A szerencse forgandó

A három fiatalember egyikük névnapját ünnepelte a kisváros „Döglött varjú” néven elhíresült ivójában. Órákon át támasztották a pultot, és felváltva rendelték a „bélelt” sörös köröket.

Az ünnepelt, Zoli ázott el a leghamarabb. Az, hogy őt terítette le leggyorsabban az ital, valószínűleg annak volt betudható, hogy éppen fasírtban volt a barátnőjével, még a szakítás gondolata is szóba került közöttük. El volt keseredve, ezért csak nyakalta a söröket. Vedelt és …ürített. Amikor egyszer hosszabban időzött a mellékhelyiségben, Frici nem tudta megállni, hogy ne kritizálja.

‒ Nagyon hamar lepukkant a hapsikám. Nem szokott ő ilyen gyorsan kidőlni.

‒ Ja, kérlek, a nők ki tudják készíteni az embert. Valahol meg is értem. Egy jó kapcsolat sokat jelent, az elvesztése meg tragédia. Én már két éve együtt vagyok Évával. El is jegyezném, ha lenne egy kis extra lóvém egy jegygyűrűre.

‒ Csak ez az akadály?

‒ Hát pillanatnyilag ez.

‒ És ha én tudnék egy megoldást? Úgyis olyan egyhangú ez az este. Dobjuk fel egy kicsit magunkat.

‒ Mire gondolsz?

‒ Zolit a saját kocsijával hazafuvarozzuk. Ő ma már úgysem használható semmire. Aztán visszafelé, a főtér közelében, tudod, abban a kis mellékutcában, meglátogatjuk az öreg órást. Szép kis óra-ékszerboltja van, és egyedül él. Én még riasztót se láttam az üzletben. Nem olyan gyakori még ebben a kisvárosban a nagy balhé, nem védekeznek még annyira az emberek.

‒ Erre nagyon ráfázhatunk, különösen én. Tudod, hogy még nem járt le a felfüggesztettem. Éva nem is tud róla.

‒ Most boldog akarsz lenni, vagy nem? Kell az eljegyzési gyűrű, vagy felejtsük el? Én mondom neked, meg tudnánk csinálni! Nálam kesztyű is van, minden eshetőségre.

A közeledő Zoli láttán hirtelen elhallgattak.

‒ Ti meg mire szövetkeztetek itt nélkülem? Hagynátok, hogy szegény haverotok egyedül forduljon fel. Már a belem is kihánytam. Biztos megpancsolták a piánkat. Nem szoktam én ilyen rosszul lenni!

‒ Hazasegítünk haver, ne izgulj. Dobjuk össze a számlát, aztán induljunk.

Odakinn a hűvös tavaszi levegő nemhogy kijózanította volna, hanem gyomron vágta Zolit. Úgy kellett betenni a kocsi hátsó ülésére, teljesen elhagyta magát.

Kari nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze.

‒ Tömény piaszag van a kocsiban, mindjárt kigyulladunk. Őrülhetünk, ha nem futunk rendőrbe, rögtön lebuknánk.

Fricit azonban nem lehetett kihozni a szokásos flegma nyugalmából.

‒ Kisváros ez, ne izgulj már annyit. Itt ilyenkor már a jó rendőr is ágyban van.

Hamar a Fő tér közelébe értek, az egész város nem volt valami nagy. Ekkor Zoli felnyögött.

‒ Hánynom kell, álljatok meg.

Miután kisegítették a kocsiból, betántorgott a bokrok közé.

A két haver egymásra nézett.

‒ Zolinak nem is kell tudnia róla. Két perc alatt elintézzük a gyűrűt. Mire visszatántorog, végzünk is, kocsiba vágjuk magunkat, és már itt se vagyunk. Jó, hogy kéznél van a kocsi, gyalogosan rizikós lenne eltűnni.

Frici kutatva nézett körül, majd az útpadka mellől felemelt egy kétökölnyi kődarabot.

‒ A kirakatüveghez ez is jó lesz.

A takaros kis üzlet ki volt világítva, azonban rögtön szembeötlött, hogy Fricinek a nyugodt, bűntől nem tartó városlakókról alkotott véleménye ellenére, a tulajdonosban mégis dolgozott valami egészséges félelemérzet. Az értékesebb ékszerek, órák tartója ugyanis üresen ásított.

Fricit azonban a látvány nem tántorította el eredeti tervétől.

‒ Legfeljebb az ajtót nyomjuk fel, és nem a kirakatot. Kicsi a bolt, biztosan minden érték kéznél van, a belső vitrinekben.

Még véget sem ért a mondat, és már be is dobta az üveget. Átbújtak a keletkezett, cseppet sem veszélytelen résen, betörték a legközelebb lévő tárolókat, és kapkodva, válogatás nélkül tömték a zsebükbe, amit csak értek.

Riasztó valóban nem volt az üzletben, de egyszer csak felgyulladt a villany, és ott állt előttük a tulajdonos.

Az öregúr ‒ ki tudja miért virrasztott, hiszen jócskán hajnalodott már ‒, teljesen fel volt öltözve, mint aki éppen sétára indult.

‒ Kik maguk, és mit csinálnak itt?

Fricinek mint a villám, futott át az agyán, hogy ő már ült a sitten, nem akarhat visszakerülni. Nem adhat lehetőséget, hogy egy szemtanú jól megnézhesse őket, így a kezében tartott kővel, visszakézből, azonnal ütött. Az öregember hanyatt esett, homlokát elöntötte a vér.

Már fordultak volna ki az ajtón, amikor utánuk szólt.

‒ Te a Pataiék Karija vagy, ugye? Miért csináljátok ezt, fiam?

Kari nem is gondolkodott. Felkapta a földre dobott követ, lehajolt az öreghez, és elvakult gyűlölettel ütötte, ahol csak érte, közben fojtottan sziszegett.

‒ Nem kerülök börtönbe miattad! Nem és nem! Inkább dögölj meg vén kapitalista barom!

Frici alig tudta elrángatni onnan.

‒ Megvesztél? Meneküljünk inkább!

‒ Kirohantak az üzletből, bevágódtak a közelben álló kocsiba. Azt látták, hogy Zoli még mindig nincs sehol, de ezzel most nem törődtek. Menteni akarták a bőrüket. A kocsi azonban egyre csak hörgött, nem indult. Egy percig próbálkoztak még, nem tovább, aztán kiugrottak a kocsiból, és ketten, kétfelé szaladtak. Még látták, amint a szemközti emeletes ház egyik ablakában fény gyullad fel.

Zoli hallhatott valamit a zajokból, mert éppen összeszedte magát, és visszabotorkált a kocsihoz, hogy megnézze, mi történt. Ahogy beült, szinte eszébe se jutott, hogy nem ő vezetett. Ez az ő kocsija, és szokás szerint, nem indul. Próbálkozott, szentségelt. Az idő telt. Az utcán egyszer csak rendőrautó tűnt fel, de nem mellette álltak meg, hanem kicsit előbbre.

Átfutott az agyán: Na ezek, most biztosan bevisznek, hiszen ittas vagyok, és hallhatóan az autót indítgattam. Elfutni értelmetlen lenne. Tökéletes in flagranti!

Aztán kilesett a szélvédőn. A rendőrök az öreg órás boltjához mentek, és többen már a házakból is kijöttek. Valami történhetett.

Észre se vette, amikor két rendőr, oldalról megközelítve, odajött a kocsijához. Benéztek, zseblámpájuk elvakította a szemét. A kövérebb rendőr igazolásra szólította fel, majd megkérdezte, hogy mit keres ott.

Zoli szabadkozni kezdett, hogy elismeri, ivott egy kicsit, hiszen névnapja van, meg bánata is, mert összeveszett vele a barátnője… de a rendőröket láthatóan nem ez érdekelte.

A zseblámpa fénye tovább pásztázta a kocsi belsejét. Az ülés világos huzatán a földhöz közel, nedves, feketés, elmaszatolt folt látszott. Száraz volt ez a tavasz, nem volt sár sehol a közelben. A lámpa fényében ekkor megcsillant a padlón valami. A rendőr közelebb hajolt, majd hátraszólt a társának, hívja ide a főnöküket. Zoli is odanézett, és egy vastagabb fényes karkötőt pillantott meg, amiről tudta, hogy nem az övé, de a barátnője se hordott ilyet. Ösztönösen lenyúlt érte, mert átfutott rajta, hogy ha nem az övé, akkor vissza kell adni a tulajdonosának. A rendőr már nem tudta megakadályozni. Amikor a járőrvezető odaért a kocsihoz, Zoli még kezében tartotta a karkötőt, nadrágja szárán ujjbegynyi helyen ugyanolyan elmaszatolódott fekete folt volt látható, mint a sofőrülés huzatán, és amikor kilépett a kocsiból, cipőtalpa alatt üvegtörmelék karistoló hangja hallatszott.

A nyomozás során senki nem vonta kétségbe, hogy az országban minden Zoltán akkor   ünnepelte a névnapját, esetleg haveri körben, és sokan közülük valószínűleg ugyanúgy eláztak, mint Zoli. De hát az ittasság nem bűn. Az ittas vezetés már bizonyos fokig az, itt azonban nem erről volt szó.

Zolit őrizetbe vették, és az ügyész három nap múlva habozás nélkül javasolta előzetes letartóztatásba helyezését. A bizonyítékok alapján alapos volt a gyanú, hogy az öreg órást nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel Zoli ölte meg, és egy ilyen tett elkövetője nem védekezhet szabadlábon.

A bizonyítékokat ugyan alaposan megvizsgálták, de ez csak azt erősítette meg, hogy a kocsi üléshuzatán és Zoli nadrágszárán is az áldozat vére található. A kocsi padlóján apró üvegtörmelék volt fellelhető, mely a betört üzlet ajtóüvegéből származott, és a karkötőről is bebizonyosodott, hogy a betörésből való, rajta Zoli egyértelmű ujjnyomataival.

Több ellopott tárgyat már nem is találtak, bár kerestek a rendőrök. Azt pedig, hogy valójában mi tűnt el az üzletből, egyértelműen nem lehetett megállapítani, mert mint kiderült, az órás éppen fel akarta számolni az üzletét, és már eladott más üzleteknek sokmindent. Egy nagyobb összeget, vélhetően az ellenértéket, éppen a napokban helyezett el a bankban. Még azt sem lehetett tudni, lesz-e egyáltalában örökös, annyira magányosan élt az öreg, és a környezete is alig tudott róla valamit.

A fiú hiába védekezett azzal, hogy az ájulásig részeg volt, nem emlékszik semmire, csupán arra, hogy a haverokkal a névnapozást a „Döglött varjú”-ban kezdték. Hogy azután hogy került a Fő tér közelébe, mit akart a kocsival, talán hazafelé menet lerobbant, éppen ott a közelben, de további magyarázatot nem tudott adni. Váltig csak azt állította, jól ismerte az öreg órást, kedvelte is, hiszen éppen nála vásárolt a barátnője részére érettségi ajándékként egy kis medaliont. Ő még sosem bántott senkit. Igaz, hogy újabban elég „necces” a baráti köre, a szülei többször riogatták is, hogy ha rossz társasággal jár szórakozni, még bajba keveredik egyszer. De ő nem romlott el, őt nem tudták soha semmiféle balhéba belevinni. Higgyenek már neki, ő nem gyilkos!

A vádiratban Zoliból „Török Zoltán vádlott” lett, majd később a váci fegyházban „321-TZ számú elítélt”. Zoltánt tizenöt évre ítélték, amiből tízet le is ült.

Ez alatt az idő alatt végleg szakított vele a barátnője, autóbalesetben meghaltak a szülei, és egyetlen nővére Németországba ment férjhez.

Amikor a börtönből kijött, senki se várta. A nővére titokban, hogy a férje ne tudjon róla, küldött neki egy kisebb pénzösszeget, meg egy bátortalan üzenetet, hogy ő hisz az ártatlanságában. Biztatta, próbálja bizonyítani az igazát, szabadlábon talán már könnyebben sikerül utánajárni, hogy valójában mi történt, és megtalálni azt az embert, aki helyett tíz évet ült, és aki ekkora bűn terhével a lelkén talán rettegve él, és valamivel elárulja magát.

Török Zoltán a börtönkeresményéből szerény albérletet bérelt, majd szabadlábon megélt utolsó emlékei alapján elindult, hogy felkeresse haverjait, akikkel azon az ominózus napon névnapozott, és akik érthetetlen módon egyetlen egyszer sem keresték meg börtönévei alatt, pedig egy kis bíztatás elkelt volna a részükről.

Emlékezete szerint Kari, tisztességes nevén Patai Károly, tíz évvel azelőtt a fővárosba járt fel dolgozni, a „Vadász” étterem konyháján alkalmazták konyhai kisegítőként. A vendéglátós végzettséget ugyan megszerezte, ezért jobb állást is kaphatott volna, azonban az első munkahelyén, egy büfében, kicsit „feledékeny volt”. Elfelejtette visszatenni a kasszából kikölcsönzött pénzt, ezért kapta aztán a hat hónap fogházbüntetést, két évre felfüggesztve.

Zoltán ismerte az éttermet, egyszer ugyanis, csak brahiból, odamentek enni a haverokkal, remélve, hátha Karinak kell megpucolni a köretnek szánt krumplit.

A konyhafőnök jó kedvében volt, hajlandó volt vele két szót váltani, holott alig rendelt náluk valamit, csak egy rétest meg egy üdítőt.

‒ Nem is hallottam ilyen nevű alkalmazottunkról, bár én csak három éve vezetem a konyhát. Kérdezze talán a helyettesemet, ő már régebb óta dolgozik itt.

A helyettes éppen azt bizonygatta, hogy ő már nyolc éve dolgozik ott, de ő se ismert „Patai Károly” nevezetű konyhást, amikor belépett egy harminc év körüli, feltűnően szép arcú, vörösre festett hajú nő.

‒ Ki emlegeti itt azt a disznó Patai Karit? Na, én tudnék róla mesélni!

Még Zoltánt is meglepte a váratlan fordulat.

‒ Éppen erre szeretném kérni, kezitcsókolom, ha munkaidő után szánna rám néhány percet, megköszönném.

‒ A sarki presszóban várjon meg, délután négykor végzek ‒ ezzel a nő sarkon fordult, és egy kis riszálással fűszerezve, elvonult a három férfi előtt.

Zoltán izgatottan várta a találkozót. Amikor aztán a nő tényleg megérkezett a presszóba, jóleső érzéssel látta, hogy több férfipillantás is kísérte a bevonulását, és irigyelték őt, amiért az asztalához ült le.

Már a délelőtt folyamán, amikor bemutatkoztak egymásnak, rájött, hogy a nő a sokat emlegetett „Éva”, Kari volt barátnője.

Ezt a nő is megerősítette, de hogy nem barátsággal váltak el egymástól, ez hamarosan kiderült. Éva egyre jobban belelovalta magát a történetbe.

‒ Na, maga is büszke lehet a barátjára! A Kari az egy aljas disznó, nem is tudom, miért akarja megkeresni. Nekem már akkor se kellene, ha térden állva jönne hozzám, és gyémántgyűrűvel akarna eljegyezni. Gyémántgyűrűt ugyan nem ígért, de eljegyzést azt igen! Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, lelépett. Ennek éppen tíz éve, ha jól emlékszem, kora tavasszal történt. Így, ahogy mondom. Egyik napról a másikra tűnt el. Még holmija is maradt a lakásomon. Aztán kaptam egy bocsánatkérő képeslapot Ausztriából, a síparadicsomból. A lap ugyanis innsbrucki tájkép volt, először azt hittem, kamu. Aztán nagyítóval is megnéztem a bélyegzőt, és tényleg Ausztriából jött, egy Ramsau helységben adta postára. Kérte, hogy ne haragudjak, de valami nagy baklövést követett el, muszáj volt lelépnie. Amúgy arról is biztosított, hogy sose fogja elfelejteni az együtt töltött szép éveket.

‒ Ennyi?!

‒ Ennyi. Magának ez nem elég? Nekem elég volt egy életre, legalábbis a barátjából. Azóta se hallottam felőle, de a lapot mementónak elraktam, talán még most is megvan a régi fényképek között.

Most Zoltánon volt a sor, hogy megköszönje az információkat. A végén, és nem pusztán udvariasságból, hozzátette: örül, hogy megismerkedtek, kár, hogy nem más körülmények között, és szívesen fenntartaná az ismeretséget, ha Éva szabad lenne. A nő a korábbi felpaprikázott hangulatból mélabúra váltott át, mivelhogy éppen szakítófélben voltak a barátjával. Megadta a mobilszámát, és mivel Zoltánnak még nem volt telefonja, így rajta állt, hogy felveszik-e egymással valaha a kapcsolatot.

Török Zoltán másnap vonatjegyet váltott Ausztriába. Azt a térképen már előzőleg beazonosította, hogy Innsbruck közelében valóban van egy Ramsau nevű kis község.

Eléggé viszontagságosnak volt mondható az útja, mivel az átszállásokkor nehezen boldogult szegényes, középiskolában szerzett német tudásával. Egyszer rossz vonatra is szállt, de aztán sikerült megtalálnia az eredeti útirányt.

Ramsau tényleg létezik, mivel ő is megérkezett oda. Az állomáson látták rajta, hogy idegen, ezért egyenesen egy panzióba irányították.

Beült az étterembe és rendelt. Abban bízott, hogy Kari valószínűleg a szakmájában kereshetett munkát, és esetleg az étterem dolgozói tudhatnak arról, hogy melyik helyi étteremben vagy panzióban alkalmaznak külföldi vendégmunkást.

A pincéreknél nem járt sikerrel, mint ahogy a konyhásoknál sem.

Délután sétára indult a településen. Egy takaros porta kapuján meglepve látta a kiírást magyarul is, hogy „Szoba kiadó”. A háziasszonyról hamar kiderült, hogy bár a férje helybéli „echte” osztrák, ő magyar, ezért szívesen ad ki szobát magyar turistáknak.

Megjegyezte, hogy huzamosabb ideig lakott nála egy Károly keresztnevű magyar szakács is. Ez a fiatalember kicsit furcsa körülmények között jött ki Ausztriába, állítólag otthon csinált valami „butaságot”, azért kellett eljönnie egyik napról a másikra ide, az ismeretlenbe. Bár nem volt senki támogatója, úgy látszik ügyes volt, mivel mint szakács, egész jól bedolgozta magát az egyik panzióban, úgyhogy két év után beköltözött Innsbruckba, és most is ott van alkalmazásban az egyik patinás hotel konyháján. Jóban voltak ‒ na, nem úgy kell érteni ‒, ezért még a legutóbbi karácsonykor is kapott tőle egy üdvözlőlapot.

Egy éjszakára Zoltán is szobát bérelt, majd tovább utazott Innsbruckba. A keresett patinás szállodát könnyen megtalálta, a beszélgetési lehetőség megteremtése azonban már nehezebben ment. Még elárulni se nagyon akarták, hogy dolgozik náluk Patai Károly nevű személy, csak akkor, amikor korábban megszakadt, szoros barátságukra hivatkozott.

A munkaidő itt szigorúan kötött, délután jöjjön vissza, műszakváltáskor ‒ javasolták. A barátjának ekkor is szerezhet egy kellemes meglepetést a megjelenésével.

Míg a műszak végét várta, beült egy csendesebb helyre, és egy kávén melengette a kezeit.

Gondolatai tíz éve csak egy dolog körül forogtak, már majd beleőrült. Mi történt akkor este? Mit csinált ő? Az nem lehet, hogy senki nem tud valamiféle mentőkörülményt felhozni mellette. Talán a haverjai. Mit tudhatnak ők? Vagy semmit, és azért hallgattak, vagy mindent, amit nem akarnak, vagy nem mernek elmondani? Az ő fejében a homály tíz éve nem tisztult fel. Hogy létezik, hogy nem emlékszik arra, amit elkövetett? Vajon miért nem emlékszik rá, hogyan ütötte le az öreg órást? A bizonyítékok valóban ellene szóltak, a vérmaszatos nadrág és üléshuzat, a karkötő, amit a kezében fogott, az üvegtörmelék. Miért volt éppen akkor ott, amikor ő nem is azon az útvonalon szokott kocsival hazajárni?!

Úgy látszik, elvette az eszét az ital, és az akkor aktuális, esetleges szakítás miatti aggodalom. Bizonyára őrült volt, vagy egy másik személyiség is lakozott benne, amikor ölt! De akkor meg megérdemelte a büntetését, igaz, hogy a jó magaviselete miatt korábban szabadult, és azóta egyáltalában nem ivott. Persze, a börtönévek alatt ezt nem is tehette volna.

Tehetetlennek érezte magát, de valahogy a szíve mélyén mégis valami azt súgta, hogy ő nem ölt.  Bizonyosságot akart, és azt hitte, a régi haverjai segítenek ebben.

A műszak végére visszament a szállodához. A személyzeti bejárónál azonnal megismerte Karit, pedig haverja nagyon konszolidáltan volt felöltözve, kis bajuszt viselt és pocakot is növesztett, de hát ez a szakácsoknál munkahelyi ártalom.

Majdnem ölelésre tárta a karját, annyira hiányzott valami megnyugtató, baráti gesztus. Kari azonban ahogy meglátta, azonnal sarkon fordult, s szinte futva távolodott.

Zoltán először nem értette, aztán megértette. A tömegben nem tudott olyan gyorsan eltűnni az egykori haver, így utolérte.

‒ Emlékszel még rám, Kari?

A másik közben már lehiggadt, vagy belátta, hogy úgysem tud láthatatlanul felszívódni, így amikor Zoltán belekarolt, hozzá igazította a lépéseit.

Egy park felé vették az irányt. Hosszas hallgatás után Zoltán újabb kérdést tett fel, mert a másik hallgatását igenlő válasznak tekintette.

‒ Patai Kari, te ugye tudod, honnan jövök? Eltelt pontosan tíz év. Tíz év az életemből, bezárva, család, barátok, szerelem nélkül. És én még mindig nem tudom, hogy miért. Te bizonyára tudnál segíteni tisztázni, hogy mi történt akkor, mert én nem emlékszem semmire.

‒ A másik ekkor szólalt meg először.

‒ Azon nem is csodálkozom, hiszen annyira részeg voltál, hogy ketten tettünk be a kocsid hátsó ülésére, és jó, hogy később is kiszálltál hányni, és nem bennünket okádtál nyakon.

‒ Aztán, mint aki hirtelen észbe kapott, finomítani próbálta az elszólást.

‒ Hát ez a névnapi vedelésed egyértelmű következménye volt. Hogy aztán ilyen elszállva később mit tettél, azt neked kell tudnod. És ne is haragudj, de aki egy földön fekvő öregembert kővel agyonver, az nem érdemel jobb sorsot.

‒ És te megijedtél a tettem hírétől, ezért szaladtál egészen Ausztriáig?

‒ Nem jól gondolod. Engem itt már álláslehetőség várt. Ki kellett használnom, nem szalaszthattam el.

‒ És a barátnőd? Úgy tudom, akkor komolyan jártál egy Éva nevű csinibabával. Őt nem akartad részeltetni a jóból?

‒ Ó, azt mi megbeszéltük. Éva nem akart velem jönni. Határozottan megmondta, ő nem tudna huzamosabb ideig külföldön élni. Ezért is ment szét a kapcsolatunk.  Különben, most, hogy szabadultál, mihez kezdesz? Barátnő, család?

‒ A szüleim meghaltak, talán nem is balesetben, hanem a bánattól. A kedvesem végleg elhagyott. És hogy most mit csinálok? Hát felelevenítem az emlékeimet, mert meg akarom tudni, hogy mit tettem.

‒ Hát öregem, sajnálom, én többet nem segíthetek. Szerintem úgy igazságos, ha mindenki vállalja a tettei következményét, és megkapja, amit érdemel.

‒ Úgy legyen, egyetértek veled.

Nem fogtak kezet, úgy váltak el. Amikor Kari hátat fordított neki, Zoltán a zsebében kikapcsolta a magnót. Egy nap alatt többet tudott meg magáról és a történtekről, mint tíz évnyi elmélyült gondolkodással.

A bécsi gyorson hazafelé egyfolytában töprengett, azonban gondolatai minduntalan visszakanyarodtak Évához. Már egy hónap telt el szabadulása óta, és ő azóta sem volt nővel. Másoknak talán első útjuk egy olcsó kurvához vezetett volna, ő azonban úgy érezte, amíg nem biztos magában, amíg nem tudja, gyilkos-e, nem tud jó érzéssel nőhöz közeledni.

No, de lássuk, közelebb jutott-e tényleg a céljához? A Karitól kapott információ, no meg a magnófelvétel azt tanúsítják, hogy valamit a rendőrök nem vettek figyelembe. Nem keresték az előzményét, az okát, hogy került ő a kocsijával a Fő tér, illetőleg a gyilkosság helyszíne közelébe.

Hiszen társaságban volt, ketten is bizonyíthatnák, hogy tajt részeg volt. Nem állt meg a lábán, a haverjai tették be a kocsiba a hátsó ülésre. Kari azt mondta, hogy rendes volt tőle, amiért a későbbiekben sem hányta őket nyakon. Ezek szerint, később is még vele voltak? És ő, aki alig állt meg a lábán és folyton okádott, hogyan tudott gyilkolni?!

És itt van Kari váratlan felszívódása. Egyik napról a másikra megpattant, és azóta haza se látogatott Ausztriából. A szerelme, Éva ‒ miért hazudna, semmi oka rá ‒, azt állítja, eljegyzést terveztek, szó sem volt külföldi munkáról, különösen arról, hogy Éva nem akar vele kimenni. Hiszen őt senki meg se kérdezte! A ramsaui szállásadónő szerint, Karinak nem volt kinn semmiféle ismeretsége, nem volt előzetes egyeztetés a munkáról, egyszerűen mázlija volt, kapott munkát, és amikor „belehúzott”, alkalmazták a patinás szállodában.

Talán el is szunyókált egy kicsit, mert közben a vonat befutott a Keleti pályaudvarra.

Már esteledett, üres albérletébe nem volt kedve hazamenni.

Egy különös ötlettől vezérelve előkotorta a telefonszámot, és egy pályaudvari fülkéből felhívta Évát. A lány otthon volt, hangjából mintha öröm csendült volna ki, hogy újra beszélnek.

‒ Ráér, vagy maradt még valami elintéznivalója ma estére? ‒ kérdezte a lány.

‒ Semmi, ami fontosabb lenne annál, hogy találkozzunk.

‒ Akkor ugorjon fel hozzám, összeütök valamit vacsorára, és közben elmesélheti, megtalálta-e közös barátunkat.

A lakás nagyon kicsi volt, de barátságosan berendezett. Látszott, hogy lakója többet ad a kényelemre, mint a díszes külsőségekre. Egyből jól érezte magát, olyan otthonos volt minden, amit már nagyon régóta nélkülözni kényszerült. A lány térült-fordult a konyhában, és már asztalra is tett egy tál spagettit, feltétnek üvegből kellemes illatú paprikás szószt kínált, hozzá reszelt sajtot.

Az étel jólesett, tele gyomra egészen elbágyasztotta. A kanapé rövidnek tűnt, ezért Éva felkínálta a saját ágyát.

‒ Dőljön le, amíg elmosogatok, halálosan kimerültnek látszik ‒ mondta.

Nem érzékelte, mennyi idő telt el, valószínűleg elaludhatott. Körülötte tompított, szűrt fény derengett. Oldalra akart fordulni, de mellette feküdt egy másik test. Egy meleg, illatos női test, mely bizalommal simult hozzá. Fordulatára a nő felnyitotta a szemét.

‒ Itt aludhat, Zoltán, elférünk. Maga már szabad …és én is az vagyok.

‒ Kezdettől fogva tudta, hogy ki vagyok?

‒ Ha azonnal nem is, de a délutáni találkozóig már beugrott, hogy Kari néha mesélt a haverjairól, köztük a kis, csendes Zoliról, akinek egyedül sikerült megőriznie a szüzességét, vagyis még nem volt rendőrségi ügye. Akkoriban, amikor Kari lelépett, olvastam az újságban az órásgyilkosságról. Nem mondhatnám, hogy beugrott, kit is gyanúsítanak a bűncselekmény elkövetésével, meg őszintén, nem is nagyon érdekeltek a Karihoz kötődő dolgok. Pedig, ha akkor kicsit jobban átgondolom a történteket, lehet, hogy én is tudtam volna egypár adalékkal szolgálni, és akkor más ítélet születik. Maga Zoltán keresi az igazát. Ezt, ha igazán bűnös lenne, nem tenné, hiszen megbűnhődött, igyekezne mindent elfelejteni, és lezárni végleg ezt az ügyet. Ilyen megszállottan csak ártatlan ember tudakolhatja a történtek okát, a miértekre a választ.

Zoltán elmondta, amit ausztriai útján megtudott, és a sejtéseit sem titkolta. A beszélgetés közben észre se vették, hogy már tegeződnek.

Amikor mindkettőjükből kifogyott a szusz, Éva természetes mozdulattal magukra húzta a takarót, és közelebb bújt Zoltánhoz.

A férfi megremegett a meleg női test bódító illatától, és ráborult a lányra. Úgy szorította, majd megfojtotta ölelésével, mintha minden elvesztett szerettét egyszerre ölelné, egyszerre akarná pótolni mindazt, ami a tíz év alatt kimaradt az életéből. Amikor a görcs enyhült, a lány a férfi alá fészkelődött, és átadta magát neki. Az úgy hatolt belé, hogy nem fájt, de felgyújtotta minden kéjérzetét. Észre sem vették, hogy került le róluk minden ruha. A férfi úgy csodálta a női testet, mintha ő alkotta volna saját kezével, külsejét kőkemény márványból, bensőjét képlékeny agyagból. A szerelem is művészet, és ezt ők most mesteri fokon művelték. Másnap reggel nem emlékeztek rá, hogyan aludtak el előző este, de lelkileg szét voltak zúzva, egyben a romokból újjá voltak építve.

Hogy hogyan tovább, ez nem került szóba az elválásukkor. Ugyanakkor mindketten érezték, hogy valami elkezdődött, és nem csak a bűnügyben való tanúskodás fogja őket összehozni, hanem az újra meg újra feltörő vágy.

Zoltán visszament a szülővárosába, meg akart bizonyosodni afelől, Fricinek van-e még ott rokonsága, tud-e róla valaki, valamit. A régi ház, ahol haverja a szüleivel lakott, eléggé lerobbant külsőt öltött. Mivel a „Halmos” névtábla még az ajtón volt, ezért becsöngetett. Jó darabig várt, míg egy öregúr ajtót nyitott. Elsőre nem is ismerte fel Frici apját. Nagyon megöregedett szegény, talán rosszul megy nekik. Bemutatkozott, és Frici felől érdeklődött.

‒ Hát maga hol élt az elmúlt tíz esztendőben, fiatal barátom? Hát nem hallott arról, hogy a fiam beköltözött a nagyvárosba, menő vállalkozó lett, építőanyagban utazik, a cégét a televízióban és az újságban is reklámozzák. Ügyes gyerek. Egyik napról a másikra alapította meg a cégét. Bár nem mondta, de én mindig is sejtettem, hogy titokban takarékoskodik, élére rakja a garast, és meg is lett az eredménye. Ha tudná, milyen jól megy neki! Ezt a lakást is rendbe akarta hozatni, csak én nem engedtem. Ne költse hiába a pénzét. Jó már ez így nekem, hiszen csak egyedül vagyok. Odaadom a névjegyét, azon minden elérhetősége rajta van, felveheti vele a kapcsolatot.

‒ Köszönöm.

‒ De tulajdonképpen ki is maga, fiatalember? Honnan ismeri a fiamat?

‒ Török Zoltán vagyok, tíz éve még sokat jártam együtt a fiával, jó haverok voltunk.

‒ Török, Török… csak nem, akit lecsuktak emberölésért!? És az ember mindenkinek gyanútlanul ajtót nyit. Távozzon kérem, és adja vissza a névjegyet is! Nem hiszem, hogy a fiam szóba állna egy börtöntöltelékkel.

Egy darabig még állt a becsapódó ajtó előtt. Hát a szégyenbélyeget már sohasem moshatja le magáról? Mit tud ez az öreg róla, hogy elítéli, és vajon mit tud a fiáról, őt vajon mennyire ismeri?

A névjegyet vissza kellett adnia, de azért elolvasta és az agyában rögzítette a Frici által vezetett cég címét, így könnyen odatalált.

A titkárnő a ruházata alapján nem alkothatott róla véleményt, sőt, mintha elismerően értékelte volna jó megjelenését, férfias külsejét, ennek ellenére kicsit lenézően kezelte.

‒ Halmos úr a telkén folyó grandiózus építkezést ellenőrzi, 13.00 órakor ebédel, nem lesz elérhető itt 15.00 óra előtt. Kérem, jöjjön vissza később.

A titkárnő kivételesen nem lódított, vagy tényleg megbízható, jó munkaerő volt, mert 14.55-kor drága luxusautó fékezett az irodaház előtt. A sofőr kinyitotta Halmos Frigyes ügyvezető igazgató úrnak, alias Fricinek az ajtót.

Frici szinte alig változott. Az elmúlt tíz évet valószínűleg nem a négy fal között töltötte, annál gyakrabban időzhetett a tengerparton, vagy a hegyek között. Határozottan jó színben és kondiban volt, bár a haja kissé már őszült.

Ő nem akart elfutni, amikor meglátta Zoltánt. Sőt. Rögtön fölényes mosoly jelent meg az arcán, de kezet nem nyújtott.

‒ Csak ennyire örülsz egy rég nem látott havernak? ‒ kérdezte Zoltán.

‒ Hát örülök, hogy épségben vagy. Hallottam, mi történt veled. Hát öregem, az ital kihozza az emberből az állatot! Már én sem iszom régóta. Sajnos, nem nagyon érek rá, de ha munka kell, mindig tudok valami kétkezi munkát adni neked. Erre a régi haverság is kötelez. Gyere be az irodámba, ne itt az utcán ácsorogjunk.

‒ Nekem nem munka kell, egy-két kérdésem lenne. A válaszra a régi haverság is kötelez.

‒ Mit akarsz tudni?

‒ Mindent, mivel nem tudok semmit. Nem emlékszem, mi történt azután az ominózus Zoltán-napi vedelés után.

‒ Nem emlékszel, nem emlékszel! Mondjuk, nem is csodálom, amennyire be voltál rúgva. Rendesek voltunk, hogy nem hagytunk vezetni, mi? Még fának is mehettél volna, vagy elkapnak a rendőrök ittas vezetés miatt! Ha-ha-ha! Megjegyzem, egyszerre fulladtatok le az ócska tragacsoddal, te a bokrok között „hánykolódtál”, a kocsid meg az útpadkán hagyta el magát. Na, félre a tréfával, mit akarsz tőlem? Amit tettél, azért már megbűnhődtél, tiszta lappal indulhatsz, azért mondtam, hogy ha munka kell, csak szóljál, megoldjuk, akkor előbb-utóbb egy másik kocsira is futja majd.

‒ Már mondtam, hogy nem munkáért jöttem. Egyébként beszéltem a Karival. Üdvözöl.

‒ Felkutattad a Karit is? Mit a fenének nyomozol utánunk?

‒ Ti tíz éve velem ünnepeltétek a Zoltán-napot, mint a legjobb haverjaim. Aztán kocsiba raktatok, mert olyan részeg voltam, hogy nem álltam meg a lábamon. Ti vezettetek, de engem nem vittetek haza. A Kari utólag is örült, hogy a kocsikázás alatt nem okádtalak benneteket nyakon, Te meg azt mondtad, a bokrok között hánykolódtam. A Kari az eset után azonnal Ausztriába dobbantott, még az Évát is hátrahagyta, bár ő amúgy is jobbat érdemelt volna.

‒ Te már az Évával is összejöttél?

‒ Inkább én kérdeznék még. Apád azt mondta, egyik napról a másikra derült ki, hogy spórolt pénzed van, neked, aki mindig olyan takarékos voltál, hogy fizetésnapon egyszerre két üveg whiskyt vettél, hátha holnapután drágább lesz. Mit nem mondtatok még el? Az öreg rimánkodott az életéért, vagy csak kiabált, amikor megöltétek?

‒ Nem én öltem meg! Úgy értem, én nem öltem meg senkit. Egészen összezavarsz!

‒ A vállalkozásod kezdőtőkéje ezek szerint a trógerolásból jött össze?! Hiszen akkoriban kétkezi munkás voltál az Ecserin.

‒ Van annak, aki el nem issza.

‒ Hát ez most nem jött be, mert te éppen eleget ittál.

‒ Mit akarsz Zoltán? Minden bizonyíték ellened szólt.

‒ Tudod, van egy ismerősöm, ékszerben utazik.  Ha senki nem, ő nyomára akad a tíz éve eladott órának, ékszernek is. A betöréskor eltűnt ékszereket a rendőrség nem köröztette, hiszen azt sem tudták, konkrétan mi tűnt el. Így bárki bátran felvállalhatja, ha annak idején tőled megvásárolta azokat. Mit ér meg neked ez az információ?

‒ Zsarolsz? Hát legyen. Megtehetem. Mennyi pénzt akarsz, hogy az ismerősöd leálljon?

‒ Köszönöm, már egy fillért sem akarok. Amit akartam, megtudtam. Bizonyára találkozunk még, remélem, más körülmények között.

Török Zoltán aznap visszautazott a fővárosba. Nem állította le az ékszerben utazó barátját, mivel nem is volt neki olyan. Ellenben volt két hangfelvétele, melyek a régi haverjaival készültek, és két jó tanúja.

A felvételeket bevitte a rendőrségre, eljárást kezdeményezett minden lehetséges fórumon, ügyészségen, bíróságon. Kezdett kialakulni benne egy kép a történtekről. Már egészen közeljárt az igazsághoz, de abban száz százalékig biztos volt, hogy ő nem gyilkolt. Csak kéznél volt, és a haverjai felhasználták.

A rendőrség újra felvette a nyomozás fonalát. A két haver alibijét percről percre ellenőrizték. Kari ausztriai kiutazásának előzményeit, valamint Frici meggazdagodásának anyagi alapjait úgyszintén.

Fél évig tartó nyomozás és bírósági tárgyalás után ítélet született. Az egykori Frici és Kari bűnösnek találtatott, fejenként tizenöt év fegyházbüntetést kaptak. Egyikük se töltötte le a teljes büntetését. Kari, az öregebb, öt év után tüdőrákban meghalt, Fricit, a menő üzletembert a börtönben egy üzleti vetélytársa nyíratta ki.

Zoltán Németországban él, nővére közelében. Az ártatlanul börtönben töltött évek miatti kártalanítása folyamatban van, amíg erre vár, Évával való kitelepülésüket intézi.

 

Virágos jókedvemben

Buszban ülve kifelé bámultam az ablakon. Mellettem hol gyorsabban, hol lassabban suhant el a táj. Utam erdőn vezetett keresztül. Az útpadka füves volt, de kora tavasz lévén, nem zöldellt, hanem sárgállott. Na, nem a pázsit száradt ki, csupán a zsenge zöldet szinte elnyomta a tengernyi bolyhos fej, a gyermekláncfű sárga gombjai.

Eszembe jutott, még nem is olyan régen, nem tudtam megállni, hogy a tavaszi réten járva le ne tépjek egy kazalnyit belőlük. Hol vázába szánva, azzal a tudattal, hogy estefelé a szirmok bezárulnak, és nem marad más, csak a zöld, babszemnyi gubó. Hol azzal a céllal, hogy koszorút kössek belőlük, mintegy környezetem előtt is fitogtatva ebbéli jártasságomat. Aztán egy idő után rájöttem, a virág meghal, ha letépik, elfonnyad, a birtoklásával járó öröm elvész, szomorúság lép a helyébe. Ma már nem tépnék le egyetlen vadvirágot sem. Úgy szép, ahogy, és ahol van. Mindenki a maga helyén ér a legtöbbet.

Az utat szegélyező virágfolyamot látva, kedvem támadt leszállni, és megsimogatni a kis sárga pihés fejeket, megcirógatni, összeborzolni őket. De hagyni ott és úgy, ahogy az anyatermészet megteremtette azokat. Mert a virágok valójában csodák. Mindegyik valóságos remekmű, egy kis ékszer, mellyel a természet megajándékozott bennünket. Az egyetlen örök érvényű dolog a világon, melyben csalódni képtelenség, a valós természet. Mely soha nem csal meg, nem csap be, mindig csak ad, és amit ígér, biztosan betartja. Nincs tavasz kikelet nélkül, a fák lombosodnak, a virágok bimbót növesztenek, kitárják kelyhüket, általuk lesz színes, élvezhető és élhető a világ. És mi a tél? Csupán szünet, a pihenés ideje. A nagy erőgyűjtés, készülődés a tavaszra, amikor aztán kirobban az élet, burjánzik a sok zöld, kemény levelek, bársonyos szirmok, kéjes illatok, színorgia….Lehet ezt nem csodálni? A Föld ereje, gazdagsága annyira nyilvánvaló. S ha jön a nyár, a tobzódás fokozódik. A színek páratlan kavalkádja, s egyre nemesebb virágok nyílnak, melyek szépek a szemnek, de talán a szerényebbek, kedvesebbek a szívnek.

S e gondolatoktól egyszeriben jókedvem lett, virágos jókedvem.

Balerinák

Újra tavasz van. Kell ennél több?

A természet téli, tetszhalott állapotából feléledt, ábrázata mosolyra derült. Megrázta magát, lehullajtotta tavalyról megmaradt száraz leveleit, elhalt ágacskáit, új gyermekeket dajkál már, a friss rügyeket.

Szinte látni, mint húzza, egyenesíti ki a sodort rügyecskékből a hamvaszöld, zsenge leveleket a napfény, a locspoccsal mosdató, langy tavaszi eső.

Elsők közt, a barkát és az aranyvesszőt követően, virágoznak a mandulafák. Rózsaszínű habként borítják ágaikat a virágok. Azután a cseresznyék, a meggyek, az alma- és körtefák. Nem is menyasszonyok, balerinák. Bájosak a fodros, fehér-rózsaszín tütüben.

Lábujjhegyen állva parádéznak. Karjaik a magasba emelkednek, törzsük egyenesen kihúzva, koronás fejüket az ég felé tartva, bájos, lenge lányként hajladoznak a húsvéti szélben.

Gyönyörűek vagytok gyümölcsfák, a szépek szépei! Szépségetek végtelen, és a világ körforgásában, ti hozzátok el az örök megújulást…

Trillák

Egy kerek évből öt hónapon át, szinte mindennap, az ébresztőóra csörgésére nyílik a szemem, aztán, miután nagy nehezen magamhoz térek, általában, fel is kelek.

Nem úgy az év további részében, a maradék hét hónapban.

Akkor ugyanis, az óránál sokkal kedvesebb, barátságosabb hang ébreszt, az ablakom előtti fák lombkoronájában tanyázó, nálamnál is korábban kelő madarak hangja.

Ezek között aztán akad mindenféle csodás trilla, rigófüttyel kevert verébcsivit, s a tarkabarka had csicsergésébe vegyülve, nem marad el a harsogó „kicsit ér”, s a „nyitnikék” sem.

Nappal a kuvikot hallgatva számolom, éveimből mennyi van még hátra, s néha bagolyhuhogás is hallatszik. A fekete-fehér-piros tollú fakopáncs csak kopogtat, miközben keresve kutat és gyógyít.

Furcsán, rövidet kotkodálva kiált hajnalok hajnalán a fácánkakas, azonban a szarkát nem cserregő hangjáért, inkább díszes tollruhájáért csodálom.

Mintegy óramű pontosságával kelnek kedves madaraim, s kezdik korai, ébresztő dalukat. Mindig ugyanakkor, reggel háromnegyed ötkor. Lehet hűvös a hajnal, szemetelhet az eső, fújhat a szél, az ő daluk áthatol a világ eme természetes zajain.

Engem keltenek, egyidejűleg elkápráztatnak változatos színskálájú énekhangjukkal, mellyel fáradhatatlanul dalolnak, fújják az aznapra rendelt ébresztőt.

Még hétvégén sem pihennek, és jól is teszik. Mivé is lenne a szabadnapom, ha megfosztanának e kedves előzékenységtől, hogy madárcsicsergésre ébredhetek…

Az őrangyal

Grafika: Keglovich T. Milán

 

New York-i utam során, újsütetű barátom, egy szimpatikus, csokoládébarna bőrű, elismert egyetemi oktató, meghívott a lakására, ismerném már meg a hozzátartozóit, na meg, hogy ízelítőt kapjak, milyen körülmények között is él manapság egy Alabamából elszármazott, néger család a világvárosban.

Egy felhőkarcoló harmadik emeletén, ízlésesen, de nem kihívóan berendezett modern lakásban fogadott, barátságos, csinos feleségével, bemutatva cipőgombszemű, göndör fürtű, virgonc ikerfiait, valamint meglepetésemre, idős édesanyját, Rustyt, akiről kiderült, hosszú évek óta velük él.

A vacsora után lehetőségem nyílott, hogy beszédbe elegyedjek a nyolcvan körüli hölggyel, akit életéről és gyerekkoráról tapintatosan, de kíváncsian faggattam. Őszinte érdeklődésemet látva, a matróna a következőket mesélte el.

„A családi történetírásunk külön fejezetet szentelt egy különleges napnak, melyet tízéves gyerekként éltem meg, és amely így örökre emlékezetes maradt számomra. Azon a bizonyos napon ugyanis, háromszor is megkísértett a halál.

Azt tudni kell, hogy nagyon szófogadó, engedelmes, szorgalmas gyerek voltam. Édesanyámat nem csak szerettem, valósággal rajongtam érte. Számomra ő volt a legszebb asszony, amint suhogó, fekete selyemruhájában vasárnaponként a templomba menet megnézte magát a tükörben, nem azért, hogy a szépségében gyönyörködjön, hanem hogy ellenőrizze, tökéletesen rendben van-e a ruházata. Okosságáért mindenki tisztelte, de én különösen felnéztem rá, számomra minden szava szent volt, és igaz. A tőle kapott útravaló jó tanácsok betartását nem szigorú szabálynak, hanem a szeretetből fakadó kötelességnek, az életem során az egyetlen járható útnak tekintettem. Ha anya azt mondta, tüsszentéskor tegyem a kezem a szám elé, akkor annak úgy kellett lennie. Esetenként magam is figyelmeztettem rá gyerektársaimat, mert az úgy volt helyes. Amikor pedig anyám a mosakodás, az étkezés előtti, szükség szerint az étkezés utáni kézmosás jelentőségére hívta fel a figyelmemet, arról többé sohasem feledkeztem meg. Ügyelj a ruhád tisztaságára, mondta, de arra is, hogy mindig rend legyen körülötted. Hiszen már iskolás vagy. Vigyázz az úttesten való átkelésnél is, csak a zöld jelzésen mehetsz át. Nem élném túl, ha valami történne veled! Ne verekedj, hiszen lány vagy, ne rosszalkodj, fogadj szót a tanító néniknek, ne hozz rám szégyent!

Nem is hoztam. Aztán anyám meghalt, abban a szép, fekete selyemruhájában temettük el. És én holtában se hoztam rá szégyent. Továbbra is szófogadó, példás magaviseletű gyerek, kitűnő tanuló maradtam.

Azon a bizonyos napon ‒ már amennyire emlékszem, vagy ami erről, a sokszori elbeszélés alapján, bennem megmaradt ‒, derűs volt a reggel, én is nyugodt hangulatban ébredtem. Az iskolában is, szokás szerint, remekül szerepeltem. Eljött a nagyszünet ideje. A folyosón állva ettem meg a tízóraimat, és csak amikor befejeztem, vettem észre, hogy a kezem zsíros lett. Már csak két-három perc maradt az órakezdésig, de bennem felötlött anyám figyelmeztetése: mosd meg a kezed, ha bepiszkolódott! Csak egy pillanatig haboztam, inkább az óráról késsek el, minthogy megszegjem drága halottam szabályát! Épp csak elértem a mosdó ajtaját, amikor mögöttem hatalmas robajjal leszakadt a mennyezetről egy asztallap nagyságú darab! Mivel előzőleg csak én álltam az ajtó közvetlen közelében, mint afféle jó diák, hogy elsőnek érjek be az osztályterembe, szerencsére senki nem sérült meg. Én pedig ‒ túléltem, hála néhai anyám intelmének.

Alighogy túltettük magunkat az átélt izgalmakon, már mehettünk is ebédelni. A hodály nagyságú teremben, én a konyhához legközelebb eső hosszú asztalnál szoktam helyet foglalni, hetedmagammal, hasonló korú társnőimmel. Ebben részemről talán volt valami kis számítás is, mivel így mindig mi kaptuk meg elsőnek az ételt, még melegen, frissen. Amíg vártuk, hogy kihozzák a levest, halkan beszélgettünk, fecsegtünk. Én épp akkor vettem észre, hogy a teríték mellé nem kaptam villát, amikor a felszolgáló feltűnt a konyhaajtóban. Felálltam, hiszen, ha valami nincs rendben, akkor ott rendet kell tenni, vagyis el kell mennem egy villáért. Már léptem is egyet-kettőt, amikor a nagy tál, tele a gőzölgő, forró levessel, a székemen landolt. A felszolgáló a földön guggolva, fájós térdét dörzsölgette, amellett rémült arcot vágott, mert azonnal átlátta, mi lehetett volna a botlása következménye. Mármint, hogy leforráz a levessel!

Mire véget ért a nap, kicsit mindnyájan zaklatottak voltunk, ennyi szörnyűség nem történt az elmúlt években együttvéve sem a mi iskolánkban. Elbúcsúztam a lányoktól, és hazafelé indultam.

A közelben laktunk, egyetlen nagyobb útkereszteződésen kellett csak átmennem, de ott is lámpa vigyázta a gyalogosok épségét. A nap eseményein elgondolkodva, egyedül várakoztam a járda szélén ‒ mint aki a szülői okításokat mindig észben tartja ‒, hogy a lámpa zöldre váltson. Végre színt váltott, és én léptem volna le az úttestre, amikor egy hatalmas, szárnyas valami ‒ talán madár?! ‒ húzott el az arcom előtt. Hátrahőköltem, de szerencsémre, mert abban a pillanatban szélsebesen, egy sportkocsi száguldott keresztül a zebrán!

Míg kapkodtam a levegőt, egyszer csak egy nagy, fekete toll hullott a lábam elé. Lehajoltam érte, és felvettem a földről. Mintha egy hatalmas madár szárnyatolla lett volna, de mégsem kemény, hanem selymes volt a tapintása, mint a legdrágább kelméké.

Otthon, látva zaklatott állapotomat, apám alaposan kifaggatott. Elmeséltem, hogy aznap háromszor kísértett meg a halál, de mindháromszor dolgavégezetlenül kellett távoznia. Csak a tollról nem beszéltem. Azt már korábban elrejtettem a szobámban. Azt csak én tudtam, hogy nem madáré volt, hanem az őrangyalomé… az én szépséges, fekete selyemruhás őrangyalomé.”

A történet bája igen megfogott. Meghatódtam, mindamellett, persze csak magamban, egy kicsit el is mosolyodtam. Az idős hölgy bizonyára értesült arról, hogy „írogatok”, és talán azért mondta el nekem ezt a szép mesét, hogy ihletet adjon.

Vendéglátóimmal beszélgettünk még egy kicsit, aztán, mivel későre járt, szedelőzködni kezdtem. Az előszoba falán, ami érkezésemkor fel se tűnt, üveg alatt, bekeretezve, jókora fekete madártollat vettem észre. Feketén, selymesen csillogott, mint a legdrágább kelme. Kérdésemre barátom azt mondta, családi ereklye, az édesanyja hozta magával, még Alabamából. Hozzátette, hogy tudomása szerint, ő is az édesanyjától kapta. Nagyon régen, még kisgyerekkorában…

A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a  hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá ‒ gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két  széndarabot találtak…