Interjúk

Könyv Guru három interjút is készített Mester Györgyivel, amiket a teljesség kedvéért mi is közlünk.

Nyáron is lehet karácsonyi novellát írni

“Mindig azzal dicsekedtem, hogy én sosem ülök töprengve a számítógép előtt, ha írni szeretnék valamit. Ugyanakkor karácsonyi mese írásához többnyire a mindennapok nem adnak ötletet, témát, ehhez egy kicsit több kell” – mesél az alkotás folyamatáról Mester Györgyi, akinek a napokban került a boltokba Kis karácsony, nagy karácsony novelláskötete. Az Ad Librum kiadó gondozásában megjelent új gyűjtemény szerzője Könyv Gurunak beszél arról, hogyan talál ihletet karácsonyi novellákhoz, hol van a képzelet és valóság határa a meséiben, mit gondol az ünnepek előtti rohanásról és melyik a kedvenc karácsonyi dísze.

A hónap elején, Zalaegerszegen, két 4. osztályos diák „A legkisebb cinke” történettel nevezett be a helyi mesemondó versenyre. Hogy bukkantak az Ön novellájára, miért épp ezt választották? Hogyan élte meg, hogy az írásai ilyen népszerűségre tettek szert?

Véletlenül, az interneten böngészve akadtam a hírre, hogy – idén 41. alkalommal – mesemondó versenyt rendeznek a zalaegerszegi könyvtárban, és az ajánlott adventi mesék között, nagy örömömre, „A legkisebb cinke” című mesém is szerepelt. Ketten is versenyfeladatul választották ezt a kedves, rövid mesét, két tízéves kislány. A történetre vélhetően úgy bukkantak, hogy végigböngészték az ajánlott mesék szövegét, és ez tetszett meg nekik. (Borítóképünkön a szerző a mesemondókkal.)

Én alapvetően novellaírónak tartom magam, de úgy tapasztaltam, hogy a néhány tucat mesém hamarabb vált ismertté, mint az egyéb témájú írásaim. Ennek az lehet az oka, hogy karácsonykor, visszatérően, szinte csak a klasszikus Andersen, Grimm, Jókai, Zelk Zoltán, Donászy Magda mesékkel találkozunk, ezért üdítő élmény lehetett kortárs író, mai témákat feldolgozó meséit olvasni.

Első látásra a „Kis karácsony, nagy karácsony” inkább gyerekeknek szól, de vajon olvashatják-e a felnőttek is, és ha igen, milyen tanulságokat vonhatnak le az írásokból?

Az USA-béli, gyermekeknek szóló Óperencia magazin honlapja évek óta népszerűsíti a könyveimet. Ezen a honlapon, az új kiadvány mellett olvasható ajánlásként, hogy a „Kis karácsony, nagy karácsony” tartalma egyaránt élvezetes gyermekek és felnőttek számára, illetve, hogy az írások mindegyike megható és tanulságos. A tanulság néha abban nyilvánul meg, hogy ajándékozni lehet egyszerű eszközökkel, pénz nélkül – például rajzzal, kézimunkával – is, és hogy az örömszerzés szándéka fontosabb, mint az adott ajándék pénzbeli értéke.

A kötet tucatnyi novelláját olvasva olykor Fekete István karácsonyi novellái juthatnak az olvasók eszébe. Kik a kedvenc “karácsonyi” írói, és mit gondol, hatott-e valaki az Ön írásaira e tekintetben?

Kicsit földhözragadtnak tűnhetek, de számomra is alapvetően a nagy klasszikusok – Grimm, Andersen – meséi hozzák el a karácsonyi hangulatot, ugyanakkor a kortárs Mentovics Éva meséit is szeretem. Talán az utóbb említett, gyermekeknek sok-sok szép verset és mesét író Mentovics Éva adott ihletet a saját, karácsonyi tárgyú írásaimhoz.

