A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben magányosan ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt a kiáramló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, balkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora ellenére is szép arcú hölgynek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt. A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, a nő bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyedtek volna szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonos is lehetne. Fiatal voltam és szerelmes, egy szép arcú, bogárszemű lányba, aki külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke.

Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így lett, nem rajtam múlott. Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam: a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja és apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is lettünk volna egy pár – ki tudja, mit hozott volna a múló idő -, az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért én ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége is. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét pár balkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordhatnak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak egy van, egy balkézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán, váratlanul mintha megelégelte volna a beszélgetést. Vagy tán attól tartott, hogy túlzott bizalmasságot engedett meg magának egy idegen férfival szemben, így gyorsan elbúcsúzott. Köszönöm még egyszer, minden jót – és sietős léptekkel elindult az egyik lépcsőfeljáró felé.

Csak amikor az aluljáróból a felszínre bukkant, akkor konstatálta, hogy mégis csak rossz helyen jött fel, de úgy gondolta, majd ott helyben korrigálja az irányt. Semmiképpen nem akart visszafordulni.

Haza érkezvén, az üres lakás hűvössége, mint mindig, most is megborzongatta. Őt soha nem várja otthon senki. És ez így megy már negyven éve.

A kesztyű csuklórészén az összegyűrődött bőrt elegyengette, a balkezesből előkandikáló galambrajzolaton, megszokásból, gyöngéden végigsimított, majd mindkét kesztyűt feltette szokásos helyükre, a kalaptartóra.

Közben elmélázva arra gondolt, az a másik bizonyára boldogan él a társával, ő meg teljesen egyedül van. Bár a sebeiből felépült, a kómából is magához tért, és – a hírekkel ellentétben – nem halt meg, azonban a baleset során elveszített, művégtaggal pótolt bal kézfeje miatt múltbéli kapcsolatát nem kutatta, más párt pedig nem keresett, és nem is talált magának…

Agyhalál

„Várhatóan hamarosan bekövetkezik a teljes agyhalál” – mondta a férfihang. A megállapítás egyszerre hatott szakszerűnek és rémületesnek. Vajon kire érthették?! Csak nagy sokára fogta föl, hogy róla beszélnek. Ekkor felderengett előtte a múltból valami. Emlékképek jelentek meg lelki szemei előtt, mármint, hogy valami erdei sípályán suhant lefelé, amikor egy hó alatti rejtett bukkanó megdobta a sílécét, és fának ütközött. Hogy azután mi történt, arra nem emlékezett, lassanként azonban kikövetkeztette, hogy súlyos sérültként nyilván kórházba került, és most az ő betegágyánál hangzottak el ezek a kegyetlenül végzetes szavak. Agyhalál…

De hiszen ő gondolkodik! Jár az agya. Az tény, hogy a szemét nem tudja kinyitni, és képtelen bármilyen mozdulatra, ennek ellenére logikusan gondolkodik. Talán a műszerek működése nem tökéletes, és nem mutatják az ő életképességét. Azt hiszik, behunyt szemmel lélegzik, ver a szíve, de az agya egyre kevésbé mutat aktivitást, ami a közelgő agyhalálra utal.

Mintha elrejtőzve, titokban hallgatná ki a szobában jelen lévők szavait. A hangokból mindenkit azonnal felismert, így már az első megszólalásból tudta, éppen ki jött hozzá látogatóba. Anyja naponta többször, reggel és este is meglátogatta, a barátnője, a szerelme is eleinte minden nap, közvetlenül az anyja után futott be. Néha a kollégái hangját is felismerte, sőt, egyszer még a szomszéd néni is bejött a kórházba. Kénytelen volt végighallgatni, amint sopánkodva, de kicsit már lemondóan vigasztalta a szüleit, a szokásos szöveggel, mármint „hogy nagyon szomorú és tragikus, ami történt, de legalább nem tud magáról és nem szenved az a szegény szerencsétlen”.

A barátnője egy idő után egy másik női hanggal együtt érkezett. A szavaikból kiderült, együtt dolgoznak, mi több, bizalmas barátnők. Megdöbbent, amikor a kezdeti, őszintének tűnő kétségbeesés után, egy alkalommal az is elhangzott, hogy bizony elég unalmas naponta úgy bejárni a kórházba, hogy minden változatlan, és az orvosok egyáltalában nem mondanak semmi reménykeltőt a beteg állapotát illetően. Azután a szerelme, akivel ő nem is olyan régen még közös jövőt tervezett, egyszer csak, hangját suttogóra fogva elárulta a barátnőjének, hogy a részéről, az utóbbi időben, már nem is volt olyan nagy a szerelem. Kicsit ellaposodott, unalmassá vált a kapcsolatuk, és ha nem történik ez a tragédia, lehet, már a szakítás is szóba került volna közöttük.

És ezt ő észre sem vette! De vajon mitől vált egyszeriben unalmassá a kapcsolatuk, mitől laposodott el az, amit ő a legszentebb, legbensőbb ügyének tartott, amiért ő ettől a nőtől gyereket akart, családot szeretett volna vele alapítani?!

Pedig tulajdonképpen nem a fekete a zsánere. Mindig is filigrán, szőke, rövid hajú társat képzelt maga mellé. Olyan komoly formát, de sportosat. Olyant, aki partner mindenben, és nem kényeskedik, mint ahogy a jelenlegi barátnője oly gyakran tette. Kérette magát, ajnározni kellett és kiszolgálni. Talán a mások által dicsért szépsége fogta meg, ezért ő is bebeszélte magának, hogy a hosszú, sötét haj nőiesebb, mint a rövid szőke, és a kissé erőteljesebb smink is elfogadható, mi több, már szinte elvárás egy modern, mai nő esetében.

Pár nappal később megkapta a magyarázatot. A két fiatal nő megint csak együtt érkezett, és akkor a szerelme bevallotta, megvan már az ő utódja is. Talán megvolt már hetekkel, hónapokkal azelőtt is, csak ő nem tudott róla, nem vette észre a változást. Túlontúl is bízott a nőben. Elhitte, hogy az érzelmei őszinték, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő már más partnerben gondolkodik.

Amikor leírták a riválisát, egészen elhűlt. A férfi ugyanis – állítólag – már nem olyan fiatal, nem is olyan jóképű, ellenben gazdag. A randevúikra rendszerint hatalmas vörös rózsacsokorral érkezik, amit persze egy vadonatúj sportkocsival szállít a találkahelyre, folyton szállodákba, drága éttermekbe viszi, és már voltak az Operában is, páholyból nézték a Bohéméletet. Érdekes, vele nem akart elmenni, pedig mennyit kapacitálta. Valószínűleg tömegközlekedéssel Operába menni nem olyan élvezetes kultúrélmény, mint sportkocsival. Az új lovagnak jólmenő vállalkozása van, afféle újgazdag, a feltevése szerint, milliomos.

Érdekes volt hallani, amikor a szerelme – mondhatni el nem jegyzett, de akként kezelt menyasszonya – arra kérte a barátnőjét, véletlenül el ne szólja magát a beteglátogató szülők előtt, mert azért még semmi sem biztos. Az viszont teljességgel biztos, hogy neki, előbb vagy utóbb, férjhez kell mennie, mert bizony ketyeg a biológiai órája. Ha a „vőlegénye” nem gyógyul fel, és erre minden esély megvan, neki lépnie kell. Mármint házasságra lépnie. Bárkivel, és persze az lenne az ésszerű, ha ehhez a projekthez egy igazán jó partit választana.

Ekkor meglepetéssel hallotta a másik női hangot, a barátnőét. Jól meggondoltad te ezt? – kérdezte az ismeretlen arcú, kellemes hang. Hiszen szeretted ezt a fiút. Évek óta együtt jártatok. Emlékszem, az elején kifejezetten odavoltál érte. Mennyire irigyeltelek, most meg nem is értelek igazán. Ez a fiú rendes, okos, diplomás, szeret téged. Úgy tudom, ő abszolút hűséges volt hozzád. És akármit is mondasz, még kómában is jóképű. Kifejezetten szép, férfias az arca. Gyönyörű a haja, jó felépítésű. Nem egyszer elnéztem, ahogy itt fekszik. A paplanon nyugvó keze intelligens emberre vall, akár művész is lehetne, ezekkel a hosszú, karcsú ujjakkal. És nézd a száját. Olyan érzéki, hogy az ember legszívesebben megcsókolná. Boldog lennék, ha nekem jutott volna ilyen partner! Hogy is gondolhatod lecserélni ezt a fiút? Csak aztán meg ne bánd! Jobb is, hogy nem tudja, te már nem vagy oda érte, és ezer szerencse, hogy ez nem okoz neki, a meglévő mellett, további fájdalmat.

A szerelme nem helyeselt, de ellent se mondott a barátnőjének. Annyiban hagyta a dolgot, mint akinek ez már teljesen mindegy. Érződött a megnyilvánulásaiból, már nem hogy nem reménykedik az ő felépülésében, de mintha azért drukkolna, hogy mielőbb véget érjen ez a lehetetlen helyzet, és ő felszabaduljon, büntetlenül tovább léphessen, és minél hamarabb révbe érjen egy klasszisokkal többel kecsegtető partnerrel. Ő és az ő projektje…

„A műszer nem jelez már agytevékenységet”. Az elhangzott mondat felröppent és úgy lebegett a betegszoba légterében, mint egy gyilkos jóslat. Előre jelezte a véget, az ő végét. Mérnök volt, többek között orvosi műszerekkel is foglalkozott, sejtette, milyen berendezéstől függ az élete, a sorsa. Ez a gép hazai gyártmány, és sok volt vele eddig is a probléma. Nem volt hiteles, gyakran leblokkolt, és semmi sem jelezte, hogy elektromos hiba lépett fel, nem a beteg készül meghalni. Most a saját bőrén tapasztalta meg, a vélhetően meghibásodott eszköz végzetes megbízhatatlanságát.

Hiába tudott gondolkodni, behunyt szemmel, mozdulatlanul, kiszolgáltatott volt, mint akit álmában a bitófa alá állítanak, és nem tud sem elfutni, sem megszólalni. Csak a tényleges „felébredés” mentheti meg. Hát most ő ezzel próbálkozott.

Már napok óta bizsergett a lábujja. Előbb az egyik, azután a másik lábfején is érezte a jeleket. Az élet, a mozdulás jeleit. Most, az ijedtség, hogy vajon hogyan döntenek a további sorsáról, annyira feszültté, izgatottá tette, hogy szinte érezte, egyre gyorsabban áramlik a forró vér az ereiben. És akkor a keze is megrándult. Ösztönösen, pedig nem is akarta. Elsősorban a szemét akarta kinyitni. Hogy lásson, hogy lássa őket, akik ítélkezni akarnak felette. A gondolatai feltartóztathatatlanul száguldottak az agyában, abban az agyban, amiről a verdiktet olyan sommásan kimondta az orvos: már nincs agytevékenység. Egy-két napon belül dönteniük kell a sorsáról. Leginkább az anyjában bízott, hogy ő sohasem mondana le róla. Nem hagyná, hogy amíg a fia szíve ver, lekapcsolják a gépekről.

A másnap további újdonságot hozott. A keze ismét megmozdult. Éjszaka arra ébredt, ki kell mennie. A maga számára is váratlanul felpattant a szeme, és ezzel egy időben, szinte automatikusan, azzal a szándékkal ült fel, hogy kimegy, és elvégzi a dolgát. Megpróbált lelépni az ágyról, de akkor elszédült. Hátra hanyatlott a takaróra, és rögtön el is nyúlt az ágyon. Még korai lenne hiú ábrándokba ringatnia magát. Azért tett egy-két bicikliző mozdulatot a lábával, és a karjait a magasba emelgette, mintha súlyokat akarna kinyomni.

A következő nap reggelén látta először a szobát, amely vélhetően hetek – hónapok?! – óta a lakhelye, vagy inkább magánzárkája volt.

Amikor meghallotta a folyosón közeledő lépteket, gyorsan lehunyta a szemét, és mozdulatlanságba dermedt.

A hangokból ítélve, most kivételesen, a szülei, a szerelme és annak barátnője, együtt érkeztek beteglátogatóba. Egy férfihang, vélhetően a kezelőorvosa, feltette a sorsdöntő kérdést: asszonyom, hogy döntöttek? Amint látja, a műszer meg sem rezdül, az agyműködésnek semmi jele. Ez az, ami nem szokott helyreállni. A fiúk lélegzik, ver a szíve, de semmi több. Élőhalott, és ugyan még sokáig elvegetálhat így, de a remény, hogy valaha felépül, teljességgel kizárt.

Az anyja artikulátlanul felkiáltott, a szavai zokogásba fulladtak, és ezt már ő sem bírta tovább. A takarót félrehajítva felült az ágyban, és megszólalt: még ne temessetek.

Azután reszkető kézzel, de semmivel össze nem téveszthető módon, rámutatott a rokonok háta mögött szerényen meghúzódó, csak a hangja és a véleménye alapján ismert, szőke, rövid hajú, filigrán nőre: magát, ott hátul, szeretném megkérni valamire. Legyen a feleségem!

A Tavirózsa-hadművelet

A frissen érettségizett, három lány csak a Balaton partján, egy strandlabda mérkőzés apropójából került egymással közelebbi kapcsolatba, noha kettő közülük ugyanabba a középiskolába járt, s látásról már korábban is ismerték egymást.

Az üdülő lányok egyike a helyi sporttáborban töltött a nyárból két hetet, a másik váratlan elhatározásból látogatta meg a part menti luxuspanzióban pihenő rokonságát, a harmadik ifjú hölgy, ottani lakosnak számított. Az egyező életkoron kívül, a dolognak még az volt a pikantériája, hogy úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Mindegyiknek vállig érő, szőke haja volt, világoskék szeme, karcsú, izmos alakja, s úgy nagyjából a magasságuk is megegyezett. Talán anyjuknak, apjuknak volt köszönhető, hogy olyan partnert választottak maguknak, akikkel ilyen formás, csinos utódokat voltak képesek a világra nemzeni.

A meccset megnyerték, ami nem is csoda, hiszen olyan sokan drukkoltak a csapatnak, melyben a három szőkeség játszott. A győzelem örömére, együtt tértek be a közeli cukrászdába, hogy egy üdítő mellett kicsit kifújják magukat, na meg azért is, hogy ha már az ünneplés mámorában együtt fürödtek, kicsit ismernék meg egymást is behatóbban.

Végül is, ők hárman egy korosztály, nyilván hasonló az érdeklődési körük, akár tartós barátság is kialakulhatna közöttük.

A kezdeti, nagy horderejű, „komoly” kérdések mellett, mármint, hogy milyen gyakran melíroztatnak, milyen manikűrt részesítenek előnyben, használnak-e naptejet, a csöves vagy a trapéznadrágot kedvelik-e inkább, utóbb „lazább” témák is az asztalra kerültek, úgy mint a továbbtanulás, elképzeléseik a jövőre nézve, a családi körülmények, végül, de nem utolsósorban az elmaradhatatlan, örök kérdés: mi a helyzet a fiúkkal?

Az egyik pesti lány, kicsit lehangoltan jegyezte meg, rövid lesz a beszámolója, ugyanis éppen fél éve szakított egy helyes, magas, barna fiúval, akivel két hónappal ezelőtt megint összeakadt egy házibulin, és az éjszakát is együtt töltötték. Egyéb semmi, jelenleg szingli, nincs kapcsolata.

A másik pesti rezignáltan tette hozzá, hasonlóképpen nem tud sokat mondani, mivel ő meg harmonikus kapcsolatban él egy éve, egy szintén magas, barna fiúval, és ezen nincs mit részletezni. Nehogy azt mondd – villant rá a szeme pajkosan a mellette ülő harmadik lányra -, hogy neked is magas, barna az ideálod! Legyen már valami kis változatosság, netán te a feketét, vagy a szőke fiúkat kedveled?

A helybéli szőke lány mosolyogva vette át a szót: sajnos, nem tudok újat mondani, éppen három hónapja bonyolódtam egy internetes kapcsolatba, egy csinos, magas, barna sráccal, s az ismeretségből viharos gyorsasággal – legalább is remélem, kölcsönös -, szerelem lett. Már hatszor utazott le hozzánk a pesti fiú, anyuék is elfogadták, szerintem komoly a kapcsolat, bármi lehet belőle. Ősztől egyébként én is Pesten tanulok tovább, kollégista leszek, nem lesz akadálya még szorosabbá tenni a kapcsolatunkat. De hogy mégis, legyen egy kis érdekessége a dolognak, éppen holnap, a fél egyes gyorssal érkezik, kijöhettek a vonathoz, bemutathatom!

A másik két lány azonnal szabadkozni kezdett, mármint, hogy szó sem lehet róla, nem akarják kettejük bimbózó szerelmét próbának, esetleg a csinos, magas, barna fiút kísértésnek kitenni. Még fecserésztek, nevetgéltek, majd a telefonszámok, címek cseréjével véget is ért a szeánsz, mindhárman mentek a dolgukra.

A két, azonos alma materben végzett lány azonban, amikor magukra maradtak, mégis csak megegyezett abban, hogy másnap fél egyre kimennek a vasúthoz, és titokban meglesik harmadik társuk álomlovagját.

Már befutott a vonat, amikor fürkésző szemük meglátta az ölelkező párt. A fiú háttal állt, de így is látható volt, hogy a termete nyúlánk, karcsú, alkata azonban izmos, s a haja valóban barna, nagyhullámú. Ha ehhez még a szeme is gyönyörű! – sóhajtott fel a lány, aki épp fél éve szakított, de – a legutóbbi, véletlen találkozás okán -, még mindig, szerelemmel vegyes nosztalgiával gondolt vissza korábbi partnerére. Mintha csak a Gábort látnám! Én is – nyugtázta a másik. Mert hogy ez a Gábor. Az én Gáborom, Pestről, a Rottenbiller utcából. Akivel egy éve járok, és zökkenőmentes, harmonikus a kapcsolatunk.

A két lány egymásra nézett, aztán visszahúzódtak a fa mögé, mert a kilesett párocska közeledett. Amikor elhaladtak a közelükben, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy valóban Gábor az álomlovag, aki fél éve szakított egyikükkel, de két hónapja megint csak „összekerült” vele, ha csak egy éjszakára is, s ugyanaz a Gábor, akivel a másikuk egy éve jár, s a kapcsolatuk kivételesen harmonikus. És akkor itt jön a képbe a harmadik lány, akivel három hónapja tart az internetes, néha valóságos, testi mibenléttel fűszerezett és megerősített, virtuális szerelem.

Az egyik lány sírni kezdett, és nem az, amelyikkel éppen járt az amorózó. A másik vörös lett a dühtől. Szipogás közben is rá kellett szólni, hogy ne feltűnősködjön, beszéljen halkabban, mert már nézik őket. Épp a pad mellett mentek el, ahonnan, a már reggel pityókás, magát fiatalosnak tartó nyugdíjas jöttükkor is odaszólt, hogy „ejnye, milyen szép virágszálak teremnek itt a Balaton mellett!” Most még meg is tódította azzal, hogy „ne mérgelődjetek, lányok, ti vagytok a tó legszebb rózsái!”

Tó, rózsa…. szép kis tavirózsák vagyunk mi! Átvert, megetetett bennünket egy tizennyolc éves fiú!

Úgy döntöttek, a tényeket nem tarthatják titokban harmadik társuk előtt, hiszen mi a garancia arra, nincs egy negyedik szőke is, rajtuk kívül?! Fel kell világosítani, nem hagyhatják újsütetű barátnőjüket abban a hiszemben, hogy ő a szép, barna fiú egyetlen, nagy szerelme. Tudták, hogy másnap, késő délután már a helybeli kislány is egyedül lesz, egy gyors körtelefon, s találkozót beszéltek meg a cukrászdában.

Amelyik lány előző nap még sírt a csalódottságtól, mára már megerősítette magát azzal, hogy talán eredetileg se volt őszinte a fiú érzelme az irányában. A másik tudta, hogy amint hazaér, szakítani fog, a „harmóniában” eltöltött egy év ellenére. De hogy adják be kíméletesen, szerelemtől elvakult harmadik társuknak, hogy mondjon le a fiúról, ha nem akar még nagyobbat csalódni?

Azért csak sikerült. Az egy éve kapcsolatban élő lány megmutatta nála lévő, Gáborral közös fényképét, aminek a másik is kénytelen volt hitelt adni. Tévedés kizárva, ugyanarról a fiúról van szó. És ekkor jött a nagy ötlet, megszületett a Balaton parti virágszálak, a tavi rózsák terve, a Tavirózsa-hadművelet. Megleckéztetik a fiút, tanulja csak meg, nem lehet a szőkéket se büntetlenül átverni…

Közben eltelt két nap, és a csinos, magára, s a leleményességére rendkívül büszke pesti fiú, odahaza ismét a számítógép előtt ült, hogy újabb áldozat után nézzen. Mi másra is való a nyár?! Ismerkedni, szerelmesnek lenni, elkötelezettség nélkül…. Az interneten új kapcsolatot keresett, a régiek mellé, csak ezúttal – a változatosság gyönyörködtet alapon – fekete, rövid hajú, nőies alkatú lányt.

Annyira a gépre koncentrált, hogy csak nagy sokára vette észre, telefonjára üzenet érkezett. Megnézte, és egy szempillantás alatt lelohadt előbbi emelkedett kedélye. Egy éves kapcsolata ugyanis hosszú körmondatban értesítette, hogy baj van, együttléteiknek következménye lett, terhes, gondolja át, az apja nagyon mérges, beszélni akar vele, készüljön fel rá, a papával nem lehet viccelni, hirtelen haragú, és abszolút házasságpárti, legyenek bármilyen fiatalok is a felek. Alig olvasta végig, amikor az internet is kijelezte, új levele érkezett. Ebben meg a három hónapja interneten megismert balatoni kislány közölte kurtán-furcsán, röviden, hogy „személyesen nem mertem elmondani, de terhes vagyok, végül is, hatszor voltál már minálunk, az apám is tudja, azt akarja, vegyél feleségül, majd tanulunk együtt Pesten, a gyerek mellett, ha már ilyen felelőtlenek voltunk”. A tekintete ráfagyott a gépre. Anyja úgy találta, amint egyik keze a billentyűzeten fekszik, a másik a levegőben behajlítva, és sóbálványként bámulja a monitort. Meg is kérdezte ijedten, rosszul van talán, hallott már olyasmiről, hogy valaki rosszul lett, mert szünet nélkül, sok időt töltött a számítógép előtt. A fiú az anyjára nézett, és csak akkor látta meg, valami fehérlik a kezében. Ja, leveled jött, most hozta a postás – tért vissza a mindennapok valóságához az asszony. Biztosan kislány írta, rózsaszínű a boríték, és olyan jó szaga van!

A fiú félve nyúlt a borítékért….és nem csalódott. A fél éve megszakadt, de egy éjszakára, a buli hevében felmelegített kapcsolata is gyümölcsöt érlelt. A fekete tollal írt sorok még gyászosabban hatottak, mint a telefon, meg az internet üzenet. „Én hajlandó vagyok megbocsátani, végül is, a gyereknek az anyja és az apja mellett van a helye, családban. Apám az esküvőt, még a baba érkezte előtt, fél éven belül tervezi, anyámmal tegnap menyasszonyi ruhát is néztünk. Nagyobb méretet, ami majd az oltár előtt kicsit leplezi az állapotomat. Ne keseredj el, a szüleim feltett szándéka, hogy az elején, anyagilag támogatnak majd. Egyelőre ideköltözöl hozzánk, igaz, hogy a két szobában, hatan, kicsit szűkösen leszünk. Apám majd megadja az instrukciókat, ő mindenkit el tud igazítani. Anyám kicsit hisztizett, amikor megtudta, de most már nagyon boldog, hogy mégis te leszel a veje – és nem is olyan sokára. Kiút az nincs, apám biztosan „elvágná”, de én biztos vagyok abban, megélünk a kissé kihűlt érzelmekből is, később meg majd összecsiszolódunk.”

A levél kiesett a kezéből, a telefon a térdéről a földre csúszott, ráadásul még az internet is lefagyott.

Három lány, három terhes kismama, három anyós, és három felpaprikázott apósjelölt! De hát ő még csak az idén érettségizett! Tovább akar tanulni, már fel is vették az egyetemre, ahol – többek között – remélte, még több lehetősége lesz csajozni.

Fél óra múlva felszökött a láza, hányt az idegességtől, de az anyjának szólni nem mert. Kikapcsolta a telefonját, az internetet, anyjának megtiltotta, hogy ajtót nyisson, bár tudta, hogy a postás naponta csak egyszer jár feléjük. Egészen belebetegedett. Anyja orvost akart hívni, de megtiltotta neki, hátha, az orvos ürügyén, alattomban, további rossz hírek szivárognak be hozzá. Éjszaka, borogatással a fején, imádkozni kezdett, pedig nem is volt vallásos. Valamiféle fogadalmat akart tenni, hogy soha, de soha többé, ezentúl csak egy lánnyal… de gondolatai örökké megszakadtak, s csak akörül forogtak, mitévő legyen, szökjön-e külföldre, esetleg álljon be egy szerzetesrendbe, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe a helyzet megoldására. Reggel hányással, hasmenéssel kezdte a napot, még mindig láza volt, karikás szemei egészen beestek, elcsúfítva csinos arcát. Nem akart az ágyból kikelni, össze volt törve, szó szerint fizikai fájdalmat érzett a tehetetlenségtől. Délben csöngettek. Anyja volt az ajtó közelében, nem tudta megakadályozni, ő engedte be a három szép, szőke lányt. Mondták, beteget jöttek látogatni…

Miután elmentek, még napokig ment a hasa, de legalább megnyugodhatott. A lecke „ütős” volt.

Már egy fél éve szingli. Pedig anyja többször is felemlegette, hogy olyan csinos, szőke lányokkal kellene kezdenie, mint az a három, akik nem csak szépek, de annyira empatikusak is voltak, hogy látatlanban is megérezték, beteg, s jöttek azonnal meglátogatni…

Képeslap a túlvilágról

El volt keseredve. Aznap minden balul ütött ki, bármihez fogott, semmi nem sikerült úgy, ahogy szerette volna.

Már a reggel rosszul kezdődött. A forralni odatett tej kifutott, az első buszt elszalasztotta, el is késett a munkahelyéről. Emiatt persze kioktatta a főnöke, aki pedig a lánya lehetett volna, az életkora szerint.

Délután a közértben már nem kapott friss kenyeret, és este, amikor a gyerekei kedvében járva, kedvencüket főzte, a sütőbe tett jénai tál tartalma kiborult, és csupa füst lett a konyha. A lánya pimaszul meg is jegyezte: inkább „főzött” volna vajas kenyeret, azt legalább nem lehet odaégetni.

Teljesen kimerültnek érezte magát, ésbár tudta, reggelre nem hagyhatja a konyha rendbetételét, ugyanis azzal a másnap rossz kezdetét garantálná –, valahogy nem fűlött a foga a mosogatáshoz. Szörnyű egy nap volt, és jobban belegondolva, nem csak ez a nap sikeredett pocsékra.

Az elmúlt napok során is számtalan sérelem érte. Kezdve azzal, hogy felmerült, a munkahelyén elbocsátások lesznek. Mivel a munkája nem volt pótolhatatlan, számítani lehetett arra, hogy esetleg őt is kiteszik. Ráadásul, még az egyik aktája is elkeveredett. Igaz, az ügyirat utóbb megkerült, de az eset arra a hétre megalapozta a rossz munkahelyi hangulatát.

És miről is szólt az azt megelőző hét? Akkor meg csúszott az anyag leadásának a határidejével. Önhibáján kívül, de mégis neki rótták fel a következményeket.

Mondhatni, nem csak az adott napja, de az egész hete, sőt, az elmúlt hetei, hónapjai sem voltak sikeresek. Sem a munkahelyén, sem otthon nem adódott számára olyan élmény, amiben örömét lelte, vagy csak átmenetileg is, kikapcsolódást, megkönnyebbülést hozott volna a számára.

Régebben, a hasonló pechsorozatok után, csak előidézte elhunyt férje emlékét, erősen rágondolt, ésbár nem volt hívő –, valamilyen formában még fohászkodott is hozzá, már ahogy egy templomba nem járó ember fohászkodni képes. Kérte, segítsen onnan fentről, bizonyára látja, hogy a két gyerekkel milyen bajban van. Adjon valamiféle ötletet, tanácsot, tegye őt erőssé, hogy kikászálódjon a nehéz helyzetből, hogy képes legyen megoldani az aktuális problémájukat.

Egy ideje azonban annyira letargikus állapotban volt, olyan fásulttá tették a mindennapok gondjai, hogy még erről is elfeledkezett. Persze, a férjére rendszeresen gondolt mostanában is, de kérni valahogy nem volt ereje.

A vacsora romjai fölött révedezve eszébe jutott, hogy korábban mindig túljutott a holtponton, ha erősen a férjére koncentrált, éstudva, hogy csupán önámítás, valamiféle szellemi játék, amit ő játszik néhai férjével –, ez tényleg szokott segíteni. Általában sikerült is tovább lépnie, újult erővel nekilátni a feladatteljesítésnek, eleget tenni a benne élő örökös megfelelési kényszernek.

Még a szemét is behunyta, mint a gyerekek, amikor valami igen nagyot akarnak kívánni, és magában félhangosan mormogva mondta el a szokásos fohászát: kérlek, segíts! Adj valami jelet, hogy odaföntről figyelsz ránk, itt maradt kis családodra. Kérlek, segíts! Ha tudom, hogy velünk vagy, én is erősebb leszek, és minden akadályt leküzdök…

Másnap a munkahelyén, dél körül felszóltak a portáról, hogy menjen le, keresik. Nem tudta, ki lehet, nem várt senkit, sem ügyfelet, sem ismerőst. Kíváncsian ment le a bejárathoz. Az anyja állt ott. Sütött egy kis pogácsát, még friss, gondolta, hoz belőle neki is, tudja, úgyis alig eszik a munkahelyén. Majd vigyen belőle haza, az unokáknak is.

Megköszönte, váltottak még néhány szót, aztán búcsúzni kellett. Sokáig nem maradhat el az irodából. Ha csak kilép onnan, rendszerint azonnal keresik. Az elmúlt napok pechszériáját nem szívesen folytatta volna, nem vágyott további negatív élményekre. Csókkal búcsúzott, s már indult is, amikor az anyja utána szólt: várj csak, valamit elfelejtettem odaadni. A ruhák rendezgetése közben találtam, gondoltam, behozom neked. Ezzel átnyújtott egy képeslapot.

A lap hátoldalán csupán néhány sor állt, amit még megismerkedésük kezdetén, úgy harminc évvel azelőtt, a később férjévé lett udvarlója írt: „Gondolatban mindig veled vagyok. Légy erős és vigyázz magadra, tudod, hogy nagyon szeretlek.”

Szeretném…

Szeretném, ha esténként
otthonunkban várnál,
kinyitnád az ajtót,
s karjaidba zárnál.
Könnyű csókot lehelnél
fagytól dermedt számra,
míg az ajtón betódul
a decemberi pára.
Szőke hajam tincseiből
kiűznéd a gondot,
s mire estét harangoznak,
lehúzzuk a rolót.
Félhomályban nem világít
csak szerelmünk lángja,
két ilyen bolondot
szült-e még a fáma?

Gida

Városi gyerekként nőtt fel, aztán a húszas évei vége felé mégis úgy döntött, vidékre költözik. Egy erdővel övezett kis községben telepedett le. Dimbes-dombos, új lakóhelye igazi erdőjáró emberré tette, bár tagadhatatlan, ehhez a munkájának is köze volt, amely csendet és nyugalmat igényelt. Biológiai tankönyvekhez készített illusztrációkat, kis testű erdei állatokat, növényeket, gyümölcsöket rajzolt természet után, megfigyelés alapján, nagy precizitással és szakértelemmel.

Hamarosan magányos emberré vált. Nem akarta, de kényszerűségből hozzá kellett szoknia az egyedülléthez. Vidéken élt, egyszerű emberek között, akik különcsége, furcsa foglalkozása miatt, apránként kirekesztették maguk közül. Kis idő elteltével már teljesen lemondott róla, hogy ott valaha társra lel.

Nap mint nap kigyalogolt az erdőbe, és igyekezett a legrejtettebb zugokba is benézni, ha valamelyik apróbb erdei állat megrajzolására kapott megbízást. A feladatát sohasem nagyolta el, mindig a tökéletes hasonlóságra törekedett.

Egy alkalommal legelésző, fiatal őzgidát pillantott meg, a kócos aljnövényzetből kiemelkedő, ritkás fagyalágak takarásában. Az állat szoborszerű alakja egyből megragadta, ezért figyelmesen nézte, majd a lassan mozgó állatot követni kezdte. Pedig ez most nem is volt feladata, csupán az állat lenyűgöző, természetes szépsége ösztönözte arra, hogy próbálja rajzban is megörökíteni.

Amikor elkezdte felvázolni a karcsú, áramvonalas testet, a törékeny, kecses lábakat, már akkor tisztában volt vele: ilyen állatról valószínűleg sohasem fognak képet kérni tőle, hiszen tudottan, ő az apró erdei állatok és növények rajzainak mestere, ezért megrendelői eleve csak ilyen ábrákra tartanak igényt.

Mivel azonban nem sietett sehová, mint ahogy a vad sem, így továbbra is a nyomában haladt. Hirtelen egy kacskaringózó szederindában elbotlott, térdre esett, és amikor az állatot újra kereste a szemével, már nem látta sehol.

A bokorból, amely mögött az őz eltűnt, váratlanul fiatal, húsz év körüli lány bukkant elő. Hajladozott, valamit szedegetett. Talán szamócát, talán gombát. Ugyanolyan kecsesen és méltósággal lépegetett, akár előtte a gida. Az alakja, így távolból is látszott, hogy több mint tökéletesen arányos, szinte szoborszerű, lábai formásak, és lassú, ráérős mozdulatokkal, a fiatal őzhöz hasonlóan, ment egyik bokortól a másikig. Olyan könnyű léptekkel haladt, hogy szinte a fűszálak se hajoltak meg a talpa alatt. Amikor pedig a bokrok takarásából kiért, a nap játékosan csillant meg háta közepéig érő bronzszínű, selymes haján.

Váratlanul szem elől tévesztette a lányt. Épp egy piros bogyót érlelő galagonyabokor mögött hajladozott, amikor eltűnt. Nem jött elő, pedig percekig várta. Helyette a bokor mögül kilépdelt az őzgida. Nagyon meglepődött, hogy ott rejtőzött az állat. De hová lett a lány?!

Most a gidát kezdte követni. Talán csak egy pillanatra nézett a lába alá, nehogy megint megbotoljék, amikor feltekintve, már a gidát se látta. Tudta ő, szokva volt az erdőhöz, hogy az állatok nem hagyják csak úgy lekövetni magukat, megérzik a legóvatosabb ember szagát messziről is, hát ezen nem csodálkozott. De a lányra is hiába várt, azt se látta többé. Úgy ment haza, hogy tele volt a feje a látvánnyal. Még éjszaka is álmodott velük, a gidával és a lánnyal.

Beletörődött, nyugtázta magában, hogy egyiket se fogja viszontlátni. Nem sokan mennek be olyan mélyen az erdőbe, mint ő, „vadlesre”, a lánynak meg bizonyára más elfoglaltsága is akad, nem jár naponta gombázni.

