Elnézés(t)

Miközben az utolsó korty teáját is felhörpintette, az ablakon át vetett egy pillantást a sötétségből felderengő utcára. Csak, hogy előre felkészítse magát, mi vár rá odakint, ezen a havas, decemberi hajnalon. Az éjszaka hullott hó vastagon púposodott a parkoló autók tetején, szikrázott a lámpák fényében, de a fák mozdulatlanságba dermedt ágain jól látszott, a szél legalább nem fúj. Így talán elviselhető lesz a negyedórás gyaloglás, ki, egészen a buszmegállóig – gondolta kis megnyugvással. Belebújt a csizmájába, magára húzta a kabátját, és csendben kilépett a lakásból.

Az utcán a várt hideg fogadta. De hát végül is, itt az ideje a hónak, Miklós napja van, legalább a Mikulás a csokoládé mellé a tél örömeit is elhozta a gyerekeknek. Az ő fia is hogy fog örülni, ha reggel felébredvén, megpillantja a sokféle édességet az ablakban, meg a nagy havat az utcán. Kár, hogy ő ezt nem láthatja, de este majd meghallgatja a lelkes beszámolót, és kiviszi szánkózni is.

Közben kiért a lakótelepi házak közül. Addig senkivel nem találkozott, csupán egyetlen csapás látszott a hóban, ő is igyekezett azon haladni, lépkedni a még nálánál is korábban kelő lábnyomában. Csak néhány ablakszemből szűrődött ki fény az utcára, a lakók többsége még az igazak álmát aludta. Igyekezett, szedte a lábát, nehogy átázzon a csizmája, és hamarosan már a családiházas résznél gyalogolt. Itt egyetlen világos ablakot sem látott. A jobb módúak, ezek szerint, később kelnek – gondolta kicsit keserű szájízzel.

Nagyon a lába alá kellett nézni, mert az utcai kandeláberek jókora távolságra voltak egymástól, így a közbülső részeken szinte csak botorkált, alig látott valamit.

Épp egy ilyen szakaszon járt, amikor valamiféle belső megérzés folytán, felnézett az emeletes házra, amely bal kéz felől magasodott az utcafrontra. Az erkély alatt, egy függeszkedő, sötét emberalakot pillantott meg.

Betörő – futott át az agyán. A házban egyetlen lámpa sem égett, bár a földszinten közértet működtetett a tulajdonos. Ismerte, ilyenkor már nyitva szokott lenni. Ha most nincs, akkor ez azt jelenti, a háziak téli szabadságukat töltik. Talán valahol, a Bermudákon süttetik a hasukat. Az üresen álló ház meg szabad préda. Zsíros falat, hiszen a lakói közismerten jómódúak.

Megszaporázta a lépteit, és igyekezett még csendesebben haladni, mint addig. Úgy ötven méterrel odébb megállt, és egy kandeláber fénykörében előkotorta a mobilját. A rendőrséget hívta. Halkan suttogta a készülékbe, hogy betörés zajlik a villanegyedben, épp egy betörő mászik be a közértes házába. Ha sietnek, még elkaphatják.

Az ügyeletes megnyugtatta, hogy azonnal küld egy járőrt, ne mozduljon, várja meg őket ott, ahol van. És valóban. Percekkel később meglátta a rendőrautó fényszóróját, amint halkan gurulva közeledett az őrhelyéhez. Na, ezek legalább okosabbak, mint a tévéfilmekben – gondolta. Ott ugyanis a rendőrök mindig szirénázva érkeznek a tetthelyre. Nem is csoda, hogy aztán másfél órán keresztül kergethetik a tettest.

A két egyenruhás kibiztosított fegyverrel közelítette meg a házat. Ő ott maradt a lámpa alatt, és előre elképzelte a sikeres elfogást. Míg magában lepergette a tettenérés jelenetét, a valóságban felhangzott a jól ismert felszólítás. Jöjjön le, és adja meg magát! Aztán hosszúnak tűnő csend következett, majd kapu csikordult, kutyavakkantás hallatszott. Semmi további vezényszó, semmi lövöldözés.

Vagy negyedórányi várakozás után, visszaérkezett a két rendőr. Az egyik, a fiatalabb vigyorgott, a másiknak az arcán azonban – valószínűleg ő volt a járőrvezető – igazi bosszúság látszott.

– Mondja, maga most szórakozik velünk?! – szegezte neki a kérdést, cseppet sem barátságosan.

– Én, dehogy! – És magának is váratlanul, elkezdett szabadkozni. Talán nem tette helyesen, hogy – állampolgári kötelességének eleget téve – jelentette egy bűncselekmény kísérletét? Egészen meg volt döbbenve. Nemhogy nem köszönik meg, amit tett, még le is szúrják? Talán a betörő ügyesebb volt, és az alatt a tíz perc alatt lelépett, biztosan azért nem találták ott. Lehet, megneszelte a rendőrök jövetelét. Onnan a magasból meg is láthatta a közeledő rendőrautó fényét, és elpucolt…

– Na, jöjjön csak vissza velünk a házhoz, maga sasszem – szakította félbe szabadkozó szavainak áradatát az idősebb rendőr. A nyitott kapun bementek a ház udvarára. A házőrző eb ott sertepertélt a lábuk mellett, barátságos farkcsóválással kísérte őket az épület faláig.

– Hát a lakók valóban elutaztak, nincs idehaza senki – folytatta a rendőr. – Ezt jól sejtette, de itt véget is ér a feltételezése valóságalapja. A kaput mi nyitottuk ki. Mindenütt körülnéztünk, nem történt bűncselekmény.

Na de az erkély alatt függeszkedő alak?

– Nézzen már oda, jóember! – fortyant fel a rendőr, mintegy újraélesztve előbbi bosszúságát. Most már látja, mi van az erkély alatt?

És akkor ő, az egyre terjengő világosságban, felnézett a házra. Az erkély alatt ott lógott egy ember nagyságú télapófigura, fehér prémes, piros ruhában, hátán az elmaradhatatlan puttonnyal. És, ha csak el nem fárad, ott fog lógni egészen addig, amíg a háziak haza nem érkeznek a Bermudákról.

Többször is elnézést kért a rendőröktől. Hiába no, az a reggeli, álmosító sötétség, amikor csupán a talp alatt csikorgó hó világít…

Szerencsére nem büntették meg. Sőt, végül még meg is köszönték, hogy nyitva tartotta a szemét. Nyilvánvaló volt, hogy nem szórakozni akart a rend őreivel.

Először restelkedett, egész nap lelkiismeret-furdalása volt, de délutánra már maga is úgy gondolta, milyen jót fog nevetni a felesége, ha beszámol neki balul elsült, hajnali kalandjáról.

De a felesége nem nevetett, és azután már ő sem. Az történt ugyanis, hogy távollétükben betörtek az otthonukba. És ki hitte volna, az a fifikás betörő az erkélyen át jutott be a lakásba…

Elnézés(t)
Tagged on: