Virágos jókedvemben

Buszban ülve kifelé bámultam az ablakon. Mellettem hol gyorsabban, hol lassabban suhant el a táj. Utam erdőn vezetett keresztül. Az útpadka füves volt, de kora tavasz lévén, nem zöldellt, hanem sárgállott. Na, nem a pázsit száradt ki, csupán a zsenge zöldet szinte elnyomta a tengernyi bolyhos fej, a gyermekláncfű sárga gombjai.

Eszembe jutott, még nem is olyan régen, nem tudtam megállni, hogy a tavaszi réten járva le ne tépjek egy kazalnyit belőlük. Hol vázába szánva, azzal a tudattal, hogy estefelé a szirmok bezárulnak, és nem marad más, csak a zöld, babszemnyi gubó. Hol azzal a céllal, hogy koszorút kössek belőlük, mintegy környezetem előtt is fitogtatva ebbéli jártasságomat. Aztán egy idő után rájöttem, a virág meghal, ha letépik, elfonnyad, a birtoklásával járó öröm elvész, szomorúság lép a helyébe. Ma már nem tépnék le egyetlen vadvirágot sem. Úgy szép, ahogy, és ahol van. Mindenki a maga helyén ér a legtöbbet.

Az utat szegélyező virágfolyamot látva, kedvem támadt leszállni, és megsimogatni a kis sárga pihés fejeket, megcirógatni, összeborzolni őket. De hagyni ott és úgy, ahogy az anyatermészet megteremtette azokat. Mert a virágok valójában csodák. Mindegyik valóságos remekmű, egy kis ékszer, mellyel a természet megajándékozott bennünket. Az egyetlen örök érvényű dolog a világon, melyben csalódni képtelenség, a valós természet. Mely soha nem csal meg, nem csap be, mindig csak ad, és amit ígér, biztosan betartja. Nincs tavasz kikelet nélkül, a fák lombosodnak, a virágok bimbót növesztenek, kitárják kelyhüket, általuk lesz színes, élvezhető és élhető a világ. És mi a tél? Csupán szünet, a pihenés ideje. A nagy erőgyűjtés, készülődés a tavaszra, amikor aztán kirobban az élet, burjánzik a sok zöld, kemény levelek, bársonyos szirmok, kéjes illatok, színorgia….Lehet ezt nem csodálni? A Föld ereje, gazdagsága annyira nyilvánvaló. S ha jön a nyár, a tobzódás fokozódik. A színek páratlan kavalkádja, s egyre nemesebb virágok nyílnak, melyek szépek a szemnek, de talán a szerényebbek, kedvesebbek a szívnek.

S e gondolatoktól egyszeriben jókedvem lett, virágos jókedvem.

Balerinák

Újra tavasz van. Kell ennél több?

A természet téli, tetszhalott állapotából feléledt, ábrázata mosolyra derült. Megrázta magát, lehullajtotta tavalyról megmaradt száraz leveleit, elhalt ágacskáit, új gyermekeket dajkál már, a friss rügyeket.

Szinte látni, mint húzza, egyenesíti ki a sodort rügyecskékből a hamvaszöld, zsenge leveleket a napfény, a locspoccsal mosdató, langy tavaszi eső.

Elsők közt, a barkát és az aranyvesszőt követően, virágoznak a mandulafák. Rózsaszínű habként borítják ágaikat a virágok. Azután a cseresznyék, a meggyek, az alma- és körtefák. Nem is menyasszonyok, balerinák. Bájosak a fodros, fehér-rózsaszín tütüben.

Lábujjhegyen állva parádéznak. Karjaik a magasba emelkednek, törzsük egyenesen kihúzva, koronás fejüket az ég felé tartva, bájos, lenge lányként hajladoznak a húsvéti szélben.

Gyönyörűek vagytok gyümölcsfák, a szépek szépei! Szépségetek végtelen, és a világ körforgásában, ti hozzátok el az örök megújulást…

Trillák

Egy kerek évből öt hónapon át, szinte mindennap, az ébresztőóra csörgésére nyílik a szemem, aztán, miután nagy nehezen magamhoz térek, általában, fel is kelek.

Nem úgy az év további részében, a maradék hét hónapban.

Akkor ugyanis, az óránál sokkal kedvesebb, barátságosabb hang ébreszt, az ablakom előtti fák lombkoronájában tanyázó, nálamnál is korábban kelő madarak hangja.

Ezek között aztán akad mindenféle csodás trilla, rigófüttyel kevert verébcsivit, s a tarkabarka had csicsergésébe vegyülve, nem marad el a harsogó „kicsit ér”, s a „nyitnikék” sem.

Nappal a kuvikot hallgatva számolom, éveimből mennyi van még hátra, s néha bagolyhuhogás is hallatszik. A fekete-fehér-piros tollú fakopáncs csak kopogtat, miközben keresve kutat és gyógyít.

Furcsán, rövidet kotkodálva kiált hajnalok hajnalán a fácánkakas, azonban a szarkát nem cserregő hangjáért, inkább díszes tollruhájáért csodálom.

Mintegy óramű pontosságával kelnek kedves madaraim, s kezdik korai, ébresztő dalukat. Mindig ugyanakkor, reggel háromnegyed ötkor. Lehet hűvös a hajnal, szemetelhet az eső, fújhat a szél, az ő daluk áthatol a világ eme természetes zajain.

Engem keltenek, egyidejűleg elkápráztatnak változatos színskálájú énekhangjukkal, mellyel fáradhatatlanul dalolnak, fújják az aznapra rendelt ébresztőt.

Még hétvégén sem pihennek, és jól is teszik. Mivé is lenne a szabadnapom, ha megfosztanának e kedves előzékenységtől, hogy madárcsicsergésre ébredhetek…

Az őrangyal

Grafika: Keglovich T. Milán

 

New York-i utam során, újsütetű barátom, egy szimpatikus, csokoládébarna bőrű, elismert egyetemi oktató, meghívott a lakására, ismerném már meg a hozzátartozóit, na meg, hogy ízelítőt kapjak, milyen körülmények között is él manapság egy Alabamából elszármazott, néger család a világvárosban.

Egy felhőkarcoló harmadik emeletén, ízlésesen, de nem kihívóan berendezett modern lakásban fogadott, barátságos, csinos feleségével, bemutatva cipőgombszemű, göndör fürtű, virgonc ikerfiait, valamint meglepetésemre, idős édesanyját, Rustyt, akiről kiderült, hosszú évek óta velük él.

A vacsora után lehetőségem nyílott, hogy beszédbe elegyedjek a nyolcvan körüli hölggyel, akit életéről és gyerekkoráról tapintatosan, de kíváncsian faggattam. Őszinte érdeklődésemet látva, a matróna a következőket mesélte el.

„A családi történetírásunk külön fejezetet szentelt egy különleges napnak, melyet tízéves gyerekként éltem meg, és amely így örökre emlékezetes maradt számomra. Azon a bizonyos napon ugyanis, háromszor is megkísértett a halál.

Azt tudni kell, hogy nagyon szófogadó, engedelmes, szorgalmas gyerek voltam. Édesanyámat nem csak szerettem, valósággal rajongtam érte. Számomra ő volt a legszebb asszony, amint suhogó, fekete selyemruhájában vasárnaponként a templomba menet megnézte magát a tükörben, nem azért, hogy a szépségében gyönyörködjön, hanem hogy ellenőrizze, tökéletesen rendben van-e a ruházata. Okosságáért mindenki tisztelte, de én különösen felnéztem rá, számomra minden szava szent volt, és igaz. A tőle kapott útravaló jó tanácsok betartását nem szigorú szabálynak, hanem a szeretetből fakadó kötelességnek, az életem során az egyetlen járható útnak tekintettem. Ha anya azt mondta, tüsszentéskor tegyem a kezem a szám elé, akkor annak úgy kellett lennie. Esetenként magam is figyelmeztettem rá gyerektársaimat, mert az úgy volt helyes. Amikor pedig anyám a mosakodás, az étkezés előtti, szükség szerint az étkezés utáni kézmosás jelentőségére hívta fel a figyelmemet, arról többé sohasem feledkeztem meg. Ügyelj a ruhád tisztaságára, mondta, de arra is, hogy mindig rend legyen körülötted. Hiszen már iskolás vagy. Vigyázz az úttesten való átkelésnél is, csak a zöld jelzésen mehetsz át. Nem élném túl, ha valami történne veled! Ne verekedj, hiszen lány vagy, ne rosszalkodj, fogadj szót a tanító néniknek, ne hozz rám szégyent!

Nem is hoztam. Aztán anyám meghalt, abban a szép, fekete selyemruhájában temettük el. És én holtában se hoztam rá szégyent. Továbbra is szófogadó, példás magaviseletű gyerek, kitűnő tanuló maradtam.

Azon a bizonyos napon ‒ már amennyire emlékszem, vagy ami erről, a sokszori elbeszélés alapján, bennem megmaradt ‒, derűs volt a reggel, én is nyugodt hangulatban ébredtem. Az iskolában is, szokás szerint, remekül szerepeltem. Eljött a nagyszünet ideje. A folyosón állva ettem meg a tízóraimat, és csak amikor befejeztem, vettem észre, hogy a kezem zsíros lett. Már csak két-három perc maradt az órakezdésig, de bennem felötlött anyám figyelmeztetése: mosd meg a kezed, ha bepiszkolódott! Csak egy pillanatig haboztam, inkább az óráról késsek el, minthogy megszegjem drága halottam szabályát! Épp csak elértem a mosdó ajtaját, amikor mögöttem hatalmas robajjal leszakadt a mennyezetről egy asztallap nagyságú darab! Mivel előzőleg csak én álltam az ajtó közvetlen közelében, mint afféle jó diák, hogy elsőnek érjek be az osztályterembe, szerencsére senki nem sérült meg. Én pedig ‒ túléltem, hála néhai anyám intelmének.

Alighogy túltettük magunkat az átélt izgalmakon, már mehettünk is ebédelni. A hodály nagyságú teremben, én a konyhához legközelebb eső hosszú asztalnál szoktam helyet foglalni, hetedmagammal, hasonló korú társnőimmel. Ebben részemről talán volt valami kis számítás is, mivel így mindig mi kaptuk meg elsőnek az ételt, még melegen, frissen. Amíg vártuk, hogy kihozzák a levest, halkan beszélgettünk, fecsegtünk. Én épp akkor vettem észre, hogy a teríték mellé nem kaptam villát, amikor a felszolgáló feltűnt a konyhaajtóban. Felálltam, hiszen, ha valami nincs rendben, akkor ott rendet kell tenni, vagyis el kell mennem egy villáért. Már léptem is egyet-kettőt, amikor a nagy tál, tele a gőzölgő, forró levessel, a székemen landolt. A felszolgáló a földön guggolva, fájós térdét dörzsölgette, amellett rémült arcot vágott, mert azonnal átlátta, mi lehetett volna a botlása következménye. Mármint, hogy leforráz a levessel!

Mire véget ért a nap, kicsit mindnyájan zaklatottak voltunk, ennyi szörnyűség nem történt az elmúlt években együttvéve sem a mi iskolánkban. Elbúcsúztam a lányoktól, és hazafelé indultam.

A közelben laktunk, egyetlen nagyobb útkereszteződésen kellett csak átmennem, de ott is lámpa vigyázta a gyalogosok épségét. A nap eseményein elgondolkodva, egyedül várakoztam a járda szélén ‒ mint aki a szülői okításokat mindig észben tartja ‒, hogy a lámpa zöldre váltson. Végre színt váltott, és én léptem volna le az úttestre, amikor egy hatalmas, szárnyas valami ‒ talán madár?! ‒ húzott el az arcom előtt. Hátrahőköltem, de szerencsémre, mert abban a pillanatban szélsebesen, egy sportkocsi száguldott keresztül a zebrán!

Míg kapkodtam a levegőt, egyszer csak egy nagy, fekete toll hullott a lábam elé. Lehajoltam érte, és felvettem a földről. Mintha egy hatalmas madár szárnyatolla lett volna, de mégsem kemény, hanem selymes volt a tapintása, mint a legdrágább kelméké.

Otthon, látva zaklatott állapotomat, apám alaposan kifaggatott. Elmeséltem, hogy aznap háromszor kísértett meg a halál, de mindháromszor dolgavégezetlenül kellett távoznia. Csak a tollról nem beszéltem. Azt már korábban elrejtettem a szobámban. Azt csak én tudtam, hogy nem madáré volt, hanem az őrangyalomé… az én szépséges, fekete selyemruhás őrangyalomé.”

A történet bája igen megfogott. Meghatódtam, mindamellett, persze csak magamban, egy kicsit el is mosolyodtam. Az idős hölgy bizonyára értesült arról, hogy „írogatok”, és talán azért mondta el nekem ezt a szép mesét, hogy ihletet adjon.

Vendéglátóimmal beszélgettünk még egy kicsit, aztán, mivel későre járt, szedelőzködni kezdtem. Az előszoba falán, ami érkezésemkor fel se tűnt, üveg alatt, bekeretezve, jókora fekete madártollat vettem észre. Feketén, selymesen csillogott, mint a legdrágább kelme. Kérdésemre barátom azt mondta, családi ereklye, az édesanyja hozta magával, még Alabamából. Hozzátette, hogy tudomása szerint, ő is az édesanyjától kapta. Nagyon régen, még kisgyerekkorában…

A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a  hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá ‒ gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két  széndarabot találtak…