Az anya

Az egyszeri gyermek világgá ment. Sokáig odavolt a nagyvilágban, ám egyszer csak hazatért, s kéréssel fordult az anyjához: anyám, nem látok elég tisztán és élesen. A dolgok mélyére akarok látni, s azt is, amit a sorok közé rejtve írtak, de képtelen vagyok rá. Látnom kellene, mi van a zárt ajtók mögött, s a magas falak mit takarnak előlem. Értelmezhetetlen, áthatolhatatlan számomra a sötétség…

És az anya odaadta a látását, szeme világát a gyermekének, hogy az jobban lásson, ő pedig azontúl vakon, fehér bottal a kezében, tapogatózva élt.

A gyermek eltávozott, de most nem volt olyan sokáig távol. Amikor a szülői házhoz visszatért, újabb kéréssel állt elő: anyám, nem hallom, mi van a sok mondandó mögött, mit rejt a csend, mi az, amit nem mondanak ki, s azt is tudni szeretném, mit titkolnak előlem. A szél szerteviszi a hangokat, amelyek a fülemben nem állnak össze tartalommá, nem hallom azt sem, amiről pedig feltétlenül tudnom kellene…

Az anya nekiadta a hallását, s azontúl süketen élt.

Váratlanul a gyermek ismét hazaérkezett, s azzal a kéréssel hozakodott elő: anyám, nem jutok el mindenhová, ahol pedig mindenképpen ott kellene lennem. Számtalan út áll előttem, melyre nem léphetek, kicsik a lépteim, fogytán a lendületem. Bejáratlan előttem tágas e világ, de én kíváncsi vagyok rá, mert még rengeteg helyen nem jártam…

És az anya odaadta a lábait. Ezután csak egy helyben ült, mozdulni nem tudott …és a világ nem jött el hozzá.

Kis idő múltán, megint kopogtatott nála a gyermek: anyám, nem értek szót a világgal, erőtlen a hangom. Sok mindenkit meg kellene szólítanom, hogy minél többen hallják a mondandómat, figyeljenek rám, és komolyan vegyenek…

Az anya ekkor kitépte a saját nyelvét, hogy a gyermekének adja.

És eljött az idő, amikor a gyermek félve, de újra kérni jött az anyjához: anyám, már sokat elértem azzal, amit adtál, de még nem mindent. Rövid a karom, kicsi a tenyerem, a kezem nem ér el mindenhová. Többet akarok markolni a világból, megfogni mindazt, ami az enyém lehet, ami nekem jár…

Az anya erre odaadta a karjait is.

A gyermek soha többé nem jött.

Az anya ettől kezdve vakon és süketen, némán, láb és kéz nélkül élt. Nem maradt semmije, csupán az agya létezett, melyben a gondolatok folyton-folyvást akörül forogtak ‒ mert nem tudta semmiképpen megérteni ‒, hogy a gyermeknek csak egyvalami nem kellett: az anyja szíve, mely csordultig volt szeretettel, és csak arra várt, hogy egyszer szükség legyen rá, és azt is odaadhassa…

Az anya
Tagged on: