Egy fogamra való történet

Az orvost telefonhoz hívták, így ő ott maradt egyedül, szája szélére biggyesztett nyálszívóval, a fogorvosi székben ücsörögve. A helyzetből adódóan, elkezdett morfondírozni.

Mit is keres ő itt? Igaz ugyan, hogy letört egy darab a tömött fogából, de csak néha érzékeny. Lehet, meg is szokta volna, azt a kis kellemetlenséget. Helyette ide jött, és kínoztatja magát. Már érkezéskor felborzolta idegeit az orvos hiábavaló negédeskedése: kedves barátom, csak nem fáj a fogunk? – kérdezte tőle viccesen. Mit lehet erre válaszolni? Azt csak nem mondhatja, hogy ha közös lenne a fogsoruk, az orvos bizonyára óvatosabban végezné a dolgát, tudván, milyen fájdalmasan kellemetlen érzés a fúrás…

Már éppen végzett a letört tömés maradékával, amikor menet közben újabb, kezdődő romlást fedezett fel egy másik fogán. Azt is meg akarta fúrni. Ha már itt van, s elszánta magát, egy kalap alatt, essünk túl azon is – kedélyeskedett az orvos. Itt tartottak, amikor telefonhoz hívták.

Belegondolva, még az sem biztos, hogy az első fogkezelést simán átvészeli. Volt tapasztalata e téren, tudta, hogy a már „megbirizgált” fog ismételt fúrása, milyen idegtépő tud lenni. Szó szerint, mivel ez a foga gyökérkezelt, az ideget belőle – elvileg – kiölték, de a korábbi esetekből tudja, az újabb fúrás is fájni szokott. És tetejébe, ilyenkor az orvosok mindig kétkedve fogadják a betegek sirámait. A „jaj, ez most nagyon fáj!” kitörést általában azzal ütik el, hogy: kedves barátom, ez a fogunk már nem fájhat, hiszen a múltkor kiöltük belőle az ideget!

Az orvos közben visszatért, így a kezelés folytatódott.

A sejtése persze, beigazolódott. Tényleg fájt az idegölt fog fúrása. Próbálta lazára venni a dolgot, a humoros oldalánál megfogni, s kérte az orvost, adjon be egy kis fájdalomcsillapítót, akkor egyiküknek se fog tovább fájni.… a feje. Ő ugyanis már nem érezné a fúrást, az orvosnak meg nem kellene hallgatnia a folytonos panaszáradatot, az ő nyavalygását. Kis huzavona után, megegyeztek egy fél Lidokain injekcióban. És ő még hálapénzt is akart adni…

Megkínlódott nagyon, remélte, jó darabig a rendelő felé se kell néznie, látniuk se kell egymást az orvossal.

Azzal azonban nem számolt, hogy egy településen élnek, hát bárhol, óhatatlanul összefuthatnak. Erre sor is került hamarosan, csak éppen a felállás változott.

Amikor meglátta munkahelyére, az önkormányzat okmányirodájába belépő orvost, önkéntelenül nagyot nyelt, s nemrégiben tömött fogába reflexszerűen belényilallt a fájdalom. Sajgó fájdalom indult el benne, tisztára úgy, mint Pavlov kutyájánál a nyálképződés, a csengő hallatára.

A doki először fel sem ismerte, csak az ügyét intéző hivatalnokot látta benne. Ezért ő, éreztetvén, hogy már ismerik egymást, udvariasan rákérdezett: miben segíthetek, doktor úr? – s közben magában megpróbálta legyőzni a csak lassan csituló rossz érzést, melyet a legutóbbi fogkezelés kellemetlen emléke okozott.

Elveszítettem a személyi igazolványomat, újat szeretnék csináltatni – kezdett hozzá, szokásától eltérően, kicsit visszafogottan az orvos.

Tehát, nem voltunk elég figyelmesek, elveszítettük a személyi igazolványunkat – összegezte ekkor ő, a probléma mibenlétét.

Először is, ki kell váltanunk egy születési anyakönyvi kivonatot. Ehhez el kell mennünk az anyakönyvi hivatalba, természetesen akkor célszerű, amikor félfogadás is van. Ezután vásárolnunk kell egy illetékbélyeget. Ezt persze a postán, mivel mi erre, nem vagyunk berendezkedve. Itt, helyben, ugyanakkor meg lehet csináltatni a fényképet, ami színes lesz, és hogy igazán jól mutasson, ahhoz előbb talán a fodrászhoz is el kellene mennünk, mivel egy ilyen komoly okmány nem egy-két évre szól. Persze, ha közben el nem veszítjük megint. Aztán, ha mindezeket beszereztük, akkor ismét el kell ide jönnünk, sorszámot húznunk, és ha sorra kerülünk, már készülhet is az a fránya kis okmányocska…

De hová siet, ne futamodjon meg, nem fog fájni! A lényeget még nem is mondtam. Legelőször ezt a háromoldalas nyomtatványt kell kitöltenünk, mivel ezzel kezdődik az egész ügymenet.

Doktor úr, olyan piros az arca, csak nincs rosszul?! Hogy érzi magát?

Mintha a fogamat húznák, vagy fúrnák (?!), kedves barátom…

Pipitér

Amikor a kisváros főtere új díszburkolatot kapott, s a félkörben elhelyezett padok mögötti részt beültették bukszussal, ráadásnak középre felállították a bronzkakas absztrakt szobrát, a tér elkezdett jelentőséggel bírni a környékbeliek szemében.

A padokra időnként öregurak telepedtek, kik kalappal a fejükön, egyenes derékkal, botjukra támaszkodva méláztak a múlton, vagy kritikus szemmel kísérték figyelemmel az ifjabb nemzedék vircsaftját. Más alkalmakkor terhes kismamák ejtőztek rajtuk, olyan békés, belső mosollyal az arcukon, mely csak a leendő édesanyák sajátja. Olykor-olykor a vásárlásban, s ügyes-bajos dolgai intézésében megfáradt középső korosztály tagjai is megjelentek a téren, s az élet futását egy pillanatra megállítva, megpihentek a padokon.

Állandó birtokosai, mondhatni bérlői voltak azonban a cizellált fém lábakon álló fa ülőalkalmatosságoknak a környéken élő nyugdíjas nők, kik között az arisztokratikus külsejű, ezerráncú matrónától, a fénykorában csak ténsasszonynak nevezett, még a hetvenen túl is rózsásan kerekarcú, gömbölyded kofaasszonyon át, a közhivatalokból nyugalmazott tipikus nagymamákig bezárólag, a női nem szinte minden fajtája, szép számban képviseltette magát.

Innen is kapta a nevét, s lett a térből „Pipitér”.

A tél kivételével, ameddig csak az időjárás megengedte, a padok sohasem voltak üresek, azokon mindig ült valaki, de a nők közül rendszerint egyszerre többen is.

Beszélgettek, eszmét és pletykát cseréltek, jöttek-mentek a hírek, átsüvítettek a városon, reggeltől délig, s azután délután folytatva, egészen addig, míg csak az alkonyi nap látható volt az égen.

Hogy miről beszélgettek? Hát természetesen az élet folyásáról, a mindennapok történéseiről. A téren mondhatni állandó jelleggel feltűnő, ott legtöbbet elidőző hölgyek többsége – sajnos, magától értetődően – egyedülálló volt.

Ebből adódóan nem is lehet csodálni, hogy a gazdagon zöldségezett csibebecsinált, meg a diós-meggyes rétes különleges receptjén kívül, az ízületi bántalmakkal, magas vérnyomással és koleszterinnel való örökös bajlódás mellett, az unokázáson túl, e beszélgetéseknek elmaradhatatlan témája volt a társ hiánya, illetve, az esetleges férfipartner lehetősége.

Itt aztán széles választékban előfordult mindenféle eset. Volt, aki arról mesélt, van egy nyolcvanon túli özvegyember ismerőse, aki elhozta hozzá a főzőjét, s a belevalót is pótolja időközönként, azután rendszeresen meghívatja magát, csak hogy a kávézás ürügyén, ha rövid ideig is, de hölgytársaságban lehessen. Itt rögtön közbeszóltak a szomszédos padról, hogy „hozzám meg elhozhatná a tévéjét, kettesben élvezetesebb lenne a műsort nézni”. Valaki letorkolta: csak nem gondolod, hogy egy vénember felcipelné hozzád a hetedikre a tévéjét? „Miért? Hát van nálunk lift!”- vágott vissza önérzetesen az első közbeszóló. Itt-ott halk kuncogás hallatszott, aztán más vette át a szót: hozzám ebédelni jár fel egy kedves öregúr. Cserébe, megengedte, hogy válogassak az elhunyt felesége ruhatárából. Sajnos, csak a nagykabát volt jó, kicsit felszedtem magamra az utóbbi időben. „Cipőt nem lehetne elhozni tőle?” – röppent fel oldalról egy roppant gyakorlatias kérdés. „Neki már úgysincs szüksége rá” – folytatta a megkezdett gondolatot. A másik, látszólag, belement. „Mekkora is a lábad? Majd nézek valamit.”

Ekkor egy újonnan érkezővel bővült a hölgykoszorú. A padon ülők összébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki. Alig helyezkedett el azonban, kérdések özönét zúdították rá. Klárika, mesélj! Mi van a lovagoddal?

A történet kezdetét mindenki ismerte, most a fejleményekre voltak kíváncsiak. Klárika, a köztudottan jó nyugdíjjal rendelkező, egyedül élő, intelligens, egyébként nagyon gyakorlatias asszony, pár hete megismerkedett egy snájdig, vélhetően jómódú, pazarul öltözködő, felékszerezett öregúrral – az illető saját bevallása szerint -, művészemberrel. Már a megismerkedésük is olyan romantikus volt! Klárika a szőlőjükbe utazott le, amit ugyan a gyerekek műveltek, de neki is volt ott egy kis konyhakertje, némi virág, és a kertészkedés jó időtöltésnek bizonyult. Néha csak a levegőzés kedvéért utazott le a pinceházhoz, na, meg egy kis rendcsinálásért. Lényegében rendszeresen megfordult azon a buszon, ahol meglátta őt az ősz titán. Eleinte csak lesegette az asszonyt, ami nem is neki, hanem a mellette ülő szomszédasszonyának tűnt fel. „Te, ez a férfi úgy idebámul, egyfolytában bennünket néz.” Melyik? – kérdezte Klárika. „Hát az az ősz, ott a középső ajtónál.” A következő alkalommal a buszmegállóban látták meg, és azt is, hogy nézegeti a fenn ülőket. Egyszer csak megakadt rajtuk a szeme, és fellépett a buszra. A két ülő asszony közelébe furakodott, és megint csak nézte, figyelte őket. A szomszédasszony előbb leszállt, az ő telkük közelebb volt, Klárikának még tovább kellett utaznia. A férfi a megüresedő helyet azonnal elfoglalta, azután haladéktalanul beszélgetést kezdeményezett. Mintha tényként állapította volna, úgy jegyezte meg: „Maga még mindig nagyon szép”. Az asszony meglepődött: Ismerjük egymást? „Még nem, de én szívesen venném” – jött az őszintének tűnő, ám kicsit lehengerlőnek is szánt, azonnali válasz. Mint aki biztos tudatában van annak, elutasításban nem lehet része, hiszen ez eddig mindig bevált. A férfi ezután engedélyt kért, hogy bemutatkozhasson, majd tovább folytatta az udvarlást. „Látom, Önnek természetes a szépsége, nincs is szüksége semmiféle művi kiegészítésre. Elbűvölő ez az ezüsttel csíkozott, fekete hajkoronája – másnak még festetnie sem sikerül ilyen gyönyörű színt -, hibátlan a bőre”. Ehhez nem volt mit hozzátenni, nyilván minden nőnek jólesik ilyent hallani, így Klárika se fűzött hozzá semmit, csupán udvariasságból megköszönte a bókot. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, és folytatta: „Ön láthatóan nagyon intelligens, és remek érzéke van az öltözködéshez. Minden egyes ruhadarabja harmonizál a többivel, színben is.” Klárika tovább hallgatott, várva a folytatást, mire akar kilyukadni a másik. A férfi, félve attól, utastársa hamarosan leszáll, a lényeget még feltétlenül el akarta mondani: „Ezen az üdülőhelyen lakom, egy exkluzív öregek otthonában. Magam művészember volnék, a családom külföldön él, egyedül nem jó, szívesen megismerkednék egy szép, intelligens hölggyel, akivel lehetne sok közös témánk, sétálhatnánk, beszélgethetnénk. Itt a névjegyem. Nagyon örülnék, ha felhívna, egy későbbi találkozás reményében, amikor Önnek is alkalmas.”

A Pipitér hölgykoszorúja eddig ismerte a történetet. De vajon mi lett a folytatás?!

Klárika kicsit restelkedve kezdett bele: Mivel a családom is buzdított – olyan régen vagyok már egyedül, és végül is mi baj származhatna belőle -, tényleg felhívtam az illetőt. „Neve nincs?” – vágott közbe egy kíváncsi női szoprán. „Van, de annak most nincs semmi jelentősége – és Klárika, a rövid közjáték után, folytatta a mesélést.

Szóval, az üdülőhelyen, ahol lakott, most én szálltam le, várt a busznál. Míg a tó körüli park irányába sétálgattunk – közben persze összetegeződtünk -, ő egyfolytában csak beszélt, beszélt…. Amikor azonban egy pillanatra megtorpantam az utunkba eső kirakat előtt – az unokámnak láttam egy remek sport trikót -, szinte felháborodva kiáltott rám: Klárika, most kirakatokat nézegetünk, vagy arra figyelsz, amit én beszélek?! Meglepődtem, kicsit meg is ijedtem, végül is nem vagyok én gép. Attól, hogy őt hallgatom, a szemem még lát. A parkhoz érve, egy padhoz invitált. Én azonnal leültem, de ő, igencsak körülményesen, előhúzott egy nagy zsebkendőt, maga alá terítette, csak azután telepedett mellém. Én bátorkodtam megjegyezni, hogy nem is olyan koszos a pad, mire ő pikírten csak ennyit mondott: igen, de az én nadrágom világosabb, mint a te ruhád.

A presszóban – igaz, a kávéra ő hívott meg -, egyszer csak elkezdte firtatni a körülményeimet. Mint egy kész nyomozó! Hogy „Klárika, mekkora is a lakásod? Hány szoba van benne? Te minden nap főzöl? Én ugyanis nem szeretem az éttermi kosztot…..” és így tovább.

Mit akar ez? – rémültem meg. Csak nem akar odaköltözni hozzám?! Hát, majdnem eltaláltam. Hamarosan előadta, hogy ő nem akarja húzni-halasztani a dolgot. Ha már ilyen szépen egymásra találtunk, össze is költözhetnénk, mármint ő költözne az én lakásomba. És csak sorolta, sorolta az elvárásait.

Hál’istennek, már fizettünk, így nem volt annyira meglepő, hogy felálltam. Kifelé menet egyfolytában azon gondolkodtam, hogy tudnék lelépni. A megálló a közelben volt, és épp egy távolsági busz állt benn. A sofőr az utolsó felszállónak is odaadta már a jegyét, készült becsukni az ajtót, amikor elkezdtem szaladni a jármű felé. Csak úgy futtomban kiabáltam vissza a lovagomnak: Nekem már muszáj mennem. Sajnálom!

Csak állt ott, ledermedten. Azt a képet, amit vágott, érdemes lett volna látnotok! Mire felocsúdhatott, már bizonyára el is tűntem a szeme elől. Megvallom őszintén, visszanézni se volt kedvem. Na, ennyit a kalandomról. Gondolom, egyikőtök se irigyel.

A többiek kicsit csalódottan hallgattak, azt remélték, a beszédtéma huzamosabb ideig biztosítva lesz, mármint a Klárika sztorija, folytatásokban. Hát nem így lett.

A nap leszállóban volt már, a Pipitér lassan kiürült. Klárika az utolsók között maradt, ő a közelben lakott. Éppen felállni készült, amikor váratlanul egy, a középkorúnál alig idősebb, csak látásból ismert nő állt meg a padja előtt, és megszólította: Ne haragudjon Klárika, de véletlenül fültanúja voltam a történetének. Én is magamra maradtam, de nem bírok egyedül élni. Nekem nem számítana, ha azonnal be is akarna költözni, jól főzök, a kirakatok sem érdekelnek, és én is megnézem, mielőtt leülök egy köztéri padra. Ideadná az úr telefonszámát? Ha az elmondottakat jól értelmeztem, magának már úgy sincs rá szüksége…

Fatehén

A személyzetis tízpercenként hívott be közülünk valakit a kötelező beszélgetésre, megállapítandó, alkalmasak vagyunk-e mind a hárman arra, hogy hat hetet a vállalat gazdasági szakterületén gyakornokként eltöltsünk, szorgos, érdeminek még igazán nem nevezhető munkával.

Már a vége felé járt a meghallgatás, amikor utolsónak befutott még egy társunk, végre egy lány.

Nekünk, fiúknak, rögtön az jutott az eszünkbe, mennyivel oldottabb lesz majd az a naponkénti, félórás kis ebédszünet, ha lesz a körünkben egy lány is, akit ugrathatunk, pajzánkodhatunk vele együtt, vagy az ő rovására, de esetleg még az udvarlás is szóba jöhet.

Ez utóbbi egyáltalában nem volt kizárható, mivel a lány igazán helyes volt. Kellemesen formás, telt idomai, nagy, barna bociszemei voltak, és hogy jól felvágták a nyelvét, az is gyorsan kiderült.

Nem bírtuk megállni, hogy rögtön, megismerkedésünk legelején, el ne kezdjük szekálni, mármint, hogy hogyan is akar egy lány a közgazdasági pályán érvényesülni, amikor az köztudottan számolással, és logikus következtetési képességekkel jár, a női nemre meg ugye, nem jellemző a racionális gondolkodás. A lány azonban nem hagyta magát. Csak úgy pörgött a nyelve, amikor szellemesen, de azért csípősen visszavágott, hogy márpedig a házaspárok esetében általában a nő a pénzügyminiszter, mert mi is maradna hó végére a családi kasszában, ha nem a nők osztanák be okosan a pénzt.

Az első összecsapás eredménye így döntetlenre sikeredett, bár, ha őszinték akartunk volna lenni, be kellett volna vallanunk: a szópárbajt inkább társnőnk „könyvelhette” el sikerként, hiszen ő egyedül volt, mi pedig fiúk, vele szemben, hárman.

Az újabb meglepetés másnap ért bennünket, amikor kiderült, hiába voltunk oda olyan nagyon a férfiúi önérzettel, mármint, hogy a közgazdaságtan a férfiak tudománya, kiderült, hogy a főosztályt, ahol bennünket is foglalkoztattak, egy komoly, középkorú, nagydarab nő vezeti, férfiakat meghazudtoló határozottsággal. Ha néha összefutottunk a folyosón, a köszönésünket ugyan fogadta, de olyan kemény, rezzenéstelen tekintettel nézett át rajtunk, hogy szinte megfagyott bennünk a szusz.

Egy alkalommal éppen az irodája előterében várakoztam, amikor hallottam, hogy a következő feladatot adta a titkárnőjének: Klári, szólj oda, hozzák már a havi összesítést, hamarosan indulnom kell a minisztériumba. Klári odaszólt, ahová kellett, de vagy tíz percig semmi sem történt. Én a postabontásra vártam, így fültanúja voltam a fejleményeknek is. A főnöknő ismét kiszólt, most már kicsit erőteljesebb hangon: Klári, hozzák már azt a kimutatást?! Klári megint rátelefonált az illetékesre, de megint nem történt semmi. Senki nem jött, hogy loholva hozza a várva várt statisztikát. Ekkor a nagyasszony megjelent a szobája ajtajában, és úgy elbődült, hogy ijedtemben leejtettem a postakönyvet. Klári!!!!! Mondd meg nekik, hogy ha azonnal nem robognak ide azzal az átkozott papírral, holnaptól már be se kell jönniük!

Hogy ez a mai világban mit jelent, azt nagyon is jól el tudja képzelni mindenki. Klári már nem is telefonált, csak a nyaka közé szedte a lábát, és maga rohant el valahová, ahonnan, pár pillanattal később, nagy sietve vissza is tért, karján egyensúlyozva egy nagy köteg papírt, a kimutatást, bizonylatokat, számlákat és belégeket. Mivel így a feje a nyakán maradhatott, nem harapta le haragos főnöknője, hát csak lerogyott a székébe, és pihegve, lihegve, nagy levegőt véve, próbálta rendbe szedni megrongált önbizalmát. Pedig ő nem is tehetett semmiről.

A közös irodába visszatérve, elújságoltam társaimnak, mit tapasztaltam. Meg is állapodtunk abban, hogy szerencsére, nem mi kerültünk összetűzésbe a hatalmas főnöknővel, s ezentúl még jobban odafigyelünk, hogy a konfliktus lehetőségét is kerüljük vele kapcsolatban.

Amint elismételtem, szinte eljátszottam, hogyan bődült el, az egyik fiú, különben nagy tréfamester, rögtön kitalálta: magunk között ezentúl Fatehénnek fogjuk titulálni a hirtelen haragú, egyébként kevés szavú nagyasszonyt.

Persze, ebédidőben is szóba került a dolog. A fiúk addig unszoltak, míg el nem meséltem, mi több, hitelesen előadtam, hogyan is követelte a kimutatást titkárnőjétől a részlegvezető asszony. Lánytársunk, előbb megütközött, hallva a csúfolódó titulust, mellyel a társadalom egy értékes nőtagját illettük, de aztán maga is elmosolyodott.

Nem akartuk mi bántani a főnöknőt, csak annyira illett rá a gúnynév. Hiszen nagydarab volt, meg aztán el is bődült néhanapján, amint azt a későbbiekben is nemritkán alkalmunk volt megtapasztalni, és nem csak nekünk, hanem az egész folyosónak. Többek között azt, hogyan kéri számon, egyébként jogosan, a kiszabott feladat teljesítését, vagy netán utasítást ad, jó előre jelezve, hogy a feladat határidőre való pontos elkészítését feltétlenül elvárja, és személyesen ellenőrizni is fogja.

Így visszagondolva, egész kellemesen telt a gyakorlati idő, melyet a nagyvállalatnál kellett eltöltenünk. Személyesen, szerencsére, sohasem kerültünk a Fatehén látóterébe, bár az is igaz, fontos, elszúrható feladatot nem is bíztak ránk felnőtt kollégáink, meg aztán mi is igyekeztünk jól végezni a nekünk kiadott munkát.

Hamar bebizonyosodott, egy szem lánytársunk még náluk is jobban törekedett a tökéletes feladat-végrehajtásra. Rajta pedig egyáltalában nem látszott, hogy tartana a szigorú főnöknőtől. Ő csak saját elhatározásból hozta ki magából a maximumot. Örökké hajtott, folyton lótott-futott, udvarias, ugyanakkor gyors, pontos és készséges volt. Abszolút igyekezett megfelelni a gyakornok iránti elvárásoknak.

Szinte észre se vettük, máris eltelt a hat hét. Kézhez kaptuk szerény keresetünket, amit majdnem sikerült is elvernünk a közeli presszóban, ahová beültünk egy utolsó, jóízű beszélgetésre.

Már fizettünk, amikor körbejártak a közös fotók, amit még a vállalatnál készítettünk, emlékére a boldog gyakornoki időknek. Mindenki aláírta a másikét, utolsónak – időközben igazi barátunkká vált – lánytársunk is. Egy kicsit gondolkodott, amikor leírta a nevét, aztán váratlanul visszakérte a fotókat, és a neve alá odaírt még valamit.

A kép az aprópénzzel együtt került ki odahaza a zsebemből. Először az arcokon futott végig a szemem, majd a hátoldalon lévő aláírásokat is átböngésztem.

Ekkor vettem csak észre, hogy barátnőnk a nevéhez, még odaírt valamit. Szó szerint ezt: a Fatehén borja.

A névazonosság híján, édesanyja doktori címmel megfejelt leánykori neve alapján, valószínűleg sohasem derült volna ki, ő meg nem dicsekedett vele, de végül is igaz volt, amit tréfálkozásainkkor még csak nem sejtettünk: társnőnk a főnökasszony lánya volt, a Fatehén borja…

 

Állati

Jól érezte magát a bőrében. Kitűnően aludt, kipihenten ébredt, csinos felesége ízletes reggelit tálalt fel, s ráadásnak, indulás előtt, még egy édes hitvesi csókot is kapott tőle.

Most, keresztül autózva a városon, útban a rendelője felé, úgy érezte, még a forgalom is azért olyan gyér, hogy ne kelljen fárasztania magát az odafigyeléssel, s vezetés közben a gondolatai szabadon elkalandozhassanak.

Nem volt ez mindig így. Az élete akkor fordult jobbra, amikor elszánták magukat, és a fővárosból leköltöztek ide, vidékre, ahol nem árnyas-ligetes peremkerületek, hanem csendes, zöld tanyák övezik a kis mezővárost.

Most már megvan mindene, tényleg mindene – a gondolatba kissé bele is pirult -, amire valaha is vágyott. Szép lakás, jó feleség, és végre igazán a hivatásának élhet.

A fővárosban egy nagyobb kórház rendelőjében dolgozott. Egyike volt a kezdő orvosoknak, akik már annak is örültek, hogy egyáltalában állást találtak. Ha akkor nem jön az a kis örökség, még most is ott húzhatná az igát. Jelenleg önálló praxisa van, kiterjedt pacientúrával.

A betegei szinte mindegyikét névről, a keresztnevéről ismeri. Szerencsére, kitűnő a memóriája. Így tudja, hogy Bözsihez a Rekettyésbe kell kigurulnia, ha gond van, a Riskát a Sáros lejtőn találja, a Marist és a Felleget a Lápos dűlőn keresheti fel. Na, és a Józsi! Ez is egy fiatal üsző, de mivel a gazdának négy lánya van, na meg a felesége, nem engedett a negyvennyolcból. Lehet tőle a tehén nőnemű – mondta -, a neve náluk mégis Józsi lesz. Hangsúlyozottan abból a meggondolásból, hogy – legalább a nevében – legyen egy másik marha is, rajta kívül a háznál.

Gondolatait tovább szőve, a Bogár jutott az eszébe. Ez nem sokára ellik, oda gyakrabban kell majd kiautóznia. Elég messze „lakik” ugyan, a Levendulásban. Itt egy kicsit megint elpirult, mert eszébe jutottak a tanyához köthető szép, barna bociszemek. Szinte restelkedett, hogy negyven éves korára, egy-egy pajzán gondolattól még mindig képes elpirulni.

A rendelőjében csupán három ember várt rá. Ebből egyik az asszisztensnője, egy megértő, kedves, középkorú asszony, a másik kettő pedig macskatulajdonos volt.

Hát igen. Ismerős kép. A fővárosi kórházban szinte csak macskákkal, kistestű kutyákkal és madarakkal volt dolga. A szakértelmét ugyan elismerték, de ő nagyon unta már az egyhangúságot. Igazi nagy állatokkal, lóval, tehénnel, disznóval akart foglalkozni.

Ez a ragaszkodása valószínűleg a gyerekkorából eredt, amikor emlékezetes nyarakat töltött a nagyszüleinél, ahol tehenet és lovat is tartottak a háznál. Már akkor elhatározta, legalább olyan hozzáértésre fog szert tenni az élete során, mint amilyent a nagyapjától látott. Ezért lett állatorvos.

A felesége hívásakor, épp a második macskát vizsgálta. Csak visszaüzent a telefont felvevő asszisztensnővel, hogy igen, együtt ebédelhetnek, aztán jöhet a tervezett ajándékvásárlás. Ugorjon be érte az asszony a rendelőbe.

Ebédig több páciens befutott még, s mialatt a kis házi kedvenceket kezelte, többször megcsörrent a telefon is. Házakhoz hívták, alig győzte az asszisztensnője kapkodni a kagylót.

Mi van itt ma, pár nappal karácsony előtt?!

Észre sem vette, olyan gyorsan elszaladt az idő, és amikor végre kijöhetett a vizsgálóból, a felesége már ott ült az íróasztalánál, és az ő blokktömbre feljegyzett telefonüzeneteit böngészte.

Micsoda egy faramuci ember vagy te – szólalt meg az asszony, fel sem nézve az olvasgatásból. Én megértem, hogy az emberorvos úgy emlegeti a betegeit, hogy a Gizi néni, a Kovács bácsi, meg a kis Petike, na de azért egy állatorvosnak nem az állatok, hanem a tanyák tulajdonosainak a neve szerint kellene megjegyezni, nyilvántartani a pacientúráját. Hogy bírja elviselni ezt a különcségedet az asszisztensnőd?!

Kész elmebaj ilyesmit olvasni az „üzenetek” címszó alatt, hogy „Bözsi (Rekettyés) holnap délelőtt”, „Riska (Sáros lejtő), ha lehet, még ma”, na meg „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után.”.

Mit is mondtál utoljára? – kapta fel a fejét az elhangzottakra. „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után” – ismételte készségesen a felesége.

És akkor neki muszáj volt megint elfordulnia, nehogy az asszony meglássa, elpirult. Gyöngyi ugyanis kivételesen nem tehén volt, hanem a Levendulás tanya kedves, barna hajú, bociszemű tulajdonosa, akivel hetente-kéthetente szoktak találkozgatni, és aki miatt úgy érezte, neki már mindene megvan, tényleg mindene, amit csak az élet adhat…

Agyhalál

„Várhatóan hamarosan bekövetkezik a teljes agyhalál” – mondta a férfihang. A megállapítás egyszerre hatott szakszerűnek és rémületesnek. Vajon kire érthették?! Csak nagy sokára fogta föl, hogy róla beszélnek. Ekkor felderengett előtte a múltból valami. Emlékképek jelentek meg lelki szemei előtt, mármint, hogy valami erdei sípályán suhant lefelé, amikor egy hó alatti rejtett bukkanó megdobta a sílécét, és fának ütközött. Hogy azután mi történt, arra nem emlékezett, lassanként azonban kikövetkeztette, hogy súlyos sérültként nyilván kórházba került, és most az ő betegágyánál hangzottak el ezek a kegyetlenül végzetes szavak. Agyhalál…

De hiszen ő gondolkodik! Jár az agya. Az tény, hogy a szemét nem tudja kinyitni, és képtelen bármilyen mozdulatra, ennek ellenére logikusan gondolkodik. Talán a műszerek működése nem tökéletes, és nem mutatják az ő életképességét. Azt hiszik, behunyt szemmel lélegzik, ver a szíve, de az agya egyre kevésbé mutat aktivitást, ami a közelgő agyhalálra utal.

Mintha elrejtőzve, titokban hallgatná ki a szobában jelen lévők szavait. A hangokból mindenkit azonnal felismert, így már az első megszólalásból tudta, éppen ki jött hozzá látogatóba. Anyja naponta többször, reggel és este is meglátogatta, a barátnője, a szerelme is eleinte minden nap, közvetlenül az anyja után futott be. Néha a kollégái hangját is felismerte, sőt, egyszer még a szomszéd néni is bejött a kórházba. Kénytelen volt végighallgatni, amint sopánkodva, de kicsit már lemondóan vigasztalta a szüleit, a szokásos szöveggel, mármint „hogy nagyon szomorú és tragikus, ami történt, de legalább nem tud magáról és nem szenved az a szegény szerencsétlen”.

A barátnője egy idő után egy másik női hanggal együtt érkezett. A szavaikból kiderült, együtt dolgoznak, mi több, bizalmas barátnők. Megdöbbent, amikor a kezdeti, őszintének tűnő kétségbeesés után, egy alkalommal az is elhangzott, hogy bizony elég unalmas naponta úgy bejárni a kórházba, hogy minden változatlan, és az orvosok egyáltalában nem mondanak semmi reménykeltőt a beteg állapotát illetően. Azután a szerelme, akivel ő nem is olyan régen még közös jövőt tervezett, egyszer csak, hangját suttogóra fogva elárulta a barátnőjének, hogy a részéről, az utóbbi időben, már nem is volt olyan nagy a szerelem. Kicsit ellaposodott, unalmassá vált a kapcsolatuk, és ha nem történik ez a tragédia, lehet, már a szakítás is szóba került volna közöttük.

És ezt ő észre sem vette! De vajon mitől vált egyszeriben unalmassá a kapcsolatuk, mitől laposodott el az, amit ő a legszentebb, legbensőbb ügyének tartott, amiért ő ettől a nőtől gyereket akart, családot szeretett volna vele alapítani?!

Pedig tulajdonképpen nem a fekete a zsánere. Mindig is filigrán, szőke, rövid hajú társat képzelt maga mellé. Olyan komoly formát, de sportosat. Olyant, aki partner mindenben, és nem kényeskedik, mint ahogy a jelenlegi barátnője oly gyakran tette. Kérette magát, ajnározni kellett és kiszolgálni. Talán a mások által dicsért szépsége fogta meg, ezért ő is bebeszélte magának, hogy a hosszú, sötét haj nőiesebb, mint a rövid szőke, és a kissé erőteljesebb smink is elfogadható, mi több, már szinte elvárás egy modern, mai nő esetében.

Pár nappal később megkapta a magyarázatot. A két fiatal nő megint csak együtt érkezett, és akkor a szerelme bevallotta, megvan már az ő utódja is. Talán megvolt már hetekkel, hónapokkal azelőtt is, csak ő nem tudott róla, nem vette észre a változást. Túlontúl is bízott a nőben. Elhitte, hogy az érzelmei őszinték, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő már más partnerben gondolkodik.

Amikor leírták a riválisát, egészen elhűlt. A férfi ugyanis – állítólag – már nem olyan fiatal, nem is olyan jóképű, ellenben gazdag. A randevúikra rendszerint hatalmas vörös rózsacsokorral érkezik, amit persze egy vadonatúj sportkocsival szállít a találkahelyre, folyton szállodákba, drága éttermekbe viszi, és már voltak az Operában is, páholyból nézték a Bohéméletet. Érdekes, vele nem akart elmenni, pedig mennyit kapacitálta. Valószínűleg tömegközlekedéssel Operába menni nem olyan élvezetes kultúrélmény, mint sportkocsival. Az új lovagnak jólmenő vállalkozása van, afféle újgazdag, a feltevése szerint, milliomos.

Érdekes volt hallani, amikor a szerelme – mondhatni el nem jegyzett, de akként kezelt menyasszonya – arra kérte a barátnőjét, véletlenül el ne szólja magát a beteglátogató szülők előtt, mert azért még semmi sem biztos. Az viszont teljességgel biztos, hogy neki, előbb vagy utóbb, férjhez kell mennie, mert bizony ketyeg a biológiai órája. Ha a „vőlegénye” nem gyógyul fel, és erre minden esély megvan, neki lépnie kell. Mármint házasságra lépnie. Bárkivel, és persze az lenne az ésszerű, ha ehhez a projekthez egy igazán jó partit választana.

Ekkor meglepetéssel hallotta a másik női hangot, a barátnőét. Jól meggondoltad te ezt? – kérdezte az ismeretlen arcú, kellemes hang. Hiszen szeretted ezt a fiút. Évek óta együtt jártatok. Emlékszem, az elején kifejezetten odavoltál érte. Mennyire irigyeltelek, most meg nem is értelek igazán. Ez a fiú rendes, okos, diplomás, szeret téged. Úgy tudom, ő abszolút hűséges volt hozzád. És akármit is mondasz, még kómában is jóképű. Kifejezetten szép, férfias az arca. Gyönyörű a haja, jó felépítésű. Nem egyszer elnéztem, ahogy itt fekszik. A paplanon nyugvó keze intelligens emberre vall, akár művész is lehetne, ezekkel a hosszú, karcsú ujjakkal. És nézd a száját. Olyan érzéki, hogy az ember legszívesebben megcsókolná. Boldog lennék, ha nekem jutott volna ilyen partner! Hogy is gondolhatod lecserélni ezt a fiút? Csak aztán meg ne bánd! Jobb is, hogy nem tudja, te már nem vagy oda érte, és ezer szerencse, hogy ez nem okoz neki, a meglévő mellett, további fájdalmat.

A szerelme nem helyeselt, de ellent se mondott a barátnőjének. Annyiban hagyta a dolgot, mint akinek ez már teljesen mindegy. Érződött a megnyilvánulásaiból, már nem hogy nem reménykedik az ő felépülésében, de mintha azért drukkolna, hogy mielőbb véget érjen ez a lehetetlen helyzet, és ő felszabaduljon, büntetlenül tovább léphessen, és minél hamarabb révbe érjen egy klasszisokkal többel kecsegtető partnerrel. Ő és az ő projektje…

„A műszer nem jelez már agytevékenységet”. Az elhangzott mondat felröppent és úgy lebegett a betegszoba légterében, mint egy gyilkos jóslat. Előre jelezte a véget, az ő végét. Mérnök volt, többek között orvosi műszerekkel is foglalkozott, sejtette, milyen berendezéstől függ az élete, a sorsa. Ez a gép hazai gyártmány, és sok volt vele eddig is a probléma. Nem volt hiteles, gyakran leblokkolt, és semmi sem jelezte, hogy elektromos hiba lépett fel, nem a beteg készül meghalni. Most a saját bőrén tapasztalta meg, a vélhetően meghibásodott eszköz végzetes megbízhatatlanságát.

Hiába tudott gondolkodni, behunyt szemmel, mozdulatlanul, kiszolgáltatott volt, mint akit álmában a bitófa alá állítanak, és nem tud sem elfutni, sem megszólalni. Csak a tényleges „felébredés” mentheti meg. Hát most ő ezzel próbálkozott.

Már napok óta bizsergett a lábujja. Előbb az egyik, azután a másik lábfején is érezte a jeleket. Az élet, a mozdulás jeleit. Most, az ijedtség, hogy vajon hogyan döntenek a további sorsáról, annyira feszültté, izgatottá tette, hogy szinte érezte, egyre gyorsabban áramlik a forró vér az ereiben. És akkor a keze is megrándult. Ösztönösen, pedig nem is akarta. Elsősorban a szemét akarta kinyitni. Hogy lásson, hogy lássa őket, akik ítélkezni akarnak felette. A gondolatai feltartóztathatatlanul száguldottak az agyában, abban az agyban, amiről a verdiktet olyan sommásan kimondta az orvos: már nincs agytevékenység. Egy-két napon belül dönteniük kell a sorsáról. Leginkább az anyjában bízott, hogy ő sohasem mondana le róla. Nem hagyná, hogy amíg a fia szíve ver, lekapcsolják a gépekről.

A másnap további újdonságot hozott. A keze ismét megmozdult. Éjszaka arra ébredt, ki kell mennie. A maga számára is váratlanul felpattant a szeme, és ezzel egy időben, szinte automatikusan, azzal a szándékkal ült fel, hogy kimegy, és elvégzi a dolgát. Megpróbált lelépni az ágyról, de akkor elszédült. Hátra hanyatlott a takaróra, és rögtön el is nyúlt az ágyon. Még korai lenne hiú ábrándokba ringatnia magát. Azért tett egy-két bicikliző mozdulatot a lábával, és a karjait a magasba emelgette, mintha súlyokat akarna kinyomni.

A következő nap reggelén látta először a szobát, amely vélhetően hetek – hónapok?! – óta a lakhelye, vagy inkább magánzárkája volt.

Amikor meghallotta a folyosón közeledő lépteket, gyorsan lehunyta a szemét, és mozdulatlanságba dermedt.

A hangokból ítélve, most kivételesen, a szülei, a szerelme és annak barátnője, együtt érkeztek beteglátogatóba. Egy férfihang, vélhetően a kezelőorvosa, feltette a sorsdöntő kérdést: asszonyom, hogy döntöttek? Amint látja, a műszer meg sem rezdül, az agyműködésnek semmi jele. Ez az, ami nem szokott helyreállni. A fiúk lélegzik, ver a szíve, de semmi több. Élőhalott, és ugyan még sokáig elvegetálhat így, de a remény, hogy valaha felépül, teljességgel kizárt.

Az anyja artikulátlanul felkiáltott, a szavai zokogásba fulladtak, és ezt már ő sem bírta tovább. A takarót félrehajítva felült az ágyban, és megszólalt: még ne temessetek.

Azután reszkető kézzel, de semmivel össze nem téveszthető módon, rámutatott a rokonok háta mögött szerényen meghúzódó, csak a hangja és a véleménye alapján ismert, szőke, rövid hajú, filigrán nőre: magát, ott hátul, szeretném megkérni valamire. Legyen a feleségem!

A Tavirózsa-hadművelet

A frissen érettségizett, három lány csak a Balaton partján, egy strandlabda mérkőzés apropójából került egymással közelebbi kapcsolatba, noha kettő közülük ugyanabba a középiskolába járt, s látásról már korábban is ismerték egymást.

Az üdülő lányok egyike a helyi sporttáborban töltött a nyárból két hetet, a másik váratlan elhatározásból látogatta meg a part menti luxuspanzióban pihenő rokonságát, a harmadik ifjú hölgy, ottani lakosnak számított. Az egyező életkoron kívül, a dolognak még az volt a pikantériája, hogy úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Mindegyiknek vállig érő, szőke haja volt, világoskék szeme, karcsú, izmos alakja, s úgy nagyjából a magasságuk is megegyezett. Talán anyjuknak, apjuknak volt köszönhető, hogy olyan partnert választottak maguknak, akikkel ilyen formás, csinos utódokat voltak képesek a világra nemzeni.

A meccset megnyerték, ami nem is csoda, hiszen olyan sokan drukkoltak a csapatnak, melyben a három szőkeség játszott. A győzelem örömére, együtt tértek be a közeli cukrászdába, hogy egy üdítő mellett kicsit kifújják magukat, na meg azért is, hogy ha már az ünneplés mámorában együtt fürödtek, kicsit ismernék meg egymást is behatóbban.

Végül is, ők hárman egy korosztály, nyilván hasonló az érdeklődési körük, akár tartós barátság is kialakulhatna közöttük.

A kezdeti, nagy horderejű, „komoly” kérdések mellett, mármint, hogy milyen gyakran melíroztatnak, milyen manikűrt részesítenek előnyben, használnak-e naptejet, a csöves vagy a trapéznadrágot kedvelik-e inkább, utóbb „lazább” témák is az asztalra kerültek, úgy mint a továbbtanulás, elképzeléseik a jövőre nézve, a családi körülmények, végül, de nem utolsósorban az elmaradhatatlan, örök kérdés: mi a helyzet a fiúkkal?

Az egyik pesti lány, kicsit lehangoltan jegyezte meg, rövid lesz a beszámolója, ugyanis éppen fél éve szakított egy helyes, magas, barna fiúval, akivel két hónappal ezelőtt megint összeakadt egy házibulin, és az éjszakát is együtt töltötték. Egyéb semmi, jelenleg szingli, nincs kapcsolata.

A másik pesti rezignáltan tette hozzá, hasonlóképpen nem tud sokat mondani, mivel ő meg harmonikus kapcsolatban él egy éve, egy szintén magas, barna fiúval, és ezen nincs mit részletezni. Nehogy azt mondd – villant rá a szeme pajkosan a mellette ülő harmadik lányra -, hogy neked is magas, barna az ideálod! Legyen már valami kis változatosság, netán te a feketét, vagy a szőke fiúkat kedveled?

A helybéli szőke lány mosolyogva vette át a szót: sajnos, nem tudok újat mondani, éppen három hónapja bonyolódtam egy internetes kapcsolatba, egy csinos, magas, barna sráccal, s az ismeretségből viharos gyorsasággal – legalább is remélem, kölcsönös -, szerelem lett. Már hatszor utazott le hozzánk a pesti fiú, anyuék is elfogadták, szerintem komoly a kapcsolat, bármi lehet belőle. Ősztől egyébként én is Pesten tanulok tovább, kollégista leszek, nem lesz akadálya még szorosabbá tenni a kapcsolatunkat. De hogy mégis, legyen egy kis érdekessége a dolognak, éppen holnap, a fél egyes gyorssal érkezik, kijöhettek a vonathoz, bemutathatom!

A másik két lány azonnal szabadkozni kezdett, mármint, hogy szó sem lehet róla, nem akarják kettejük bimbózó szerelmét próbának, esetleg a csinos, magas, barna fiút kísértésnek kitenni. Még fecserésztek, nevetgéltek, majd a telefonszámok, címek cseréjével véget is ért a szeánsz, mindhárman mentek a dolgukra.

A két, azonos alma materben végzett lány azonban, amikor magukra maradtak, mégis csak megegyezett abban, hogy másnap fél egyre kimennek a vasúthoz, és titokban meglesik harmadik társuk álomlovagját.

Már befutott a vonat, amikor fürkésző szemük meglátta az ölelkező párt. A fiú háttal állt, de így is látható volt, hogy a termete nyúlánk, karcsú, alkata azonban izmos, s a haja valóban barna, nagyhullámú. Ha ehhez még a szeme is gyönyörű! – sóhajtott fel a lány, aki épp fél éve szakított, de – a legutóbbi, véletlen találkozás okán -, még mindig, szerelemmel vegyes nosztalgiával gondolt vissza korábbi partnerére. Mintha csak a Gábort látnám! Én is – nyugtázta a másik. Mert hogy ez a Gábor. Az én Gáborom, Pestről, a Rottenbiller utcából. Akivel egy éve járok, és zökkenőmentes, harmonikus a kapcsolatunk.

A két lány egymásra nézett, aztán visszahúzódtak a fa mögé, mert a kilesett párocska közeledett. Amikor elhaladtak a közelükben, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy valóban Gábor az álomlovag, aki fél éve szakított egyikükkel, de két hónapja megint csak „összekerült” vele, ha csak egy éjszakára is, s ugyanaz a Gábor, akivel a másikuk egy éve jár, s a kapcsolatuk kivételesen harmonikus. És akkor itt jön a képbe a harmadik lány, akivel három hónapja tart az internetes, néha valóságos, testi mibenléttel fűszerezett és megerősített, virtuális szerelem.

Az egyik lány sírni kezdett, és nem az, amelyikkel éppen járt az amorózó. A másik vörös lett a dühtől. Szipogás közben is rá kellett szólni, hogy ne feltűnősködjön, beszéljen halkabban, mert már nézik őket. Épp a pad mellett mentek el, ahonnan, a már reggel pityókás, magát fiatalosnak tartó nyugdíjas jöttükkor is odaszólt, hogy „ejnye, milyen szép virágszálak teremnek itt a Balaton mellett!” Most még meg is tódította azzal, hogy „ne mérgelődjetek, lányok, ti vagytok a tó legszebb rózsái!”

Tó, rózsa…. szép kis tavirózsák vagyunk mi! Átvert, megetetett bennünket egy tizennyolc éves fiú!

Úgy döntöttek, a tényeket nem tarthatják titokban harmadik társuk előtt, hiszen mi a garancia arra, nincs egy negyedik szőke is, rajtuk kívül?! Fel kell világosítani, nem hagyhatják újsütetű barátnőjüket abban a hiszemben, hogy ő a szép, barna fiú egyetlen, nagy szerelme. Tudták, hogy másnap, késő délután már a helybeli kislány is egyedül lesz, egy gyors körtelefon, s találkozót beszéltek meg a cukrászdában.

Amelyik lány előző nap még sírt a csalódottságtól, mára már megerősítette magát azzal, hogy talán eredetileg se volt őszinte a fiú érzelme az irányában. A másik tudta, hogy amint hazaér, szakítani fog, a „harmóniában” eltöltött egy év ellenére. De hogy adják be kíméletesen, szerelemtől elvakult harmadik társuknak, hogy mondjon le a fiúról, ha nem akar még nagyobbat csalódni?

Azért csak sikerült. Az egy éve kapcsolatban élő lány megmutatta nála lévő, Gáborral közös fényképét, aminek a másik is kénytelen volt hitelt adni. Tévedés kizárva, ugyanarról a fiúról van szó. És ekkor jött a nagy ötlet, megszületett a Balaton parti virágszálak, a tavi rózsák terve, a Tavirózsa-hadművelet. Megleckéztetik a fiút, tanulja csak meg, nem lehet a szőkéket se büntetlenül átverni…

Közben eltelt két nap, és a csinos, magára, s a leleményességére rendkívül büszke pesti fiú, odahaza ismét a számítógép előtt ült, hogy újabb áldozat után nézzen. Mi másra is való a nyár?! Ismerkedni, szerelmesnek lenni, elkötelezettség nélkül…. Az interneten új kapcsolatot keresett, a régiek mellé, csak ezúttal – a változatosság gyönyörködtet alapon – fekete, rövid hajú, nőies alkatú lányt.

Annyira a gépre koncentrált, hogy csak nagy sokára vette észre, telefonjára üzenet érkezett. Megnézte, és egy szempillantás alatt lelohadt előbbi emelkedett kedélye. Egy éves kapcsolata ugyanis hosszú körmondatban értesítette, hogy baj van, együttléteiknek következménye lett, terhes, gondolja át, az apja nagyon mérges, beszélni akar vele, készüljön fel rá, a papával nem lehet viccelni, hirtelen haragú, és abszolút házasságpárti, legyenek bármilyen fiatalok is a felek. Alig olvasta végig, amikor az internet is kijelezte, új levele érkezett. Ebben meg a három hónapja interneten megismert balatoni kislány közölte kurtán-furcsán, röviden, hogy „személyesen nem mertem elmondani, de terhes vagyok, végül is, hatszor voltál már minálunk, az apám is tudja, azt akarja, vegyél feleségül, majd tanulunk együtt Pesten, a gyerek mellett, ha már ilyen felelőtlenek voltunk”. A tekintete ráfagyott a gépre. Anyja úgy találta, amint egyik keze a billentyűzeten fekszik, a másik a levegőben behajlítva, és sóbálványként bámulja a monitort. Meg is kérdezte ijedten, rosszul van talán, hallott már olyasmiről, hogy valaki rosszul lett, mert szünet nélkül, sok időt töltött a számítógép előtt. A fiú az anyjára nézett, és csak akkor látta meg, valami fehérlik a kezében. Ja, leveled jött, most hozta a postás – tért vissza a mindennapok valóságához az asszony. Biztosan kislány írta, rózsaszínű a boríték, és olyan jó szaga van!

A fiú félve nyúlt a borítékért….és nem csalódott. A fél éve megszakadt, de egy éjszakára, a buli hevében felmelegített kapcsolata is gyümölcsöt érlelt. A fekete tollal írt sorok még gyászosabban hatottak, mint a telefon, meg az internet üzenet. „Én hajlandó vagyok megbocsátani, végül is, a gyereknek az anyja és az apja mellett van a helye, családban. Apám az esküvőt, még a baba érkezte előtt, fél éven belül tervezi, anyámmal tegnap menyasszonyi ruhát is néztünk. Nagyobb méretet, ami majd az oltár előtt kicsit leplezi az állapotomat. Ne keseredj el, a szüleim feltett szándéka, hogy az elején, anyagilag támogatnak majd. Egyelőre ideköltözöl hozzánk, igaz, hogy a két szobában, hatan, kicsit szűkösen leszünk. Apám majd megadja az instrukciókat, ő mindenkit el tud igazítani. Anyám kicsit hisztizett, amikor megtudta, de most már nagyon boldog, hogy mégis te leszel a veje – és nem is olyan sokára. Kiút az nincs, apám biztosan „elvágná”, de én biztos vagyok abban, megélünk a kissé kihűlt érzelmekből is, később meg majd összecsiszolódunk.”

A levél kiesett a kezéből, a telefon a térdéről a földre csúszott, ráadásul még az internet is lefagyott.

Három lány, három terhes kismama, három anyós, és három felpaprikázott apósjelölt! De hát ő még csak az idén érettségizett! Tovább akar tanulni, már fel is vették az egyetemre, ahol – többek között – remélte, még több lehetősége lesz csajozni.

Fél óra múlva felszökött a láza, hányt az idegességtől, de az anyjának szólni nem mert. Kikapcsolta a telefonját, az internetet, anyjának megtiltotta, hogy ajtót nyisson, bár tudta, hogy a postás naponta csak egyszer jár feléjük. Egészen belebetegedett. Anyja orvost akart hívni, de megtiltotta neki, hátha, az orvos ürügyén, alattomban, további rossz hírek szivárognak be hozzá. Éjszaka, borogatással a fején, imádkozni kezdett, pedig nem is volt vallásos. Valamiféle fogadalmat akart tenni, hogy soha, de soha többé, ezentúl csak egy lánnyal… de gondolatai örökké megszakadtak, s csak akörül forogtak, mitévő legyen, szökjön-e külföldre, esetleg álljon be egy szerzetesrendbe, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe a helyzet megoldására. Reggel hányással, hasmenéssel kezdte a napot, még mindig láza volt, karikás szemei egészen beestek, elcsúfítva csinos arcát. Nem akart az ágyból kikelni, össze volt törve, szó szerint fizikai fájdalmat érzett a tehetetlenségtől. Délben csöngettek. Anyja volt az ajtó közelében, nem tudta megakadályozni, ő engedte be a három szép, szőke lányt. Mondták, beteget jöttek látogatni…

Miután elmentek, még napokig ment a hasa, de legalább megnyugodhatott. A lecke „ütős” volt.

Már egy fél éve szingli. Pedig anyja többször is felemlegette, hogy olyan csinos, szőke lányokkal kellene kezdenie, mint az a három, akik nem csak szépek, de annyira empatikusak is voltak, hogy látatlanban is megérezték, beteg, s jöttek azonnal meglátogatni…

Kölcsönhalál visszajár

Amikor a telkét megvette, az utcában ő volt az egyetlen építkező. Igaz, utca se volt még, s a házszám is, csak helyrajzi szám. Mivel egyedül neki volt féltenivalója, hát körbevette a telkét magas, vaskos kőkerítéssel.

Az évek múltával, vevőre lelt a többi gazdátlan telek is. Mellette is építeni kezdtek. Elsőnek a terepet tisztították meg az ember nagyságú gaztól, s csak egy-két kisebb, magától kelt fát, bokrot hagytak meg, őrizve a kert természetes látszatát.

A kis fát csak akkor vette észre, amikor az magasabbra nyúlt, mint a kerítése. Közvetlenül a masszív kőkerítés mellett nődögélt, még ugyan nem támaszkodott rá, nem is ért hozzá, de lelki szemeivel már látta, mint fogja megbontani, összerombolni az ő impozáns, gyönyörű kerítését. Szólt is a szomszédnak, venné már ki azt a csenevész fácskát, amíg nem okoz bonyodalmat, nem csinál kárt. A kerítését féltette, hisz az az ő pénzéből készült.

A szomszéd azonban csak nevette. Hol lesznek ők már, meg a kerítés is, mire a csemetéből kerítésromboló nagy fa lesz! Hisz még a levelei se érintik a kőkordont.

Tehetetlen volt a másik ellenállásával szemben. Időről időre napirendre került ugyan közöttük a kérdés, de a szomszéd hajthatatlan maradt.

A csemete idővel gyönyörű, sudár fává serdült, karvastagságú törzse egészségesen, sötétbarnán fénylett, tavasszal virágba borult, gigantikus menyasszonyi csokorhoz vált hasonlatossá, nyáron élénkzöld levelei őszre színes, sárgás-barna tarkaságukkal a kert legszebb díszeivé váltak. És nem utolsósorban, termést is hozott a fa. Mindenki meglepetésére, nemes, édes, nagy szemű cseresznyét termett.

Az ő kertjébe is átnyúlt pár gyümölccsel teli, nagy ág. Leszedhette volna, hiszen a telkére ért, oda hullott a leérett termés, ott erjedt, bűzölgött a fonnyadt, potyogott gyümölcs, aztán meg később takaríthatta a fa alól azt a rengeteg sárga levelet. A szemetet, ha magának nem akart rosszat, kénytelen volt eltüntetni, de a cseresznyét direkt nem szedte le, nehogy a szomszéd azt mondhassa, minek panaszkodik, amikor ő is élvezi a fa hasznát. A felesége se ette, mivel ő állandóan fogyókúrázott, a lánya meg azt mondta, nincs cseresznye kukac nélkül, s ezen az alapon, meg se kóstolta.

Újabb évek teltek el, és a fa igencsak megerősödött. Olyannyira, hogy elérte a kerítést, megemelte, meg is repesztette egy darabon, s alatta átbújva, a gyökerek felpúposították az ő szépen ápolt gyepét. Ez már komoly vitát gerjesztett a szomszéddal. Vegye ki a fát, követelte. Ledől a kerítés, az pedig neki se lesz jó, mármint a szomszédnak. Sosem kérte, hogy utólag járuljon hozzá a kerítésépítés költségeihez, de ha élvezi, ha használja, akkor legalább segítsen megóvni az állagát. Hiába hivatkozott azonban arra, hogy ez közös érdekük, süket fülekre talált.

Amikor aztán az újabb repedést is észrevette a kőfalon, elszállt az agya. Ölni is képes lett volna miatta, de csak összeszedte a ház körül fellelhető szerszámokat és nekilátott, hogy kikapálja, elvágja, tönkrezúzza a fa hozzá átnyúló gyökereit. A karvastagságú gyökérdarabokkal igen megkínlódott, de nem hagyta abba, dolgozott benne a méreg. A felkapált, megrongált fű pótlására gyeptéglákat vásárolt, és csak ezután nyugodott meg. Most már csak várnia kell, mikor szárad ki a fa.

Eközben a másik oldalon, váratlan fejlemények adódtak. A szomszéd figyelmetlen volt, s véletlenül nekitolta egy fű alatt alattomban lapuló cseresznyefagyökérnek a vadonatúj fűnyírót, s a szerkezet ettől teljesen használhatatlanná vált. Fő alkatrésze tört el, javíttatni annyiba került volna, mint újat venni. A felesége kiborult: annyira odavagy azért a nyavalyás fáért, pedig beláthatnád, az a pár kiló cseresznye nem ér annyit, hogy éréskor a seregélyeket hajkurásszam, később a hullott gyümölcsöt szedegessem, csipegessem fel a fűből, aztán ősszel meg naponta gereblyézhetem a rengeteg, száraz levelet. A pázsitnak se jó a sok gyökér, és most még a fűnyíró is. Szedd meg azt a fát még utoljára, aztán takarítsd el onnan, ne is lássam többet! Befejezésül még hozzátette: A szomszédot szóba se hozom, pedig nem ártana, ha vele is helyreállna a békesség, mégis csak közös a kerítésünk.

A szót tett követte. Egy fát azonban nem könnyű kiásni a rengeteg gyökerével, előbb talán tenni kéne valamit azért, hogy kiszáradjon. Utoljára megszedte még a fát, bár a gyümölcsök még csak pirosak voltak. Máskor mindig megvárta, míg feketére érnek a diónyi, méz ízű szemek.

A városból zsáknyi gyomirtót hozott, aztán kétnaponta a vegyszeres kotyvalékkal meglocsolta a fa tövét, az ágakra, sőt, a levelekre is permetezett belőle, csak hogy minél hamarább véget érjen a szegény fa agóniája. Azt már megtapasztalta, hogy a szomszédja sosem evett a közös cseresznyéből, csak akkor nyúltak hozzá, ha már a földre került a gyümölcs.

Közben a kerítés emez oldalán is változott a hozzáállás a dologhoz. A gyökerek kivágásával egy teljesen új helyzet alakult ki, mármint, hogy jövőre biztosan nem lesz ott, az a sok vitára okot adó, egyébként gyönyörű cseresznyefa. Ő úgy gondolta, ha eddig nem is, most utoljára mégis megkóstolja a termését. Lám, a szomszéd már korábban megszedte a fát, pedig még nem is volt teljesen érett a gyümölcs, ő most már a fekete szemeket szedheti le. A felesége továbbra sem hagyott fel a fogyókúrával, és a lánya se engedett az álláspontjából, mármint a kukacokat illetően, ezért amikor leszedte az összes cseresznyét, egyedül látott hozzá, hogy elfogyassza. Magának is be nem vallottan, szerette a gyümölcsöket, és most ráadásul úgy tapasztalta, hogy ez a cseresznye, a közös cseresznyéjük, kifejezetten jóízű, finomabb, mint a bolti. Egészen különleges a zamata, és nagyon édes. Nemhiába, magánkertben termett.

Míg a cseresznyét ette, arra gondolt, hogy meg fog lepődni a szomszéd, ha látja, a fa – gyökerei egy részét az ő jóvoltából elvesztvén – fokról-fokra kiszárad, esetleg ki is dől, persze a másik irányba, és az se baj, ha netán épp a szomszéd fejére. Meg is érdemelné, a hosszú évek kiadós, értelmetlen vitái, a rengeteg huzavona után, az igazán nyomós ok nélkül kialakult, rossz szomszédi viszony miatt.

Este befalt a gyümölcsből, éjszaka rosszul lett, hányt, reggelre bekékült, görcsölt, megmerevedett, mire a mentők kijöttek, a szája széle egészen szederjes volt. Az asszony először csak korholta, aztán komolyan megijedt, látta már, nem egyszerű torkosságból fakadó gyomorrontásról van szó.

A nagy szaladgálásra, kiabálásra a szomszéd is megjelent a maga telkén, s a cseresznyefa mellől, ágaskodva próbált átlesni a másik oldalra, hogy megtudja, mi történhetett. Aztán jött az ötlet, többet lát, ha felkapaszkodik a fára, az ágak között meg se láthatják, hogy leskelődik.

A koronás ágak felé félúton volt, amikor a mentő szirénázva elindult a ház elől. A sziréna hangjára megremegett, de talán nem is ő, mintha a fa mozdult volna. Aztán csak hanyatt zuhant, s mivel a törzset nem engedte el, a fa maga alá gyűrte. A feje egy kőnek koppant, s a koponyaalapi sérülésből nem volt menekvés. Mialatt a szomszédot a mentőben megkísérelték – sikertelenül – újraéleszteni, kilehelte a lelkét ő is.

Egyiküket sem temették a cseresznyefa alá, bár a hely ott hamarosan, végleg felszabadult…

Kívánj valamit, ha mersz…

Harminc év nem kevés idő egy házasságban. Ilyen hosszú ideig együtt élni valakivel, akit egykor hőn kívántunk, imádtunk, és mi lett belőle mára? A test taszít, az érzelmek kihűltek, és hol van már az együttérzés, a megértés… Ez már mind a múlté.

Újsággal a kezében, olvasást mímelve, ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. A nejére gondolt, aki az évek során jellemében megváltozott, fizikai külsejében megcsúnyult. A valamikor gusztusosan molett nő rémítően elhízott, a haja megritkult, tokáján fekete bibircsók éktelenkedett, szigorúan összezárt vékony ajka fölött sötét pihék, kezdődő bajusz körvonalazódott.

Ez még csak hagyján, hiszen a külsőnk változásáért nem állhatunk jót, na de a természete! Elhízásával egy időben a szokásai is megváltoztak. Lelassult, lusta lett, már nem ügyelt annyira a háztartása tisztaságára. Hová lett a régi, pedáns nő? A szennyestartóból időről időre kibuggyant a sok belégyömöszölt piszkos holmi, és ő csak várt, várt, nem fűlött a foga hozzákezdeni a mosáshoz. Talpuk alatt roszogott a konyhakőre lehullott kenyérmorzsa, zsírtól ragacsos volt a tűzhely, ujjnyomoktól feketéllett a konyhaszekrény. A mosogatóból nem folyt le a víz, na de ki törődött vele? Majd csak veszi valaki a fáradságot, és ha nem tetszik neki, megcsináltatja. A hálóban egy idő után sosem ágyazott be, és még meg is magyarázta: széthányva jobban szellőzik az ágynemű. Az előszobában hetekig nem cserélte ki a kiégett villanyégőt, inkább bebotorkált a konyháig, és ott gyújtott villanyt.

Persze mondhatnák, hogy miért reklamál, hiszen ő is ott élt vele egy lakásban, miért nem csinált ő rendet, hívott szerelőt, cserélt égőt… de hát a kenyeret is meg kellett keresni. Valakinek el kellett szegődni, dolgozni, és megkeresni az életben maradáshoz szükséges pénzt. És ez ő volt, nem az asszony. Eladta magát bagóért. Egy hatalmas áruház raktárában kulizott, hetente hat napon át. Az árukat nem csak bevételezni, rendszeresen rakodni is kellett, munkaköréhez az adminisztráció mellett a fizikai munka is hozzátartozott.

Esténként holtfáradtan ért haza, és akkor már nem volt kedve semmihez, az asszonyhoz sem, hát miért fáradt volna a háztartás káoszának felszámolásával. Az asszony, mint egy nagy basa, egész nap otthon terpeszkedett, rég felhagyott a munkába járással, arra hivatkozván, neki ott van a háztartás minden gondja, baja. Pedig gyerekük se volt. Mert az legalább elfogadható hivatkozás lett volna, a gyerek gondja. Nem lett. Akartak, de nem sikerült. Talán a nőiessége csődje is hozzájárult ahhoz, hogy az asszony ennyire kifordult magából?! Nem érdekelte sem a külseje, a lompossága, sem az, hogy a férje szinte már nem is nyúl hozzá. Beletörődött, megszokta. Könnyebb volt így. Az élet meg csak hömpölygött tovább, ment a maga útján. Így teltek az évek, így jutottak el idáig.

Mivel az újságot már többször átlapozta, feltűnő lett volna, ha még tovább forgatja a lapokat, úgy gondolta, inkább lemegy, jár egyet az utcán, a kellemesen enyhe, augusztusi alkonyatban. Így túl az ötvenen, kutya nélkül, furcsa volt az egyedül baktató férfi. Mások párosával sétáltak, a derekabbja meg kocogott. De ő már ezt se bánta. A fő az volt, hogy ne legyen otthon, ne lássa a nagy lomha test jövés-menését maga körül.

Egy parkhoz ért. Beljebb sétált, és a szökőkút melletti padra letelepedett. Újra végiggondolta előbbi eszmefuttatását. Vitriolosan kritizálta az asszonyt. De hát amit gondol róla, az mind igaz. Ez a szomorú valóság. És ő? Nem akarta magát se fényezni. Tény, ami tény, ő is megöregedett. Lehet, hogy nem szép, egy fiatal nőnek talán nem akadna meg rajta a szeme, de egy hozzávaló középkorúnak, talán. Hiszen nem hízott el, még csak nem is kopaszodik. Persze őszül, de a bajusz férfiasabbá tette. És csendes. Nem veszekszik, még az ilyen asszonnyal se, akivel megverte az ég. Belenyugvó, béketűrő, rendben tartja magát, még főzni is tud, bár évek óta nem próbálta. Megette, amit az asszony főzött, és megette, amit ő főzött magának. Hiszen a társát ő választotta annak idején, a válást pedig sosem merte megpróbálni.

A szökőkút csobogó vizére meredt, és akkor a medence szélén észrevett egy kis zöld békát.

Ha most fiatal lennék, ami nem vagyok, és hinnék a mesékben, amikben nem hiszek, talán azt kívánnám, legyen nekem is egy békám, amit, ha megcsókolok, gyönyörűszép asszonnyá változik. Igaz, a mesében fordítva volt, a békából királyfi lett, na de miért ne kívánhatnék ilyet? Annyira csak nem vagyok tehetetlen, hogy még kívánni se merjek! Augusztus van, valahol biztosan lehullik éppen egy csillag, és kívánságok raja száll az ég felé. Ha én megcsókolhatnám ezt a kis békát, és átváltozna egy jó asszonnyá, az lenne ám a csoda!

Elmosolyodott, hogy lám, milyen gyerekes gondolatok jutnak az eszébe, a nagy, lelki nyomorúságtól. Még egy kicsit elidőzött, nézegette az egyre sötétülő, ibolyalila égboltot, de egy hulló meteort se látott. Na, ennyit a kívánságokról.

Lassan hazafelé indult. Az utca sötétebbnek tűnt a szokásosnál. Hirtelen egy nagy széllöket kiborította az egyensúlyából. Por vágódott a szemébe, s nagy csöppekben eső kezdett dobolni a járdán. Furcsának tűnt, hiszen nem is volt felhős az ég, és a csillagok is jól látszottak. Valami idegenszerű feszültség érződött a levegőben. Talán az én csodám érlelődik – gondolta.

Szinte felvillanyozódva nyomta le a lakásajtó kilincsét. Zárva volt, csöngetnie kellett. Türelmetlenül, a kelleténél kicsit erősebben nyomta a csengőt, annyira várta a csodát. Az ajtó kinyílt, és ott állt előtte egy… ember nagyságú béka. Óriás volt, kövér, mintha felfúvódott volna, nyakán nagy, fekete bibircsók látszott, és a szája fölött sötét bajusz körvonalazódott…

Képeslap a túlvilágról

El volt keseredve. Aznap minden balul ütött ki, bármihez fogott, semmi nem sikerült úgy, ahogy szerette volna.

Már a reggel rosszul kezdődött. A forralni odatett tej kifutott, az első buszt elszalasztotta, el is késett a munkahelyéről. Emiatt persze kioktatta a főnöke, aki pedig a lánya lehetett volna, az életkora szerint.

Délután a közértben már nem kapott friss kenyeret, és este, amikor a gyerekei kedvében járva, kedvencüket főzte, a sütőbe tett jénai tál tartalma kiborult, és csupa füst lett a konyha. A lánya pimaszul meg is jegyezte: inkább „főzött” volna vajas kenyeret, azt legalább nem lehet odaégetni.

Teljesen kimerültnek érezte magát, ésbár tudta, reggelre nem hagyhatja a konyha rendbetételét, ugyanis azzal a másnap rossz kezdetét garantálná –, valahogy nem fűlött a foga a mosogatáshoz. Szörnyű egy nap volt, és jobban belegondolva, nem csak ez a nap sikeredett pocsékra.

Az elmúlt napok során is számtalan sérelem érte. Kezdve azzal, hogy felmerült, a munkahelyén elbocsátások lesznek. Mivel a munkája nem volt pótolhatatlan, számítani lehetett arra, hogy esetleg őt is kiteszik. Ráadásul, még az egyik aktája is elkeveredett. Igaz, az ügyirat utóbb megkerült, de az eset arra a hétre megalapozta a rossz munkahelyi hangulatát.

És miről is szólt az azt megelőző hét? Akkor meg csúszott az anyag leadásának a határidejével. Önhibáján kívül, de mégis neki rótták fel a következményeket.

Mondhatni, nem csak az adott napja, de az egész hete, sőt, az elmúlt hetei, hónapjai sem voltak sikeresek. Sem a munkahelyén, sem otthon nem adódott számára olyan élmény, amiben örömét lelte, vagy csak átmenetileg is, kikapcsolódást, megkönnyebbülést hozott volna a számára.

Régebben, a hasonló pechsorozatok után, csak előidézte elhunyt férje emlékét, erősen rágondolt, ésbár nem volt hívő –, valamilyen formában még fohászkodott is hozzá, már ahogy egy templomba nem járó ember fohászkodni képes. Kérte, segítsen onnan fentről, bizonyára látja, hogy a két gyerekkel milyen bajban van. Adjon valamiféle ötletet, tanácsot, tegye őt erőssé, hogy kikászálódjon a nehéz helyzetből, hogy képes legyen megoldani az aktuális problémájukat.

Egy ideje azonban annyira letargikus állapotban volt, olyan fásulttá tették a mindennapok gondjai, hogy még erről is elfeledkezett. Persze, a férjére rendszeresen gondolt mostanában is, de kérni valahogy nem volt ereje.

A vacsora romjai fölött révedezve eszébe jutott, hogy korábban mindig túljutott a holtponton, ha erősen a férjére koncentrált, éstudva, hogy csupán önámítás, valamiféle szellemi játék, amit ő játszik néhai férjével –, ez tényleg szokott segíteni. Általában sikerült is tovább lépnie, újult erővel nekilátni a feladatteljesítésnek, eleget tenni a benne élő örökös megfelelési kényszernek.

Még a szemét is behunyta, mint a gyerekek, amikor valami igen nagyot akarnak kívánni, és magában félhangosan mormogva mondta el a szokásos fohászát: kérlek, segíts! Adj valami jelet, hogy odaföntről figyelsz ránk, itt maradt kis családodra. Kérlek, segíts! Ha tudom, hogy velünk vagy, én is erősebb leszek, és minden akadályt leküzdök…

Másnap a munkahelyén, dél körül felszóltak a portáról, hogy menjen le, keresik. Nem tudta, ki lehet, nem várt senkit, sem ügyfelet, sem ismerőst. Kíváncsian ment le a bejárathoz. Az anyja állt ott. Sütött egy kis pogácsát, még friss, gondolta, hoz belőle neki is, tudja, úgyis alig eszik a munkahelyén. Majd vigyen belőle haza, az unokáknak is.

Megköszönte, váltottak még néhány szót, aztán búcsúzni kellett. Sokáig nem maradhat el az irodából. Ha csak kilép onnan, rendszerint azonnal keresik. Az elmúlt napok pechszériáját nem szívesen folytatta volna, nem vágyott további negatív élményekre. Csókkal búcsúzott, s már indult is, amikor az anyja utána szólt: várj csak, valamit elfelejtettem odaadni. A ruhák rendezgetése közben találtam, gondoltam, behozom neked. Ezzel átnyújtott egy képeslapot.

A lap hátoldalán csupán néhány sor állt, amit még megismerkedésük kezdetén, úgy harminc évvel azelőtt, a később férjévé lett udvarlója írt: „Gondolatban mindig veled vagyok. Légy erős és vigyázz magadra, tudod, hogy nagyon szeretlek.”

A háncsszatyor

Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél. Számomra mesebeli laknak tűnt vakítóan fehérre meszelt kis vályogháza, a fecskefészekként hozzátapadó, de az én időmben már üresen álló istállóval, és a hasonlóképpen lakó nélküli disznóóllal. Az előbbiben lábasjószágot ugyan valóban nem tartott, ugyanakkor az egyik sarokban halomban álltak az ismeretlen, ezért a fantáziámat alaposan megmozgató holmik. Ezek persze többnyire egy gyermek számára érdektelen, régen használatos mezőgazdasági eszközök maradványai voltak, mellettük azonban ócska, háromlábú komód állt, fiókjaiban, alapos kutatást követően, elvétve megfakult fényképeket, iratokat lehetett találni. Törött dézsa társaságában rozsdás bádogkanna hevert, mellettük sokféle üvegportéka, közöttük csorba szélű, angyalkamintás bögrék, és végül kedvencem, a hatalmas, egyfülű háncsszatyor. Hogy miért éppen ez volt a kedvenc darabom? Hát először is, az oldalát díszítő, még mindig élénkpiros színű, selymes tapintású nagy pipacs, a beléfonódó, fodros szélű, kék búzavirág és a napsárga aranykalász miatt. A másik ok, amiért ezt a holmit annyira kedveltem, az volt, hogy Csurmi cica és hat kölyke éppen belefért – kipróbáltam –, így együtt megsétáltathattam volna az egész macskacsaládot. Persze ehhez meg kellett volna javíttatni a szatyrot, de dédi szerint, ilyesmivel akkoriban már senki nem foglalkozott a faluban.

Hogy miféle szatyor volt ez, hogyan került az istállónkba, és főként, hogy dédi miért is nem dobta ki a már hasznavehetetlen portékát, arra sokáig nem derült fény. Ragaszkodott hozzá, és kész.

Egy délután, dédivel kettesben voltunk otthon. Már elmosogattuk egyfogásos kis ebédünk edényeit, én serényen el is törölgettem, jobb dolgunk nem lévén, leültünk a konyha sarkába tolt lócára. Dédi kényelmesen, a nagy, vadászjelenetet ábrázoló szőttes falvédőnek támasztotta a hátát, én meg mellé fészkelődtem. Odakinn nyári, langy eső szemerkélt csendesen, jó volt hallgatni, de még jobb lett volna, ha dédi mesél. Kérésemre, furcsa mód, nem a szokásos választ adta, hogy „dolgom van, te lány, nem látod?”-, hanem egyszeriben csak elkezdte a történetet.

Tudom, mindig is izgatott téged, hogyan került ez az öreg, poros háncsszatyor az istállóba. Hát most elmesélem.

Hol volt, hol nem volt…élt egyszer egy öreg ember, meg az öreg felesége, egy kis alföldi faluban. Talán nem is voltak még annyira idősek, amikor mindez történt, de számodra bizonyára annak tűntek volna, hiszen te öregnek tartod a szüleidet is, pedig még alig vannak túl a harmincon. No hát, a házaspárnak négy lánya volt, akiknek az eltartásáért, de főként a későbbi kistafírozásáért, nagyon sokat kellett fáradniuk. Kijártak a földekre kapálni, a mezőre kaszálni, amellett művelték a saját konyhakertjüket, lábasjószágot tartottak az istállóban, na meg baromfit is jócskán, a ház körül.

Amikor már tudott volt, hogy a három idősebb lány hamarosan kiröpül a házból, vagyis férjhez mennek, az öregember további pénzkereset után nézett. Kitalálta, hogy háncsszatyrokat fog fonni, legénykorában már csinált ilyesmit, és azzal hoz még pár garast a házhoz. Gyönyörű szatyrokat készített, öröm volt rájuk nézni! Festett háncsból művészi mintákat font a szatyrok oldalára, mindenféle mezei szépséget, pipacsot, búzavirágot, aranykalászt, rózsaszínű bükkönyt, nagy, fehér margarétát. Vitték a falubeliek a szatyrokat, mint a cukrot, de még a városi népek is megvették, ha eladásra kínálta azokat egy-egy nagypiaci napon.

Amikor a három nagyobb lány, férjes asszonyként elhagyta a szülői házat, mindegyik kapott egy szépen díszített, nagy szatyrot, tele gyümölccsel, zöldséggel, kopasztott tyúkkal, libával, friss tojással, tejföllel megpakoltan. Apjuk azzal a kívánsággal bocsátotta őket útjukra, hogy „a szatyrokból sose fogyjon ki a sok jó”.

A lányok ezt persze úgy értették, hogy gyakran hazajártak, hozták az üres szatyrokat, és a szülői háznál megtöltötték azokat minden „földi jóval”.

Aztán egy idő múlva, úgy a szatyrok, mind a lányok, elmaradtak. Családjukkal messze költöztek, az ország más-más részeibe, s már haláleset is történt a rokonságban. Mikorra a legkisebb lány is elhagyta a szülői házat, már az öregember sem élt.

Az asszony egyedül maradt. A legkisebb lányát szerette tán a legjobban, hiszen az lakott velük a legtovább, s nagyon bízott abban, hogy ő gyakran látogatja majd magányban élő öreg szülőjét. Ez a lánya még nem is volt férjnél, csak a munkája miatt költözött be a városba.

Telt, múlt az idő, de a lány csak nem jelentkezett. A falubeliekkel többször üzent haza, hogy jól megy a sora, de sokat dolgozik, ezért nem ér rá látogatni az anyját. A címét se tudatta. Az asszony lassan beletörődött, hogy teljesen magára maradt. Már nem járt ki a földekre kapálni, de még ugyanolyan gonddal művelte kis konyhakertjét, mint korábban, és bár tehenet, disznót nem tartott, pár csirke kapirgált azért az udvaron. Valahogy megélt.

Eltelt jó másfél év, amikor váratlanul betoppant a legkisebb lány. És láss csodát, ő színültig teletömve hozta haza a háncsszatyrot! Nem hiába ő volt az anyja kedvence, ki is tett magáért. Első ízben érkezett haza nem üresen, hanem teli hassal a nagy szatyor.

Volt ám öröm! Az öregasszony alig bírt magával. Sürgött-forgott, azt sem tudta, mivel kényeztesse a drága vendéget. Ígérte, hogy a féltve őrzött szemes kávéból azonnal készít egy jó feketét, de elvárja, hogy ott is ebédeljen. Szaladgál még néhány szaftos csibefalat az udvaron.

A lány zavartan viselkedett, ami betudható volt annak is, rég nem látták egymást, s ebben ő volt a ludas. De a széken is csak izgett-mozgott, folyton a nagy szatyor felé lesett. Előbb-utóbb az anyjának is feltűnt. Talán valami ajándékot tartogat a számára? Hát akkor vegye már elő!

Ekkor a szatyorban valami mozogni kezdett, majd nyüszögő hang hallatszott. Az asszony nem bírta tovább. Odaugrott, és lekapta a szatyor tetejéről a ritka szövésű, fehér kendőt. Egy ébredező, ásítozó, pufók csecsemő nézett vissza rá. Csak bámulta meredten, szemét fogva tartotta a rózsás gyermekarc, és amikor annak foghíjas szája mosolyra húzódott, önkéntelenül ő is elmosolyodott.

A lánya közben már egy ideje magyarázott valamit, vagy tán szabadkozott, nem értette, hogy mit mond, nem is igazán hallotta. Végre megértette. A lányának volt valakije a városban, aki először fűt-fát, házasságot ígért, majd mire a gyermek megérkezett, már el is hagyta, azóta se látta. Most megint van körülötte egy férfi, megbízható, jól szituált, külföldre akar menni dolgozni, őt is magával vinné, de persze, gyerek nélkül. A gyerek nem kell, a gyerek akadály.

Talán később, majd meglátja, talán a férfi is elfogadja egyszer, de most még nem, semmiképpen. Kérte az anyját, hogy hadd maradjon a kicsi, csak egy darabig, amíg minden elrendeződik. A pénzt persze küldeni fogja a megélhetésükre, ezt bizton ígéri, higgyen neki, segítsen rajta.

Mit tehetett volna? Mire igazából felfogta, mi történt, a lánya már el is ment. Még a kávéját se itta meg.

Kicsi lányom – mondta. Én egyetlen, legkisebb lányom. Kicsi lelkecském. Hát itt maradtunk mi ketten, egymásnak. Fát rakott a tűzre, hogy bemelegedjen a konyha, s a letarolt asztalra a sifonérból elővett tiszta, lenvászon törölközőt terített. Még az ő kelengyéjéből valót. Tisztát, hófehéret.

A baba egyre nyűgösebb lett, tudta, tisztába kell tennie. Talán éhes is. A nagy szatyorból babaholmik kerültek elő, meg iratok. Azokba bele sem nézett. Mit akarjon tudni. Amit tudnia kell, azt már úgyis tudja. Itt van egy kisleány, és az ő gondjaira van bízva. Talán örökre. Ahogy bontogatta a kis ruhákat, egyre csak becézte. Kicsi tündérkém, galambocskám, de jó is, hogy itt vagy! Olyan régen nem volt már kisleány ebben a házban! Csak egy pillanatra merült fel benne a kétely, hogy képes-e ő még, túl az ötvenen, egy csecsemőt ellátni, kisgyereket nevelni?! Egyedül… Megoldom, meg kell lennie. Ő lesz az ötödik leányom – gondolta.

Aztán már csak a kicsire koncentrált. Amint előbukkant a csöppnyi ruhátlan gyermektest, hirtelen langyos vízpermet érte szorgoskodó kézfejét. A megdöbbenéstől hangosan felkiáltott: Hiszen ez fiú! A becézgetés abbamaradt, mert csak nem szólíthat egy kislegényt tündérkémnek. A lelkecském még csak elmegy, végtére is lelke mindenkinek van. Vajon volt-e a te anyádnak is, hogy képes volt téged itt hagyni, eldobni magától?!

Most már kíváncsi volt az iratokra is. Az rendjén van, hogy a vezetékneve Köszörűs, hiszen ez az ő családnevük, a kicsit nem vette a nevére az apja. Az tán nem is tudja, hogy fia született. Na, de a keresztneve. És ekkor érte a második meglepetés: Mátyás, Mátyásnak hívják! Épp úgy, mint az öregemet! Még egy Köszörűs Mátyás a családban. Újra van családfő!

Ezután már simán ment minden. Az öregasszony többet dolgozott, de ellátta a kicsit is. Az volt az ő szabadsága, pihenése, kikapcsolódása. Volt kivel foglalkoznia, újra volt valakije.

Eleinte a lánya még küldte a megígért pénzt, kisebb-nagyobb összegeket, valami flancos, külföldi címről, de azután elmaradtak ezek a küldemények. Ekkor eszébe jutott, hogy talán próbálkoznia kellene a háncsszatyor készítéssel, de nem érzett magában elég készséget, elég ügyességet hozzá. Így kitalálta, felajánlkozik, hogy rendszeresen takarítja az iskolát, tisztán és rendben tartja a tantermeket, de még a tanító házában is vállal takarítást, szerény fizetségért.

Valahogy megéltek. A tipegő Matyi még két kézzel cipelte az öreg sparhelthez az egy szem tűzrevaló fahasábot, a kisdiák Mátyáska azonban már összeszedte az eltojt tyúkok tojásait, a fák lehullott gyümölcsét, etette a csirkéket, ellátta a kutyát, macskát, söpörte az udvart, leverte a fáról a diót, és kézre volt minden házimunkánál.

Mátyás már bejárt a városba, mert ott tanult tovább, otthon azonban, és ehhez ragaszkodott, kizárólag ő hasíthatta a tűzrevalót, ő ásta fel a kertet, kapálta a krumplit, húzta a vizet a kútból. El is kellett a segítség, hiszen a mama már hetven felé járt.

A fiú anyjáról vagy tíz éve nem volt semmi hírük. Már nem is hiányzott. Kezdték elfelejteni. Jól megvoltak ők így, ketten. Iskoláit elvégezvén, Mátyás a városban kapott állást. Jó állást. Aztán került mellé egy kislány is, akit nemsokára menyasszonyaként emlegetett. Be akart költözni a városba, családot alapítani. Az öregasszony nem akadályozhatta, de nem is tette volna. Szerette annyira, hogy jót akarjon neki.

Amikor Mátyás legutolsó holmiját is összepakolta, hogy a városi lakásba vigye, a mama a kezébe nyomta a nagy, pipacsos háncsszatyrot. Tele volt az mindenfélével, ami még a ház körül fellelhető volt. Gyümölcs, zöldféle, tojás, pucolt kacsa, tejföl… amint az szokás volt mindig, amikor egy ifjú embert a szülői házból útjára bocsátottak. A fiú egészen meghatódott. Mama, én jövök majd gyakran, nem hagylak magadra – ígérte. A mama csak rábólintott: jól van, édes fiam.

Mátyás azt ígérte, legkésőbb egy hónap múlva meglátogatja. A mama hitte is, meg nem is. Nehezen várta, hogy leteljen a hónap. A fiú ugyan üzengetett közben, hogy jól van, szépül a lakásuk, az új állásban is megállja a helyét, minden kedvezően alakul, de sok a munka, még nem jöhet.

Aztán letelt a hónap. Épp vasárnap volt, amikor Burkus jelezte, hogy a kapun benyitott valaki. Ismerős lehetett, mert örömteli volt a nyüszítés, nem mérges, haragos ugatás fogadta a hívatlan látogatót. Ugye már nem is vártál, mama? – bukkant fel a konyhaajtóban a kedves fej, majd mellette egy másik, egy szelíd, szőketincsű leányarc.

Megjöttünk. A belépők két fülénél fogva, együtt cipelték az ismerős, nagy háncsszatyrot. Tele volt. A fiatalok, a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után, leültek az asztal mellé. Valahogy mind a ketten, olyan elfogódottak voltak. Az öregasszony ámulatból örömbe esett, majd sürögni-forogni kezdett a kedves vendégek körül. Azt azonban a nagy kapkodás közben is észrevette – nem volt még annyira öreg, hogy ne legyen szemfüles –, amint a fiatalok gyakran a szatyor felé pislogtak. A szívébe egyszeriben rémület költözött. Ugye nem, ne add istenem! Én már végtelenül öreg vagyok, én már nem tudok több gyermeket felnevelni!

A szatyorból ekkor nyüszögés hallatszott, majd nagyot rándulva, felborult. Mátyás rémülten kapott utána, le is szakította az egyik öreg fület, mégsem tudta megakadályozni, hogy a szatyor tartalma ki ne boruljon. Ki is borult, el is szaladt, egyenesen be a sparhelt alá, és onnan kiabálta világgá, hogy: uí, uí,….A szatyorból azután óriási piros, városi alma, narancs gurult még ki, és egy cukrászsüteményes doboz is majdnem szétesett, de ezt még idejében meg tudták akadályozni. Az ijedelmet nevetés váltotta fel. Hát az ajándékunknak sikerült lelepleznie magát – mondta Mátyás. Még soká lesz karácsony, addig a mama felnevelheti ezt a neveletlen kis jószágot, legalább lesz lakója a disznóólnak. Majd segítünk levágni, de ez a malac csakis egyedül a mamáé, hogy jövőre több hús legyen a háznál, és a rántottába is jusson házi sonka.

A kis közjáték után, csak eddegéltek, beszélgettek. A szatyor végleg a háznál maradt, mert a szakadt fület nem tudták megcsináltatni. Először a kamrába, majd a megüresedett istállóba került, a többi hasznavehetetlen, de kedves emléket idéző holmi közé.

Csupán egy szatyor maradt meg a múltból, az az egyetlen egy, amelyik két ízben is valami igazán „jót” hozott a házhoz…

A mese első hallásra is nagyon tetszett, de igazán csak később értettem meg, hogy annak főszereplői dédszüleim, mellékszereplői pedig a ritkán látott Köszörűs nagynénik, kisfiú apám, angyalarcú anyám, és csak hallomásból ismert nagyanyám voltak.

A félfülű háncsszatyor, a dédi halála óta, városi lakásunk kamrájában áll. Néha leporolom, néha azonban csak a pillantásommal simogatom végig, az is jólesik.