Fekete szilveszter

A nyugat-virginiai kisváros lakói, mint ilyenkor szerte a világon mindenütt, már egy hete ünnepi lázban égtek. Túl a karácsonyon, a gyomrok épp csak megpihentek, már készülni is kellett a nagy szilveszteri evészetre, ivászatra.

Az éttermekben minden helyet jó előre lefoglaltak, teltházra, magas bevételre lehetett számítani. Csupán a Gesztenyéskert vendéglő tulajdonosának fájhatott a feje, mert a forgalma igencsak megcsappant, amióta közvetlen szomszédságában felépült a városka büszkesége, a háromemeletes Kultúrcentrum. Ez – többek között – otthont adott egy étteremnek is, mely nagy befogadóképességű és pazarul berendezett volt. A kisvárosban még senki nem látott üvegpadlót, falba épített akváriumot, egzotikus növények keltette mediterrán hangulatot, vagyis mind olyasmit, amit egy egyszerű étteremtulajdonos nem engedhet meg magának hullámzó látogatottság mellett.

Az év utolsó napján, már délben megkezdődött a nagy készülődés. Mindenki sütött-főzött, csak a gyerekek voltak láb alatt, unatkoztak, mert fekete volt a karácsony, még egy szem hó sem esett. De, hogy a nevezetes nap garantált sikeréhez semmi se hiányozzon, a Nagy Időjárásfelelős, a Mindenható gondoskodott erről is: kora délután váratlanul beborult az ég, a csapadékkal terhes, sötétszürke felhők dunyhaként borultak a városka fölé, majd – a gyerekek legnagyobb örömére –, csendesen, de kitartóan szállingózni kezdett a hó. Aztán csak esett, esett…

A Kultúrcentrum éttermében csak nyolckor, a vacsorával kezdődött az esti program, de a vendégek már hétkor ott toporogtak a bejárat előtt. Be kellett engedni őket, tekintettel az egyre intenzívebb hóesésre.

A mozgolódást látva, Rosemary, az est főszervezője elérkezettnek látta az időt, hogy átöltözzön. Farmerjét és fehér gyapjúpulóverét fekete, selymes fényű anyagból készült, szűkre szabott nadrágkosztümre cserélte, magas sarkú szandálba bújt, hosszú, fekete haját szoros, de rafináltan elegáns kontyba csavarta. Egy pillantást vetett a tükörben kirajzolódó formás alakra, és elégedetten konstatálta, hogy jól néz ki.

Alig lépett ki az irodájából, összefutott Billyvel, a pincérfiúval, akivel baráti volt a viszonya, hiszen még Rosemary is fiatalnak számított, épp hogy betöltötte a harmincat. A srác rögtön megjegyezte:

– Nagyon dögös vagy! Fordulj csak körbe! Vagy inkább ne is fordíts hátat senkinek. Hátulról tisztára olyan vagy, mint Jake, akár össze is keverhetnének benneteket. Miért nem szoknyát vettél fel? Legalább a hajadat ereszd le! Miért kell ez a szigorúan elegáns, sötét öltözet?

Rosemary tudta, hogy Billy az étterem tulajdonosára gondolt, amikor a hasonlóságukra célzott, de ez nem zavarta. Mindig is kitartott az eredeti elképzelése mellett. Ma feketében akart szilveszterezni, és ezen a döntésén semmiféle építő kritika vagy éppenséggel epés megjegyzés nem változtathatott.

– Köszi, hogy feldobtad az estémet a bókoddal! – mondta, majd, hogy Billynek kétsége se maradhasson nőiessége felől, könnyű léptekkel, csípőjét enyhén riszálva elvonult a fiú felcsillanó tekintete elől.

Az étteremben, mit ad isten, ki volt az első, akivel találkozott? Hát persze, hogy Jake, az étterem tulajdonosa. Hátulról tényleg szembeötlő lehetett a hasonlóságuk, mivel Jake is talpig feketébe öltözött, egyforma magasak és jó alakúak voltak. Na, de szemből már egészen mást mutatott a kép. Rosemary kosztümje diszkréten, de mélyen dekoltált volt, a ruha kivágásából pedig szerényen kikandikált egy kis fekete csipkeszegély, mely alatt sokat sejtetően, lágy halmok rejtőztek. Udvarias ember lévén, Jake is azonnal megdicsérte az eleganciáját, de hát ez el is várható volt, hiszen a középpontban ma Rosemary, az est főszervezője állt.

Nyolc körül a bejáratot lezárták, a meghívóval rendelkező vendégek ugyanis már mind megérkeztek. Kezdődhetett a szilveszteri buli.

Rosemary hol itt, hol ott tűnt fel, szinte egyszerre volt mindenütt. A vacsora rendben zajlott, az egyes emeleteken hangoltak a zenészek. Hát bizony, ezzel egyetlen városi étterem se tudta volna felvenni a versenyt. Szilveszter estéjén ugyanis a Kultúrcentrum első emeletén bárzene szólt, a másodikon a középkorúak szórakozását konszolidált zene szolgálta, végül a legfelső szinten diszkózene csalogatta az ifjúságot. Közel kétszáz vendég kívánta eltölteni itt az estéjét, és egymás társaságában köszönteni az új évet.

A vacsora után kabaréjeleneteket élvezhetett a nagyérdemű, amikor aztán az is véget ért, kezdett tetőfokára hágni a hangulat. Nagy tételben fogyott a whisky, a drága borok és a pezsgő. Mindenki eleresztette magát, de hiszen miért is fogta volna vissza?! Ez volt az óév utolsó napja, és reményekkel telinek ígérkezett az új.

Közben odakinn egyre sűrűbben hullott a hó, már nem is esett, szakadt. Viharos szél támadt, nyűtte a száraz, jéggé fagyott ágakat, hintáztatta, feszítette az elektromos vezetékeket, a hó pedig lassan belepte a Kultúrcentrum valamennyi ablakát. A korábban ragyogóan kivilágított, csillogó épület, most kísértetiesen fluoreszkált, a hó alól átsütött a tarka, figyelemfelkeltő neonok, hatalmas panorámaablakok fénye. A látvány úgy hatott, mintha egy rejtélyes kristálygömb belsejében gomolyogna, csiszolódna a jövő, mely isten tudja, milyen sorsot érlel, mit tartogat a benne mulatozók számára.

Már csak egy óra volt éjfélig, amikor a lámpák fénye vibrálni, majd halványulni kezdett. Eleinte szinte senki se figyelt fel a jelenségre, aki pedig észrevette, az abban a hiszemben volt, hogy éjfél előtt szándékosan átkapcsoltak hangulatvilágításra. Egyszerre csak kialudt minden lámpa. Valaki felkiáltott:

– Szabad a csók, éjfél van!

Egy bosszús hang azonnal letorkolta:

– Észnél légy, Johnny, még majdnem egy óra van hátra, ez csak áramszünet lehet!

Az étterem néhány asztalán még égett az ünnepi teríték kelléke, a színes gyertya. Rosemary felkapott egyet, és kisurrant az étteremből. Billy mellett elhaladva, odaszólt neki:

– Rögtön jövök, csak telefonálok az elektromosoknak.

Az irodájába igyekezett, ha a vaksötétben való tapogatózást igyekvésnek lehet nevezni.

Az eltelt idő már nagyon hosszúnak tűnt, ezért Billy a hátsó lépcsőn, mely a legrövidebb út volt az irodákhoz, a lány után indult. Az imbolygó gyertyafény mellett, igyekezett a lába elé nézni, nehogy elbotoljon, így ért fel az első lépcsőfordulóhoz, amikor hirtelen Rosemaryt vette észre, közvetlenül a lába előtt. A lány láthatóan kábán, összegörnyedve, a földön kuporgott. Billy őszintén megijedt:

– Jézusom, veled meg mi történt?

Gyengéden talpra állította Rosemaryt, és az irodák felé kormányozta. Amikor odaértek, kinyitotta előtte az ajtót, majd egy székhez támogatta.

