándozó menyasszonynak látszott, mintsem kozmetikázásra váró halottnak.

Hát igen. A szer, emberre is veszélyes volt, ám csak átmenetileg bénította meg az asszonyt, aki ettől tetszhalottá vált. Egy nap elteltével azonban magához tért. Most a nyíló ajtó felé fordulva, a hirtelen fénytől hunyorogva bámult a belépő fiatalemberre.

Annak még a lélegzete is elakadt, de mivel bűnös nem volt, hát oka sem volt a félelemre. Hamar magához tért, s az asszony sürgető kérdésére, mármint, hogy hol is van ő most, bátran megmondhatta az igazságot.

Aztán, szó szót követett, hamar kiderítették, hogy nem volt azért olyan véletlen ez a hirtelen jött haláleset. Tenni is kellett azért valakinek valamit.

Akkor eszébe jutott az asszonynak az a fűszeres halleves, amit utoljára a férje főzött, s amiből ‒ bár kicsit szokatlanul kesernyés meg sűrű volt ‒, be is lakott, mert annyira kínálta, s egyre csak hajtogatta, megsértődik, ha nem eszik a főztjéből.

Eljött a másnap, s a lezárt koporsót látványosan elföldelték. A díszes sírhelyet sokan állták körül. Mindenki a zokogó férjet nézte és sajnálta, mondván, „Szegény ember, micsoda veszteség, alig fél éve házasodtak!”

Megvolt a tor is, rendben, aztán mikor hazament a gyászoló rokonság, a friss özvegy is nyugovóra tért. Már tudta, miért aggódott, de aggodalma tárgya egyszer s mindenkorra megszűnt: saját szemeivel látta elföldelni a felesége koporsóját.

Az álom azonban csak nem akart a szemére jönni. Egyfolytában az örökségen járt az esze, azt próbálta számba venni, mennyi is az annyi, ami most már csak egyedül neki jár, az ő élvezetét hivatott szolgálni.

Osztott-szorzott, s mikor kihozta a végeredményt, szája mosolyra húzódott, ám ekkor az ajtón váratlanul, halk kaparászás hallatszott. Talán a macska ‒ futott át az agyán.

Az ajtó magától kinyílt, és a belépő kezében pislákoló gyertya, a felesége viruló arcát világította meg. Az asszony kedvesen, szelíden így szólt hozzá: házastársak vagyunk, úgy fogadtuk, jóban-rosszban együtt leszünk, ezért eljöttem érted.

Az egyre közeledő alak, mint egy lidércnyomás, közben odaért az ágyhoz, megragadta a karját és kezdte magával húzni…

A friss özvegyet reggel, hálószobája padlóján holtan találta meg, az egyik ‒ felvidítására látogatóba érkező ‒ kedves rokon. Azt mondják, a szíve vitte el, ami tudottan rossz volt. Úgy látszik, nem bírta a szenvedést, belehalt a bánatba, bár az arcán nem a kegyes halál nyomai, hanem valami irtóztató rettenet ült, mintha kísértetet látott volna.

Az örökséget valaki elvitte a bankból, aki hiteles papírokat mutatott fel, így vitatni nem volt mit.

A faluban ezután, szerencsére, nem történt semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy a ravatalozó fiatal, jóképű alkalmazottja, aki utoljára azt a váratlan hirtelenséggel elhunyt fiatalasszonyt kozmetikázta, állítólag megütötte a főnyereményt, és végleg elköltözött a faluból.

A jótevő

Ő csak tette a dolgát. Számára ezt a feladatot határozta meg a sors, erre a munkára senki más, egyedül ő volt kijelölve. Abban a hiszemben cselekedett, hogy jól teljesíti, amit rábíztak.

Ott volt, példának okáért az öregasszony, aki hajlott kora és a szerettei figyelmeztetése ellenére naponta kerekezett ki a szőlőbe egészen addig, amíg egyszer meg nem dobta a biciklije kerekét egy kő, és be nem következett az az ostoba baleset. Az öreg csont már nem forr úgy össze, mint a fiatal, egyenes következménye volt hát a balesetnek, hogy nem gyógyult fel, és a hathetes kórházi ápolás után elhunyt. Mármint az ő, a Halál közreműködésével, elszenderült, szépen átúszott a túlvilágra.

Aztán ott volt a másik ominózus eset, amikor a fiatal suhanc, a diszkóban elfogyasztott néhány feles meg a kísérő sörök után, autóba ült, és nekihajtott a szalagkorlátnak. Hát erről az esetről sincs sok beszélnivaló, miért nem volt meggondoltabb? Nem is érti, miért őt hibáztatták emiatt?! A végzetes fejsérülést végül is nem ő okozta, a bajt, úgymond a srác kereste saját magának. Mit tehet ő erről? Amikor a fiú is „elment”, ő igazán minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ez a lehető legsimábban menjen végbe. A műtét közben szépen elaludt, illetve nem ébredt fel.

De még azért is őt hibáztatni, hogy az a negyvenes, drogos nő, aki őrjöngve felvágta az ereit, meghalt, igazán nem tisztességes dolog. Inkább megköszönnék, hogy „elvitte”, hiszen így csak önmaga ellen fordult, és előtte ‒ szerencsére ‒ nem esett neki a női vécébe épp akkor belépő két tininek. Tény, ez fájt még neki is, amikor magával kellett vinnie, mert kicsit huzakodtak, de végül is, ő volt az erősebb.

Nem úgy annál az esetnél, amikor majdnem alulmaradt, mert a bankrabló végig kitartott, és az alkalmazottakat meg az ügyfeleket sorozta meg, és esze ágában sem volt a fegyverét maga ellen fordítani. Ha a biztonsági őr nem lép közbe, akkor a „robbert” azon a tikkasztó nyári délutánon bizonyára nem sikerült volna magával vinnie.

Az utóbbi időben azonban nagyon felerősödtek a hangok, melyek erős kritikát fogalmaztak meg az eljárásaival kapcsolatban. A bírálatok ostorozták, személy szerint neki szóltak, mármint, hogy túlbuzgó, és talán nem mindig jár el helyesen. Példának okáért, amikor azt az ötvenes pacákot, a kívánsága ellenére „segítette” át a másvilágra, azért bizony alapos fejmosást kapott. A középkorú ipse még nem akart elmenni, még serdülő gyermekei, teljesítendő feladatai voltak az életben. Na, de akkor a szívével is miért nem közölte ezt? Végül is nem ő, a rakoncátlankodó szíve vitte el. Magunk között szólva, talán nem kellett volna a feleség mellett huszonéves barátnőt tartani… Na, de hagyjuk, most már mindegy, az ügy lezártnak tekinthető.

A harmincas focistánál ugyanakkor még neki is volt némi lelkiismeret-furdalása. Az a hirtelen halál. Persze, azért ez sem minden előzmény nélkül való volt. Mondták neki eleget, hagyja abba az aktív sportéletet. Túlhajtja magát, ideje váltani, foglalkozzon inkább az üzlettel. Az nem olyan veszélyes, mint a sport…

Ez utóbbi eset miatt szánta el magát, hogy ‒ rendeltetésével ellentétben, ellensúlyozására korábbi cselekedeteinek ‒, ez egyszer valami jót fog elkövetni. Valakinek valóra váltja legfőbb óhaját, teljesíti a kívánságát.

Hamarosan adódott is rá alkalom, hogy valami igazán jót tegyen. Éppen a vasút mentén őgyelgett ‒ sohasem lehet tudni, nem adódik-e valami munka ‒, amikor felfigyelt a felüljárón álló fiatalemberre. Az ifjú ember a magasból nézett alá az elsuhanó gyorsvonatra. Olvasott a gondolataiban és megértette, a vonat a fiú szerelmét vitte Párizsba, féléves kiküldetésre, és ő nem kísérhette el. Odavágyott, ott szeretett volna lenni ő is a vonaton. Megszánta nagyon, és mivel a vasúti felüljáró korlátja már amúgy is sérült volt, nem sokat kellett tennie azért, hogy a repedésnél a kőkorlátból kitörjön egy jókora darab.

Hát beavatkozott, és valami határtalan jó érzés töltötte el. Végre valakit, egy szegény fiatalembert hozzásegített ahhoz, hogy a vágya teljesüljön, és ott lehessen a felüljáró alatt éppen átszáguldó vonaton…

(Grafika: Keglovich T. Milán)

A kézfogó

Már december óta tervezték az eljegyzést, mégis kihúzták egészen tavaszig, abból a megfontolásból, hogy ha már karácsonykor nem tartották meg a kézfogót, akkor üljék meg azt egy igazi szép, tavaszi napon. Így más hónap természetesen nem is jöhetett szóba, mint a szerelem hava, a virágillatú május.

Nagyon készültek rá mindketten, de különösen ő, az eljövendő menyasszony. A nagy nap előestéjén családi fotókat nézegetett. Már voltak fényképei leendő családtagjairól, közöttük a fiú szüleiről is. Amikor kezébe került majdani apósa képe, elgondolkozva nézegetni kezdte. A középkorú arcon az ismerős vonásokat kereste, mármint a fiú arcvonásait. Meg is lelte. Az életben fel sem tűnt neki, hogy apa és fia mennyire hasonlítanak egymásra. A kép ugyan csak derékig ábrázolta az idősödő férfit, ő azonban tudta, hiszen már többször volt alkalma találkozni vele, hogy inkább alacsony, még középmagasnak se mondható, és köpcös. Olyan csupamarok kis ember, rövid kar, kurta húsos combok, holdvilág kép, a nyaka egybeolvad csapott vállaival. Mindig szuszog, vagy a tüdejével van valami, vagy csak egyszerűen a kövérség miatt. Szemüveges, ráadásul vastag, minden ízlést nélkülöző, fekete keretes okulárét hord. A haja is már ritkulóban, pedig még csak a negyvenes évei elején jár, és őszül is. Az apró, sötét szemekből vőlegénye tekintete nézett vissza rá, bár a fiú anyja világosabb szemét örökölte. Viszont az apja termetét. Most középmagasnak mondható, és mivel még nem hízott el, nem lehet ráfogni, hogy feltűnően alacsony lenne. De tény, ami tény, ővele majdnem egymagas. A fiú egyáltalában nem sportol, és bár többször kezdeményezte, hogy járjanak el együtt úszni, az mindig talált valami kifogást. Hol nem ért rá, hol „csak” meg volt fázva, máskor pedig egyszerűen elkezdett hízelegni, és ekkor ő mindig engedett, moziba mentek. Ha már most kicsi, pedig még sovány, de elhízik, mert nem sportol, mi lesz később?!

És ekkor váratlanul megjelent előtte egy jövőkép. Lelki szemeivel látta, amint ő az otthonukban épp vacsorát készít, amikor az ajtón csöngetnek. Tudja, hogy ebben az időben csak a férje lehet. Beengedi, és az ajtón belép egy köpcös, rövid karú, kurta combú, kerek fejű férfi, mosolygó, apró, világos szemeivel rákacsint, miközben első szava hozzá, a nejéhez, az, hogy elkészítette-e a beígért szalontüdőt vacsorára. Azután arról tudakozódik, milyen volt az uszodában a gyerekkel, majd vacsora közben javasolja, hogy mivel másnapra esőt jósoltak, ezért ne kirándulni, inkább moziba menjenek, legyen végre egy élménydús hétvégéjük. És amikor a jövőképen ő erre földhöz vágta a keze ügyébe eső tányért, a csörömpölés hangja magához térítette. Tényleg összetört valami. Olyan erővel csapta a fényképeket az asztalra, hogy a hamutartó leugrott róla, és darabokra tört.

Az éjszaka hánykolódva aludt, kialvatlanul, fekete karikás szemekkel ébredt, s amikor telefonon pontosítani kellett volna, hányra jöjjenek vőlegénye és a szülők az eljegyzési ebédre, lemondta a kézfogót. Síró anyjával, kiabáló apjával nem törődve, csak annyit mondott: átgondolta a dolgot, mégsem illenek egymáshoz.

A leendő vőlegény először megdöbbent, csalódottságot érzett, majd némi megkönnyebbülést. Este megnézte a tavaly nyári videót, és amikor látta, hogy menyasszonya anyja meg a nővérei mennyire elhíztak, milyen rosszul öltöznek, s maga is megtapasztalta, mennyire szalad odahaza a háztartásuk, úgy gondolta, talán jobb is, hogy így alakult…

Az anya

Az egyszeri gyermek világgá ment. Sokáig odavolt a nagyvilágban, ám egyszer csak hazatért, s kéréssel fordult az anyjához: anyám, nem látok elég tisztán és élesen. A dolgok mélyére akarok látni, s azt is, amit a sorok közé rejtve írtak, de képtelen vagyok rá. Látnom kellene, mi van a zárt ajtók mögött, s a magas falak mit takarnak előlem. Értelmezhetetlen, áthatolhatatlan számomra a sötétség…

És az anya odaadta a látását, szeme világát a gyermekének, hogy az jobban lásson, ő pedig azontúl vakon, fehér bottal a kezében, tapogatózva élt.

A gyermek eltávozott, de most nem volt olyan sokáig távol. Amikor a szülői házhoz visszatért, újabb kéréssel állt elő: anyám, nem hallom, mi van a sok mondandó mögött, mit rejt a csend, mi az, amit nem mondanak ki, s azt is tudni szeretném, mit titkolnak előlem. A szél szerteviszi a hangokat, amelyek a fülemben nem állnak össze tartalommá, nem hallom azt sem, amiről pedig feltétlenül tudnom kellene…

Az anya nekiadta a hallását, s azontúl süketen élt.

Váratlanul a gyermek ismét hazaérkezett, s azzal a kéréssel hozakodott elő: anyám, nem jutok el mindenhová, ahol pedig mindenképpen ott kellene lennem. Számtalan út áll előttem, melyre nem léphetek, kicsik a lépteim, fogytán a lendületem. Bejáratlan előttem tágas e világ, de én kíváncsi vagyok rá, mert még rengeteg helyen nem jártam…

És az anya odaadta a lábait. Ezután csak egy helyben ült, mozdulni nem tudott …és a világ nem jött el hozzá.

Kis idő múltán, megint kopogtatott nála a gyermek: anyám, nem értek szót a világgal, erőtlen a hangom. Sok mindenkit meg kellene szólítanom, hogy minél többen hallják a mondandómat, figyeljenek rám, és komolyan vegyenek…

Az anya ekkor kitépte a saját nyelvét, hogy a gyermekének adja.

És eljött az idő, amikor a gyermek félve, de újra kérni jött az anyjához: anyám, már sokat elértem azzal, amit adtál, de még nem mindent. Rövid a karom, kicsi a tenyerem, a kezem nem ér el mindenhová. Többet akarok markolni a világból, megfogni mindazt, ami az enyém lehet, ami nekem jár…

Az anya erre odaadta a karjait is.

A gyermek soha többé nem jött.

Az anya ettől kezdve vakon és süketen, némán, láb és kéz nélkül élt. Nem maradt semmije, csupán az agya létezett, melyben a gondolatok folyton-folyvást akörül forogtak ‒ mert nem tudta semmiképpen megérteni ‒, hogy a gyermeknek csak egyvalami nem kellett: az anyja szíve, mely csordultig volt szeretettel, és csak arra várt, hogy egyszer szükség legyen rá, és azt is odaadhassa…

A hímes récék

Terus néni patyolattisztaságú, hófehér tollú kacsákat nevelt az udvarán, amiért irigykedett rá a fél falu. A baromfitenyésztők rá féltékenykedtek, a gyerekek meg az unokáját, Anitát irigyelték, mert húsvét előtt ő mindig kapott három kacsatojást ‒ ami tudottan nagyobb méretű a tyúk tojásánál ‒, és azokból tarka minták ráfestésével, csodálatos hímes tojásokat varázsolt. Meg is nyerte Anita valamennyi iskolai hímestojás-festő versenyt.

Ezen a tavaszon se volt ez másképp. Anita körbesétált a baromfiudvarban, hogy kiválassza a számára legmegfelelőbb három kacsatojást. A legnagyobb meglepetésére azonban nem talált egyet sem. Lesétált hát a kertjük végébe, ahol egy kisebb, nádassal szegélyezett tavacska lapult, és ahová Terus néni hófehér tollú kacsái is naponta lejártak. A kacsák most is vígan lubickoltak, bukdácsoltak a vízben. Anita váratlanul ‒ partközelben, a nádszálak takarásában ‒ egy fészket vett észre. A növényi szárakból és tollból készült fészekben több tojás is volt. Azon nem csodálkozott, hogy a tojások kissé zöldes színűek. Úgy gondolta, mivel nem fedett helyen voltak, kissé elpiszkolódhatott a héjuk. „Fránya kacsák! Ezért nem találtam odafenn az ólban egyetlen tojást sem! Ide rejtették előlem. Talán éppen azért, hogy ki ne fessem őket.” Azzal gyorsan a kötényébe rejtett három tojást, és visszament a házba. Még aznap délután nagy gonddal, és talán még cifrábbra is festette a tojásokat, mint az előző évben. A héjon lassan száradt a festék, ezért a tojásokat egy kosárkában odatette a kályha mellé.