“Arra mindig odafigyelek, hogy egy az egyben ne azt a történetet vessem papírra, ami a valóságban megtörtént. Hiszen ezek lehetnek olyan személyes dolgok, amik nem tartoznak másra” – nyilatkozta előző interjúnkban. A karácsonyi történetek némelyike viszont annyira személyesnek tűnik, hogy az olvasó azt gondolhatná, egy az egyben Önnel esett meg. Mennyire támaszkodott a saját emlékeire és mennyire a fantáziájára a novellák írása közben?

Érdekes dolog, mivel hiába „mese a mese”, azért itt is visszaköszönnek néha a saját emlékek, élmények. „Az igazi ajándék” című mesém főhőse, a korábbi ismétlődő ajándékai – mackó, képeskönyv, játék bölcső, kis talicska, stb. – helyett, egy szerethető babára vágyik, és lám, élő hajas babát, vagyis testvérkét kap szüleitől karácsonyra, a legnagyobb örömére. Testvérem nincs, viszont gyermekként, karácsonyra, én is kisebb-nagyobb mackókat, könyveket kaptam, és nem babát.
Az „Édes kis semmiség” történetében, a nagymama a régen félretett, már porosodó, divatjamúlt függelékek között próbálja fellelni a legszebbnek tűnő karácsonyfadíszeket. Meg is találja azokat a kis törpék, arany- és ezüst halacskák, a kikirics sárga madárfiókák üvegfigurái között. Ezek az én gyermekkori díszeim, amiket féltve őrzök. A gyerekeim is nagyon szeretik őket, vigyázva rakják őket a fenyőre, nehogy eltörjenek. Az alaptörténetet azután a fantáziámból egészítem ki, mint általában, de valójában nincs testvérem, és a 2. történet főszereplőjével ellentétben, még nem vagyok nagymama, sem cukorbeteg.

Mikor születtek a mostani írások: a karácsonyi időszakokban vagy év közben is írt ilyen témájú szövegeket? És hány év termése került egybe most?

Mindig azzal dicsekedtem, hogy én sosem ülök töprengve a számítógép előtt, ha írni szeretnék valamit. A novellák esetében ez így is van. Ugyanakkor, karácsonyi mese írásához többnyire a mindennapok nem adnak ötletet, témát, ehhez egy kicsit több kell. Több szándék, és persze a fantázia megmozgatása. Hogy olyasmit ne írjak, amit már előttem, mások megírtak. Hogy azért érdekes legyen a történet, és ha lehet, legyen valami kis különlegessége, esetleg a végére kerüljön némi csattanó, mint a novelláknál.

Bevallom, idén nyáron, amikor ráértem, kiötlöttem néhány karácsonyi mesét, hogy ne decemberben kelljen ezen törni a fejemet. Az én meséim legtöbbjében olyasmiről esik szó, ami a valóságban is megtörténhetne. Eléggé életszerűek, elképzelhetők, talán ennek is köszönhető a viszonylagos népszerűségük. A „Kis karácsony, nagy karácsony” című kötetbe 6 már „bejáratott”, és 6 vadonatúj mese került. Összességében 7 év termése, hiszen „Az igazi ajándék” című mesém 2010-ben született, az Óperencia honlapján azóta tizenhétezren olvasták, „A legkisebb cinke” mesét pedig 2013-ban írtam, ez utóbbira is az említett honlapon már tizenhatezer ember volt kíváncsi. Az elmúlt években évente írtam egy-egy karácsonyi mesét, az idén rekordot döntöttem, mivel 4 új mesém is született.

Mi ad ihletet egy karácsonyi novella megírásához?

Mint említettem, karácsonyi meséim zöme életszerű. Többnyire olyan történetet foglalnak magukba, ami akár a való életben is előfordulhatott volna, például, hogy karácsonyra valakinek testvérkéje születik. Vagy cukorbetegként utazva, egy karácsonyi édesség ment meg valakit a rosszulléttől. Esetleg a tanyán élő kisgyermek, hóviharban, a közeli erdőbe téved, és ott éri a szenteste. De előfordulhatna – bár sajnos, manapság egyre ritkábban – az is, hogy kamaszok kalandvágytól hajtva „jótékonykodnak” rászoruló, idős felnőttekkel.

Korábbi köteteihez a fia készített borítógrafikákat, illusztrációkat. A karácsonyi kötetben is az ő rajzai találhatók?

Igen, az ő illusztrációi díszítik a kötetet, teszik élvezetesebbé az olvasási élményt.

Melyik a kedvenc írása a kötetben?

Minden írásomat kedvelem, de ami ebben a kötetben a legközelebb áll hozzám, az a mások által is szerethetőnek tartott, „A legkisebb cinke” című mese.

A novellákból idilli, békebeli karácsonyi hangulat árad, ami sajnos sok szempontból ellentétben van modern világunk karácsony előtti rohanásával, kapkodásával és az “ünnepi” habzsolással, kimerültséggel. Mit gondol a karácsonyról, és arról, ahogyan ma Magyarországon ünneplik? Hogyan lehetne jól ünnepelni?

Való igaz, az ünnep előtti ajándékvásárlási roham, na meg az azt követő karácsonyi trakta nem igazán a békéről és a nyugalomról szólnak. Halljuk, hogy egyre kevesebb az emberek pénze, mégis az üzletek, már hetekkel karácsony előtt, tele vannak a költekező vásárlók tömegével. Ugyanakkor, karácsony este, az ajándékok kiosztása és a vacsora után, a legtöbb helyen együtt marad a család egy kis bensőséges beszélgetésre, amire még az egymást nagyon szerető emberek között is, a hétköznapi rohanásban nem jut elég idő. Ez megmaradt a régi karácsonyokból, és ez jó hagyomány. Legalábbis nálunk otthon, a mai napig ez így működik.

Rendszeresen publikál írói honlapján is. Mit változtatott az olvasóival való kapcsolatán a honlap? Kap-e több visszajelzést, változtatott-e valamit az olvasókkal való kommunikációján?

Jó dolog a honlap. Azok az írások – novellák, mesék -, amelyek a szerzői honlapomon időről-időre megjelennek, a Könyv Guru oldalán is olvashatók. Ott lehetőség van a hozzászólásra, és így én is megtudhatom, kedvelik-e az írásaimat az olvasók.

Készül újabb kötettel, esetleg a novelláknál hosszabb szövegekkel a közeljövőben?

Regényt írni változatlanul nem szándékozom – egyelőre. Ugyanakkor már készen áll egy újabb novelláskötetem, illetve tervezem azt is, hogy a hasonló témájú – például különféle állatokkal kapcsolatos – írásaimból állítok össze egy gyűjteményt.

Beszélgetés Mester Györgyivel írástechnikáról és hajnali történetszövögetésről

Még fejben eldől, milyen lesz egy-egy újabb írása, mert mire a számítógéphez ül, már szinte készen is vannak a novellái – meséli a műveit 2008 óta megjelentető novellaíró, Mester Györgyi, akit arról is kérdeztünk, milyen előtanulmányokra, tapasztalatra volt szüksége ahhoz, hogy íróvá válhasson.

Emlékszik, hogy mi volt az első írása?

A legelsőre nem, de három ilyen írásom van, amit azóta is a legkedvesebbeknek, a legszebbeknek, és az igazi, klasszikus novellának tartok. Belvárosi duplaablak az egyik címe, a másik egy hajléktalansággal kapcsolatos történet, a Más világ, és mivel imádom a természetes vizeket, a tengert, a harmadik, romantikus történet, a címe: A tenger.

És hogyan szokott írni? Van valamilyen kialakított munkarendje, módszere?

Ez általában ad hoc jelleggel működik. Nem mondhatnám, hogy rákészülök, vagy, hogy minden nap odaülök a számítógép elé, és töröm a fejem, hogy valami témát kitaláljak. Ez inkább a hétköznapokban adódik. Például olyasmikből, hogy találkozom valami érdekessel utazás közben, vagy hallok valahol egy történetet, esetleg velem történik valami. Ha viszont nincs ilyesmi, akkor nem töröm a fejem, hogy feltétlenül kipasszírozzak magamból valamit. Érdekes, de a legtöbb történetem úgy született, hogy elég rossz alvó vagyok, és amikor hajnalban felébredek, hogy ne a személyes problémáimon rágjam magam, inkább kitalálok egy jó címet vagy megformálok magamban egy történetet, ami valahol szembejött. Ilyenkor fejben megírom, és a géphez már úgy ülök le, hogy megvan a történet. Tehát olyankor egy félóra alatt legépelem. Nem szoktam a gép előtt ülni, várni, hogy most ezt a mondatot hogyan fogalmazzam meg, hanem folyamatosan leírom, aztán újraolvasom természetesen többször is, két hét múlva, és ha úgy látom, hogy az egyik mondatban ki kellene cserélni egy szót, mert stilisztikailag jobb, szebb lenne, vagy van benne szóismétlés, akkor javítom.

Ezek szerint az írás folyamata lényegében fejben zajlik le, és a szöveg papírra vetése, a számítógépbe írása már pusztán technikai feladat?

Igen, és ez kellemes elfoglaltság számomra, kikapcsolódás. Nagyon jó, mert ilyenkor az ember nem foglalkozik a saját problémáival, csak a munkára koncentrál. Egyébként annak ellenére, hogy, mint mondtam, folyamatosan szoktam írni, valakinek azért mondtam múltkor, hogy ha nem találták volna fel a számítógépet, kézzel soha nem írtam volna, annyira nagy technikai könnyebbség, hogy egy félmondatot kitörölhetek, beírhatok helyette egy másikat.

Mester GyörgyiMennyire törődik formai dolgokkal munka közben? A helyesírással, esetleg valami részlet, név ellenőrzésével?

A gépem mellett van egy helyesírási szótár, és ha valami olyasmit kell leírnom, aminek nem vagyok biztos a helyesírásában, akkor természetesen rögtön megnézem. De mivel pár reggelen át a történet már összeállt a fejemben, ha géphez ülök, azt mondhatnám, stilisztikailag szinte végleges formában, folyamatosan írok. Nem szoktam ott ülni a gépnél és gyötrődni, gyakorlatilag kész szöveget gépelek be.

A cím is mindig előre megvan?

Volt már olyan is, hogy a buszon utaztam, hosszan, három órán át, és hogy elfoglaljam magam, érdekes címeket találtam ki. Aztán egy-egy nagyon jópofa cím köré kerítettem egy történetet.

Emlékszik, hogy melyik volt ilyen?

Többre is, például a Fejcserés támadás, az Ihaj-csuhaj juhar, az Albérletben a halállal vagy a Bársonyos halál.

Fejlesztette valaha az íráskészségét? Például valamilyen tanfolyamon vagy esetleg utánanézett, hogy milyen technikákat ajánlanak novellaszerzőknek…

Soha ilyen jellegű képzésen nem vettem részt. Elég jó magyaros voltam iskolás koromban, a későbbi munkahelyeimen, még bűnügyes vizsgálóként pedig hosszú jegyzőkönyveket kellett megfogalmazni, és ilyenkor azért fontos volt, hogy az ember hogy fogalmazza meg vagy a helyesírása jó-e. Később pedig a közigazgatásban panaszügyek intézésével foglalkoztam, ahol egy-egy panaszosnak a válaszlevél stílusa, hangzása nem volt mindegy, hogy ne okozzunk további sérelmet, hanem inkább a meglévőket próbáljuk orvosolni. A legutolsó években aztán titkársági osztályon dolgoztam, ahol felső vezetői leveleket is kellett írni, képviselőknek, ombudsmannak, miniszternek vagy miniszter, kapitány nevében, és nagyon fontos volt a stílus. Az egész osztályon mindenki hozzám hozta a nehezebb leveket, hogy olvassam át, és ha lehet, egy kicsit stilizáljak, vagy ha valahol elakadtak, akkor segítsek. Tehát büszkén állíthatom, hogy a fogalmazásommal nem volt soha baj, de azért persze nem ugyanaz egy novellát megírni és egy hivatalos levelet megfogalmazni.

Nagyon rövid, sokszor másfél-két oldalas kis novellákat ír. Ez mennyire tudatos írásstratégia az ön részéről és mennyire a véletlen műve?

Nekem ez a testhez álló szöveghosszúság. Sokszor észreveszem magamon, hogy nekiállok írni, és másfél A4-es oldalnál pontot teszek a történet végére. Valahogy úgy alakul. Egyébként nem könnyű röviden megfogalmazni valamit, úgy, hogy sok minden benne legyen, érthető, de mégis rövid legyen. Én inkább hosszan nem tudok írni. Regényt, azt hiszem, soha nem fogok írni. Nekem a novellák a legmegfelelőbbek. Még korábban kérdezte, hogy utánanéztem-e, milyen írástechnikákat használnak, mi az etalon. Igazság szerint, már sok-sok novellát megírtam, miután egyszer az interneten rákerestem, hogyan néz ki egy klasszikus novella. És meglepő, hogy pontosan azt írták, amit én magamnak alapfeltételként előírtam: legyen rövid, legyen egy történeti magja, kevés szereplős, rövid címmel és a végén legyen egy csattanó. Megnyugodtam, hogy bár amatőr vagyok, de ezek szerint eltaláltam, hogy ahogyan én írok, az az alapkövetelmény a novellák esetében. Volt, aki egyszer azt hánytorgatta fel nekem, hogy az egyik szereplőmet nem részleteztem, nem írtam le pontosan, hogy milyen volt a ruházata, külalakja, beszédstílusa, egyebek, és azt mondtam, hogy ilyet is tudok, de ennél a történetnél ennek nem volt jelentősége, tehát felesleges lett volna túl sok jelzővel, körítéssel, leírással szaporítani a szöveget. De természetesen van olyan is, ahol a történet megkívánja, hogy az ember körülírjon dolgokat, részletesen láttassa, hogy még jobban elképzelhető legyen.

Van olyan téma, amiről azt gondolja, hogy még ön is hosszan írná meg? Akár olyan történet, ami fölmerült, és eljátszott a gondolattal, hogy?

Pár történetem van, amelyik nem másfél oldalas. Kicsit hosszabb a Háncsszatyor vagy a Kolompszó, mert ezekben így volt kerek a történet. Hosszabb időszakot írtam le, tehát ahhoz hosszabb szöveg kellett, de talán a leghosszabb egy kisfiúról és egy coyote-ról szól, de az is csak 6-7 oldal. Ennél hosszabb szövegeket nem írok, mert valahogy én is úgy szeretem, ha minél hamarabb a végére, a csattanóhoz jutok.

Mester Györgyi köteteit az Ad Librum Kiadó gondozza.

Beszélgetés Mester Györgyivel íróvá válásról, ihletről és a skandináv krimikről

Mesék és kriminovellák egyaránt születtek már a nyugdíjas korára íróvá vált Mester Györgyi tollából, aki rövid történeteihez nem egyszer a buszon elcsípett beszélgetésmorzsákból merít ihletet. Az interjú során azt is elárulta, hogy szívesen bújik a férfi szereplők bőrébe, és hogy olvasói sokszor a kitalált történeteit hiszik valóságosnak.

Fel tudja idézni, hogy mi volt az első irodalmi élménye?

A gyerekkoromból megmaradt egyik első, különleges irodalmi élmény, amikor le kellett kapcsolni este 9-kor a villanyt, de én még a takaró alatt zseblámpával is olvastam Móricz Zsigmond kötetét Rózsa Sándorról: Rózsa Sándor összevonja szemöldökét.

És mikor jutott eszébe először, hogy írnia kellene?

Soha nem akartam író lenni, de mindig nagyon szerettem olvasni. Amikor aztán 2005-ben elmentem nyugdíjba, itthon ragadtam, nyugdíj mellett szívesen elmentem volna dolgozni, de nem találtam semmilyen értelmes elfoglaltságot, és ekkor jött szórakozásként, hasznos és értelmes elfoglaltságnak, egyfajta kommunikációnak az írás.

Életrajzában említi, hogy szereti a krimiket, „már csak a munkám miatt is”. Az élettapasztalata és a korábbi foglalkozása mennyire látta el írói munícióval, témaötletekkel?

Inkább az élettapasztalatot mondanám. Az életem egy időszakában rendőrségen dolgoztam, bűnügyi területen, és nagyon élveztem a munkát, most is nagyon szeretem a krimiket, sőt, talán két tucat kriminovellát én is írtam, de nem ezek a meghatározók az írásaimban. Inkább az a sok minden, amit megéltem, megtapasztaltam, vagy amit a baráti-ismeretségi körben hallottam. De rengeteget utazom tömegközlekedéssel, és ez is nagyon sok témát ad, előfordul például, hogy olyan érdekes történetet írtam meg, amiről az utasok hangosan beszélgettek egymással vagy telefonon mondtak el.

A Pillangófa novella és illusztrációja a szerző kezében (Keglovich Tamás Milán munkája)
A Pillangófa novella és illusztrációja (Keglovich Tamás Milán munkája)

Melyik írása volt ilyen?

Le a kalappal lett a címe a történetnek, és arról szól, hogy egy nagy kalapgyárban egy kisinas azzal áll elő, szeretné a selejt kalapokat elvinni, mert a kisöccse színielőadásán kellékként tudnák azokat használni. Az évek során aztán viszi haza a selejt kalapokat, otthon pedig az édesanyjával szalagot varrat rájuk, és elkezdik árusítani. Ebből annyi jövedelme lesz, hogy előbb egy kis üzletet nyit, majd végül olyan jól megy neki, hogy megveszi az időközben tönkrement gyárat, ahol annak idején ő kezdett. Tehát egy ilyen, „hogy lesz a kisinasból kis- vagy inkább nagytőkés” történetet hallottam egyszer a buszon, és már akkor is megmosolyogtam, és mondtam magamban, hogy meg kellene ezt írni.

Az ön számára hol a határ a valóság, a saját élete, illetve a fikció és az írás között? Mi az, amit írás közben mindenképpen megváltoztat?

Arra mindig odafigyelek, hogy egy az egyben ne azt a történetet vessem papírra, ami a valóságban megtörtént. Hiszen ezek lehetnek olyan személyes dolgok, amik nem tartoznak másra. De ha egy kicsit fel van tupírozva a történet, van egy kis körítése a fantáziámból, akkor én sem érzem úgy, hogy annyira kiadtam magam, mégis megmarad az érdekessége. Furcsa egyébként, hogy szinte mindig a fantázia szülte történetre hiszik az olvasók azt, hogy a valóságban is megtörtént. Ilyen például az egyik kedves novellám, amelyik több pályázaton is elhozta az első díjat, A háncsszatyor. Ez úgy kezdődik, hogy „Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél”, és az olvasó végig azt hiheti, hogy ez egy családi történet, amit nekem egy dédszülő vagy a nagyszülő mesélt, én pedig kicsit kiszínezve megírtam. A novella azzal zárul, hogy a háncsszatyor azóta is megvan, megőriztem és néha szeretettel ránézek vagy csak megsimítom. Egy olvasó erre azt írta egy irodalmi honlapon, hogy olyan szép ez, „jól tedd el azt a háncsszatyrot, őrizd meg, mert tényleg érdemes”. Pedig ezt a történetet teljes mértékben a fantázia szülte.

És általában mennyire van benne a valóság, illetve a saját élete a novelláiban?

Ötven százalékban, vagy akár még nagyobb részben is. Sok esetben a családtagjaim rá is ismernek a családi vonatkozású mozzanatokra, ami akár velük történt meg.

Legutóbbi kötetében, A pillangófában van egy novella, Az igazi ajándék, amiben egy ötéves kislány első szám, első személyen meséli el, hogyan várt hosszú időn át egy játékbabára karácsonykor, ám helyette végül egy igazi kistestvérkét kapott. Ennek például mennyi a valóságalapja?

A szomszédasszonyommal nagyon jó barátságban vagyunk, ismerjük egymás családját is, és amikor ezt a történetet elolvasta, megjegyezte:

„Nem is tudtam, hogy neked van testvéred”.

Mire mondtam neki, hogy nincs, mert ez a történet is teljes mértékben a fantázia szüleménye. Talán annyi igazság van benne, hogy én is nagyon szerettem a mackót gyerekkoromban, volt babám is, testvérem viszont nem.