– Mi a fene történt? – kérdezte még egyszer.

A lány gyenge hangon csak annyit mondott:

– Leütöttek.

Egy darabig mindketten hallgattak. Billy nem tudta megállni, hogy tovább ne faggatózzon:

– Megsérültél? Valaki az életedre tört, ez nem lehetett véletlen!

Rosemary kicsit fanyarul jegyezte meg:

– Persze, biztosan a főszervezői állást irigyelte el tőlem valaki vagy a kezdő fizetésemet, esetleg a várható prémiumot!

Billy beléfojtotta a szót:

–Azért ne bagatellizáld el a dolgot, meg is halhattál volna! A villannyal pedig valamit csinálnunk kell, így senki sincs biztonságban, főként te nem.

Rosemary kézbe vette a telefont, és az Elektromos Művek ügyeletét tárcsázta. Többszöri kicsengés után egy ideges férfihang jelentkezett. Az udvarias érdeklődésre, hogy mire számíthatnak, a másik ingerülten kifakadt:

– Hölgyem, mikor nézett ki utoljára az ablakon? Az önök körzetében órák óta hóvihar tombol! A városuk megközelíthetetlen a hófúvások miatt. Az utakon sok az elakadt autós, van, ahol keresztbefordult busz blokkolja a közlekedést. Az elektromos fővezetékek leszakadtak, az ügyeletesünk meg kevés. De ha el is érnénk az embereinket, valószínűleg nem tudnának bejönni, illetőleg kimenni a helyszínekre, mert még a hókotró sem tud haladni az úton feltorlódott gépkocsik miatt. A lány kérdésére, hogy „hát akkor mit tegyünk?” csak odavakkantotta a választ:

– Szedjék össze az összes fellelhető gyertyát, igyanak sokat, fogják meg egymás kezét, és énekeljenek bátorító dalokat! – Majd lecsapta a telefont.

Az egyre töpörödő gyertya fényében Billy tanácstalannak látta a lány arcát. Talán tényleg ezt kellene tenniük. De hát erre nem voltak felkészülve. Nincs annyi gyertya, hogy az egész épületet kivilágítsák. És mit csináljanak a kétszáz vendéggel? Mivel nyugtassák meg őket? Nem is beszélve a Rosemary elleni támadásról. Azt el sem szabad mondaniuk, mert kitörne a pánik. Fennhangon azonban csak ennyit mondott:

– Vissza kell mennünk a többiekhez.

A lány egyetértett, de azt javasolta, menjenek a hosszabb folyosón, ami egyenesen az étterem bejáratához vezet.

– A hátsó lépcsőházhoz most valahogy nincs bizalmam – mondta.

Billy kinyitotta az ajtót, és előrement, Rosemary követte. A fiú a hosszabb folyosó felé vette az irányt. Pár métert haladhatott előre, amikor majdnem átesett egy ott tornyosuló nagyobb halmon. Rávilágított a gyertyával, majd felkiáltott:

– Fekszik itt valaki!

Az ijedt hangra Rosemary is odaóvakodott. Kettejük közül ő volt az elszántabb. Elvette a fiútól a gyertyát, és közelebb hajolt a sötét kupachoz.

– Ez egy emberi test – konstatálta, a körülményekhez képest nyugodt hangon. De vajon kié? Billy elszégyellte magát, nem hagyhatta, hogy a lány gyávának tartsa, leguggolt, és a fej közelébe világított. A meglepődéstől akaratlanul felkiáltott:

– Ez Jake, és szétverték a fejét! – Azt meg már szinte csak suttogva mondta: – Szerintem meghalt.

Rosemary gyakorlatias mozdulattal odanyúlt az összekuporodott test nyakához, majd a tapasztaltakat összegezte:

– Tényleg halott, már nem tehetünk érte semmit. De ez biztosan nem baleset, mint ahogy én sem botlottam meg semmiben, a sötét ellenére, engem is le akartak ütni. Vagy először sem engem akartak leütni? Talán Jake ellen irányult az egész?! – Most eszébe jutott Billy korábbi vicces megjegyzése: „olyan vagy hátulról, mint Jake!” Ez lenne a megoldás kulcsa? De hát miféle megoldás? Csak annyit tudnak biztosan, hogy a kétszáz vendég – na meg hozzászámolva a személyzetet – között egy gyilkos is meglapul.