Másnap azért megint arrafelé vette az irányt, ahol a lányt és a fiatal őzet látta. Legnagyobb meglepetésére, amikor a kidőlt fatörzsön gubbasztva, egy méretes szarvasbogár körvonalait rajzolta, halk zörgést hallott, és nem messze tőle megpillantotta a gidát. Most is nyugodtan legelészett, a zsenge füvet tépdeste, és mintha a korzón lenne, nem zavartatva magát, sétált keresztül az erdei tisztáson.

A papírdobozt a szarvasbogárral kabátja zsebébe süllyesztette, és mint valami vadorzó, megindult csendesen az állat nyomán. Így mentek hosszú ideig, mígnem az őz megállt, és hátrafordult, éppen arrafelé, ahol ő állt, aztán egy percnyi tanácstalan várakozás után, besétált a sűrű égerbokrok közé. Eltűnt a szeme elől.

Csalódottan indult hazafelé, amikor a bozótosban meglibbent valami kék színű dolog. Előbbre merészkedett, és meglátta az előző napi lányt, amint kék szoknyában, lassú léptekkel halad befelé az erdőbe, és néha le-lehajol az avarba. A karján kosár volt, valamit gyűjtögetett. Megbabonázta a látvány, mintha előző napi látomása elevenedett volna meg. Csendben ő is elindult a lány nyomán. Vagy fél kilométeren át követte, amikor a lány egy vastagabb fatörzs takarásába ért, és hiába várta, onnan többé nem jött elő.

Csak nézte, nézte a helyet, ahol a lány eltűnt, amikor a fatörzs mögül váratlanul kiballagott a gida, és kényelmesen megindult a megkezdett csapáson, befelé az áthatolhatatlan rengetegbe.

Káprázik a szemem – gondolta. – Hallucinálok. Megőrjített a magány. Szerelmes lettem egy őzbe, ami lány. Vagy egy lány után vágyakozom, aki őz képében csalogat, csábít.

Mivel már nem tűnt elébe se a lány, se az állat, hazafelé indult. Éjszaka kirázta a hideg, csak hánykolódott az ágyán. Reggel annyira összetörve ébredt, hogy semmi kedve nem volt munkához látni, hiába sürgette a határidő.

Elhatározta, munka helyett bemegy a faluba, és felkeresi a körzeti orvost, akit még nem is ismert. Nem volt rá szüksége, hiszen eddig nem volt beteg. Most viszont fájt a feje, hevesen dobogott a szíve, és hol az őz, hol a lány jelent meg lelki szemei előtt. Néha a kettő egyben, összekeveredve, ami arra utalt, hogy ő tényleg beteg, agyára ment a magány. Egy gidának követte le a nyomát, aki közben lánnyá változott, és ő az őzlányt akarta megszerezni magának. Ha ezt elmondom az orvosnak, egyenesen tovább küld a Pszichiátriára. Ez nem belgyógyászati eset, ez már komoly mentális probléma – ijesztgette, egyben nyugtatta magát. Biztos erre a bajra is van megoldás, majd valami modern gyógymód segít.

A középkorú orvos higgadt ember benyomását keltette, aki nyugodtan, közbeszólás nélkül hallgatta végig az elbeszélését. Csak a szeme kerekedett el egyre jobban, aztán már az ajkán is játszadozott egy félmosoly.

– Doktor úr, ne nevessen ki. Ez szörnyű probléma! Megbolondított a magány!

– Dehogy nevetem ki, kedves fiam. Maga művészlélek, nagy a fantáziája. Bizonyára a képzelete is remekül működik. Írja csak le nekem azt a gidát, meg azt a lányt, kicsit részletesebben.

És akkor ő újra elmondta, szinte lefestette a lányt, akit így visszaemlékezve, már földöntúli szépségűnek látott, és aki olyan légiesen könnyedén lépegetett a földön, hogy még a fűszálak se hajoltak meg a lába alatt.

Az öreg orvos csendben végighallgatta, aztán simított egyet a bajuszán, úgy mondta:

– Várjon, adok én magának mindjárt egy kis segítséget, amolyan gyorsított gyógykezelést.

Aztán kiszólt az ajtón:

– Gida, kislányom, gyere csak be!

Az ajtón pár pillanattal később belépett egy húszéves forma lány. Az alakja szoborszerű volt, őmaga nyúlánk, kecses, karcsú bokája, könnyű léptei alatt meg sem rezdült a szőnyeg. A haja selymesen vékony, bronzszínű volt, barna szeme pillantása akár egy őzgidáé.

Az öregúr akkor kimutatott az ablakon.

– Nézze csak fiatalember, a maga alakváltó őzikéje ott legel a kerítés mellett. A lányom kedvence, együtt szoktak kijárni az erdőbe, pedig én mindig mondom, veszélyes, mert rá is lőhetnek, nem tudhatja mindenki, hogy kézhez szoktatott, szelíd háziállat.

Na, menjen, segítsen beterelni a Rozit az istállóba, mert éjszakára nem maradhat az udvaron.

Amikor a meghökkent fiatalembert az őzikepillantású Gida kikísérte az udvarra, a doktor úr tovább morgott az orra alatt:

– Azt hiszem, ilyen gyorsan még sohasem gyógyítottam meg senkit. Ha ez a fiú most hamarjában nem barátkozik össze a lányommal, még megérheti, hogy beteszem az esetet egy orvosi szaklapba…