Az LXXX-es mozgalom

 Az Erzsébet-napon tartott, jó hangulatú összejövetelen pattant ki az ötlet valamelyik töltöttgalamb alkatú, harmincas asszonyka fejéből, hogy fogjanak össze, és – a mostanság oly népszerű fanklubokhoz hasonlóan – hozzanak létre ők is egyet. Viccesen nevezhetnék akár LXXX-es mozgalomnak is, kiindulva abból, hogy az alapítók többségének a ruhamérete L-es, a koruk meg átlagban harminc, amire a három X-szel lehetne utalni.

Az LXXX-es klubba elsősorban duci, fogyni vágyó hölgyeket vártak. Az elhatározást tett követte, így haladéktalanul hozzá is fogtak a tagok toborzásához.

Folyosói beszélgetések, magántermészetű pletykálások alkalmával, újra és újra szóba került a kitűzött cél, és a szervezők nagy elánnal verbuválták a klubba a jelentkezőket.

Hamarosan össze is jött egy tizenöt főből álló csoport, akik az alakuló ülésen lefektették az – menetközben kissé fellazított – alapszabályokat: végül is, bárki tagja lehet a klubnak, életkortól függetlenül, amennyiben megfelel annak a kikötésnek, hogy duci, de legalább is, kövérkés a testalkata, és vállalja, hogy határos időn belül, valamicskét feltétlenül lead a súlyából.

Az első összejöveteleket munkaadó cégük kis tárgyalójában tartották délutánonként, majd a találkozások színhelyét áttették egy nem túl felkapott körúti kávézóba, ahol halk, kellemes zeneszó mellett, remekül lehetett cseverészni, eszmét és fogyókúrás tippeket cserélni.

Kávézás közben nevetgéltek, kacarásztak, bár valaki megjegyezte, csínján a jókedvvel, mert – állítólag – a nevetés hizlal. Mire egy másik asszonyka pajzánul közbeszólt:

– Táncolnunk kellene, mert az meg – úgy mondják – fogyaszt.

– De hát egyetlen férfi sincs a tagság soraiban! – tromfolt rá az előző nő.

– Hát szervezzünk be férfiakat is, azt nem tiltja az alapszabályunk!

A javaslatot közfelkiáltással, egyhangúlag elfogadták.

Na, de hogyan tovább?!

Első lépésként, a felhívást kifüggesztették a vállalati faliújságra, aztán megköröztették belső közleményként, végül valaki még a vállalati lapba is beszerkesztette.

Az újságot a klubtagok cégen belül, széles körben terjesztették, de volt, aki haza is vitte a családnak.

Az egyik alapító tag – épp náluk vendégeskedő – nagyapjának így jutott a kezébe a hirdetmény. Leszűrte belőle a lényeget, mármint, hogy testesebb férfiakat toboroznak egy klubba, akik táncolni is hajlandók. Látta azt is, az összejövetelek színhelye egy kellemes, zenés kávéház. A hír felvillanyozta, ezért továbbadta azt a barátainak, jó ismerőseinek…

Elérkezett a soron következő összejövetel időpontja.

Az eddig nagyszájú, súlyfeleslegük miatt időnként magukat is kifigurázó, másokon élcelődő asszonyok és lányok nagy kíváncsisággal várták, mi lesz a felhívásuk eredménye, jönnek-e, belépnek-e a klubjukba táncos kedvű férfiak?!

Már egészen ellaposodott a hangulat, amiért jó fél óra múlva se érkezett senki, akinek feltett szándéka lett volna csatlakozni hozzájuk. A zene éppen szünetelt, amikor kisebb csoport élén, a pincért látták közeledni az asztalukhoz.

– Elnézést hölgyeim, netán önök az LXXX-es mozgalom tagjai? Csak azért kérdem, mert egyedül önök ülnek itt többedmagukkal egy asztal körül. Ha eltaláltam, akkor az urak önöket keresik – ezzel félreállt az útból, és a mögötte sorakozó öt-hat öregúrra mutatott, kik között a hatvanévestől egészen az aggastyánig, szinte minden éltesebb évjárat képviseltette magát.

Az asszonyok megszeppent csendben ültek. Ők nem erre gondoltak. Legalább is, nem erre a korosztályra.

A hölgykoszorú egyik tagja végül vette magának a bátorságot, és rákérdezett:

– Uraim, már elnézést, honnan vették az ötletet, hogy a klubunkhoz csatlakozzanak?

Mire előlépett egy, magát az öregurak szószólójának – önhatalmúlag – kinevező aggastyán, és azt mondta: testesek vagyunk, és bár fogyni nem áll szándékunkban, táncolni mindnyájan nagyon szeretünk. És asszonyom, önök hirdették meg, hogy a klubjukba LXXX-es, vagyis nyolcvan körüli urakat várnak… Vagy félreértettünk volna valamit?

Az LXXX-es mozgalom
Tagged on: