Fatehén

A személyzetis tízpercenként hívott be közülünk valakit a kötelező beszélgetésre, megállapítandó, alkalmasak vagyunk-e mind a hárman arra, hogy hat hetet a vállalat gazdasági szakterületén gyakornokként eltöltsünk, szorgos, érdeminek még igazán nem nevezhető munkával.

Már a vége felé járt a meghallgatás, amikor utolsónak befutott még egy társunk, végre egy lány.

Nekünk, fiúknak, rögtön az jutott az eszünkbe, mennyivel oldottabb lesz majd az a naponkénti, félórás kis ebédszünet, ha lesz a körünkben egy lány is, akit ugrathatunk, pajzánkodhatunk vele együtt, vagy az ő rovására, de esetleg még az udvarlás is szóba jöhet.

Ez utóbbi egyáltalában nem volt kizárható, mivel a lány igazán helyes volt. Kellemesen formás, telt idomai, nagy, barna bociszemei voltak, és hogy jól felvágták a nyelvét, az is gyorsan kiderült.

Nem bírtuk megállni, hogy rögtön, megismerkedésünk legelején, el ne kezdjük szekálni, mármint, hogy hogyan is akar egy lány a közgazdasági pályán érvényesülni, amikor az köztudottan számolással, és logikus következtetési képességekkel jár, a női nemre meg ugye, nem jellemző a racionális gondolkodás. A lány azonban nem hagyta magát. Csak úgy pörgött a nyelve, amikor szellemesen, de azért csípősen visszavágott, hogy márpedig a házaspárok esetében általában a nő a pénzügyminiszter, mert mi is maradna hó végére a családi kasszában, ha nem a nők osztanák be okosan a pénzt.

Az első összecsapás eredménye így döntetlenre sikeredett, bár, ha őszinték akartunk volna lenni, be kellett volna vallanunk: a szópárbajt inkább társnőnk „könyvelhette” el sikerként, hiszen ő egyedül volt, mi pedig fiúk, vele szemben, hárman.

Az újabb meglepetés másnap ért bennünket, amikor kiderült, hiába voltunk oda olyan nagyon a férfiúi önérzettel, mármint, hogy a közgazdaságtan a férfiak tudománya, kiderült, hogy a főosztályt, ahol bennünket is foglalkoztattak, egy komoly, középkorú, nagydarab nő vezeti, férfiakat meghazudtoló határozottsággal. Ha néha összefutottunk a folyosón, a köszönésünket ugyan fogadta, de olyan kemény, rezzenéstelen tekintettel nézett át rajtunk, hogy szinte megfagyott bennünk a szusz.

Egy alkalommal éppen az irodája előterében várakoztam, amikor hallottam, hogy a következő feladatot adta a titkárnőjének: Klári, szólj oda, hozzák már a havi összesítést, hamarosan indulnom kell a minisztériumba. Klári odaszólt, ahová kellett, de vagy tíz percig semmi sem történt. Én a postabontásra vártam, így fültanúja voltam a fejleményeknek is. A főnöknő ismét kiszólt, most már kicsit erőteljesebb hangon: Klári, hozzák már azt a kimutatást?! Klári megint rátelefonált az illetékesre, de megint nem történt semmi. Senki nem jött, hogy loholva hozza a várva várt statisztikát. Ekkor a nagyasszony megjelent a szobája ajtajában, és úgy elbődült, hogy ijedtemben leejtettem a postakönyvet. Klári!!!!! Mondd meg nekik, hogy ha azonnal nem robognak ide azzal az átkozott papírral, holnaptól már be se kell jönniük!

Hogy ez a mai világban mit jelent, azt nagyon is jól el tudja képzelni mindenki. Klári már nem is telefonált, csak a nyaka közé szedte a lábát, és maga rohant el valahová, ahonnan, pár pillanattal később, nagy sietve vissza is tért, karján egyensúlyozva egy nagy köteg papírt, a kimutatást, bizonylatokat, számlákat és belégeket. Mivel így a feje a nyakán maradhatott, nem harapta le haragos főnöknője, hát csak lerogyott a székébe, és pihegve, lihegve, nagy levegőt véve, próbálta rendbe szedni megrongált önbizalmát. Pedig ő nem is tehetett semmiről.

A közös irodába visszatérve, elújságoltam társaimnak, mit tapasztaltam. Meg is állapodtunk abban, hogy szerencsére, nem mi kerültünk összetűzésbe a hatalmas főnöknővel, s ezentúl még jobban odafigyelünk, hogy a konfliktus lehetőségét is kerüljük vele kapcsolatban.

Amint elismételtem, szinte eljátszottam, hogyan bődült el, az egyik fiú, különben nagy tréfamester, rögtön kitalálta: magunk között ezentúl Fatehénnek fogjuk titulálni a hirtelen haragú, egyébként kevés szavú nagyasszonyt.

Persze, ebédidőben is szóba került a dolog. A fiúk addig unszoltak, míg el nem meséltem, mi több, hitelesen előadtam, hogyan is követelte a kimutatást titkárnőjétől a részlegvezető asszony. Lánytársunk, előbb megütközött, hallva a csúfolódó titulust, mellyel a társadalom egy értékes nőtagját illettük, de aztán maga is elmosolyodott.

Nem akartuk mi bántani a főnöknőt, csak annyira illett rá a gúnynév. Hiszen nagydarab volt, meg aztán el is bődült néhanapján, amint azt a későbbiekben is nemritkán alkalmunk volt megtapasztalni, és nem csak nekünk, hanem az egész folyosónak. Többek között azt, hogyan kéri számon, egyébként jogosan, a kiszabott feladat teljesítését, vagy netán utasítást ad, jó előre jelezve, hogy a feladat határidőre való pontos elkészítését feltétlenül elvárja, és személyesen ellenőrizni is fogja.

Így visszagondolva, egész kellemesen telt a gyakorlati idő, melyet a nagyvállalatnál kellett eltöltenünk. Személyesen, szerencsére, sohasem kerültünk a Fatehén látóterébe, bár az is igaz, fontos, elszúrható feladatot nem is bíztak ránk felnőtt kollégáink, meg aztán mi is igyekeztünk jól végezni a nekünk kiadott munkát.

Hamar bebizonyosodott, egy szem lánytársunk még náluk is jobban törekedett a tökéletes feladat-végrehajtásra. Rajta pedig egyáltalában nem látszott, hogy tartana a szigorú főnöknőtől. Ő csak saját elhatározásból hozta ki magából a maximumot. Örökké hajtott, folyton lótott-futott, udvarias, ugyanakkor gyors, pontos és készséges volt. Abszolút igyekezett megfelelni a gyakornok iránti elvárásoknak.

Szinte észre se vettük, máris eltelt a hat hét. Kézhez kaptuk szerény keresetünket, amit majdnem sikerült is elvernünk a közeli presszóban, ahová beültünk egy utolsó, jóízű beszélgetésre.

Már fizettünk, amikor körbejártak a közös fotók, amit még a vállalatnál készítettünk, emlékére a boldog gyakornoki időknek. Mindenki aláírta a másikét, utolsónak – időközben igazi barátunkká vált – lánytársunk is. Egy kicsit gondolkodott, amikor leírta a nevét, aztán váratlanul visszakérte a fotókat, és a neve alá odaírt még valamit.

A kép az aprópénzzel együtt került ki odahaza a zsebemből. Először az arcokon futott végig a szemem, majd a hátoldalon lévő aláírásokat is átböngésztem.

Ekkor vettem csak észre, hogy barátnőnk a nevéhez, még odaírt valamit. Szó szerint ezt: a Fatehén borja.

A névazonosság híján, édesanyja doktori címmel megfejelt leánykori neve alapján, valószínűleg sohasem derült volna ki, ő meg nem dicsekedett vele, de végül is igaz volt, amit tréfálkozásainkkor még csak nem sejtettünk: társnőnk a főnökasszony lánya volt, a Fatehén borja…

 

Fatehén
Tagged on: