Holdvilág

A lenvirág kékségű ég ibolyaszínűre fordult, majd mélyfekete lepel borult a tájra. A jellegtelen, fehér korong feltornázta magát az ég közepére, egyre feljebb és feljebb, hogy elfoglalja szokásos helyét, s ragyoghasson, de olyan áthatóan, hogy a szomszédos csillagok fénye csak sápadt utánzatnak tetsszen mellette….

Egy krumplival megrakott szekér kocogott az úton. Gazdája a két sovány ökörrel hazafelé igyekezett. A krumpli drága kincs, és bár munka közben rájuk esteledett, szekérre rakodták. Haza kell vinni, a földön, a puszta ég alatt nem maradhat. Reggelre lába kelne, s oda lenne az egész téli élelem. Ekkor az égen felragyogott a hold, és olyan erővel sütött, hogy végig bevilágította a szekér előtt az utat. Milyen szerencse, hogy holdtölte van ‒ gondolta a gazda.

Ezalatt egy szegény paraszt és a kisfia ráerősítették a targoncára az utolsó rőzseköteget is, s az apa körbekémlelt. Csak most el ne kapjon bennünket az erdőkerülő, mert akkor lesz nemulass! Elveszi a nehezen összegyűjtött fánkat, nem tudunk főzni, fagyoskodhatunk majd a télen. Óvatosan, lassan közelítették meg az erdő szélét. Bárcsak ne sütne a hold, bárcsak koromsötét lenne, nem kellene tartanunk attól, hogy észrevesznek! A hold, meghallva az apa fohászát, vastag felhőpárnát húzott az arca elé, s eltűnt mögötte, mintha csak bújócskázna. A rőzsegyűjtők viskója a közelben volt, az átmeneti sötétség leple alatt szerencsésen hazaértek.

Amikor a hold eltolta maga elől a felhőt, ragyogó tekintetét egy megkapó jelenet vonta magára. Az almáskert ‒ háztól távolabbi, alsó végén ‒ egy hevenyészve összetákolt padon, fiatal pár üldögélt. A fiú kereste, de nem lelte a megfelelő szavakat. Valami nagyon szépet szeretett volna mondani a kedvesének. Olyan szép vagy, mint a, mint a… ‒ ekkor felnézett az égre ‒ …mint a ragyogó hold! A lány szelíden a fiú vállára hajtotta a fejét. Hang nem esett közöttük. Érlelődött az első csók, de szemérmesek voltak mind a ketten, ezért hát a hold hátat fordított nekik, s feljebb kúszott, hogy egy hatalmas lombkorona teteje éppen eltakarja őt.

A folyóhoz sietve közeledett egy férfi. Valami elől menekült tán, vagy csak a szeretteit kívánta minél előbb karjába ölelni, ki tudja? A révésznek nem akaródzott, de aztán mégis ráállt, hogy átvigye a túlsó partra. Beszálltak a csónakba. A hold éppen akkor bukkant ki a lombok közül, s ezüsthidat vert a folyón át. A csónak halkan, nyílegyenesen siklott a kivilágított úton, s partot érvén ugyanolyan zajtalanul úszott vissza az innenső oldalra.

Egy szegényes berendezésű, komor hangulatú szobában ketten virrasztottak egy kiságy mellett, melyben páréves fiúcska vívta magányos harcát a magas láz és a súlyos kór ellen. Az anya fáradt kezét az apa karjára tette. Pihenned kell ‒ mondta. Holnap munkába mész. Ha elveszíted a munkád, elvész a kenyerünk is. Elég úgyis a magunk baja. Az apa lassan kisomfordált a szobából. Szégyellte magát, hogy ő, az erős férfi pihenni tér, az asszony pedig tovább virraszt. A hold ekkor éppen az ablak elé ért, és erős fényével bevilágította a szobát. A kisgyermek az erős fénytől felriadt, akaratlanul is könnyek gördültek alá a szeméből. Függöny nem volt az ablakon, nem telt rá. A hold ránézett a sápadt kis arcra, melyet az ő fénye még fehérebbé fakított, aztán megszánta az alvót, s fényét visszafogva, gyorsan tovaúszott.

Ahogy gyenge fénye mellett, tovább pásztázta az alant elterülő, csendesen lélegző tájat, az egyik tanya kerítésénél mozgást észlelt. Két alak valami rosszban sántikált. Az egyik bakot tartott a társának, mire az átlendült az amúgy sem túl magas sövénykerítésen. Az udvaron, kihasználva a félhomályt, az ólak felé osont. Kisvártatva újra feltűnt, hátán duzzadó zsákot cipelt. Már épp elérte a kerítést, amikor a kitisztuló erős holdfény, felriasztotta az alvó háziakat. A gazda feltápászkodott, az ablakhoz ment, s az olcsó gyolcsból varrt függönyt odébb húzta. Ekkor a vakító fényben észrevette az idegent a ház udvarán. Azonnal átlátta, mi történik. Mezítláb rohant az udvarra, közben csak a seprűt kapta a kezébe. Kiabálására a tolvaj eldobta a zsákot, s a földön kisebb-nagyobb rikácsoló szárnyasok keltek lábra és szárnyra. A tolvaj elszelelt, de legalább kár nem esett.

A reggelbe hajló szürkületben már nem kellett a fény. A szekér hazatalált, rőzseláng mellett melegedett a család, a lány nem tudott aludni, mert az első csókon járt az esze. A révész és utasa révbe értek, a kis beteg kialudva magát a gyógyulás útjára lépett. A gazda hálát adott a holdnak, amely leleplezte a tolvajt.

A hold eközben égi pályája végéhez ért, reggelre egészen megfakult, elerőtlenedett. Az ismét jellegtelen, fehér korong aztán egész nap gyűjtötte az erőt, hogy estére fénye teljében ragyoghasson, de tudjon elhalványulni is, ha kell…

Tréfi

Mindenki tudta, hogy a bolyban nincs nagyobb tréfagyáros a kicsi hangyánál.

Tréfi, mert társai csak így nevezték, ha kellett, ha nem, folyton viccelt. Munka közben, meg azután is, megnevettette a többieket, rímeket faragott, tréfákat gyártott, többnyire persze nem a maga, hanem a mások rovására.

A munkában sosem járt az élen, a többiek azonban, cserébe a sok jó viccért, általában elnézték neki. Nem lehetett rá haragudni, hiszen állandóan vidám volt, mindenkire rámosolygott, két kicsi csápja folyton rezgett a visszatartott nevetéstől, és még a szeme se állt jól a huncutnak.

Egy napon azonban csúnya tréfát eszelt ki, csak hogy a munka alól kihúzza magát. Aznap olyan kedve volt, sőt, olyan jó kedve volt, hogy azt semmiképpen nem akarta nehéz cipekedéssel, gyaloglással, munkával elrontani.

Mikor hangyatársai zsinóralakban a boly felé meneteltek, hátukon egy-egy téli élelemnek szánt maggal, levéldarabkával, ő váratlanul kiállt a sorból, és az őt követő kis hangyát, Szorgoskát is megállította.

Egy kis szívességet kérnék tőled ‒ kezdte nagy fondorlatosan.

Ugyan mit? ‒ kérdezte gyanútlanul a dolgos hangyácska.

Tudod ‒ folytatta Tréfi ‒, nekem most fontosabb dolgom lenne az élelem szállításánál. Rímeket kellene faragnom a következő nagy, versben előadott tréfámhoz.

És az nagyon fárasztó munka, az a „rímfaragás”? ‒ kérdezte Szorgoska.

Hát bizony, az nagy munka, hatalmas feladat ‒ válaszolta Tréfi. Ezért is lenne szükségem a segítségedre. Te jó erőben lévő, széles hátú, dolgos csapattársam vagy, neked meg se kottyanna, ha egy mag helyett kettőt vennél a válladra. Meg aztán már nincs is olyan messze a boly, nem kellene sokáig cipelned a kettős terhet.

Szorgoska nem volt híres a nagy eszéről, ezért nem sokáig gondolkodott. Ha már Tréfinek fontosabb feladata van, az a fránya „rímfaragás”, akkor bizony ő nem lesz rest, és segít neki. Nehogy már azt mondják, hogy nincs benne csapatszellem, sőt, ha nem vállalja a feladatot, még az is kiderülhet, hogy nem is olyan erős és széles hátú, mint amilyennek Tréfi tartja őt.

A búzaszem gazdát, illetve hátat cserélt, és a kis hordár most már a kettős terhet kezdte el vonszolni a boly irányába.

Tréfi, jó szokása szerint, nevetett egyet, vidáman kiállt a sorból, félrehúzódott egy bokor alá, és hanyatt fekve várta, hogy elvonuljon a dolgos hangyasereg.

A hűs árnyékban olyan jól érezte magát, hogy váratlanul elaludt. Furcsa álmot látott.

Leesett a hó, dideregtek az ágak, a hangyák a jó meleg bolyba húzódtak, őt azonban nem engedték be.

A bolyt őrző kapus a következő szavakkal utasította el: te csak maradj odakinn. A rímeidből faragj magadnak házat, tréfából rakjál tüzet, nevess a vicceiden, míg csak fel nem melegedsz, és akkor majd vidáman áttelelsz.

Az álom olyan rémisztőnek tűnt, hogy nagyot csuklott, és azonnal felébredt.

Hogy hogyan élte volna túl a zord hideget, nem is akarta megtudni.

Kilesett a bokor alól, s látta, ha siet, a hosszan kígyózó hangyasor végét még eléri. Nyaka közé szedte a lábát, és cseppet se mosolyogva, de annál lelkesebben, leelőzött mindenkit, mígnem utolérte a dupla magteherrel küszködő Szorgoskát.

‒ Add csak vissza az én búzaszememet, most már viszem majd magam.

‒ De ügyes vagy! Ilyen hamar kifaragtad azokat a nehéz rímeket? ‒ kérdezte csodálkozva Szorgoska.

‒ Csak elkezdtem, de majd később, munka után folytatom ‒ felelte Tréfi, most az egyszer nem mosolyogva, hanem teljes komolysággal. Ja, és köszönöm a segítségedet, alkalomadtán viszonzom is ‒ mondta, majd régi énjét nem meghazudtolva, mosolyogva visszaállt társai, a szorgosan cipekedő hangyák közé.

A medveasszony

Már egy évtizede magányosan élt az erdőben, de nem szenvedett tőle. Az ő választása volt, senki másé, hogy különvált a közösségtől, kivonta magát a település életéből. Erdész volt, a természetes lét szerelmese, de különösen az erdőt szerette, minden teremtményével együtt.

Naponta tizenöt-húsz kilométert is megtett, fáradhatatlanul rótta az erdei ösvényeket, félévente elkoptatott egy bakancsot. Minden alkalommal ellátogatott a kihelyezett etetőkhöz, feltöltötte azokat, az orvvadászok csapdáit sorra felszedte, tönkretette, ha útjába sérült állat került, hazavitte, ápolta, majd szabadon engedte.

Szerették az állatok, nem féltek tőle, nagyon tudott bánni velük. Így járt vissza másnaponként, a törött szárnyát újra használni tudó, ünneplőruhás öreg szarka, és a kerítés korlátjáról bámészkodott befelé. Na, nem pusztán barátságból látogatott el az erdészlakhoz, egy kis számítás is volt benne, hiszen tudta, hamarosan magot szórnak elé, s az erdész „beszélget” is vele, amit ő mindig barátságos cserregéssel viszonzott. Így társalogtak. Egy kisebb őzcsorda is gyakran megfordult a közelben, tudták, érezték, ott veszély nem fenyegeti őket. Ugyan néha-néha megdézsmálták a friss konyhakerti növényeket, de igazi kárt sohasem okoztak. Az udvaron egy kis vadmalac is növekedett, valahogy lemaradt az anyjától, úgy került a házhoz.

A rengeteget azonban nem csak ilyen szelíd jószágok népesítették be, maga útját járta a hiúz, farkasfalka üvöltése hallatszott az éjben, s néha a medvék is lejöttek a sűrű fákkal borított magasabban fekvő erdőkből.

Egy hajnalon, szokása szerint az erdőt járta, amikor a sűrűben egyszer csak gyenge, nyivákoló hangot hallott. A hang forrását keresve, hamarosan ráakadt egy kicsi medvebocsra. Végig se gondolta a lehetséges következményeket, már nyúlt is hozzá. Azonnal látta, hogy a talpát  átfúrta egy jókora ágdarab, a seb gyulladt volt, erősen gennyezett, a kis állat teljesen le volt gyengülve. A karjába emelte a szinte öntudatlan, bundás testet, amikor a közelből morgás figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Ő mégis, ügyet sem vetve arra, hogy döntése esetleg nem egyezik az anyamedve szándékával, gyors léptekkel hazafelé vette az irányt. Egy darabig nemcsak érezte, hallotta is, hogy az anyaállat biztonságos távolságból követi, de nem közelítette meg. Talán már le is mondott a beteg kölykéről, az állatok megérzik, ha valami már menthetetlen.

Épségben hazaértek. Rögtön nekifogott a botdarab eltávolításának, a sebet fertőtlenítette, kötést tett rá, és a kis állatba kevés folyadékkal beleerőltette azt a szert, amiről biztosan tudta, ha cseppnyi esélye is van a bocsnak, használni fog.

Eleinte óránként nézett rá, később az állat kicsit felélénkült, mocorogni kezdett, láthatóan könnyebben viselte a sérülését is. Amikor már meg lehetett etetni, csak akkor kezdett vele barátkozni. A bánatos medveszemek hálásan néztek vissza rá, miközben tulajdonosuk mohón szívta a gyógyszerekkel dúsított kecsketejet.

Na, végre egy nőnemű lény is került a házhoz – jegyezte meg félhangosan, és elmosolyodott. Megszokta, hogy magában beszél, hiszen nem volt kihez szólnia. Az állatokat becézte, ha szólhatnékja volt. Most legalább volt kihez.

A kis bocs szépen gyógyult. Egy idő múlva, már csupán a durva felületű, kerek, piros heg mutatta, hogy a talp valaha komolyan sérült.

Míg nem volt teljesen jól, az ágya mellé leterített pokrócon altatta, néha még éjjel is felriadt és ránézett, nincs-e valami baj, lélegzik-e még. Gyógyulása után a mackólánynak szokása maradt, hogy mellette aludjon a földön. Elkergetni se tudta, pedig jobb lett volna, ha az istállóban alszik, ahol a jászol mellé vackolt neki. Talán félt az üres helyiségben, vagy csak annyira hozzászokott, ki tudja, tény, hogy a ragaszkodásától nem szabadult. Egy idő után nem is bánta, bár sokszor eszébe jutott, a medve örökre még sem maradhat a háznál. Nemcsak kedvelte, megszerette, s ha nem szégyellte volna, meg is könnyezi, amikor egy év elteltével úgy döntött, vissza kell küldenie az erdőbe.

Többször kísérelte meg otthagyni, aztán hátat fordítani, és eljönni, de csak nagy sokára sikerült. Akkor is úgy, hogy lövésekkel kellett szaporább távozásra bírni, amit a medvelány először nem is értett. Amikor aztán közvetlenül mellé lőtt, akkor lassan megindult az erdő sűrűje felé. Nem szaladt, tudta, hogy úgysem bántaná.

Ekkor egy hónapra beköltözött a faluba, egyik távoli rokonához, gondolván, ha a medve vissza is jön a házhoz, de ott nem talál mozgást, majd leszokik a visszajárkálásról, és végleg megtalálja helyét az erdőben.

Azért később is hiányzott neki. Reggelente, amikor kilépett az ágyból, talpával egyből a selymes mackóbundát kereste. Szomorú volt, hogy nem találta. Mintha egy kedves nőnemű lényt veszített volna el. Emlékezett, hogy éjszakánként néha arra riadt, a medve az ágyról lelógó kezét nyaldossa, vagy csak rátette a mancsát az ő karjára.

Ez is hiányzott, meg minden, ami hozzá kötötte. A róla való gondoskodás, a tőle kapott szeretet. És ekkor gondolt először arra, hogy asszonyt kellene hozni a házhoz, nem jó egyedül.

Nagy ritkán, de továbbra is bejárt a nagypiaci napon a faluba. Egy alkalommal, új árust fedezett fel a kofák között. Fiatal, barna lány volt, talán még a húszon is innen. Erdei gyümölcsöket, gombát árult, kézi fonású kosárból. Megszólította, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Először a gyümölcsök felől érdeklődött, aztán vásárolt tőle, pedig mi szüksége volt neki málnára meg szederre? Hiszen ő ismerte a legjobb lelőhelyeket, már le sem hajolt értük, olyan természetes volt, hogy leszedheti, hogy bőségesen van belőle.

A lány kellemesen mély, borongós hangon válaszolgatott neki. Jobban megnézte magának. Az arca pirospozsgás volt, mint aki minden idejét a szabadban tölti, dús szemöldöke alól, meleg, barátságos pillantású barna szempár sütött felé. Ajka telt volt, s természettől rózsaszínű, apró, erős fehér fogai kivillantak minden mosolynál. Haja tekergő örvény volt, vastag, selymesen sötétbarna zuhatag. Az alakját alig látta, mivel egy ládán ült, de abban biztos volt, hogy az erős vállak alatt kemény keblek, izmos, masszív kis test következik, mely formás, de erős lábakon áll. Olyan középtermetű volt, mint egy süldő mackólány. Csak ekkor gondolt arra, hogy kedves állatával hasonlítgatja össze a barna szemeket, a masszív testalkatot, a kedvességet…

A lábszárközépig érő szoknya alól, kilátszott a két kis tömött lábfej. Az egyiken ekkor váratlanul egy kerek, piros forradás nyoma tűnt elő. A lány észrevette, hogy a férfi pillantása a lábára szegeződik, ezért zavarában maga alá húzta, azonban ekkor, a hirtelen mozdulattól  láthatóvá vált, ugyanolyan heg van a talpán is. Mintha valami átszúrta volna a lábfejét.

Az erdész megvette a lány aznapi egész árukészletét, sőt, még hozzátette, hogy mivel nagyon szereti a málnát, másnap is eljön.

Mielőtt visszament volna az erdészlakba, betért a korcsmába, hogy a lány felől érdeklődjön. A korcsmáros nem, de a felesége tudott róla valamit. Állítólag, legalább is, a mindentudók azt rebesgetik, a lány egyedül él az erdőben, végtelenül szegényes körülmények között, egy egyszerű fatákolmányban, amiben még ágy sincs. A földön alszik egy régi pokrócon. Eredetileg nagy pereputtyal jött, szülők, rokonok, sok apró gyerek, átutazóban voltak. Letelepedtek, megpihentek az erdőben. Ugyan messze voltak a falutól, de amikor eltűnt egy birka, őket gyanúsították, mivel idegenek voltak, és nagyon szegények. A károsult gazda fejszével meg a szomszédokkal indult az erdőbe, kideríteni az igazságot. Hogy igazán vétkesek voltak-e, vagy sem, akkor még senki sem tudta, de a család mégis gyorsan tábort bontott, el akarván kerülni az összetűzést. Eltűntek, sátrastul, szekerestül, pereputtyostól. A lány éppen az erdőt járta, gyümölcsöt, gombát szedett a piacra, és mire visszatért, hűlt helyét találta a családjának. Eleinte érdeklődött utánuk, de aztán abbahagyta. Őt nem bántotta senki, hiszen tudták, elment volna ő is, ha ludas a dologban, aztán meg előkerült az elveszettnek hitt birka is. A lány itt ragadt. Hogy tényleg így volt-e, vagy másképpen került erre a vidékre, biztosat senki sem tudott. Egyszerű lány volt, erdőben élt, a sérülését gombázás közben is szerezhette – gondolta az erdész, de egyre csak foglalkoztatta a dolog. Egészen addig, míg el nem döntötte, hogy feleségül veszi, úgyis olyan asszony kell a házhoz, aki megszokta az erdőt.

A faluban ülték meg az egyszerű lakodalmat, majd kivitte az új asszonyt az erdészlakba. Nem volt annak szinte semmi holmija, azon kívül, amit magán hordott. Az első együtt töltött estén fáradtan aludtak el.

Éjszaka az erdész hirtelen felriadt álmából, de nem értette az okát. Amikor magához tért, rögtön az asszonyt kereste mellette az ágyban, azonban ott senkit nem talált. A meglepetéstől felült, lelépett az ágyról, s talpa valami selymes, puhán bársonyos dologba mélyedt. Lenézett, és látta, újdonsült felesége ott kucorog a régi pokrócon, keze felnyúlik hozzá az ágyra. Valószínűleg az érintésére ébredt, amikor a nő álmában, önkéntelenül megfogta a kezét. A medveasszonyt akkor a karjaiba vette, és olyan gyengéden fektette vissza az ágyba, hogy még csak fel sem ébredt…

(Grafika: Keglovich T. Milán)

A kísértés

Igazából maga sem tudta volna megmondani, mikor formálódott meg zűrzavaros agyában a gondolat, hogy először nagyon gazdag, azután minél hamarabb, nagyon özvegy akar lenni.

Az ötlet megvalósításához egy jó házasság megkötésével fogott hozzá, elvett egy vagyonos, fiatal nőt, és kezdte beleélni magát abba, hogy ezentúl már mindig így lesz, bőven jut mindenre, korlátlanul szórhatja a pénzt, költhet magára, és persze, vállalkozhat. Mert az üzlet, az mindennél fontosabb volt a számára.

Azután, egyre gyakrabban fogta el a kísértés, hogy eredeti tervét megvalósítsa, vagyis, hogy a gyors gazdagodás után, a lehető leggyorsabban özvegy legyen. Elkezdett hát gondolkodni a következő lépésen. Hogyan szabaduljon meg az asszonytól, mielőtt még gyermekük születne?!

Azt tudta, ha gyermekük lesz, a leszármazott mindent „visz”, mindamellett egy gyermek ellen, mégis csak képtelen lenne bármi gonoszságot elkövetni. Így hát maradt az eredetileg kitűzött cél, nevezetesen, hogy valamiképpen elteszi az asszonyt láb alól.

Ilyen helyzetekben nem jön rosszul, ha kéznél van egy jó barát, aki ráadásul ért a vegyszerekhez, lévén a foglalkozása gyógyszerész. Őt ‒ tudta nélkül ‒ oly módon vonta be a tervébe, hogy megkérte, adna valami hathatós „elaltató szert” a kutyájának, ugyanis megszánta nagyon az öreg ebet, jobb lenne már annak, ha az örök vadászmezőkön nyargalászhatna, hiszen elkopott a foga, megritkult a szőre, alig áll a lábán, s félig vak is szegény.

A gyógyszerész adott is valami port, bár a lelkére kötötte, vigyázzon vele, emberre is veszélyes lehet.

Hát épp ez volt a neki való szer! Rögtön használatba is vette. Ezt bátran megtehette, mivel öreg kutyája magától is kilehelte a lelkét, rá lehetett fogni, hogy az ő érdekében használta fel a port. Alig ásták el azonban a vén csontpusztítót, elhunyt ‒ az alig fél éve asszony ‒ feleség is.

Nagy volt a sírás-rívás, mindenki sajnálta a hátramaradottat, a korán özvegységre jutott, szegény férjet.

A halottat azonban ‒ a szokástól eltérően ‒ nem ravatalozták fel otthon, hanem a templom melletti halottasházba vitték, azzal az utasítással, hogy mivel az ismeretlen eredetű, hirtelen halál az asszony arcát nagyon eltorzította, kell egy kis kozmetikázás, nehogy már csúful, rendezetlenül menjen a másvilágra. Az utasításban azonban az is benne volt, hogy a halottat ezután se tegyék közszemlére, hanem a szépítés után, azonnal zárják le a koporsót. Ne facsarítsa senkinek a szívét a kelleténél tovább a kedves halott látványa, főként ne a friss özvegyét, ki addig maga is sokat panaszkodott rakoncátlankodó szívére. A kérés érthető volt, még a rokonság is méltányolta.

Az első, egyedül töltött éjszaka nem volt igazán nyugodt a magára maradt férfi számára. Volt valamiféle rossz érzése, és érdekes, nem a tette következményétől tartott, egy egészen más, ismeretlen félelem szorította össze a szívét. Az ő rakoncátlankodó szívét, ami kivételesen igaznak bizonyult, valóban baj volt, a még nem is olyan öreg ketyegővel.

Közben a ravatalozóban is munkához látott az ügyes kezű, ámbár kicsit már fásult, halott kozmetikázó szakember. A fiatal férfi beöltözött, mint szokott, s biztos léptekkel indult a munkahelyéül szolgáló kis kamra felé. Határozott mozdulattal nyitott be az ajtón, mint aki tudja, a halottak már nem árthatnak senkinek, ők a legnyugodtabb, legbéketűrőbb teremtményei a jóistennek.

A helyiségbe belépve azonban attól, amit ott látott, maga is majdnem halottá vált!

Egy asszony ült a koporsóban. Nem volt az már se fehér, se torz, olyan volt az arca, mint a nyíló rózsa, a karja gömbölyded és fehér, a haja csigákban kunkorodott telt vállaira. Az egyszerű csipkés öltözet is jól állt neki, inkább elábrándozó menyasszonynak látszott, mintsem kozmetikázásra váró halottnak.

Hát igen. A szer, emberre is veszélyes volt, ám csak átmenetileg bénította meg az asszonyt, aki ettől tetszhalottá vált. Egy nap elteltével azonban magához tért. Most a nyíló ajtó felé fordulva, a hirtelen fénytől hunyorogva bámult a belépő fiatalemberre.

Annak még a lélegzete is elakadt, de mivel bűnös nem volt, hát oka sem volt a félelemre. Hamar magához tért, s az asszony sürgető kérdésére, mármint, hogy hol is van ő most, bátran megmondhatta az igazságot.

Aztán, szó szót követett, hamar kiderítették, hogy nem volt azért olyan véletlen ez a hirtelen jött haláleset. Tenni is kellett azért valakinek valamit.

Akkor eszébe jutott az asszonynak az a fűszeres halleves, amit utoljára a férje főzött, s amiből ‒ bár kicsit szokatlanul kesernyés meg sűrű volt ‒, be is lakott, mert annyira kínálta, s egyre csak hajtogatta, megsértődik, ha nem eszik a főztjéből.

Eljött a másnap, s a lezárt koporsót látványosan elföldelték. A díszes sírhelyet sokan állták körül. Mindenki a zokogó férjet nézte és sajnálta, mondván, „Szegény ember, micsoda veszteség, alig fél éve házasodtak!”

Megvolt a tor is, rendben, aztán mikor hazament a gyászoló rokonság, a friss özvegy is nyugovóra tért. Már tudta, miért aggódott, de aggodalma tárgya egyszer s mindenkorra megszűnt: saját szemeivel látta elföldelni a felesége koporsóját.

Az álom azonban csak nem akart a szemére jönni. Egyfolytában az örökségen járt az esze, azt próbálta számba venni, mennyi is az annyi, ami most már csak egyedül neki jár, az ő élvezetét hivatott szolgálni.

Osztott-szorzott, s mikor kihozta a végeredményt, szája mosolyra húzódott, ám ekkor az ajtón váratlanul, halk kaparászás hallatszott. Talán a macska ‒ futott át az agyán.

Az ajtó magától kinyílt, és a belépő kezében pislákoló gyertya, a felesége viruló arcát világította meg. Az asszony kedvesen, szelíden így szólt hozzá: házastársak vagyunk, úgy fogadtuk, jóban-rosszban együtt leszünk, ezért eljöttem érted.

Az egyre közeledő alak, mint egy lidércnyomás, közben odaért az ágyhoz, megragadta a karját és kezdte magával húzni…

A friss özvegyet reggel, hálószobája padlóján holtan találta meg, az egyik ‒ felvidítására látogatóba érkező ‒ kedves rokon. Azt mondják, a szíve vitte el, ami tudottan rossz volt. Úgy látszik, nem bírta a szenvedést, belehalt a bánatba, bár az arcán nem a kegyes halál nyomai, hanem valami irtóztató rettenet ült, mintha kísértetet látott volna.

Az örökséget valaki elvitte a bankból, aki hiteles papírokat mutatott fel, így vitatni nem volt mit.

A faluban ezután, szerencsére, nem történt semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy a ravatalozó fiatal, jóképű alkalmazottja, aki utoljára azt a váratlan hirtelenséggel elhunyt fiatalasszonyt kozmetikázta, állítólag megütötte a főnyereményt, és végleg elköltözött a faluból.

A jótevő

Ő csak tette a dolgát. Számára ezt a feladatot határozta meg a sors, erre a munkára senki más, egyedül ő volt kijelölve. Abban a hiszemben cselekedett, hogy jól teljesíti, amit rábíztak.

Ott volt, példának okáért az öregasszony, aki hajlott kora és a szerettei figyelmeztetése ellenére naponta kerekezett ki a szőlőbe egészen addig, amíg egyszer meg nem dobta a biciklije kerekét egy kő, és be nem következett az az ostoba baleset. Az öreg csont már nem forr úgy össze, mint a fiatal, egyenes következménye volt hát a balesetnek, hogy nem gyógyult fel, és a hathetes kórházi ápolás után elhunyt. Mármint az ő, a Halál közreműködésével, elszenderült, szépen átúszott a túlvilágra.

Aztán ott volt a másik ominózus eset, amikor a fiatal suhanc, a diszkóban elfogyasztott néhány feles meg a kísérő sörök után, autóba ült, és nekihajtott a szalagkorlátnak. Hát erről az esetről sincs sok beszélnivaló, miért nem volt meggondoltabb? Nem is érti, miért őt hibáztatták emiatt?! A végzetes fejsérülést végül is nem ő okozta, a bajt, úgymond a srác kereste saját magának. Mit tehet ő erről? Amikor a fiú is „elment”, ő igazán minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ez a lehető legsimábban menjen végbe. A műtét közben szépen elaludt, illetve nem ébredt fel.

De még azért is őt hibáztatni, hogy az a negyvenes, drogos nő, aki őrjöngve felvágta az ereit, meghalt, igazán nem tisztességes dolog. Inkább megköszönnék, hogy „elvitte”, hiszen így csak önmaga ellen fordult, és előtte ‒ szerencsére ‒ nem esett neki a női vécébe épp akkor belépő két tininek. Tény, ez fájt még neki is, amikor magával kellett vinnie, mert kicsit huzakodtak, de végül is, ő volt az erősebb.

Nem úgy annál az esetnél, amikor majdnem alulmaradt, mert a bankrabló végig kitartott, és az alkalmazottakat meg az ügyfeleket sorozta meg, és esze ágában sem volt a fegyverét maga ellen fordítani. Ha a biztonsági őr nem lép közbe, akkor a „robbert” azon a tikkasztó nyári délutánon bizonyára nem sikerült volna magával vinnie.

Az utóbbi időben azonban nagyon felerősödtek a hangok, melyek erős kritikát fogalmaztak meg az eljárásaival kapcsolatban. A bírálatok ostorozták, személy szerint neki szóltak, mármint, hogy túlbuzgó, és talán nem mindig jár el helyesen. Példának okáért, amikor azt az ötvenes pacákot, a kívánsága ellenére „segítette” át a másvilágra, azért bizony alapos fejmosást kapott. A középkorú ipse még nem akart elmenni, még serdülő gyermekei, teljesítendő feladatai voltak az életben. Na, de akkor a szívével is miért nem közölte ezt? Végül is nem ő, a rakoncátlankodó szíve vitte el. Magunk között szólva, talán nem kellett volna a feleség mellett huszonéves barátnőt tartani… Na, de hagyjuk, most már mindegy, az ügy lezártnak tekinthető.

A harmincas focistánál ugyanakkor még neki is volt némi lelkiismeret-furdalása. Az a hirtelen halál. Persze, azért ez sem minden előzmény nélkül való volt. Mondták neki eleget, hagyja abba az aktív sportéletet. Túlhajtja magát, ideje váltani, foglalkozzon inkább az üzlettel. Az nem olyan veszélyes, mint a sport…

Ez utóbbi eset miatt szánta el magát, hogy ‒ rendeltetésével ellentétben, ellensúlyozására korábbi cselekedeteinek ‒, ez egyszer valami jót fog elkövetni. Valakinek valóra váltja legfőbb óhaját, teljesíti a kívánságát.

Hamarosan adódott is rá alkalom, hogy valami igazán jót tegyen. Éppen a vasút mentén őgyelgett ‒ sohasem lehet tudni, nem adódik-e valami munka ‒, amikor felfigyelt a felüljárón álló fiatalemberre. Az ifjú ember a magasból nézett alá az elsuhanó gyorsvonatra. Olvasott a gondolataiban és megértette, a vonat a fiú szerelmét vitte Párizsba, féléves kiküldetésre, és ő nem kísérhette el. Odavágyott, ott szeretett volna lenni ő is a vonaton. Megszánta nagyon, és mivel a vasúti felüljáró korlátja már amúgy is sérült volt, nem sokat kellett tennie azért, hogy a repedésnél a kőkorlátból kitörjön egy jókora darab.

Hát beavatkozott, és valami határtalan jó érzés töltötte el. Végre valakit, egy szegény fiatalembert hozzásegített ahhoz, hogy a vágya teljesüljön, és ott lehessen a felüljáró alatt éppen átszáguldó vonaton…

(Grafika: Keglovich T. Milán)

A kézfogó

Már december óta tervezték az eljegyzést, mégis kihúzták egészen tavaszig, abból a megfontolásból, hogy ha már karácsonykor nem tartották meg a kézfogót, akkor üljék meg azt egy igazi szép, tavaszi napon. Így más hónap természetesen nem is jöhetett szóba, mint a szerelem hava, a virágillatú május.

Nagyon készültek rá mindketten, de különösen ő, az eljövendő menyasszony. A nagy nap előestéjén családi fotókat nézegetett. Már voltak fényképei leendő családtagjairól, közöttük a fiú szüleiről is. Amikor kezébe került majdani apósa képe, elgondolkozva nézegetni kezdte. A középkorú arcon az ismerős vonásokat kereste, mármint a fiú arcvonásait. Meg is lelte. Az életben fel sem tűnt neki, hogy apa és fia mennyire hasonlítanak egymásra. A kép ugyan csak derékig ábrázolta az idősödő férfit, ő azonban tudta, hiszen már többször volt alkalma találkozni vele, hogy inkább alacsony, még középmagasnak se mondható, és köpcös. Olyan csupamarok kis ember, rövid kar, kurta húsos combok, holdvilág kép, a nyaka egybeolvad csapott vállaival. Mindig szuszog, vagy a tüdejével van valami, vagy csak egyszerűen a kövérség miatt. Szemüveges, ráadásul vastag, minden ízlést nélkülöző, fekete keretes okulárét hord. A haja is már ritkulóban, pedig még csak a negyvenes évei elején jár, és őszül is. Az apró, sötét szemekből vőlegénye tekintete nézett vissza rá, bár a fiú anyja világosabb szemét örökölte. Viszont az apja termetét. Most középmagasnak mondható, és mivel még nem hízott el, nem lehet ráfogni, hogy feltűnően alacsony lenne. De tény, ami tény, ővele majdnem egymagas. A fiú egyáltalában nem sportol, és bár többször kezdeményezte, hogy járjanak el együtt úszni, az mindig talált valami kifogást. Hol nem ért rá, hol „csak” meg volt fázva, máskor pedig egyszerűen elkezdett hízelegni, és ekkor ő mindig engedett, moziba mentek. Ha már most kicsi, pedig még sovány, de elhízik, mert nem sportol, mi lesz később?!

És ekkor váratlanul megjelent előtte egy jövőkép. Lelki szemeivel látta, amint ő az otthonukban épp vacsorát készít, amikor az ajtón csöngetnek. Tudja, hogy ebben az időben csak a férje lehet. Beengedi, és az ajtón belép egy köpcös, rövid karú, kurta combú, kerek fejű férfi, mosolygó, apró, világos szemeivel rákacsint, miközben első szava hozzá, a nejéhez, az, hogy elkészítette-e a beígért szalontüdőt vacsorára. Azután arról tudakozódik, milyen volt az uszodában a gyerekkel, majd vacsora közben javasolja, hogy mivel másnapra esőt jósoltak, ezért ne kirándulni, inkább moziba menjenek, legyen végre egy élménydús hétvégéjük. És amikor a jövőképen ő erre földhöz vágta a keze ügyébe eső tányért, a csörömpölés hangja magához térítette. Tényleg összetört valami. Olyan erővel csapta a fényképeket az asztalra, hogy a hamutartó leugrott róla, és darabokra tört.

Az éjszaka hánykolódva aludt, kialvatlanul, fekete karikás szemekkel ébredt, s amikor telefonon pontosítani kellett volna, hányra jöjjenek vőlegénye és a szülők az eljegyzési ebédre, lemondta a kézfogót. Síró anyjával, kiabáló apjával nem törődve, csak annyit mondott: átgondolta a dolgot, mégsem illenek egymáshoz.

A leendő vőlegény először megdöbbent, csalódottságot érzett, majd némi megkönnyebbülést. Este megnézte a tavaly nyári videót, és amikor látta, hogy menyasszonya anyja meg a nővérei mennyire elhíztak, milyen rosszul öltöznek, s maga is megtapasztalta, mennyire szalad odahaza a háztartásuk, úgy gondolta, talán jobb is, hogy így alakult…

Az anya

Az egyszeri gyermek világgá ment. Sokáig odavolt a nagyvilágban, ám egyszer csak hazatért, s kéréssel fordult az anyjához: anyám, nem látok elég tisztán és élesen. A dolgok mélyére akarok látni, s azt is, amit a sorok közé rejtve írtak, de képtelen vagyok rá. Látnom kellene, mi van a zárt ajtók mögött, s a magas falak mit takarnak előlem. Értelmezhetetlen, áthatolhatatlan számomra a sötétség…

És az anya odaadta a látását, szeme világát a gyermekének, hogy az jobban lásson, ő pedig azontúl vakon, fehér bottal a kezében, tapogatózva élt.

A gyermek eltávozott, de most nem volt olyan sokáig távol. Amikor a szülői házhoz visszatért, újabb kéréssel állt elő: anyám, nem hallom, mi van a sok mondandó mögött, mit rejt a csend, mi az, amit nem mondanak ki, s azt is tudni szeretném, mit titkolnak előlem. A szél szerteviszi a hangokat, amelyek a fülemben nem állnak össze tartalommá, nem hallom azt sem, amiről pedig feltétlenül tudnom kellene…

Az anya nekiadta a hallását, s azontúl süketen élt.

Váratlanul a gyermek ismét hazaérkezett, s azzal a kéréssel hozakodott elő: anyám, nem jutok el mindenhová, ahol pedig mindenképpen ott kellene lennem. Számtalan út áll előttem, melyre nem léphetek, kicsik a lépteim, fogytán a lendületem. Bejáratlan előttem tágas e világ, de én kíváncsi vagyok rá, mert még rengeteg helyen nem jártam…

És az anya odaadta a lábait. Ezután csak egy helyben ült, mozdulni nem tudott …és a világ nem jött el hozzá.

Kis idő múltán, megint kopogtatott nála a gyermek: anyám, nem értek szót a világgal, erőtlen a hangom. Sok mindenkit meg kellene szólítanom, hogy minél többen hallják a mondandómat, figyeljenek rám, és komolyan vegyenek…

Az anya ekkor kitépte a saját nyelvét, hogy a gyermekének adja.

És eljött az idő, amikor a gyermek félve, de újra kérni jött az anyjához: anyám, már sokat elértem azzal, amit adtál, de még nem mindent. Rövid a karom, kicsi a tenyerem, a kezem nem ér el mindenhová. Többet akarok markolni a világból, megfogni mindazt, ami az enyém lehet, ami nekem jár…

Az anya erre odaadta a karjait is.

A gyermek soha többé nem jött.

Az anya ettől kezdve vakon és süketen, némán, láb és kéz nélkül élt. Nem maradt semmije, csupán az agya létezett, melyben a gondolatok folyton-folyvást akörül forogtak ‒ mert nem tudta semmiképpen megérteni ‒, hogy a gyermeknek csak egyvalami nem kellett: az anyja szíve, mely csordultig volt szeretettel, és csak arra várt, hogy egyszer szükség legyen rá, és azt is odaadhassa…

A szerencse forgandó

A három fiatalember egyikük névnapját ünnepelte a kisváros „Döglött varjú” néven elhíresült ivójában. Órákon át támasztották a pultot, és felváltva rendelték a „bélelt” sörös köröket.

Az ünnepelt, Zoli ázott el a leghamarabb. Az, hogy őt terítette le leggyorsabban az ital, valószínűleg annak volt betudható, hogy éppen fasírtban volt a barátnőjével, még a szakítás gondolata is szóba került közöttük. El volt keseredve, ezért csak nyakalta a söröket. Vedelt és …ürített. Amikor egyszer hosszabban időzött a mellékhelyiségben, Frici nem tudta megállni, hogy ne kritizálja.

‒ Nagyon hamar lepukkant a hapsikám. Nem szokott ő ilyen gyorsan kidőlni.

‒ Ja, kérlek, a nők ki tudják készíteni az embert. Valahol meg is értem. Egy jó kapcsolat sokat jelent, az elvesztése meg tragédia. Én már két éve együtt vagyok Évával. El is jegyezném, ha lenne egy kis extra lóvém egy jegygyűrűre.

‒ Csak ez az akadály?

‒ Hát pillanatnyilag ez.

‒ És ha én tudnék egy megoldást? Úgyis olyan egyhangú ez az este. Dobjuk fel egy kicsit magunkat.

‒ Mire gondolsz?

‒ Zolit a saját kocsijával hazafuvarozzuk. Ő ma már úgysem használható semmire. Aztán visszafelé, a főtér közelében, tudod, abban a kis mellékutcában, meglátogatjuk az öreg órást. Szép kis óra-ékszerboltja van, és egyedül él. Én még riasztót se láttam az üzletben. Nem olyan gyakori még ebben a kisvárosban a nagy balhé, nem védekeznek még annyira az emberek.

‒ Erre nagyon ráfázhatunk, különösen én. Tudod, hogy még nem járt le a felfüggesztettem. Éva nem is tud róla.

‒ Most boldog akarsz lenni, vagy nem? Kell az eljegyzési gyűrű, vagy felejtsük el? Én mondom neked, meg tudnánk csinálni! Nálam kesztyű is van, minden eshetőségre.

A közeledő Zoli láttán hirtelen elhallgattak.

‒ Ti meg mire szövetkeztetek itt nélkülem? Hagynátok, hogy szegény haverotok egyedül forduljon fel. Már a belem is kihánytam. Biztos megpancsolták a piánkat. Nem szoktam én ilyen rosszul lenni!