Húsvétig hátravolt még pár nap, és ő közben el is feledkezett a tojásokról. Épp vacsoránál ült a család, a húsvéti vendégeskedésről beszélgettek, amikor a kályha mellől, apró pattogó, roppanó hangok hallatszottak. Senki nem tudta, mi okozhatta a zajt, amikor Anita váratlanul felpattant, és a kályhához szaladt. A legnagyobb meglepetésére a festett tojások héja meg volt repedve, és épp akkor bújt ki belőlük három kiskacsa. Bizonyára a meleg kályha közelsége tette, hogy a fészekből elvett tojásokból anyjuk nélkül is kikeltek a kis jószágok. De nem ám olyanok voltak, mint a szokásos, sárga pelyhes fiókák! Ezek zöldesszürkék voltak, fejük tetején fekete folttal, a szemük mellett barnás csíkkal. Akkorra már nagyapó is ott állt az unokája mellett.

‒ Na, Anitám, te aztán szép kis kacsákat festettél! Jó, hogy nem virágos minták és mindenféle kacskaringók vannak rajtuk. Bezzeg ki is közösítették volna őket a többiek a tóból.

De aztán, látva unokája megszeppent arcát, ő is komolyra váltotta a szót.

‒ Anitám, segítettél világra jönni három kis vadrécének, más néven tőkés récének. Jót tettél velük, mert lehet, egy kóbor kutya vagy macska, esetleg róka felfalta volna a tojásokat. Te most megmentettél három kis életet. Légy magadra büszke. De azt azért jegyezd meg, a jelen eset kivétel: a vadmadarak fészkét sohasem szabad megbolygatni. Ez egyszer azonban nem tettél rosszat, bocsánatos bűn, amit elkövettél.

Húsvét után Anita bevitte a kis récéket az iskolába. Azon a tavaszon másik tojásokat nem festett, nem is vett részt a tojásfestő versenyben. Mégis, hímes tojásból kikelt kis vadrécéivel ő lett a legnépszerűbb az osztálytársai között.

Kutyavilág

Már többször besötétedett és kivilágosodott, amióta elment. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy egy besötétedés után, Gazdi ne jött volna vissza.

Valami történt. Érezte a zsigereiben, hogy valami nem jó történt. Már az is nem jó, hogy nincs ott.

Enni és inni mindig hagyott neki, ha elment. Most is teletöltötte a tálját, vizet is öntött, majd mielőtt behúzta maga után a kaput, szokás szerint megpaskolta a hátát, megvakargatta a füle tövét. A szeretet eme egyértelmű megnyilvánulását ő hálás vakkantásokkal viszonozta.

Most ismét ‒ immár sokadszorra ‒ bejárta a drótkerítéssel körbevett, apró udvart. Na, nem azért, mintha bármit félteni kellett volna az udvaron, hiszen nem volt ott más, mint a kézzel összetákolt faviskó, meg egy későn termő vadalmafa. Bekeríteni is csupán azért kellett, hogy az erdő tudja, a kapuig jöhet, nem tovább. A dróthatárig gyomlálták az udvart, a kapun túl pedig ott ágaskodott lábujjhegyen a vadon, majdani bebocsátásra várva.

Még a kirándulók se nagyon merészkedtek erre a tájékra, melyet nem érintettek kijelölt turistaösvények, mindenütt szúrós volt a bozót, egyenetlen, hepehupás a talaj, amin a turistabakancs is könnyen megbicsaklik. Ugyanakkor épp ezért esett a helyre az öreg erdész választása, mert itt zavartalan nyugalomban mélázhatott, elmerenghetett olyan múltbéli eseményeken, amelyek széppé tették az életét, s amelyek szinte kivétel nélkül az erdőhöz kötődtek.

Már nem vadászott, csak sétálgattak az erdőben azokon a napokon, amikor nem a városi házban, hanem ebben a kis fakalyibában időztek. Öregek voltak mind a ketten. Az erdész őzagancs-fogantyús bottal járt, ő meg botorkált mellette, igyekezvén lépést tartani Gazdival, mivel már gyengén látott, szürke homály ereszkedett valaha éles látású szemére. A nyulat is inkább csak érezte, nem látta, s hogy utána fusson, hovatovább eszébe se jutott.

Előbb az ennivaló, majd a víz fogyott el a tálakból. Ha éhesen is, de megtette szokásos őrjáratát. Odaballagott a házikó ajtajához, de ott nem látott változást, csak a zárt ajtót. Ezen nem lepődött meg igazán, hiszen Gazdi távol volt. Egyértelmű megállapodásuk szerint, Gazdi mindig a házban őrködött, ő meg idekint az udvart vigyázta. És ez jól is volt így.

Ahogy telt az idő, kénytelen-kelletlen rátalált egy addig ismeretlen, fájó érzés, a mindig és mindenütt ott lévő Gazdi hiánya.

További besötétedések, majd kivilágosodások jöttek, amikorra az éhség már annyira gyötörte, hogy ráfanyalodott a fa tövébe potyogott, férges vadalmára. Nem volt mohó, főképp nem telhetetlen, de szinte meg sem érezte a vásott fogaival agyonrágott, gyomrába jutó almadarabokat.

Valamit tenni kell, mert Gazdi sokáig elmarad.

Megindult a kerítés mentén, s félvakon, botorkálva kereste, hol kaparhat magának valami gödröt a drótháló alatt. Végül talált is egy olyan helyet, ahol viszonylag lazának tűnt a talaj. Kopott körmeivel ásni kezdett. Amikor úgy látta, már elég mély a lyuk, beléfúrta magát, és a kerítés túloldalára próbált átnyomakodni. Elakadt, se ki, se be. Amikor még erősebben tolta előre az orrát, s lábaival kaparta a földet, hátába éles fájdalom nyilallt. Mikor végre átért és visszanézett, a drótra akadva nagyobb, véres szőrcsomókat látott. De legalább kint volt. Lassan megindult a sűrű irányába.

Jó idő múlva visszabicegett a házhoz. A gyomra ugyan nem volt tele, de az éhségét némiképp csillapította a döglött varjú, amit az egyik bokor tövében talált. Meg nem látta volna, de az orra még működött, a dögszagot megérezte.

Aznap éjjel, besötétedés után, vihar tört ki. A szél csikorgó fogakkal tördelte a nagyobb ágakat, szaggatta, parittyaként lőtte ki a vékonyabbakat, az egész kalyiba beleremegett a szél tomboló erejébe. Esett is, épp elég ahhoz, hogy az udvar gödreiben megülő esőlével szomját oltsa.

A vihar elültével, szokásos reggeli őrjárata során meglepődve látta, hogy a kalyiba ajtaja résnyire nyitva áll. A belényilalló öröm, hogy Gazdi visszatért, hamarosan csalódássá változott, mert mint idekinn, épp úgy odabent a házban is, csend honolt. Orrát ekkor váratlanul megütötte a bentről kitóduló, avasodó szalonna ingerlően gyomorkorgató szaga. De ez mit sem számított. Ami igazán fontos lett volna ‒ és annyira hiányzott, de nem érezte ‒, Gazdi megszokott illata.

Ezután még jobban kellett őrködnie, a nyitott ajtó miatt. Bár a besötétedések és a kivilágosodások egymást követő sokaságában egyre hidegebb lett a levegő, és a zöldből sárgásbarnává váló lombok lassan mind lehullottak, eszébe se jutott, hogy bemenjen a házba. Nem így állapodtak meg, és ő ehhez tartotta magát.

Egy kivilágosodáskor, az égből aláhulló fehér por ‒ ami a városban is rendszeresen jelentkezett a hideggel együtt ‒, teljesen belepte őt, meg a rongyos matracot, ami fekvőhelye volt a kalyiba melletti bokrok alatt. Feltápászkodott, majd a maga vájta gödrön megszokott mozdulatokkal átpréselődve az erdő felé indult. Két besötétedés és kivilágosodás után, muszáj volt bemennie a fák közé, mert a férges vadalma már csak emlék volt, és örülhetett, ha elhullott pockot vagy fagytól lelassult, meggémberedett békát sikerült zsákmányolnia. Amíg le nem esett az égből az a hideg, fehér valami, általában talált is ennivalót, de ha nem, ott volt néhány ehető gyökér, amit időnként ‒ ha fájt a gyomra ‒, máskor is rágni szokott. Sovány táplálék, igaz, de neki már nem kellett sok.

Visszatérve a házhoz, átbújt a kerítés alatt, és a vackához ballagott. Besötétedés után, váratlanul, mintha Gazdi hangját hallotta volna. Gyengén hallotta, gyenge volt már maga is, ereje napok óta fogyatkozott. Érezni érezte, csak nem értette, miért történik mindez. Most azonban, mintha valami felrántotta volna vackáról, s hajtotta a kalyiba felé. Az ajtót tárva-nyitva találta, de csalódottan érezte, nincs Gazdi-szag. Már nem volt kedve, sem ereje, hogy a rongyos matrachoz visszabaktasson, hát leheveredett a koszlott-foszlott lábtörlőre a küszöb elé. Előbb meleget érzett, mintha a házból, az avas szalonna illatával keveredve, Gazdi szeretete áradt volna kifelé, majd egyre hidegebb lett, és ő elaludt…

A nyugdíjas erdész, miután városi házába visszatért, az első éjszakán meghalt. Közeli hozzátartozója nem lévén, a távoli rokon örökös csak azt látta, üres az udvaron a kutyaól. Korábban bizonyára kutyát tartott az öregúr ‒ gondolta ‒, hiszen vadász volt. Az erdei viskóról senkinek nem volt tudomása. Az elhunytat eltemették, a házat eladták.

Évek teltek el, amikor két fiatal, vállalkozó kedvű erdőjárót a kalyiba felé vetette a jó sorsa. Vagy inkább a rossz sors, hiszen eltévedtek, letértek a kijelölt útról. A kerítéskapu ugyan továbbra is zárva volt, de a faviskó ajtaját ide-oda csapkodta a csípős, tavaszi szél.

A küszöbön láttak valamit. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésüket. Egyikük bemászott a kerítésen, óvatosan persze, mert mit lehet tudni. A birtoksértés mibenlétéről voltak ismereteik.

Az ajtó előtt mumifikálódott kutyatetemet találtak, amely akként feküdt a küszöbön, hogy még holtában is őrizte a házat. Úgy, ahogy annak idején megállapodtak, ahogy Gazdi meghagyta: én idebenn, te odakint…

Jégbe zárt hűség

Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.

A szülőhelyüket, az öblöt, ők ketten sohasem hagyták el, nem akartak máshová költözni. Megszokták itt, a fiókáik is ennek a nádasnak a sűrűjében keltek ki. Az utódaikat évről évre felnevelték, azután azok mindegyike a maga útját járta.

Ők a párjával, még télen sem repültek melegebb égtájra. Idekötötte őket a kedves környék, lakóhelyük, az otthont adó nádas, az ennyire sehol másutt nem kéklő égbolt, a szikrázó, nyári nap, melyet éjszakára nyájas holdvilág váltott fel, ezüsthidat verve a tó tükrére.

Ezen a télen sem lesz másképp. A fiókák felnőttek, elrepültek, ők meg itt maradnak, ahogy hosszú évek óta tették. Nem félnek a hidegtől, erre biztosíték dús, hófehér tollruhájuk, ami kicsit felborzolva kellemes, de legalábbis elviselhető hőmérsékleten tartja a testüket.

Amikor végleg befagy a tó, élelem szempontjából a korcsolyázókra is számíthatnak. Általában nem merészkednek túl közel hozzájuk, de az odadobált kiflimaradék mindig jólesett. Telente, időnként, más emberek is jöttek, ennivalót hoztak nekik, aztán gyűrűt tettek a lábukra. Elviselték, megszokták. Régóta így volt. Már nem is érezték, mintha rajtuk se lett volna.

Az idén is, az utolsó pillanatig, amíg lehetett, a felszínen úszkáltak. Persze a nádasba is bementek, hiszen a kissé kemény, de még lecsipkedhető nádtorzsa, hattyúhoz jobban illő falat, mint a száraz táp vagy a majdan érkező kiflivég.

Egy éjszakát követően, hajnalra, a vízfelszínt vékony jéghártya borította, de még abban is lehetett mozogni. Majd felhagynak az úszással, ha teljesen beáll a tó. Az aratás után visszamaradt száraz nádszálak csábítóan zizegtek, hajladoztak a hideg szélben, a csalóka nap hét ágra sütött, bár már rég nem melegített.

A párja a nádas tövéhez úszott, hártyás lábaival tördelve a hajszálvékony jégpáncélt. Abban a reményben túrta csőrével a nádtöveket, hátha még talál ehető torzsadarabot. Hirtelen valami megragadta a lábát. Odébb akart araszolni, de a valami nem engedte. Az a lába akadt el, amin a rég elfelejtett, megszokott, tompa fényű acélgyűrű feszült. A parányi acélbilincsbe belékapaszkodott egy nádcsonk. Minél jobban ki akarta húzni a lábát a kelepcéből, a valami annál jobban kapaszkodott belé.

Amikor észrevette, hogy a társa bajba került, áttörte magát a jéghártyán, és odaúszott hozzá. Most már ketten csapkodták csőrükkel a torzsát, de csak nem sikerült kiszabadulni. Ő el-elúszott a párja mellől, majd visszatért hozzá, hogy segítsen, de mivel a víz lassacskán összeállt, megkeményedett, ez neki is egyre nehezebben ment.

Közben leszállt az éj, a fogcsikorgató hideg a csontjukig hatolt. Máskor, ilyenkor, már rég a móló alatti gazban, csőrüket a szárnyuk alá hajtva aludtak, és soha nem idekinn, a nyílt vízen.

Most ösztönösen összebújtak, hogy alvás közben melegítsék egymást…

A hajnal egy márványkeménységűre fagyott, csillogóan sík felületet talált, az előző nap néhol még hullámzó víz helyén. Néhány vadkacsa meglepetten csúszkált a jégen, újdonság volt számukra is a változás.

Déltájhoz közeledve, egyre magasabbra emelkedett a nap, a hőmérséklet azonban mit sem változott, kristálytiszta, dermesztően hideg maradt a levegő.

Hétvége lévén, apránként feltünedeztek az első látogatók. Jöttek csudáskodni, hogy lám, egyik napról a másikra befagyott a hatalmas vízfelület. Egyetlen éjszaka alatt, három-négy centiméter vastagságúra hízott a jég. Ha az időjárás nem változik, hamarosan korcsolyával is rá lehet menni a tóra.

Az egyik bámészkodó fiúcska váratlanul két nagyobb fehér foltot vett észre a nádas tövében. Hó nem esett, hóbucka nem lehet. Pedig mégis valami hóféle, vagy kő, hiszen nem mozdul. A mutatott irányba nézve, felnőtt kísérője már kitalálta. Két összebújt hattyú. De vajon miért nem mozdulnak?! Biztosan nagyon fáznak!

Mivel a hattyúpár helyzete egy óra elteltével sem változott, betelefonáltak az önkormányzathoz, hogy jöjjön már valaki, és hozza ki a két didergő hattyút, mert még bajuk esik.

A madarak felügyeletét ellátó szakember, combtőig érő csizmájában, óvatosan lépegetett a jéggé dermedt tó felszínén. Ha beszakad, hát beszakad, szerencsére alacsony ott a víz. Amikor elérte a hattyúpárt, és látta, mi történt, sajnálkozva, lemondóan intett ki a parton kíváncsiskodóknak: már nincs mit tenni, nem lehet megmenteni a madarakat. Szekercével megbontotta az állatok körül a jeget, és kiszabadította a két egymáshoz fagyott hattyút.

Látta, és mindent megértett. Az egyik madár lábán lévő acélgyűrű beleakadt a nádtorzsába, azért nem tudott kiszabadulni. A párja, hűséges társa ugyan elmehetett volna onnan, mégsem tette. Ott maradt, vigyázott rá, kitartott mellette a végsőkig, vállalva még a fagyhalált is. Ember nem tette volna.

Jégbe zárt hűség, megfagyott szerelem…