Bearanyozva

A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.

Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a – változatosság kedvéért lejtős – kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.

A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.

Aki szereti a természetet, csupán azért nem mondhatja, hogy ez a legszebb évszak, mivel mindegyik szép. Önmagáért szép. A mindent zöldbe borító tavasz, a ragyogóan tarka, színpompás nyár, és – ugorjunk egyet – a kristálycsillogású, jégleheletű tél. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból az őszt, mert annak kénytelen vagyok mégis hosszabb tirádát szentelni.

Amint azt ezen a reggelen is megtapasztalhattam, egy csapásra gazdaggá lett a táj, aranyba borult a világ. A legmeghatározóbb színe az ősznek valóban az arany. De mit is beszélek? A nemesfém csupán gyenge utánzata annak, amilyen pompázatos színekkel az ősz képes elkápráztatni. Csak sárgából többfélét vonultat fel a lombok színkavalkádja! Napsárgát, a hajnal pírjával beoltva, óaranyat, azután a barnának és a vörösnek minden árnyalatát felkente palettájáról ez a rafinált, öreg festőművész, a Természet.

Tobzódnak a színek, a mogyoróbarna, az őz s a kávé sötétjétől, az égőpiroson, s a rőtvörösön át, vissza, egészen az eredeti alapszínig, a zöldig. És ami a legcsodálatosabb, hogy nem csak a lombkorona öltött tarka ruhát, de jobban szemügyre véve, egy-egy tenyeres levélen belül is váltakoznak a színek, sőt olykor egyes levélkék is megosztva színeződtek. Mintha alkotójuk csak próbálgatta volna, melyik közülük a legszebb, ezért ebből, meg abból a festékből is felkent egy ecsetvonásnyit.

Nem tudom levenni szemem az elsuhanó tájról. Mikor történt mindez? Tán éjszaka, titokban dolgozott a nagy Természetmester?

A fákon még ezernyi levél, de ugyanannyi borítja lábuknál már a földet is. Jó lenne belegyalogolni, feldobni egy maréknyi aranyat, és aláállni, mint a mesében a szegény lány, aki jutalmul kapta az aranyesőt.

A jármű szelet vet, s amerre elhalad, a forgószél megpörgeti, levegőbe emeli a pihekönnyűvé vált, száraz faleveleket. Az aranytallérok lebegnek, majd visszahullanak a földre, vastagítva a taposni vágyott, puha avartakarót.

Szép vagy, ősz! A békés, mesébe illő táj látványa annyira elandalított, már majdnem azt kívántam, bár maradna örökre így minden, változatlanul.

De hová is lenne akkor a ragyogóan fehér, téli világ? Mivé lennénk, ha tavasszal nem bontanának rügyet a fák, a bokrok, s nyáron elmaradna a tökéletes kibontakozás, a gazdag, pompás, virággal felcicomázott, gyümölccsel dúsított táj?

Szép vagy ősz, gyönyörű. Mégis, pár hónap múltán örömmel vegyes szomorúsággal búcsúzom majd tőled. És jöhet a következő felvonás, amikor is a nagy öreg, a Természet ismét elvarázsol egy újabb remekével, melynek címe Téli táj.

Bearanyozva
Tagged on: