Virágos jókedvemben

Buszban ülve kifelé bámultam az ablakon. Mellettem hol gyorsabban, hol lassabban suhant el a táj. Utam erdőn vezetett keresztül. Az útpadka füves volt, de kora tavasz lévén, nem zöldellt, hanem sárgállott. Na, nem a pázsit száradt ki, csupán a zsenge zöldet szinte elnyomta a tengernyi bolyhos fej, a gyermekláncfű sárga gombjai.

Eszembe jutott, még nem is olyan régen, nem tudtam megállni, hogy a tavaszi réten járva le ne tépjek egy kazalnyit belőlük. Hol vázába szánva, azzal a tudattal, hogy estefelé a szirmok bezárulnak, és nem marad más, csak a zöld, babszemnyi gubó. Hol azzal a céllal, hogy koszorút kössek belőlük, mintegy környezetem előtt is fitogtatva ebbéli jártasságomat. Aztán egy idő után rájöttem, a virág meghal, ha letépik, elfonnyad, a birtoklásával járó öröm elvész, szomorúság lép a helyébe. Ma már nem tépnék le egyetlen vadvirágot sem. Úgy szép, ahogy, és ahol van. Mindenki a maga helyén ér a legtöbbet.

Az utat szegélyező virágfolyamot látva, kedvem támadt leszállni, és megsimogatni a kis sárga pihés fejeket, megcirógatni, összeborzolni őket. De hagyni ott és úgy, ahogy az anyatermészet megteremtette azokat. Mert a virágok valójában csodák. Mindegyik valóságos remekmű, egy kis ékszer, mellyel a természet megajándékozott bennünket. Az egyetlen örök érvényű dolog a világon, melyben csalódni képtelenség, a valós természet. Mely soha nem csal meg, nem csap be, mindig csak ad, és amit ígér, biztosan betartja. Nincs tavasz kikelet nélkül, a fák lombosodnak, a virágok bimbót növesztenek, kitárják kelyhüket, általuk lesz színes, élvezhető és élhető a világ. És mi a tél? Csupán szünet, a pihenés ideje. A nagy erőgyűjtés, készülődés a tavaszra, amikor aztán kirobban az élet, burjánzik a sok zöld, kemény levelek, bársonyos szirmok, kéjes illatok, színorgia….Lehet ezt nem csodálni? A Föld ereje, gazdagsága annyira nyilvánvaló. S ha jön a nyár, a tobzódás fokozódik. A színek páratlan kavalkádja, s egyre nemesebb virágok nyílnak, melyek szépek a szemnek, de talán a szerényebbek, kedvesebbek a szívnek.

S e gondolatoktól egyszeriben jókedvem lett, virágos jókedvem.

A hímes récék

Terus néni patyolattisztaságú, hófehér tollú kacsákat nevelt az udvarán, amiért irigykedett rá a fél falu. A baromfitenyésztők rá féltékenykedtek, a gyerekek meg az unokáját, Anitát irigyelték, mert húsvét előtt ő mindig kapott három kacsatojást ‒ ami tudottan nagyobb méretű a tyúk tojásánál ‒, és azokból tarka minták ráfestésével, csodálatos hímes tojásokat varázsolt. Meg is nyerte Anita valamennyi iskolai hímestojás-festő versenyt.

Ezen a tavaszon se volt ez másképp. Anita körbesétált a baromfiudvarban, hogy kiválassza a számára legmegfelelőbb három kacsatojást. A legnagyobb meglepetésére azonban nem talált egyet sem. Lesétált hát a kertjük végébe, ahol egy kisebb, nádassal szegélyezett tavacska lapult, és ahová Terus néni hófehér tollú kacsái is naponta lejártak. A kacsák most is vígan lubickoltak, bukdácsoltak a vízben. Anita váratlanul ‒ partközelben, a nádszálak takarásában ‒ egy fészket vett észre. A növényi szárakból és tollból készült fészekben több tojás is volt. Azon nem csodálkozott, hogy a tojások kissé zöldes színűek. Úgy gondolta, mivel nem fedett helyen voltak, kissé elpiszkolódhatott a héjuk. „Fránya kacsák! Ezért nem találtam odafenn az ólban egyetlen tojást sem! Ide rejtették előlem. Talán éppen azért, hogy ki ne fessem őket.” Azzal gyorsan a kötényébe rejtett három tojást, és visszament a házba. Még aznap délután nagy gonddal, és talán még cifrábbra is festette a tojásokat, mint az előző évben. A héjon lassan száradt a festék, ezért a tojásokat egy kosárkában odatette a kályha mellé.

Húsvétig hátravolt még pár nap, és ő közben el is feledkezett a tojásokról. Épp vacsoránál ült a család, a húsvéti vendégeskedésről beszélgettek, amikor a kályha mellől, apró pattogó, roppanó hangok hallatszottak. Senki nem tudta, mi okozhatta a zajt, amikor Anita váratlanul felpattant, és a kályhához szaladt. A legnagyobb meglepetésére a festett tojások héja meg volt repedve, és épp akkor bújt ki belőlük három kiskacsa. Bizonyára a meleg kályha közelsége tette, hogy a fészekből elvett tojásokból anyjuk nélkül is kikeltek a kis jószágok. De nem ám olyanok voltak, mint a szokásos, sárga pelyhes fiókák! Ezek zöldesszürkék voltak, fejük tetején fekete folttal, a szemük mellett barnás csíkkal. Akkorra már nagyapó is ott állt az unokája mellett.

‒ Na, Anitám, te aztán szép kis kacsákat festettél! Jó, hogy nem virágos minták és mindenféle kacskaringók vannak rajtuk. Bezzeg ki is közösítették volna őket a többiek a tóból.

De aztán, látva unokája megszeppent arcát, ő is komolyra váltotta a szót.

‒ Anitám, segítettél világra jönni három kis vadrécének, más néven tőkés récének. Jót tettél velük, mert lehet, egy kóbor kutya vagy macska, esetleg róka felfalta volna a tojásokat. Te most megmentettél három kis életet. Légy magadra büszke. De azt azért jegyezd meg, a jelen eset kivétel: a vadmadarak fészkét sohasem szabad megbolygatni. Ez egyszer azonban nem tettél rosszat, bocsánatos bűn, amit elkövettél.

Húsvét után Anita bevitte a kis récéket az iskolába. Azon a tavaszon másik tojásokat nem festett, nem is vett részt a tojásfestő versenyben. Mégis, hímes tojásból kikelt kis vadrécéivel ő lett a legnépszerűbb az osztálytársai között.

Balerinák

Újra tavasz van. Kell ennél több?

A természet téli, tetszhalott állapotából feléledt, ábrázata mosolyra derült. Megrázta magát, lehullajtotta tavalyról megmaradt száraz leveleit, elhalt ágacskáit, új gyermekeket dajkál már, a friss rügyeket.

Szinte látni, mint húzza, egyenesíti ki a sodort rügyecskékből a hamvaszöld, zsenge leveleket a napfény, a locspoccsal mosdató, langy tavaszi eső.

Elsők közt, a barkát és az aranyvesszőt követően, virágoznak a mandulafák. Rózsaszínű habként borítják ágaikat a virágok. Azután a cseresznyék, a meggyek, az alma- és körtefák. Nem is menyasszonyok, balerinák. Bájosak a fodros, fehér-rózsaszín tütüben.

Lábujjhegyen állva parádéznak. Karjaik a magasba emelkednek, törzsük egyenesen kihúzva, koronás fejüket az ég felé tartva, bájos, lenge lányként hajladoznak a húsvéti szélben.

Gyönyörűek vagytok gyümölcsfák, a szépek szépei! Szépségetek végtelen, és a világ körforgásában, ti hozzátok el az örök megújulást…

Trillák

Egy kerek évből öt hónapon át, szinte mindennap, az ébresztőóra csörgésére nyílik a szemem, aztán, miután nagy nehezen magamhoz térek, általában, fel is kelek.

Nem úgy az év további részében, a maradék hét hónapban.

Akkor ugyanis, az óránál sokkal kedvesebb, barátságosabb hang ébreszt, az ablakom előtti fák lombkoronájában tanyázó, nálamnál is korábban kelő madarak hangja.

Ezek között aztán akad mindenféle csodás trilla, rigófüttyel kevert verébcsivit, s a tarkabarka had csicsergésébe vegyülve, nem marad el a harsogó „kicsit ér”, s a „nyitnikék” sem.

Nappal a kuvikot hallgatva számolom, éveimből mennyi van még hátra, s néha bagolyhuhogás is hallatszik. A fekete-fehér-piros tollú fakopáncs csak kopogtat, miközben keresve kutat és gyógyít.

Furcsán, rövidet kotkodálva kiált hajnalok hajnalán a fácánkakas, azonban a szarkát nem cserregő hangjáért, inkább díszes tollruhájáért csodálom.

Mintegy óramű pontosságával kelnek kedves madaraim, s kezdik korai, ébresztő dalukat. Mindig ugyanakkor, reggel háromnegyed ötkor. Lehet hűvös a hajnal, szemetelhet az eső, fújhat a szél, az ő daluk áthatol a világ eme természetes zajain.

Engem keltenek, egyidejűleg elkápráztatnak változatos színskálájú énekhangjukkal, mellyel fáradhatatlanul dalolnak, fújják az aznapra rendelt ébresztőt.

Még hétvégén sem pihennek, és jól is teszik. Mivé is lenne a szabadnapom, ha megfosztanának e kedves előzékenységtől, hogy madárcsicsergésre ébredhetek…

Kutyavilág

Már többször besötétedett és kivilágosodott, amióta elment. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy egy besötétedés után, Gazdi ne jött volna vissza.

Valami történt. Érezte a zsigereiben, hogy valami nem jó történt. Már az is nem jó, hogy nincs ott.

Enni és inni mindig hagyott neki, ha elment. Most is teletöltötte a tálját, vizet is öntött, majd mielőtt behúzta maga után a kaput, szokás szerint megpaskolta a hátát, megvakargatta a füle tövét. A szeretet eme egyértelmű megnyilvánulását ő hálás vakkantásokkal viszonozta.

Most ismét ‒ immár sokadszorra ‒ bejárta a drótkerítéssel körbevett, apró udvart. Na, nem azért, mintha bármit félteni kellett volna az udvaron, hiszen nem volt ott más, mint a kézzel összetákolt faviskó, meg egy későn termő vadalmafa. Bekeríteni is csupán azért kellett, hogy az erdő tudja, a kapuig jöhet, nem tovább. A dróthatárig gyomlálták az udvart, a kapun túl pedig ott ágaskodott lábujjhegyen a vadon, majdani bebocsátásra várva.

Még a kirándulók se nagyon merészkedtek erre a tájékra, melyet nem érintettek kijelölt turistaösvények, mindenütt szúrós volt a bozót, egyenetlen, hepehupás a talaj, amin a turistabakancs is könnyen megbicsaklik. Ugyanakkor épp ezért esett a helyre az öreg erdész választása, mert itt zavartalan nyugalomban mélázhatott, elmerenghetett olyan múltbéli eseményeken, amelyek széppé tették az életét, s amelyek szinte kivétel nélkül az erdőhöz kötődtek.

Már nem vadászott, csak sétálgattak az erdőben azokon a napokon, amikor nem a városi házban, hanem ebben a kis fakalyibában időztek. Öregek voltak mind a ketten. Az erdész őzagancs-fogantyús bottal járt, ő meg botorkált mellette, igyekezvén lépést tartani Gazdival, mivel már gyengén látott, szürke homály ereszkedett valaha éles látású szemére. A nyulat is inkább csak érezte, nem látta, s hogy utána fusson, hovatovább eszébe se jutott.

Előbb az ennivaló, majd a víz fogyott el a tálakból. Ha éhesen is, de megtette szokásos őrjáratát. Odaballagott a házikó ajtajához, de ott nem látott változást, csak a zárt ajtót. Ezen nem lepődött meg igazán, hiszen Gazdi távol volt. Egyértelmű megállapodásuk szerint, Gazdi mindig a házban őrködött, ő meg idekint az udvart vigyázta. És ez jól is volt így.

Ahogy telt az idő, kénytelen-kelletlen rátalált egy addig ismeretlen, fájó érzés, a mindig és mindenütt ott lévő Gazdi hiánya.

További besötétedések, majd kivilágosodások jöttek, amikorra az éhség már annyira gyötörte, hogy ráfanyalodott a fa tövébe potyogott, férges vadalmára. Nem volt mohó, főképp nem telhetetlen, de szinte meg sem érezte a vásott fogaival agyonrágott, gyomrába jutó almadarabokat.

Valamit tenni kell, mert Gazdi sokáig elmarad.

Megindult a kerítés mentén, s félvakon, botorkálva kereste, hol kaparhat magának valami gödröt a drótháló alatt. Végül talált is egy olyan helyet, ahol viszonylag lazának tűnt a talaj. Kopott körmeivel ásni kezdett. Amikor úgy látta, már elég mély a lyuk, beléfúrta magát, és a kerítés túloldalára próbált átnyomakodni. Elakadt, se ki, se be. Amikor még erősebben tolta előre az orrát, s lábaival kaparta a földet, hátába éles fájdalom nyilallt. Mikor végre átért és visszanézett, a drótra akadva nagyobb, véres szőrcsomókat látott. De legalább kint volt. Lassan megindult a sűrű irányába.

Jó idő múlva visszabicegett a házhoz. A gyomra ugyan nem volt tele, de az éhségét némiképp csillapította a döglött varjú, amit az egyik bokor tövében talált. Meg nem látta volna, de az orra még működött, a dögszagot megérezte.

Aznap éjjel, besötétedés után, vihar tört ki. A szél csikorgó fogakkal tördelte a nagyobb ágakat, szaggatta, parittyaként lőtte ki a vékonyabbakat, az egész kalyiba beleremegett a szél tomboló erejébe. Esett is, épp elég ahhoz, hogy az udvar gödreiben megülő esőlével szomját oltsa.

A vihar elültével, szokásos reggeli őrjárata során meglepődve látta, hogy a kalyiba ajtaja résnyire nyitva áll. A belényilalló öröm, hogy Gazdi visszatért, hamarosan csalódássá változott, mert mint idekinn, épp úgy odabent a házban is, csend honolt. Orrát ekkor váratlanul megütötte a bentről kitóduló, avasodó szalonna ingerlően gyomorkorgató szaga. De ez mit sem számított. Ami igazán fontos lett volna ‒ és annyira hiányzott, de nem érezte ‒, Gazdi megszokott illata.

Ezután még jobban kellett őrködnie, a nyitott ajtó miatt. Bár a besötétedések és a kivilágosodások egymást követő sokaságában egyre hidegebb lett a levegő, és a zöldből sárgásbarnává váló lombok lassan mind lehullottak, eszébe se jutott, hogy bemenjen a házba. Nem így állapodtak meg, és ő ehhez tartotta magát.

Egy kivilágosodáskor, az égből aláhulló fehér por ‒ ami a városban is rendszeresen jelentkezett a hideggel együtt ‒, teljesen belepte őt, meg a rongyos matracot, ami fekvőhelye volt a kalyiba melletti bokrok alatt. Feltápászkodott, majd a maga vájta gödrön megszokott mozdulatokkal átpréselődve az erdő felé indult. Két besötétedés és kivilágosodás után, muszáj volt bemennie a fák közé, mert a férges vadalma már csak emlék volt, és örülhetett, ha elhullott pockot vagy fagytól lelassult, meggémberedett békát sikerült zsákmányolnia. Amíg le nem esett az égből az a hideg, fehér valami, általában talált is ennivalót, de ha nem, ott volt néhány ehető gyökér, amit időnként ‒ ha fájt a gyomra ‒, máskor is rágni szokott. Sovány táplálék, igaz, de neki már nem kellett sok.

Visszatérve a házhoz, átbújt a kerítés alatt, és a vackához ballagott. Besötétedés után, váratlanul, mintha Gazdi hangját hallotta volna. Gyengén hallotta, gyenge volt már maga is, ereje napok óta fogyatkozott. Érezni érezte, csak nem értette, miért történik mindez. Most azonban, mintha valami felrántotta volna vackáról, s hajtotta a kalyiba felé. Az ajtót tárva-nyitva találta, de csalódottan érezte, nincs Gazdi-szag. Már nem volt kedve, sem ereje, hogy a rongyos matrachoz visszabaktasson, hát leheveredett a koszlott-foszlott lábtörlőre a küszöb elé. Előbb meleget érzett, mintha a házból, az avas szalonna illatával keveredve, Gazdi szeretete áradt volna kifelé, majd egyre hidegebb lett, és ő elaludt…

A nyugdíjas erdész, miután városi házába visszatért, az első éjszakán meghalt. Közeli hozzátartozója nem lévén, a távoli rokon örökös csak azt látta, üres az udvaron a kutyaól. Korábban bizonyára kutyát tartott az öregúr ‒ gondolta ‒, hiszen vadász volt. Az erdei viskóról senkinek nem volt tudomása. Az elhunytat eltemették, a házat eladták.

Évek teltek el, amikor két fiatal, vállalkozó kedvű erdőjárót a kalyiba felé vetette a jó sorsa. Vagy inkább a rossz sors, hiszen eltévedtek, letértek a kijelölt útról. A kerítéskapu ugyan továbbra is zárva volt, de a faviskó ajtaját ide-oda csapkodta a csípős, tavaszi szél.

A küszöbön láttak valamit. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésüket. Egyikük bemászott a kerítésen, óvatosan persze, mert mit lehet tudni. A birtoksértés mibenlétéről voltak ismereteik.

Az ajtó előtt mumifikálódott kutyatetemet találtak, amely akként feküdt a küszöbön, hogy még holtában is őrizte a házat. Úgy, ahogy annak idején megállapodtak, ahogy Gazdi meghagyta: én idebenn, te odakint…

Jégbe zárt hűség

Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.

A szülőhelyüket, az öblöt, ők ketten sohasem hagyták el, nem akartak máshová költözni. Megszokták itt, a fiókáik is ennek a nádasnak a sűrűjében keltek ki. Az utódaikat évről évre felnevelték, azután azok mindegyike a maga útját járta.

Ők a párjával, még télen sem repültek melegebb égtájra. Idekötötte őket a kedves környék, lakóhelyük, az otthont adó nádas, az ennyire sehol másutt nem kéklő égbolt, a szikrázó, nyári nap, melyet éjszakára nyájas holdvilág váltott fel, ezüsthidat verve a tó tükrére.

Ezen a télen sem lesz másképp. A fiókák felnőttek, elrepültek, ők meg itt maradnak, ahogy hosszú évek óta tették. Nem félnek a hidegtől, erre biztosíték dús, hófehér tollruhájuk, ami kicsit felborzolva kellemes, de legalábbis elviselhető hőmérsékleten tartja a testüket.

Amikor végleg befagy a tó, élelem szempontjából a korcsolyázókra is számíthatnak. Általában nem merészkednek túl közel hozzájuk, de az odadobált kiflimaradék mindig jólesett. Telente, időnként, más emberek is jöttek, ennivalót hoztak nekik, aztán gyűrűt tettek a lábukra. Elviselték, megszokták. Régóta így volt. Már nem is érezték, mintha rajtuk se lett volna.

Az idén is, az utolsó pillanatig, amíg lehetett, a felszínen úszkáltak. Persze a nádasba is bementek, hiszen a kissé kemény, de még lecsipkedhető nádtorzsa, hattyúhoz jobban illő falat, mint a száraz táp vagy a majdan érkező kiflivég.

Egy éjszakát követően, hajnalra, a vízfelszínt vékony jéghártya borította, de még abban is lehetett mozogni. Majd felhagynak az úszással, ha teljesen beáll a tó. Az aratás után visszamaradt száraz nádszálak csábítóan zizegtek, hajladoztak a hideg szélben, a csalóka nap hét ágra sütött, bár már rég nem melegített.

A párja a nádas tövéhez úszott, hártyás lábaival tördelve a hajszálvékony jégpáncélt. Abban a reményben túrta csőrével a nádtöveket, hátha még talál ehető torzsadarabot. Hirtelen valami megragadta a lábát. Odébb akart araszolni, de a valami nem engedte. Az a lába akadt el, amin a rég elfelejtett, megszokott, tompa fényű acélgyűrű feszült. A parányi acélbilincsbe belékapaszkodott egy nádcsonk. Minél jobban ki akarta húzni a lábát a kelepcéből, a valami annál jobban kapaszkodott belé.

Amikor észrevette, hogy a társa bajba került, áttörte magát a jéghártyán, és odaúszott hozzá. Most már ketten csapkodták csőrükkel a torzsát, de csak nem sikerült kiszabadulni. Ő el-elúszott a párja mellől, majd visszatért hozzá, hogy segítsen, de mivel a víz lassacskán összeállt, megkeményedett, ez neki is egyre nehezebben ment.

Közben leszállt az éj, a fogcsikorgató hideg a csontjukig hatolt. Máskor, ilyenkor, már rég a móló alatti gazban, csőrüket a szárnyuk alá hajtva aludtak, és soha nem idekinn, a nyílt vízen.

Most ösztönösen összebújtak, hogy alvás közben melegítsék egymást…

A hajnal egy márványkeménységűre fagyott, csillogóan sík felületet talált, az előző nap néhol még hullámzó víz helyén. Néhány vadkacsa meglepetten csúszkált a jégen, újdonság volt számukra is a változás.

Déltájhoz közeledve, egyre magasabbra emelkedett a nap, a hőmérséklet azonban mit sem változott, kristálytiszta, dermesztően hideg maradt a levegő.

Hétvége lévén, apránként feltünedeztek az első látogatók. Jöttek csudáskodni, hogy lám, egyik napról a másikra befagyott a hatalmas vízfelület. Egyetlen éjszaka alatt, három-négy centiméter vastagságúra hízott a jég. Ha az időjárás nem változik, hamarosan korcsolyával is rá lehet menni a tóra.

Az egyik bámészkodó fiúcska váratlanul két nagyobb fehér foltot vett észre a nádas tövében. Hó nem esett, hóbucka nem lehet. Pedig mégis valami hóféle, vagy kő, hiszen nem mozdul. A mutatott irányba nézve, felnőtt kísérője már kitalálta. Két összebújt hattyú. De vajon miért nem mozdulnak?! Biztosan nagyon fáznak!

Mivel a hattyúpár helyzete egy óra elteltével sem változott, betelefonáltak az önkormányzathoz, hogy jöjjön már valaki, és hozza ki a két didergő hattyút, mert még bajuk esik.

A madarak felügyeletét ellátó szakember, combtőig érő csizmájában, óvatosan lépegetett a jéggé dermedt tó felszínén. Ha beszakad, hát beszakad, szerencsére alacsony ott a víz. Amikor elérte a hattyúpárt, és látta, mi történt, sajnálkozva, lemondóan intett ki a parton kíváncsiskodóknak: már nincs mit tenni, nem lehet megmenteni a madarakat. Szekercével megbontotta az állatok körül a jeget, és kiszabadította a két egymáshoz fagyott hattyút.

Látta, és mindent megértett. Az egyik madár lábán lévő acélgyűrű beleakadt a nádtorzsába, azért nem tudott kiszabadulni. A párja, hűséges társa ugyan elmehetett volna onnan, mégsem tette. Ott maradt, vigyázott rá, kitartott mellette a végsőkig, vállalva még a fagyhalált is. Ember nem tette volna.

Jégbe zárt hűség, megfagyott szerelem…

Szellemes

Grafika: Keglovich T. Milán

 

A függöny meglibbent, amikor becsukta a teraszajtót a szokásos esti, lefekvés előtti szellőztetés után. A kulcsot még nem fordította rá, mit lehet tudni, nem esik-e be hozzá egy kései látogató.

Miközben a konyha irányába haladva azon járt az esze, mit fog vacsorázni, a keze ügyébe eső dolgokon automatikusan babrált valamit. A hamutartót szimmetrikusan az asztal középére tolta, a vázában lévő virágcsokrot lazábbra igazította, egy kép sarka se tűnt vízszintesnek, és a csipketerítőn is muszáj volt simítani egyet. Végül is, ő precíz nő. És mivel egyedül él, a gyerekek már kiröpültek otthonról, nem szükséges máshoz alkalmazkodnia, miért ne vehetné körül magát olyan tökéletes renddel, amilyent csak megkíván?

Gondolati síkon felrémlett előtte a hűtőszekrény tartalma, mit is enne legszívesebben? Talán egy szelet rozskenyeret, zöldfűszeres sajtkrémmel megkenve, hozzá meleg teát ihatna. Esetleg egy-két szelet baromfipárizsit, mert momentán nem volt biztos abban, maradt-e még az ominózus sajtkrémből.

A konyhába érve, meglepetéssel tapasztalta, hogy terítve van a vacsorához. Az asztalon, a tányér mellett, szép rendben ott sorakoztak a kés, a szalvéta, na meg a kedvenc csészéje. A vaj is oda volt készítve a keze ügyébe, és bontatlan, nejlonfóliában a párizsi.

Úgy látszik, a precízségem mit sem változik, továbbra is, következetesen előrelátó vagyok, mint amilyen mindig is voltam. Csupán a memóriámmal lehet valami baj – gondolta. Nem emlékezett ugyanis, hogy előzőleg már döntött a vacsorájáról, és meg is terített. Ez nyilván még az esti kertlocsolás előtt lehetett – futott át az agyán. Továbbszőve a gondolatot, arra a következtetésre jutott, hogy a rövidtávú memóriája már nem működik olyan jól, mint fiatalkorában.

A tűzhelyhez lépve, újabb meglepetés érte: a tea még egészen meleg volt, mintha csak akkor vették volna le a forró lapról, bár a tűzhely nem volt bekapcsolva. Pedig arra biztosan emlékezett, hogy ebéd után főzte, és azóta órák teltek el. Kiváló hőszigetelése lehet ennek az edénynek – konstatálta elégedetten. Amikor étkezés után visszatette a vajat, a szemébe tűnt, hogy a fridzsider ajtajára tűzött cetlin, a vásárlandók között, a legalsó tétel a zöldfűszeres sajtkrém. Na, ezt se ellenőrizte le, hogy maradt-e még a sajtkrémből. De legalább korábban, az eszében volt, és mivel ‒ ezek szerint ‒ elfogyott, jó előre felírta, hogy el ne felejtse.

A vacsoraedényt hol elmosta, hol meg eltette másnapra, most ez utóbbi mellett döntött. Nagyon vágyott már egy meleg zuhanyra, ezért egyenesen felment az emeleti hálószobába.

Az ágyán kiterítve feküdt a hálóinge, mellé odakészítve egy törülköző a köntössel, és a papucs is rendben ott állt az ágy előtt. Hát igen, az én közismert precízségem – gondolta. Egészen meg volt elégedve önmagával. Cipőt váltott, és karján a hálóinggel meg a törülközővel, a fürdőszoba felé indult. A zuhany nagyon jólesett, mint ahogy várta. Csak amikor megtörülközött, gondolt arra, hogy hol is a köntöse, mintha az ágyon maradt volna. Csak megszokásból nyúlt a fogas felé, és lám, a köntöse ott lógott. Hát én még magamnak is tudok meglepetést szerezni – mormogta fennhangon. Minek suttogna, hiszen egyedül van az egész házban.

Leült a televízió elé a kanapéra, lábait maga alá húzta, és ráborította a fürdőköpenyt. Ha így aludnék el a tévé előtt, reggelre megfáznék ‒ futott át az agyán ‒, de mivel egyelőre érdekelte a műsor, hát nem akaródzott neki felkelni egy takaró miatt.

Aztán fokról fokra álmosabb lett, már a műsor sem kötötte le a figyelmét, és lassan eldőlt a kanapén. A készüléken egy darabig még futott az adás, aztán az üres, fényes képernyő sisteregni kezdett…

Reggel a kanapén ébredt, pedig nem állt szándékában az ágya helyett, ott aludni. Viszont a takaró remekül melegítette, biztosan nem fázott meg. A tévé is kikapcsolva, lám, milyen figyelmes és gondos is ő.

A konyhába úgy ment le, hogy egyetlen gondolata se forgott a reggeli körül. Nem érezte, hogy éhes lenne. A vacsoraedénynek hűlt helye volt, ennek örült, hogy előző este mégiscsak elmosogatott. Amikor a teraszajtó zárjában a kulcsot elfordította, magában megint konstatálta, hogy azért a biztonságról soha sem feledkezik meg, legyen bármilyen késő, hiszen az este nem is egyre, kettőre zárta az ajtót.

Kilépett a teraszra, hogy a friss levegőből egy jó nagyot kortyolhasson.

A hálószobában közben a következő különös párbeszéd hangzott el:

‒ Én ezt már nem bírom tovább! A jó szellemnek is elege lehet egyszer!

‒ Mesélj, mert mindjárt mennem kell, csak egy percre röpültem be hozzád.

‒ Mert csak mindig magát dicséri! Hogy milyen precíz, milyen előrelátó. Már rég ellopták volna a feje felől a tetőt, ha nem zárom be minden este a teraszajtót. Odébb rakom a széket az útjából, amikor sötétben tapogatózik a villanykapcsoló után. A ház is leégett volna, ha nem kapcsolom ki a villanyfőző lapját. Nem lenne itthon egy falat étel sem, ha nem írnám fel, mi fogyott el, mit kell vásárolni. Már százszor is tüdőgyulladást kapott volna, de én folyton betakarom, amikor elalszik a tévé előtt. Na, de a készülék is tönkremenne, az örökös éjszakai üzemeléstől!

‒ Mit akarsz tenni?

‒ Felmondok! Nem bírom, hogy semmin nem lepődik meg, mindenben csak a saját precízségét, előrelátását értékeli.

Ezzel a csukott ablakon, a vendégét előre engedve, kisuhant a jó szellem. Köntöse utána tekergőző, hosszan elnyúló vége beleakadt a párkányon álló virágládába, és leverte azt. A teraszon levegőző asszonynak éppen a fejére esett, de azt a jó szellem nem látta. Messze járt már, hogy másutt, másokkal, sok, hasonló jót cselekedjen…

Az őrangyal

Grafika: Keglovich T. Milán

 

New York-i utam során, újsütetű barátom, egy szimpatikus, csokoládébarna bőrű, elismert egyetemi oktató, meghívott a lakására, ismerném már meg a hozzátartozóit, na meg, hogy ízelítőt kapjak, milyen körülmények között is él manapság egy Alabamából elszármazott, néger család a világvárosban.

Egy felhőkarcoló harmadik emeletén, ízlésesen, de nem kihívóan berendezett modern lakásban fogadott, barátságos, csinos feleségével, bemutatva cipőgombszemű, göndör fürtű, virgonc ikerfiait, valamint meglepetésemre, idős édesanyját, Rustyt, akiről kiderült, hosszú évek óta velük él.

A vacsora után lehetőségem nyílott, hogy beszédbe elegyedjek a nyolcvan körüli hölggyel, akit életéről és gyerekkoráról tapintatosan, de kíváncsian faggattam. Őszinte érdeklődésemet látva, a matróna a következőket mesélte el.

„A családi történetírásunk külön fejezetet szentelt egy különleges napnak, melyet tízéves gyerekként éltem meg, és amely így örökre emlékezetes maradt számomra. Azon a bizonyos napon ugyanis, háromszor is megkísértett a halál.

Azt tudni kell, hogy nagyon szófogadó, engedelmes, szorgalmas gyerek voltam. Édesanyámat nem csak szerettem, valósággal rajongtam érte. Számomra ő volt a legszebb asszony, amint suhogó, fekete selyemruhájában vasárnaponként a templomba menet megnézte magát a tükörben, nem azért, hogy a szépségében gyönyörködjön, hanem hogy ellenőrizze, tökéletesen rendben van-e a ruházata. Okosságáért mindenki tisztelte, de én különösen felnéztem rá, számomra minden szava szent volt, és igaz. A tőle kapott útravaló jó tanácsok betartását nem szigorú szabálynak, hanem a szeretetből fakadó kötelességnek, az életem során az egyetlen járható útnak tekintettem. Ha anya azt mondta, tüsszentéskor tegyem a kezem a szám elé, akkor annak úgy kellett lennie. Esetenként magam is figyelmeztettem rá gyerektársaimat, mert az úgy volt helyes. Amikor pedig anyám a mosakodás, az étkezés előtti, szükség szerint az étkezés utáni kézmosás jelentőségére hívta fel a figyelmemet, arról többé sohasem feledkeztem meg. Ügyelj a ruhád tisztaságára, mondta, de arra is, hogy mindig rend legyen körülötted. Hiszen már iskolás vagy. Vigyázz az úttesten való átkelésnél is, csak a zöld jelzésen mehetsz át. Nem élném túl, ha valami történne veled! Ne verekedj, hiszen lány vagy, ne rosszalkodj, fogadj szót a tanító néniknek, ne hozz rám szégyent!