‒ Hazasegítünk haver, ne izgulj. Dobjuk össze a számlát, aztán induljunk.

Odakinn a hűvös tavaszi levegő nemhogy kijózanította volna, hanem gyomron vágta Zolit. Úgy kellett betenni a kocsi hátsó ülésére, teljesen elhagyta magát.

Kari nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze.

‒ Tömény piaszag van a kocsiban, mindjárt kigyulladunk. Őrülhetünk, ha nem futunk rendőrbe, rögtön lebuknánk.

Fricit azonban nem lehetett kihozni a szokásos flegma nyugalmából.

‒ Kisváros ez, ne izgulj már annyit. Itt ilyenkor már a jó rendőr is ágyban van.

Hamar a Fő tér közelébe értek, az egész város nem volt valami nagy. Ekkor Zoli felnyögött.

‒ Hánynom kell, álljatok meg.

Miután kisegítették a kocsiból, betántorgott a bokrok közé.

A két haver egymásra nézett.

‒ Zolinak nem is kell tudnia róla. Két perc alatt elintézzük a gyűrűt. Mire visszatántorog, végzünk is, kocsiba vágjuk magunkat, és már itt se vagyunk. Jó, hogy kéznél van a kocsi, gyalogosan rizikós lenne eltűnni.

Frici kutatva nézett körül, majd az útpadka mellől felemelt egy kétökölnyi kődarabot.

‒ A kirakatüveghez ez is jó lesz.

A takaros kis üzlet ki volt világítva, azonban rögtön szembeötlött, hogy Fricinek a nyugodt, bűntől nem tartó városlakókról alkotott véleménye ellenére, a tulajdonosban mégis dolgozott valami egészséges félelemérzet. Az értékesebb ékszerek, órák tartója ugyanis üresen ásított.

Fricit azonban a látvány nem tántorította el eredeti tervétől.

‒ Legfeljebb az ajtót nyomjuk fel, és nem a kirakatot. Kicsi a bolt, biztosan minden érték kéznél van, a belső vitrinekben.

Még véget sem ért a mondat, és már be is dobta az üveget. Átbújtak a keletkezett, cseppet sem veszélytelen résen, betörték a legközelebb lévő tárolókat, és kapkodva, válogatás nélkül tömték a zsebükbe, amit csak értek.

Riasztó valóban nem volt az üzletben, de egyszer csak felgyulladt a villany, és ott állt előttük a tulajdonos.

Az öregúr ‒ ki tudja miért virrasztott, hiszen jócskán hajnalodott már ‒, teljesen fel volt öltözve, mint aki éppen sétára indult.

‒ Kik maguk, és mit csinálnak itt?

Fricinek mint a villám, futott át az agyán, hogy ő már ült a sitten, nem akarhat visszakerülni. Nem adhat lehetőséget, hogy egy szemtanú jól megnézhesse őket, így a kezében tartott kővel, visszakézből, azonnal ütött. Az öregember hanyatt esett, homlokát elöntötte a vér.

Már fordultak volna ki az ajtón, amikor utánuk szólt.

‒ Te a Pataiék Karija vagy, ugye? Miért csináljátok ezt, fiam?

Kari nem is gondolkodott. Felkapta a földre dobott követ, lehajolt az öreghez, és elvakult gyűlölettel ütötte, ahol csak érte, közben fojtottan sziszegett.

‒ Nem kerülök börtönbe miattad! Nem és nem! Inkább dögölj meg vén kapitalista barom!

Frici alig tudta elrángatni onnan.

‒ Megvesztél? Meneküljünk inkább!

‒ Kirohantak az üzletből, bevágódtak a közelben álló kocsiba. Azt látták, hogy Zoli még mindig nincs sehol, de ezzel most nem törődtek. Menteni akarták a bőrüket. A kocsi azonban egyre csak hörgött, nem indult. Egy percig próbálkoztak még, nem tovább, aztán kiugrottak a kocsiból, és ketten, kétfelé szaladtak. Még látták, amint a szemközti emeletes ház egyik ablakában fény gyullad fel.

Zoli hallhatott valamit a zajokból, mert éppen összeszedte magát, és visszabotorkált a kocsihoz, hogy megnézze, mi történt. Ahogy beült, szinte eszébe se jutott, hogy nem ő vezetett. Ez az ő kocsija, és szokás szerint, nem indul. Próbálkozott, szentségelt. Az idő telt. Az utcán egyszer csak rendőrautó tűnt fel, de nem mellette álltak meg, hanem kicsit előbbre.

Átfutott az agyán: Na ezek, most biztosan bevisznek, hiszen ittas vagyok, és hallhatóan az autót indítgattam. Elfutni értelmetlen lenne. Tökéletes in flagranti!

Aztán kilesett a szélvédőn. A rendőrök az öreg órás boltjához mentek, és többen már a házakból is kijöttek. Valami történhetett.

Észre se vette, amikor két rendőr, oldalról megközelítve, odajött a kocsijához. Benéztek, zseblámpájuk elvakította a szemét. A kövérebb rendőr igazolásra szólította fel, majd megkérdezte, hogy mit keres ott.

Zoli szabadkozni kezdett, hogy elismeri, ivott egy kicsit, hiszen névnapja van, meg bánata is, mert összeveszett vele a barátnője… de a rendőröket láthatóan nem ez érdekelte.

A zseblámpa fénye tovább pásztázta a kocsi belsejét. Az ülés világos huzatán a földhöz közel, nedves, feketés, elmaszatolt folt látszott. Száraz volt ez a tavasz, nem volt sár sehol a közelben. A lámpa fényében ekkor megcsillant a padlón valami. A rendőr közelebb hajolt, majd hátraszólt a társának, hívja ide a főnöküket. Zoli is odanézett, és egy vastagabb fényes karkötőt pillantott meg, amiről tudta, hogy nem az övé, de a barátnője se hordott ilyet. Ösztönösen lenyúlt érte, mert átfutott rajta, hogy ha nem az övé, akkor vissza kell adni a tulajdonosának. A rendőr már nem tudta megakadályozni. Amikor a járőrvezető odaért a kocsihoz, Zoli még kezében tartotta a karkötőt, nadrágja szárán ujjbegynyi helyen ugyanolyan elmaszatolódott fekete folt volt látható, mint a sofőrülés huzatán, és amikor kilépett a kocsiból, cipőtalpa alatt üvegtörmelék karistoló hangja hallatszott.

A nyomozás során senki nem vonta kétségbe, hogy az országban minden Zoltán akkor   ünnepelte a névnapját, esetleg haveri körben, és sokan közülük valószínűleg ugyanúgy eláztak, mint Zoli. De hát az ittasság nem bűn. Az ittas vezetés már bizonyos fokig az, itt azonban nem erről volt szó.

Zolit őrizetbe vették, és az ügyész három nap múlva habozás nélkül javasolta előzetes letartóztatásba helyezését. A bizonyítékok alapján alapos volt a gyanú, hogy az öreg órást nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel Zoli ölte meg, és egy ilyen tett elkövetője nem védekezhet szabadlábon.

A bizonyítékokat ugyan alaposan megvizsgálták, de ez csak azt erősítette meg, hogy a kocsi üléshuzatán és Zoli nadrágszárán is az áldozat vére található. A kocsi padlóján apró üvegtörmelék volt fellelhető, mely a betört üzlet ajtóüvegéből származott, és a karkötőről is bebizonyosodott, hogy a betörésből való, rajta Zoli egyértelmű ujjnyomataival.

Több ellopott tárgyat már nem is találtak, bár kerestek a rendőrök. Azt pedig, hogy valójában mi tűnt el az üzletből, egyértelműen nem lehetett megállapítani, mert mint kiderült, az órás éppen fel akarta számolni az üzletét, és már eladott más üzleteknek sokmindent. Egy nagyobb összeget, vélhetően az ellenértéket, éppen a napokban helyezett el a bankban. Még azt sem lehetett tudni, lesz-e egyáltalában örökös, annyira magányosan élt az öreg, és a környezete is alig tudott róla valamit.

A fiú hiába védekezett azzal, hogy az ájulásig részeg volt, nem emlékszik semmire, csupán arra, hogy a haverokkal a névnapozást a „Döglött varjú”-ban kezdték. Hogy azután hogy került a Fő tér közelébe, mit akart a kocsival, talán hazafelé menet lerobbant, éppen ott a közelben, de további magyarázatot nem tudott adni. Váltig csak azt állította, jól ismerte az öreg órást, kedvelte is, hiszen éppen nála vásárolt a barátnője részére érettségi ajándékként egy kis medaliont. Ő még sosem bántott senkit. Igaz, hogy újabban elég „necces” a baráti köre, a szülei többször riogatták is, hogy ha rossz társasággal jár szórakozni, még bajba keveredik egyszer. De ő nem romlott el, őt nem tudták soha semmiféle balhéba belevinni. Higgyenek már neki, ő nem gyilkos!

A vádiratban Zoliból „Török Zoltán vádlott” lett, majd később a váci fegyházban „321-TZ számú elítélt”. Zoltánt tizenöt évre ítélték, amiből tízet le is ült.

Ez alatt az idő alatt végleg szakított vele a barátnője, autóbalesetben meghaltak a szülei, és egyetlen nővére Németországba ment férjhez.

Amikor a börtönből kijött, senki se várta. A nővére titokban, hogy a férje ne tudjon róla, küldött neki egy kisebb pénzösszeget, meg egy bátortalan üzenetet, hogy ő hisz az ártatlanságában. Biztatta, próbálja bizonyítani az igazát, szabadlábon talán már könnyebben sikerül utánajárni, hogy valójában mi történt, és megtalálni azt az embert, aki helyett tíz évet ült, és aki ekkora bűn terhével a lelkén talán rettegve él, és valamivel elárulja magát.

Török Zoltán a börtönkeresményéből szerény albérletet bérelt, majd szabadlábon megélt utolsó emlékei alapján elindult, hogy felkeresse haverjait, akikkel azon az ominózus napon névnapozott, és akik érthetetlen módon egyetlen egyszer sem keresték meg börtönévei alatt, pedig egy kis bíztatás elkelt volna a részükről.

Emlékezete szerint Kari, tisztességes nevén Patai Károly, tíz évvel azelőtt a fővárosba járt fel dolgozni, a „Vadász” étterem konyháján alkalmazták konyhai kisegítőként. A vendéglátós végzettséget ugyan megszerezte, ezért jobb állást is kaphatott volna, azonban az első munkahelyén, egy büfében, kicsit „feledékeny volt”. Elfelejtette visszatenni a kasszából kikölcsönzött pénzt, ezért kapta aztán a hat hónap fogházbüntetést, két évre felfüggesztve.

Zoltán ismerte az éttermet, egyszer ugyanis, csak brahiból, odamentek enni a haverokkal, remélve, hátha Karinak kell megpucolni a köretnek szánt krumplit.

A konyhafőnök jó kedvében volt, hajlandó volt vele két szót váltani, holott alig rendelt náluk valamit, csak egy rétest meg egy üdítőt.

‒ Nem is hallottam ilyen nevű alkalmazottunkról, bár én csak három éve vezetem a konyhát. Kérdezze talán a helyettesemet, ő már régebb óta dolgozik itt.

A helyettes éppen azt bizonygatta, hogy ő már nyolc éve dolgozik ott, de ő se ismert „Patai Károly” nevezetű konyhást, amikor belépett egy harminc év körüli, feltűnően szép arcú, vörösre festett hajú nő.

‒ Ki emlegeti itt azt a disznó Patai Karit? Na, én tudnék róla mesélni!

Még Zoltánt is meglepte a váratlan fordulat.

‒ Éppen erre szeretném kérni, kezitcsókolom, ha munkaidő után szánna rám néhány percet, megköszönném.

‒ A sarki presszóban várjon meg, délután négykor végzek ‒ ezzel a nő sarkon fordult, és egy kis riszálással fűszerezve, elvonult a három férfi előtt.

Zoltán izgatottan várta a találkozót. Amikor aztán a nő tényleg megérkezett a presszóba, jóleső érzéssel látta, hogy több férfipillantás is kísérte a bevonulását, és irigyelték őt, amiért az asztalához ült le.

Már a délelőtt folyamán, amikor bemutatkoztak egymásnak, rájött, hogy a nő a sokat emlegetett „Éva”, Kari volt barátnője.

Ezt a nő is megerősítette, de hogy nem barátsággal váltak el egymástól, ez hamarosan kiderült. Éva egyre jobban belelovalta magát a történetbe.

‒ Na, maga is büszke lehet a barátjára! A Kari az egy aljas disznó, nem is tudom, miért akarja megkeresni. Nekem már akkor se kellene, ha térden állva jönne hozzám, és gyémántgyűrűvel akarna eljegyezni. Gyémántgyűrűt ugyan nem ígért, de eljegyzést azt igen! Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, lelépett. Ennek éppen tíz éve, ha jól emlékszem, kora tavasszal történt. Így, ahogy mondom. Egyik napról a másikra tűnt el. Még holmija is maradt a lakásomon. Aztán kaptam egy bocsánatkérő képeslapot Ausztriából, a síparadicsomból. A lap ugyanis innsbrucki tájkép volt, először azt hittem, kamu. Aztán nagyítóval is megnéztem a bélyegzőt, és tényleg Ausztriából jött, egy Ramsau helységben adta postára. Kérte, hogy ne haragudjak, de valami nagy baklövést követett el, muszáj volt lelépnie. Amúgy arról is biztosított, hogy sose fogja elfelejteni az együtt töltött szép éveket.

‒ Ennyi?!

‒ Ennyi. Magának ez nem elég? Nekem elég volt egy életre, legalábbis a barátjából. Azóta se hallottam felőle, de a lapot mementónak elraktam, talán még most is megvan a régi fényképek között.

Most Zoltánon volt a sor, hogy megköszönje az információkat. A végén, és nem pusztán udvariasságból, hozzátette: örül, hogy megismerkedtek, kár, hogy nem más körülmények között, és szívesen fenntartaná az ismeretséget, ha Éva szabad lenne. A nő a korábbi felpaprikázott hangulatból mélabúra váltott át, mivelhogy éppen szakítófélben voltak a barátjával. Megadta a mobilszámát, és mivel Zoltánnak még nem volt telefonja, így rajta állt, hogy felveszik-e egymással valaha a kapcsolatot.

Török Zoltán másnap vonatjegyet váltott Ausztriába. Azt a térképen már előzőleg beazonosította, hogy Innsbruck közelében valóban van egy Ramsau nevű kis község.

Eléggé viszontagságosnak volt mondható az útja, mivel az átszállásokkor nehezen boldogult szegényes, középiskolában szerzett német tudásával. Egyszer rossz vonatra is szállt, de aztán sikerült megtalálnia az eredeti útirányt.

Ramsau tényleg létezik, mivel ő is megérkezett oda. Az állomáson látták rajta, hogy idegen, ezért egyenesen egy panzióba irányították.

Beült az étterembe és rendelt. Abban bízott, hogy Kari valószínűleg a szakmájában kereshetett munkát, és esetleg az étterem dolgozói tudhatnak arról, hogy melyik helyi étteremben vagy panzióban alkalmaznak külföldi vendégmunkást.

A pincéreknél nem járt sikerrel, mint ahogy a konyhásoknál sem.

Délután sétára indult a településen. Egy takaros porta kapuján meglepve látta a kiírást magyarul is, hogy „Szoba kiadó”. A háziasszonyról hamar kiderült, hogy bár a férje helybéli „echte” osztrák, ő magyar, ezért szívesen ad ki szobát magyar turistáknak.

Megjegyezte, hogy huzamosabb ideig lakott nála egy Károly keresztnevű magyar szakács is. Ez a fiatalember kicsit furcsa körülmények között jött ki Ausztriába, állítólag otthon csinált valami „butaságot”, azért kellett eljönnie egyik napról a másikra ide, az ismeretlenbe. Bár nem volt senki támogatója, úgy látszik ügyes volt, mivel mint szakács, egész jól bedolgozta magát az egyik panzióban, úgyhogy két év után beköltözött Innsbruckba, és most is ott van alkalmazásban az egyik patinás hotel konyháján. Jóban voltak ‒ na, nem úgy kell érteni ‒, ezért még a legutóbbi karácsonykor is kapott tőle egy üdvözlőlapot.

Egy éjszakára Zoltán is szobát bérelt, majd tovább utazott Innsbruckba. A keresett patinás szállodát könnyen megtalálta, a beszélgetési lehetőség megteremtése azonban már nehezebben ment. Még elárulni se nagyon akarták, hogy dolgozik náluk Patai Károly nevű személy, csak akkor, amikor korábban megszakadt, szoros barátságukra hivatkozott.

A munkaidő itt szigorúan kötött, délután jöjjön vissza, műszakváltáskor ‒ javasolták. A barátjának ekkor is szerezhet egy kellemes meglepetést a megjelenésével.

Míg a műszak végét várta, beült egy csendesebb helyre, és egy kávén melengette a kezeit.

Gondolatai tíz éve csak egy dolog körül forogtak, már majd beleőrült. Mi történt akkor este? Mit csinált ő? Az nem lehet, hogy senki nem tud valamiféle mentőkörülményt felhozni mellette. Talán a haverjai. Mit tudhatnak ők? Vagy semmit, és azért hallgattak, vagy mindent, amit nem akarnak, vagy nem mernek elmondani? Az ő fejében a homály tíz éve nem tisztult fel. Hogy létezik, hogy nem emlékszik arra, amit elkövetett? Vajon miért nem emlékszik rá, hogyan ütötte le az öreg órást? A bizonyítékok valóban ellene szóltak, a vérmaszatos nadrág és üléshuzat, a karkötő, amit a kezében fogott, az üvegtörmelék. Miért volt éppen akkor ott, amikor ő nem is azon az útvonalon szokott kocsival hazajárni?!

Úgy látszik, elvette az eszét az ital, és az akkor aktuális, esetleges szakítás miatti aggodalom. Bizonyára őrült volt, vagy egy másik személyiség is lakozott benne, amikor ölt! De akkor meg megérdemelte a büntetését, igaz, hogy a jó magaviselete miatt korábban szabadult, és azóta egyáltalában nem ivott. Persze, a börtönévek alatt ezt nem is tehette volna.

Tehetetlennek érezte magát, de valahogy a szíve mélyén mégis valami azt súgta, hogy ő nem ölt.  Bizonyosságot akart, és azt hitte, a régi haverjai segítenek ebben.

A műszak végére visszament a szállodához. A személyzeti bejárónál azonnal megismerte Karit, pedig haverja nagyon konszolidáltan volt felöltözve, kis bajuszt viselt és pocakot is növesztett, de hát ez a szakácsoknál munkahelyi ártalom.

Majdnem ölelésre tárta a karját, annyira hiányzott valami megnyugtató, baráti gesztus. Kari azonban ahogy meglátta, azonnal sarkon fordult, s szinte futva távolodott.

Zoltán először nem értette, aztán megértette. A tömegben nem tudott olyan gyorsan eltűnni az egykori haver, így utolérte.

‒ Emlékszel még rám, Kari?

A másik közben már lehiggadt, vagy belátta, hogy úgysem tud láthatatlanul felszívódni, így amikor Zoltán belekarolt, hozzá igazította a lépéseit.

Egy park felé vették az irányt. Hosszas hallgatás után Zoltán újabb kérdést tett fel, mert a másik hallgatását igenlő válasznak tekintette.

‒ Patai Kari, te ugye tudod, honnan jövök? Eltelt pontosan tíz év. Tíz év az életemből, bezárva, család, barátok, szerelem nélkül. És én még mindig nem tudom, hogy miért. Te bizonyára tudnál segíteni tisztázni, hogy mi történt akkor, mert én nem emlékszem semmire.

‒ A másik ekkor szólalt meg először.

‒ Azon nem is csodálkozom, hiszen annyira részeg voltál, hogy ketten tettünk be a kocsid hátsó ülésére, és jó, hogy később is kiszálltál hányni, és nem bennünket okádtál nyakon.

‒ Aztán, mint aki hirtelen észbe kapott, finomítani próbálta az elszólást.

‒ Hát ez a névnapi vedelésed egyértelmű következménye volt. Hogy aztán ilyen elszállva később mit tettél, azt neked kell tudnod. És ne is haragudj, de aki egy földön fekvő öregembert kővel agyonver, az nem érdemel jobb sorsot.

‒ És te megijedtél a tettem hírétől, ezért szaladtál egészen Ausztriáig?

‒ Nem jól gondolod. Engem itt már álláslehetőség várt. Ki kellett használnom, nem szalaszthattam el.

‒ És a barátnőd? Úgy tudom, akkor komolyan jártál egy Éva nevű csinibabával. Őt nem akartad részeltetni a jóból?

‒ Ó, azt mi megbeszéltük. Éva nem akart velem jönni. Határozottan megmondta, ő nem tudna huzamosabb ideig külföldön élni. Ezért is ment szét a kapcsolatunk.  Különben, most, hogy szabadultál, mihez kezdesz? Barátnő, család?

‒ A szüleim meghaltak, talán nem is balesetben, hanem a bánattól. A kedvesem végleg elhagyott. És hogy most mit csinálok? Hát felelevenítem az emlékeimet, mert meg akarom tudni, hogy mit tettem.

‒ Hát öregem, sajnálom, én többet nem segíthetek. Szerintem úgy igazságos, ha mindenki vállalja a tettei következményét, és megkapja, amit érdemel.

‒ Úgy legyen, egyetértek veled.

Nem fogtak kezet, úgy váltak el. Amikor Kari hátat fordított neki, Zoltán a zsebében kikapcsolta a magnót. Egy nap alatt többet tudott meg magáról és a történtekről, mint tíz évnyi elmélyült gondolkodással.

A bécsi gyorson hazafelé egyfolytában töprengett, azonban gondolatai minduntalan visszakanyarodtak Évához. Már egy hónap telt el szabadulása óta, és ő azóta sem volt nővel. Másoknak talán első útjuk egy olcsó kurvához vezetett volna, ő azonban úgy érezte, amíg nem biztos magában, amíg nem tudja, gyilkos-e, nem tud jó érzéssel nőhöz közeledni.

No, de lássuk, közelebb jutott-e tényleg a céljához? A Karitól kapott információ, no meg a magnófelvétel azt tanúsítják, hogy valamit a rendőrök nem vettek figyelembe. Nem keresték az előzményét, az okát, hogy került ő a kocsijával a Fő tér, illetőleg a gyilkosság helyszíne közelébe.

Hiszen társaságban volt, ketten is bizonyíthatnák, hogy tajt részeg volt. Nem állt meg a lábán, a haverjai tették be a kocsiba a hátsó ülésre. Kari azt mondta, hogy rendes volt tőle, amiért a későbbiekben sem hányta őket nyakon. Ezek szerint, később is még vele voltak? És ő, aki alig állt meg a lábán és folyton okádott, hogyan tudott gyilkolni?!

És itt van Kari váratlan felszívódása. Egyik napról a másikra megpattant, és azóta haza se látogatott Ausztriából. A szerelme, Éva ‒ miért hazudna, semmi oka rá ‒, azt állítja, eljegyzést terveztek, szó sem volt külföldi munkáról, különösen arról, hogy Éva nem akar vele kimenni. Hiszen őt senki meg se kérdezte! A ramsaui szállásadónő szerint, Karinak nem volt kinn semmiféle ismeretsége, nem volt előzetes egyeztetés a munkáról, egyszerűen mázlija volt, kapott munkát, és amikor „belehúzott”, alkalmazták a patinás szállodában.

Talán el is szunyókált egy kicsit, mert közben a vonat befutott a Keleti pályaudvarra.

Már esteledett, üres albérletébe nem volt kedve hazamenni.

Egy különös ötlettől vezérelve előkotorta a telefonszámot, és egy pályaudvari fülkéből felhívta Évát. A lány otthon volt, hangjából mintha öröm csendült volna ki, hogy újra beszélnek.

‒ Ráér, vagy maradt még valami elintéznivalója ma estére? ‒ kérdezte a lány.

‒ Semmi, ami fontosabb lenne annál, hogy találkozzunk.

‒ Akkor ugorjon fel hozzám, összeütök valamit vacsorára, és közben elmesélheti, megtalálta-e közös barátunkat.

A lakás nagyon kicsi volt, de barátságosan berendezett. Látszott, hogy lakója többet ad a kényelemre, mint a díszes külsőségekre. Egyből jól érezte magát, olyan otthonos volt minden, amit már nagyon régóta nélkülözni kényszerült. A lány térült-fordult a konyhában, és már asztalra is tett egy tál spagettit, feltétnek üvegből kellemes illatú paprikás szószt kínált, hozzá reszelt sajtot.

Az étel jólesett, tele gyomra egészen elbágyasztotta. A kanapé rövidnek tűnt, ezért Éva felkínálta a saját ágyát.

‒ Dőljön le, amíg elmosogatok, halálosan kimerültnek látszik ‒ mondta.

Nem érzékelte, mennyi idő telt el, valószínűleg elaludhatott. Körülötte tompított, szűrt fény derengett. Oldalra akart fordulni, de mellette feküdt egy másik test. Egy meleg, illatos női test, mely bizalommal simult hozzá. Fordulatára a nő felnyitotta a szemét.

‒ Itt aludhat, Zoltán, elférünk. Maga már szabad …és én is az vagyok.

‒ Kezdettől fogva tudta, hogy ki vagyok?

‒ Ha azonnal nem is, de a délutáni találkozóig már beugrott, hogy Kari néha mesélt a haverjairól, köztük a kis, csendes Zoliról, akinek egyedül sikerült megőriznie a szüzességét, vagyis még nem volt rendőrségi ügye. Akkoriban, amikor Kari lelépett, olvastam az újságban az órásgyilkosságról. Nem mondhatnám, hogy beugrott, kit is gyanúsítanak a bűncselekmény elkövetésével, meg őszintén, nem is nagyon érdekeltek a Karihoz kötődő dolgok. Pedig, ha akkor kicsit jobban átgondolom a történteket, lehet, hogy én is tudtam volna egypár adalékkal szolgálni, és akkor más ítélet születik. Maga Zoltán keresi az igazát. Ezt, ha igazán bűnös lenne, nem tenné, hiszen megbűnhődött, igyekezne mindent elfelejteni, és lezárni végleg ezt az ügyet. Ilyen megszállottan csak ártatlan ember tudakolhatja a történtek okát, a miértekre a választ.

Zoltán elmondta, amit ausztriai útján megtudott, és a sejtéseit sem titkolta. A beszélgetés közben észre se vették, hogy már tegeződnek.

Amikor mindkettőjükből kifogyott a szusz, Éva természetes mozdulattal magukra húzta a takarót, és közelebb bújt Zoltánhoz.

A férfi megremegett a meleg női test bódító illatától, és ráborult a lányra. Úgy szorította, majd megfojtotta ölelésével, mintha minden elvesztett szerettét egyszerre ölelné, egyszerre akarná pótolni mindazt, ami a tíz év alatt kimaradt az életéből. Amikor a görcs enyhült, a lány a férfi alá fészkelődött, és átadta magát neki. Az úgy hatolt belé, hogy nem fájt, de felgyújtotta minden kéjérzetét. Észre sem vették, hogy került le róluk minden ruha. A férfi úgy csodálta a női testet, mintha ő alkotta volna saját kezével, külsejét kőkemény márványból, bensőjét képlékeny agyagból. A szerelem is művészet, és ezt ők most mesteri fokon művelték. Másnap reggel nem emlékeztek rá, hogyan aludtak el előző este, de lelkileg szét voltak zúzva, egyben a romokból újjá voltak építve.

Hogy hogyan tovább, ez nem került szóba az elválásukkor. Ugyanakkor mindketten érezték, hogy valami elkezdődött, és nem csak a bűnügyben való tanúskodás fogja őket összehozni, hanem az újra meg újra feltörő vágy.

Zoltán visszament a szülővárosába, meg akart bizonyosodni afelől, Fricinek van-e még ott rokonsága, tud-e róla valaki, valamit. A régi ház, ahol haverja a szüleivel lakott, eléggé lerobbant külsőt öltött. Mivel a „Halmos” névtábla még az ajtón volt, ezért becsöngetett. Jó darabig várt, míg egy öregúr ajtót nyitott. Elsőre nem is ismerte fel Frici apját. Nagyon megöregedett szegény, talán rosszul megy nekik. Bemutatkozott, és Frici felől érdeklődött.

‒ Hát maga hol élt az elmúlt tíz esztendőben, fiatal barátom? Hát nem hallott arról, hogy a fiam beköltözött a nagyvárosba, menő vállalkozó lett, építőanyagban utazik, a cégét a televízióban és az újságban is reklámozzák. Ügyes gyerek. Egyik napról a másikra alapította meg a cégét. Bár nem mondta, de én mindig is sejtettem, hogy titokban takarékoskodik, élére rakja a garast, és meg is lett az eredménye. Ha tudná, milyen jól megy neki! Ezt a lakást is rendbe akarta hozatni, csak én nem engedtem. Ne költse hiába a pénzét. Jó már ez így nekem, hiszen csak egyedül vagyok. Odaadom a névjegyét, azon minden elérhetősége rajta van, felveheti vele a kapcsolatot.

‒ Köszönöm.

‒ De tulajdonképpen ki is maga, fiatalember? Honnan ismeri a fiamat?

‒ Török Zoltán vagyok, tíz éve még sokat jártam együtt a fiával, jó haverok voltunk.

‒ Török, Török… csak nem, akit lecsuktak emberölésért!? És az ember mindenkinek gyanútlanul ajtót nyit. Távozzon kérem, és adja vissza a névjegyet is! Nem hiszem, hogy a fiam szóba állna egy börtöntöltelékkel.

Egy darabig még állt a becsapódó ajtó előtt. Hát a szégyenbélyeget már sohasem moshatja le magáról? Mit tud ez az öreg róla, hogy elítéli, és vajon mit tud a fiáról, őt vajon mennyire ismeri?

A névjegyet vissza kellett adnia, de azért elolvasta és az agyában rögzítette a Frici által vezetett cég címét, így könnyen odatalált.

A titkárnő a ruházata alapján nem alkothatott róla véleményt, sőt, mintha elismerően értékelte volna jó megjelenését, férfias külsejét, ennek ellenére kicsit lenézően kezelte.

‒ Halmos úr a telkén folyó grandiózus építkezést ellenőrzi, 13.00 órakor ebédel, nem lesz elérhető itt 15.00 óra előtt. Kérem, jöjjön vissza később.

A titkárnő kivételesen nem lódított, vagy tényleg megbízható, jó munkaerő volt, mert 14.55-kor drága luxusautó fékezett az irodaház előtt. A sofőr kinyitotta Halmos Frigyes ügyvezető igazgató úrnak, alias Fricinek az ajtót.

Frici szinte alig változott. Az elmúlt tíz évet valószínűleg nem a négy fal között töltötte, annál gyakrabban időzhetett a tengerparton, vagy a hegyek között. Határozottan jó színben és kondiban volt, bár a haja kissé már őszült.

Ő nem akart elfutni, amikor meglátta Zoltánt. Sőt. Rögtön fölényes mosoly jelent meg az arcán, de kezet nem nyújtott.

‒ Csak ennyire örülsz egy rég nem látott havernak? ‒ kérdezte Zoltán.

‒ Hát örülök, hogy épségben vagy. Hallottam, mi történt veled. Hát öregem, az ital kihozza az emberből az állatot! Már én sem iszom régóta. Sajnos, nem nagyon érek rá, de ha munka kell, mindig tudok valami kétkezi munkát adni neked. Erre a régi haverság is kötelez. Gyere be az irodámba, ne itt az utcán ácsorogjunk.

‒ Nekem nem munka kell, egy-két kérdésem lenne. A válaszra a régi haverság is kötelez.

‒ Mit akarsz tudni?

‒ Mindent, mivel nem tudok semmit. Nem emlékszem, mi történt azután az ominózus Zoltán-napi vedelés után.

‒ Nem emlékszel, nem emlékszel! Mondjuk, nem is csodálom, amennyire be voltál rúgva. Rendesek voltunk, hogy nem hagytunk vezetni, mi? Még fának is mehettél volna, vagy elkapnak a rendőrök ittas vezetés miatt! Ha-ha-ha! Megjegyzem, egyszerre fulladtatok le az ócska tragacsoddal, te a bokrok között „hánykolódtál”, a kocsid meg az útpadkán hagyta el magát. Na, félre a tréfával, mit akarsz tőlem? Amit tettél, azért már megbűnhődtél, tiszta lappal indulhatsz, azért mondtam, hogy ha munka kell, csak szóljál, megoldjuk, akkor előbb-utóbb egy másik kocsira is futja majd.

‒ Már mondtam, hogy nem munkáért jöttem. Egyébként beszéltem a Karival. Üdvözöl.

‒ Felkutattad a Karit is? Mit a fenének nyomozol utánunk?

‒ Ti tíz éve velem ünnepeltétek a Zoltán-napot, mint a legjobb haverjaim. Aztán kocsiba raktatok, mert olyan részeg voltam, hogy nem álltam meg a lábamon. Ti vezettetek, de engem nem vittetek haza. A Kari utólag is örült, hogy a kocsikázás alatt nem okádtalak benneteket nyakon, Te meg azt mondtad, a bokrok között hánykolódtam. A Kari az eset után azonnal Ausztriába dobbantott, még az Évát is hátrahagyta, bár ő amúgy is jobbat érdemelt volna.

‒ Te már az Évával is összejöttél?

‒ Inkább én kérdeznék még. Apád azt mondta, egyik napról a másikra derült ki, hogy spórolt pénzed van, neked, aki mindig olyan takarékos voltál, hogy fizetésnapon egyszerre két üveg whiskyt vettél, hátha holnapután drágább lesz. Mit nem mondtatok még el? Az öreg rimánkodott az életéért, vagy csak kiabált, amikor megöltétek?

‒ Nem én öltem meg! Úgy értem, én nem öltem meg senkit. Egészen összezavarsz!

‒ A vállalkozásod kezdőtőkéje ezek szerint a trógerolásból jött össze?! Hiszen akkoriban kétkezi munkás voltál az Ecserin.

‒ Van annak, aki el nem issza.

‒ Hát ez most nem jött be, mert te éppen eleget ittál.

‒ Mit akarsz Zoltán? Minden bizonyíték ellened szólt.

‒ Tudod, van egy ismerősöm, ékszerben utazik.  Ha senki nem, ő nyomára akad a tíz éve eladott órának, ékszernek is. A betöréskor eltűnt ékszereket a rendőrség nem köröztette, hiszen azt sem tudták, konkrétan mi tűnt el. Így bárki bátran felvállalhatja, ha annak idején tőled megvásárolta azokat. Mit ér meg neked ez az információ?

‒ Zsarolsz? Hát legyen. Megtehetem. Mennyi pénzt akarsz, hogy az ismerősöd leálljon?

‒ Köszönöm, már egy fillért sem akarok. Amit akartam, megtudtam. Bizonyára találkozunk még, remélem, más körülmények között.

Török Zoltán aznap visszautazott a fővárosba. Nem állította le az ékszerben utazó barátját, mivel nem is volt neki olyan. Ellenben volt két hangfelvétele, melyek a régi haverjaival készültek, és két jó tanúja.

A felvételeket bevitte a rendőrségre, eljárást kezdeményezett minden lehetséges fórumon, ügyészségen, bíróságon. Kezdett kialakulni benne egy kép a történtekről. Már egészen közeljárt az igazsághoz, de abban száz százalékig biztos volt, hogy ő nem gyilkolt. Csak kéznél volt, és a haverjai felhasználták.

A rendőrség újra felvette a nyomozás fonalát. A két haver alibijét percről percre ellenőrizték. Kari ausztriai kiutazásának előzményeit, valamint Frici meggazdagodásának anyagi alapjait úgyszintén.

Fél évig tartó nyomozás és bírósági tárgyalás után ítélet született. Az egykori Frici és Kari bűnösnek találtatott, fejenként tizenöt év fegyházbüntetést kaptak. Egyikük se töltötte le a teljes büntetését. Kari, az öregebb, öt év után tüdőrákban meghalt, Fricit, a menő üzletembert a börtönben egy üzleti vetélytársa nyíratta ki.

Zoltán Németországban él, nővére közelében. Az ártatlanul börtönben töltött évek miatti kártalanítása folyamatban van, amíg erre vár, Évával való kitelepülésüket intézi.

 

Virágos jókedvemben

Buszban ülve kifelé bámultam az ablakon. Mellettem hol gyorsabban, hol lassabban suhant el a táj. Utam erdőn vezetett keresztül. Az útpadka füves volt, de kora tavasz lévén, nem zöldellt, hanem sárgállott. Na, nem a pázsit száradt ki, csupán a zsenge zöldet szinte elnyomta a tengernyi bolyhos fej, a gyermekláncfű sárga gombjai.

Eszembe jutott, még nem is olyan régen, nem tudtam megállni, hogy a tavaszi réten járva le ne tépjek egy kazalnyit belőlük. Hol vázába szánva, azzal a tudattal, hogy estefelé a szirmok bezárulnak, és nem marad más, csak a zöld, babszemnyi gubó. Hol azzal a céllal, hogy koszorút kössek belőlük, mintegy környezetem előtt is fitogtatva ebbéli jártasságomat. Aztán egy idő után rájöttem, a virág meghal, ha letépik, elfonnyad, a birtoklásával járó öröm elvész, szomorúság lép a helyébe. Ma már nem tépnék le egyetlen vadvirágot sem. Úgy szép, ahogy, és ahol van. Mindenki a maga helyén ér a legtöbbet.

Az utat szegélyező virágfolyamot látva, kedvem támadt leszállni, és megsimogatni a kis sárga pihés fejeket, megcirógatni, összeborzolni őket. De hagyni ott és úgy, ahogy az anyatermészet megteremtette azokat. Mert a virágok valójában csodák. Mindegyik valóságos remekmű, egy kis ékszer, mellyel a természet megajándékozott bennünket. Az egyetlen örök érvényű dolog a világon, melyben csalódni képtelenség, a valós természet. Mely soha nem csal meg, nem csap be, mindig csak ad, és amit ígér, biztosan betartja. Nincs tavasz kikelet nélkül, a fák lombosodnak, a virágok bimbót növesztenek, kitárják kelyhüket, általuk lesz színes, élvezhető és élhető a világ. És mi a tél? Csupán szünet, a pihenés ideje. A nagy erőgyűjtés, készülődés a tavaszra, amikor aztán kirobban az élet, burjánzik a sok zöld, kemény levelek, bársonyos szirmok, kéjes illatok, színorgia….Lehet ezt nem csodálni? A Föld ereje, gazdagsága annyira nyilvánvaló. S ha jön a nyár, a tobzódás fokozódik. A színek páratlan kavalkádja, s egyre nemesebb virágok nyílnak, melyek szépek a szemnek, de talán a szerényebbek, kedvesebbek a szívnek.

S e gondolatoktól egyszeriben jókedvem lett, virágos jókedvem.

A hímes récék

Terus néni patyolattisztaságú, hófehér tollú kacsákat nevelt az udvarán, amiért irigykedett rá a fél falu. A baromfitenyésztők rá féltékenykedtek, a gyerekek meg az unokáját, Anitát irigyelték, mert húsvét előtt ő mindig kapott három kacsatojást ‒ ami tudottan nagyobb méretű a tyúk tojásánál ‒, és azokból tarka minták ráfestésével, csodálatos hímes tojásokat varázsolt. Meg is nyerte Anita valamennyi iskolai hímestojás-festő versenyt.

Ezen a tavaszon se volt ez másképp. Anita körbesétált a baromfiudvarban, hogy kiválassza a számára legmegfelelőbb három kacsatojást. A legnagyobb meglepetésére azonban nem talált egyet sem. Lesétált hát a kertjük végébe, ahol egy kisebb, nádassal szegélyezett tavacska lapult, és ahová Terus néni hófehér tollú kacsái is naponta lejártak. A kacsák most is vígan lubickoltak, bukdácsoltak a vízben. Anita váratlanul ‒ partközelben, a nádszálak takarásában ‒ egy fészket vett észre. A növényi szárakból és tollból készült fészekben több tojás is volt. Azon nem csodálkozott, hogy a tojások kissé zöldes színűek. Úgy gondolta, mivel nem fedett helyen voltak, kissé elpiszkolódhatott a héjuk. „Fránya kacsák! Ezért nem találtam odafenn az ólban egyetlen tojást sem! Ide rejtették előlem. Talán éppen azért, hogy ki ne fessem őket.” Azzal gyorsan a kötényébe rejtett három tojást, és visszament a házba. Még aznap délután nagy gonddal, és talán még cifrábbra is festette a tojásokat, mint az előző évben. A héjon lassan száradt a festék, ezért a tojásokat egy kosárkában odatette a kályha mellé.

Húsvétig hátravolt még pár nap, és ő közben el is feledkezett a tojásokról. Épp vacsoránál ült a család, a húsvéti vendégeskedésről beszélgettek, amikor a kályha mellől, apró pattogó, roppanó hangok hallatszottak. Senki nem tudta, mi okozhatta a zajt, amikor Anita váratlanul felpattant, és a kályhához szaladt. A legnagyobb meglepetésére a festett tojások héja meg volt repedve, és épp akkor bújt ki belőlük három kiskacsa. Bizonyára a meleg kályha közelsége tette, hogy a fészekből elvett tojásokból anyjuk nélkül is kikeltek a kis jószágok. De nem ám olyanok voltak, mint a szokásos, sárga pelyhes fiókák! Ezek zöldesszürkék voltak, fejük tetején fekete folttal, a szemük mellett barnás csíkkal. Akkorra már nagyapó is ott állt az unokája mellett.

‒ Na, Anitám, te aztán szép kis kacsákat festettél! Jó, hogy nem virágos minták és mindenféle kacskaringók vannak rajtuk. Bezzeg ki is közösítették volna őket a többiek a tóból.

De aztán, látva unokája megszeppent arcát, ő is komolyra váltotta a szót.

‒ Anitám, segítettél világra jönni három kis vadrécének, más néven tőkés récének. Jót tettél velük, mert lehet, egy kóbor kutya vagy macska, esetleg róka felfalta volna a tojásokat. Te most megmentettél három kis életet. Légy magadra büszke. De azt azért jegyezd meg, a jelen eset kivétel: a vadmadarak fészkét sohasem szabad megbolygatni. Ez egyszer azonban nem tettél rosszat, bocsánatos bűn, amit elkövettél.

Húsvét után Anita bevitte a kis récéket az iskolába. Azon a tavaszon másik tojásokat nem festett, nem is vett részt a tojásfestő versenyben. Mégis, hímes tojásból kikelt kis vadrécéivel ő lett a legnépszerűbb az osztálytársai között.