Most hogyan tovább? Abban egyetértettek, hogy mindenképpen el kell kerülni a pánikot, mert az csak fokozná a bajt. Úgy benn, mint kinn az utcán, koromsötét van. Az a pár gyertya hamar le fog égni, és nincs elég tartalék. Elmenni nem tudnak innen, de más sem. Kiszökni ki lehetne, de minek, és főként hová? Végtére is a gyilkos leleplezése a rendőrség dolga, nem az övék. De mi legyen, amíg ide nem érnek a rendőrök? Addig még órák telhetnek el. És mikor lesz villany? Talán csak jövőre. Sőt, biztos, hogy csak jövőre, hiszen percek múlva éjfél, búcsúzik az óév. De milyen gonosz tréfát űzött velük a sors. Rosemary most debütált volna szervezőként, és olyan jól indult minden…

Visszahúzódtak az irodába, és Rosemary a telefon után tapogatózott.

– Úgy emlékszem, itt hagytam az asztal szélén, de most nem találom – mondta.

Körbevilágított a gyertyacsonkkal, és ekkor meglátták a falból kilógó vezetékdarabot, melyhez előzőleg a telefonkészülék csatlakozott. A lány kimondta a végkövetkeztetést:

–Biztosan a gyilkos vágta el a vezetéket.

Billyt a gondolatra kirázta a hideg, hiszen akkor az illető még a közelben lehet. Az iroda amúgy is nagy volt, és a sötétben most még rémisztőbbnek tűntek a homályos sarkok, a föléjük magasodó, ormótlan árnyékot vető hatalmas iratszekrények… A szomszédos helyiségbe is vezetett egy ajtó, bár azt zárva szokták tartani, hogy minden alkalmazottnak meglegyen az az érzése, saját kis birodalma van. És ha ott lapul a gyilkos? Onnan jött át, vagy még most is ott van? De ha rossz szándékkal vágta el a zsinórt – a jó persze nem is feltételezhető –, akkor fél a lelepleződéstől, vagy csak időt akar nyerni, s ennek érdekében nem csak passzívan akadályozza majd őket, hanem ellenük is fordul. Mit számít neki egy gyilkosság után, egy esetleges második vagy harmadik? Valószínűleg mindenre elszánt, mert ez az egész előre kiterveltnek tűnik.

Mobiltelefon nem volt náluk, így mindenképpen el kellett hagyniuk az irodát. Ismét kióvakodtak a folyosóra, és a gyertya pislákoló fényénél, egymást fedezve, visszaaraszoltak az étterembe. A lány a faliszekrények egyikéből elővette a maradék gyertyákat, és szólt, hogy osszák szét. Egyet ő is megfogott, majd felállt a középen levő pódiumra. Nem szokott a szónoklatokhoz, de valakinek át kellett vennie a kezdeményezést. Jake már nem tehette, pedig ő volt Rosemary mellett az est másik kompetens személyisége.

A vendégek zúgolódtak, kifogásolták, hogy kevés a gyertya, és a sötétségnek köszönhetően alábbhagyott az eddigi jó hangulat. Rosemary arca elé tartotta a gyertyát, és megköszörülte a torkát.

– Kedves vendégeink – kezdte. – Míg mi idebenn jókedvűen búcsúztattuk az óévet, odakinn, sajnos, beköszöntött az igazi tél. Híreink szerint, komoly hófúvások vannak, igen nagy mennyiségű hó esett, mely az elektromos vezetékeket leszakította, áramszünetet okozott, és a közlekedés is befulladt. Önök azonban, hál’ istennek, jó helyen vannak, melegben, gyertyafény mellett koccintgatva fogadhatják az új esztendőt. Kérem, senki ne nyugtalankodjon, aki elfáradt, a hallban lévő nagy karosszékekben lepihenhet. Az Elektromos Művek szakemberei dolgoznak a hiba elhárításán. – Ránézett az órájára, a nagymutató éppen rásimult a kicsire. Valaki egy poharat nyújtott felé, elfogadta és a magasba emelte: – Boldog új évet mindenkinek!

Úgy érezte, jószívvel nem mondhatja, hogy további kellemes szórakozást, mert nyilvánvaló volt, bejelentését követően már senki sem fog olyan gondtalanul szórakozni. Egyelőre csak morgolódás hallatszott innen-onnan, majd suta jókívánságok hangzottak el, csókok csattantak, szégyenlős kis kacajokkal tarkítva, végül is csak kell, hogy valami értelme legyen egy szilveszter éjszakai áramszünetnek. A hangulat azonban korántsem volt olyan harsogóan vidám és oldott, mint ahogy az az év utolsó napján elvárható lett volna. Patthelyzet alakult ki, nem volt mit tenni, de egyelőre még senki nem érezte úgy, hogy nyugtalankodnia kellene. Mindenki arra gondolt, ha most otthon lenne, hasonlóképpen nem tudna semmit csinálni, csak ülne a sötétben vagy feküdne az ágyában.

Rosemary megdicsérte magát önuralmáért, hiszen ő aztán igazán tudta, hogy lenne ok a nyugtalankodásra. Ekkor hirtelen a viszonylagos csöndet hangos kiabálás törte meg. Jöjjön ide valaki, segítsenek! Rosemary a hang irányába igyekezett. Egy férfit látott, aki egy nyúlánk, sötétruhás alakot támogatott. A feleségemet a folyosón megtámadta valaki, amikor a toalettet kereste. Az odaérkező Billy közbekotnyeleskedett:

– Megsérült? Eltűnt valamije? – kérdezte. A férfi hamarjában azt sem tudta, melyik kérdésre válaszoljon, majd hebegni kezdett: – Talán nem, mármint csak elesett, nem is vérzik. A láncát nem látom a nyakán, a fülbevalói azonban megvannak, és a karkötője is.

Billy a félig még alélt nőre nézett, és mintha csak Rosemary tükörképét látta volna. Vagy csak képzelődik? Már maga se tudta, mit higgyen. Az idegen nő sötét haja ugyanúgy kontyba volt tűzve, mint a lányé, és minden másban is kísértetiesen hasonlítottak egymásra.

A sérült nőt párja egy karosszékhez kísérte, többen körülvették, vigasztalták, valaki egy pohár itallal kínálta. Az esetnek azonnal híre ment. Elkezdődött a sugdolózás, hogy rabló jár közöttük. Az emberek ösztönösen összébb húzódtak, az asztalokat egymáshoz tolták, aki tehette, nem ment ki a teremből, a toalettre kísérgették egymást.

Rosemary félrevonult Billyvel. Abban maradtak, hogy a rendőrséget mihamarabb értesíteni kell. Az jó, hogy az emberek kicsit félnek, ezért nem mászkálnak el, nem bóklásznak szanaszét a sötét épületben, így legalább idő előtt nem akadnak rá a holttestre sem.

A főpincérnél volt egy mobil. Mielőtt odaadta Rosemarynak, még megkérdezte:

– Nem láttad Jaket? Már jó ideje eltűnt. Azért mondhatott volna valamit ő is az embereinek, legalább miheztartás végett!

A lány válasza nagyon őszintének tűnt:

– Fogalmam sincs, hogy mi történt vele.

Félrevonult a telefonnal, bement az egyik kis raktárhelyiségbe, mely akkora volt csak, mint egy takarítófülke. Billy kívülről az ajtónak támaszkodott, hogy senki ne zavarhassa. A lánynak sikerült kapcsolatot teremtenie a helyi rendőrőrssel. Az ügyeletes nyugtatni próbálta, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, és amint sikerül legalább egy járőrautót kiásni a hóból, és egy ráérő hókotrót is találnak, első dolguk lesz kimenni a Kultúrcentrumhoz. A rendőr azt javasolta, ne hagyják el a közös helyiségeket, maradjanak együtt.

Legalább ezen is túlvannak, jelentették az esetet, a hatóság már tud a történtekről.

– Befejezted? – ért el hozzá Billy suttogó hangja.

Beengedte a fiút. A szűk kis kamrában az orruk szinte összeért, olyan szorosan voltak kénytelenek egymással szemben állni. A gyertya romantikussá tette az egyébként mulatságos helyzetet. Mintha összeesküvők lennének. De érdekes módon, Rosemary első gondolata nem ez volt. Inkább az, hogy adva van itt egy jóképű, szimpatikus pasas, na meg ő, aki szintén fiatal, és fel van ajzva, ha másért nem, akkor azért, mert nemrégiben megpróbálták megölni. Na, és ki jött a segítségére? Hát persze, hogy Billy. Ez az édes, aranyos srác… A fiú hasonlóképpen érezhetett, mert amikor Rosemary egy hajszálnyival közelebb húzódott hozzá, ajkai azonnal a lányéira forrtak. Hiszen olyan régóta vágyott már erre! A hirtelen jött érzelemnyilvánítástól mindketten megilletődtek egy kicsit, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy miután kiléptek a fülkéből, józanul továbbgondolják a történteket. Mit lehet itt tenni?

Rosemary a nagy konyha sarkába húzta Billyt, mert látta, hogy ott nincs senki a közelben, és fennhangon gondolkodni kezdett:

– Lássuk csak, a krimikben ilyenkor szokták feltenni a nagy kérdést: kinek az érdeke? Nekem se kutyám, se macskám, de tudtommal ellenségem, és komoly riválisom sincs. Az igazi áldozat nem is én vagyok, hanem Jake. Ő pedig, velem ellentétben, családos ember, bár a családi élete példaértékű. Ugyanakkor ez nem mondható el az üzleti ügyeiről. Nem ismert se embert, se barátot, ha pénzről volt szó, különösen, ha sok pénzről. Te is tudod, Billy, hogy a Kultúrcentrum étterme pályázat útján került hozzá, és azt rebesgették, nem igazán egyenesen járt el, amikor megnyerte. Vajon kik szerették volna még megszerezni az éttermet? Kit gáncsolt el Jake, kit lehetetlenített el anyagilag esetleg örökre? Én inkább itt keresném az okot. Kik azok a helyi étteremtulajdonosok, akik terjeszkedni szerettek volna, ezért szintén pályáztak? Tudod, aki belekerül a vendéglátóipar körforgásába, azt egy idő után elkapja a gépszíj, és ha teheti, még többet akar szerezni.

Felváltva sorolták az étteremtulajdonosokat, hiszen ők maguk is szakmabeliek voltak, ismertek mindenkit a pályán. Végül oda lyukadtak ki, a legrosszabbul a Gesztenyéskert tulajdonosa járt, akinek közvetlen riválisává vált a Kultúrcentrumbeli étterem. Az ő forgalma ezzel nagyon megcsappant, még a törzsvendégei is elmaradoztak, mivel az új étterem árai – egy exkluzív vendéglátóhelyhez képest – nem is voltak olyan magasak. Ha előre látta, hogy riválist kap, talán maga is pályázott. Lehet, hogy kölcsönt vett fel, mindent bedobott, aztán Jake kiütötte a nyeregből.

Billy a homlokára csapott:

– Most hogy felhoztad, eszembe jutott, a pincérek között korábban az a pletyka járta, hogy a főnök, Jake milyen nagy uzsorás. Valami szegény ördögnek kölcsönt adott, nagy kamatra, elhitetvén, hogy így esélye lehet a pályázaton, majd ráígért, és elhappolta előle az éttermet. A disznó! A pasas valami Barns nevű alak volt.

Most Rosemary szisszent fel.

– Barns? De hát a Gesztenyéskert tulajdonosa is Barns! Kenny Barns. Megvan, kinek az érdeke, kinek a sérelme! De hogyan tovább?

A lány azt javasolta, nézzék végig a vendéglistát.

A névsor másodpéldányát a konyhában meg is találták, az egyik faliszekrényre ragasztva. A gyertya mellett összedugták a fejüket, és együtt böngészték a listát. Már harmadszorra futották végig, de nem találták a keresett nevet. Ekkor Rosemarynak ismét eszébe jutott valami frappáns gondolat, és ki is mondta:

– Mi van, ha az emberünk kicsit megváltoztatta a nevét? Az már kész kapituláció, ha a szomszéd étterem tulajdonosa saját nevén foglal helyet itt szilveszterre, nem?

Újra a lista fölé hajoltak. Ekkor Rosemary kiszúrt egy nevet:

– Idenézz! Ezt a tagot itt úgy hívják, hogy Benny Karns. Nem ismerős ez neked? Ha a két betűt felcseréled, kijön belőle Kenny Barns! Kétszáz vendég, és én csak hallomásból ismerem ezt a Kennyt, személyesen sohasem találkoztunk. Valahogy ki kellene ugratni a nyulat a bokorból, hiszen hosszú órákig vagy ki tudja meddig, csak magunkra számíthatunk. De mi a teendő akkor, ha fegyver is van nála?

– Gondolod, hogy van? – kérdezte Billy. – Szerintem, ha lenne nála, már használta volna. Én azt hiszem, itt a személyes gyűlölet dominált, ezért sújtott le erőből. Közvetlenül ő akarta megsemmisíteni a vetélytársát, élete tönkretevőjét.

Percekig egyikük se szólalt meg. Az agyuk járt, bármi ötletszikra jól jött volna, de momentán semmi nem jutott az eszükbe. Ekkor Billy törte meg a csendet:

– Valami olyasmit kellene bemondani, hogy kigyulladt a Gesztenyéskert épülete. Ez ugyan elég valószínűtlen ebben a hóesésben, de hallottunk már elektromos tűzről is.

Mivel egyéb ötletük nem volt, úgy gondolták, érdemes próbálkozni. Ha tényleg itt van Kenny Barns, és elárulja magát, mondjuk azzal, hogy a hírre távozni kíván, csak a főbejáraton keresztül hagyhatja el az épületet. Máshol erre nincs lehetősége. Az ablakokat a hótól nem lehet kinyitni, ebben az időben a tűzlétra is járhatatlan, a tetőről ne is beszéljünk. Ők odamehetnek a főbejárathoz, és megnézhetik, ki megy el. Ha netán összetűzésre kerülne sor, kétszáz ember előtt csak nem próbálkozik újra a gyilkos.

Ebben maradtak. Visszamentek az étterembe, és Rosemary újból fellépett a pódiumra.

– Kis figyelmet kérnék – kezdte. – Nem szeretnék riadalmat kelteni, de úgy tudjuk, hogy – feltehetően a már ecsetelt elektromos problémák miatt – kigyulladt a szomszédos Gesztenyéskert épülete. Kérem, ne féljenek és ne pánikoljanak, itt biztonságban vannak a tűztől, és egyelőre úgy sem tehetünk semmit.

A halálos csendet tébolyult kacagás törte meg, és valaki ezeket a szavakat kiáltotta:

– És még biztosítva se voltam!

Minden gyertya a kiabáló felé irányult. A vendégek gyűrűjében ott állt egy esetlen figura, és amikor a tekintetek felé fordultak, a félhomályban is látszott, hogy az arca olyan, mint a megszállottaké. Utat nyitottak neki, a Gesztenyéskert tulajdonosának, aki lassan végigsétált a vendégek sorfala között, majd a főbejáratnál feszegetni kezdte a befagyott ajtót. Vadul rángatta, mígnem egyszer csak az ajtót belökték. A küszöbön két tagbaszakadt rendőr állt, a havas háttérből pedig élesen kirajzolódott a Gesztenyéskert lángoló épületének kontúrja…

Fekete szilveszter
Tagged on: