Jégbe zárt hűség

Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.

A szülőhelyüket, az öblöt, ők ketten sohasem hagyták el, nem akartak máshová költözni. Megszokták itt, a fiókáik is ennek a nádasnak a sűrűjében keltek ki. Az utódaikat évről évre felnevelték, azután azok mindegyike a maga útját járta.

Ők a párjával, még télen sem repültek melegebb égtájra. Idekötötte őket a kedves környék, lakóhelyük, az otthont adó nádas, az ennyire sehol másutt nem kéklő égbolt, a szikrázó, nyári nap, melyet éjszakára nyájas holdvilág váltott fel, ezüsthidat verve a tó tükrére.

Ezen a télen sem lesz másképp. A fiókák felnőttek, elrepültek, ők meg itt maradnak, ahogy hosszú évek óta tették. Nem félnek a hidegtől, erre biztosíték dús, hófehér tollruhájuk, ami kicsit felborzolva kellemes, de legalábbis elviselhető hőmérsékleten tartja a testüket.

Amikor végleg befagy a tó, élelem szempontjából a korcsolyázókra is számíthatnak. Általában nem merészkednek túl közel hozzájuk, de az odadobált kiflimaradék mindig jólesett. Telente, időnként, más emberek is jöttek, ennivalót hoztak nekik, aztán gyűrűt tettek a lábukra. Elviselték, megszokták. Régóta így volt. Már nem is érezték, mintha rajtuk se lett volna.

Az idén is, az utolsó pillanatig, amíg lehetett, a felszínen úszkáltak. Persze a nádasba is bementek, hiszen a kissé kemény, de még lecsipkedhető nádtorzsa, hattyúhoz jobban illő falat, mint a száraz táp vagy a majdan érkező kiflivég.

Egy éjszakát követően, hajnalra, a vízfelszínt vékony jéghártya borította, de még abban is lehetett mozogni. Majd felhagynak az úszással, ha teljesen beáll a tó. Az aratás után visszamaradt száraz nádszálak csábítóan zizegtek, hajladoztak a hideg szélben, a csalóka nap hét ágra sütött, bár már rég nem melegített.

A párja a nádas tövéhez úszott, hártyás lábaival tördelve a hajszálvékony jégpáncélt. Abban a reményben túrta csőrével a nádtöveket, hátha még talál ehető torzsadarabot. Hirtelen valami megragadta a lábát. Odébb akart araszolni, de a valami nem engedte. Az a lába akadt el, amin a rég elfelejtett, megszokott, tompa fényű acélgyűrű feszült. A parányi acélbilincsbe belékapaszkodott egy nádcsonk. Minél jobban ki akarta húzni a lábát a kelepcéből, a valami annál jobban kapaszkodott belé.

Amikor észrevette, hogy a társa bajba került, áttörte magát a jéghártyán, és odaúszott hozzá. Most már ketten csapkodták csőrükkel a torzsát, de csak nem sikerült kiszabadulni. Ő el-elúszott a párja mellől, majd visszatért hozzá, hogy segítsen, de mivel a víz lassacskán összeállt, megkeményedett, ez neki is egyre nehezebben ment.

Közben leszállt az éj, a fogcsikorgató hideg a csontjukig hatolt. Máskor, ilyenkor, már rég a móló alatti gazban, csőrüket a szárnyuk alá hajtva aludtak, és soha nem idekinn, a nyílt vízen.

Most ösztönösen összebújtak, hogy alvás közben melegítsék egymást…

A hajnal egy márványkeménységűre fagyott, csillogóan sík felületet talált, az előző nap néhol még hullámzó víz helyén. Néhány vadkacsa meglepetten csúszkált a jégen, újdonság volt számukra is a változás.

Déltájhoz közeledve, egyre magasabbra emelkedett a nap, a hőmérséklet azonban mit sem változott, kristálytiszta, dermesztően hideg maradt a levegő.

Hétvége lévén, apránként feltünedeztek az első látogatók. Jöttek csudáskodni, hogy lám, egyik napról a másikra befagyott a hatalmas vízfelület. Egyetlen éjszaka alatt, három-négy centiméter vastagságúra hízott a jég. Ha az időjárás nem változik, hamarosan korcsolyával is rá lehet menni a tóra.

Az egyik bámészkodó fiúcska váratlanul két nagyobb fehér foltot vett észre a nádas tövében. Hó nem esett, hóbucka nem lehet. Pedig mégis valami hóféle, vagy kő, hiszen nem mozdul. A mutatott irányba nézve, felnőtt kísérője már kitalálta. Két összebújt hattyú. De vajon miért nem mozdulnak?! Biztosan nagyon fáznak!

Mivel a hattyúpár helyzete egy óra elteltével sem változott, betelefonáltak az önkormányzathoz, hogy jöjjön már valaki, és hozza ki a két didergő hattyút, mert még bajuk esik.

A madarak felügyeletét ellátó szakember, combtőig érő csizmájában, óvatosan lépegetett a jéggé dermedt tó felszínén. Ha beszakad, hát beszakad, szerencsére alacsony ott a víz. Amikor elérte a hattyúpárt, és látta, mi történt, sajnálkozva, lemondóan intett ki a parton kíváncsiskodóknak: már nincs mit tenni, nem lehet megmenteni a madarakat. Szekercével megbontotta az állatok körül a jeget, és kiszabadította a két egymáshoz fagyott hattyút.

Látta, és mindent megértett. Az egyik madár lábán lévő acélgyűrű beleakadt a nádtorzsába, azért nem tudott kiszabadulni. A párja, hűséges társa ugyan elmehetett volna onnan, mégsem tette. Ott maradt, vigyázott rá, kitartott mellette a végsőkig, vállalva még a fagyhalált is. Ember nem tette volna.

Jégbe zárt hűség, megfagyott szerelem…

Jégbe zárt hűség