Meséket is, gyerekkönyveket is írt. A Zizi naplójának főszereplőjében kit formált meg?

A Zizi naplójának 2011-ben jelent meg az első része, és három folytatásból álló ifjúsági napló, tehát nem mese, hanem valóságos történet, illetve megtörténhetne az életben. Bár az én gyerekeim már felnőttek, azért

mondtam a lányomnak, hogy „te azért sok ötletet adtál az életeddel meg a viselkedéseddel”.

És persze ebben is van néhány olyan, családi vonatkozású dolog, ami talán nem is egészen úgy történt, de a családom felismeri.

Miként dolgozza föl a férfi-nő kapcsolatot az írásaiban?

Nagyon sok női témájú írásom, sok női főszereplőm van, és a novellákban sok minden megjelenik, például a kezdődő szerelem, a fiatalok szerelme, de például a megcsalás kérdése is.

És ilyenkor kinek a pártján van?

Ez változó. Lehet, hogy kicsit furcsán hat, de szívesen írok férfiként, a férfiak szemszögéből. Hogy mennyire tudom jól beleélni magam… nem tudom. De egy másik kedves novellám, a Kolompszó – egy erdélyi családi utazás nyomán született – történetét egy férfi meséli el. Erre az egyik olvasóm internetes hozzászólásban azt írta nekem:

„Én mindig azt hittem, hogy te nő vagy!”.

Nem ismertük egymást személyesen, csak az egyes szám első személyben írt novella alapján gondolta ezt…

Kit tart írói példaképének?

Példaképet talán nem mondanék, azt sokkal inkább, hogy kiket szeretek: elsősorban a Móra, Móricz, Mikszáth novellákat, elbeszéléseket. Érdekes, de én is szívesen írok olyan történeteket, amelyek a régi világban, a cselédvilágban játszódnak, akárcsak Móricz, Mikszáth, Móra jó pár regénye-elbeszélése. Talán innen is ered, hogy kicsit hasonlókat próbáltam írni, mint a kedvenceim.

Mostanában kit vagy mit olvas szívesen?

Egyrészt újraolvasom a régi kedvenceket, mert amikor ezt a könyvet a kezembe veszem, akkor tudom, hogy olyan élményben lesz részem, ami örömet okoz”. Például a régiek közül Steinbeck Érik a gyümölcse, Zolától a Patkányfogó, a Germinal, a Nana, de Maupassant, Somerset Maugham művei is. Az újabbak közül Merle a nagy kedvenc, főleg a Malevil, a még modernebb dolgok közül pedig a svéd krimik. Sokszor mondja a lányom:

„Anya, ebben annyi vér van, gyilkosság, drasztikus dolgok – te ezt szereted?”.

Hát nem ezt szeretem, hanem – talán a valamikori foglalkozásom miatt – a bűnügyi történeteket, és az dolgozik bennem, hogy van egy bűncselekmény, a történet során pedig logikai úton az ember eljut a tetteshez, és a végén megvan az igazságszolgáltatás. Tehát a bűn elnyeri méltó büntetését.

Mennyire ismeri az olvasóit? Milyen visszajelzéseket szokott kapni?

Nagyon sok könyvemet a baráti, ismeretségi körben ajándékként osztottam szét, olyanoknak, akikről tudom, hogy szeretnek olvasni, és szívesen elolvassák ezeket a történeteket is. De

akkor is kíváncsi vagyok a véleményre, ha az negatív,

hiszen abból is lehet okulni. Ha valamelyik történetben valami nem tetszett az egyik olvasónak, akkor elgondolkodom rajta, hogy legközelebb esetleg ilyen témát nem dolgozok fel. De általában elég pozitívak a visszajelzések. Körülbelül 300 novellám van, és két-három tucat mese. És nincsenek visszaköszönő témák: majdnem minden történet más. Úgyhogy ezt szokták kérdezni, hogy honnan jut ennyi minden az eszembe, honnan szedem ezeket? Azt válaszolom, hogy az életből és a fantáziámból.