Nem is hoztam. Aztán anyám meghalt, abban a szép, fekete selyemruhájában temettük el. És én holtában se hoztam rá szégyent. Továbbra is szófogadó, példás magaviseletű gyerek, kitűnő tanuló maradtam.

Azon a bizonyos napon ‒ már amennyire emlékszem, vagy ami erről, a sokszori elbeszélés alapján, bennem megmaradt ‒, derűs volt a reggel, én is nyugodt hangulatban ébredtem. Az iskolában is, szokás szerint, remekül szerepeltem. Eljött a nagyszünet ideje. A folyosón állva ettem meg a tízóraimat, és csak amikor befejeztem, vettem észre, hogy a kezem zsíros lett. Már csak két-három perc maradt az órakezdésig, de bennem felötlött anyám figyelmeztetése: mosd meg a kezed, ha bepiszkolódott! Csak egy pillanatig haboztam, inkább az óráról késsek el, minthogy megszegjem drága halottam szabályát! Épp csak elértem a mosdó ajtaját, amikor mögöttem hatalmas robajjal leszakadt a mennyezetről egy asztallap nagyságú darab! Mivel előzőleg csak én álltam az ajtó közvetlen közelében, mint afféle jó diák, hogy elsőnek érjek be az osztályterembe, szerencsére senki nem sérült meg. Én pedig ‒ túléltem, hála néhai anyám intelmének.

Alighogy túltettük magunkat az átélt izgalmakon, már mehettünk is ebédelni. A hodály nagyságú teremben, én a konyhához legközelebb eső hosszú asztalnál szoktam helyet foglalni, hetedmagammal, hasonló korú társnőimmel. Ebben részemről talán volt valami kis számítás is, mivel így mindig mi kaptuk meg elsőnek az ételt, még melegen, frissen. Amíg vártuk, hogy kihozzák a levest, halkan beszélgettünk, fecsegtünk. Én épp akkor vettem észre, hogy a teríték mellé nem kaptam villát, amikor a felszolgáló feltűnt a konyhaajtóban. Felálltam, hiszen, ha valami nincs rendben, akkor ott rendet kell tenni, vagyis el kell mennem egy villáért. Már léptem is egyet-kettőt, amikor a nagy tál, tele a gőzölgő, forró levessel, a székemen landolt. A felszolgáló a földön guggolva, fájós térdét dörzsölgette, amellett rémült arcot vágott, mert azonnal átlátta, mi lehetett volna a botlása következménye. Mármint, hogy leforráz a levessel!

Mire véget ért a nap, kicsit mindnyájan zaklatottak voltunk, ennyi szörnyűség nem történt az elmúlt években együttvéve sem a mi iskolánkban. Elbúcsúztam a lányoktól, és hazafelé indultam.

A közelben laktunk, egyetlen nagyobb útkereszteződésen kellett csak átmennem, de ott is lámpa vigyázta a gyalogosok épségét. A nap eseményein elgondolkodva, egyedül várakoztam a járda szélén ‒ mint aki a szülői okításokat mindig észben tartja ‒, hogy a lámpa zöldre váltson. Végre színt váltott, és én léptem volna le az úttestre, amikor egy hatalmas, szárnyas valami ‒ talán madár?! ‒ húzott el az arcom előtt. Hátrahőköltem, de szerencsémre, mert abban a pillanatban szélsebesen, egy sportkocsi száguldott keresztül a zebrán!

Míg kapkodtam a levegőt, egyszer csak egy nagy, fekete toll hullott a lábam elé. Lehajoltam érte, és felvettem a földről. Mintha egy hatalmas madár szárnyatolla lett volna, de mégsem kemény, hanem selymes volt a tapintása, mint a legdrágább kelméké.

Otthon, látva zaklatott állapotomat, apám alaposan kifaggatott. Elmeséltem, hogy aznap háromszor kísértett meg a halál, de mindháromszor dolgavégezetlenül kellett távoznia. Csak a tollról nem beszéltem. Azt már korábban elrejtettem a szobámban. Azt csak én tudtam, hogy nem madáré volt, hanem az őrangyalomé… az én szépséges, fekete selyemruhás őrangyalomé.”

A történet bája igen megfogott. Meghatódtam, mindamellett, persze csak magamban, egy kicsit el is mosolyodtam. Az idős hölgy bizonyára értesült arról, hogy „írogatok”, és talán azért mondta el nekem ezt a szép mesét, hogy ihletet adjon.

Vendéglátóimmal beszélgettünk még egy kicsit, aztán, mivel későre járt, szedelőzködni kezdtem. Az előszoba falán, ami érkezésemkor fel se tűnt, üveg alatt, bekeretezve, jókora fekete madártollat vettem észre. Feketén, selymesen csillogott, mint a legdrágább kelme. Kérdésemre barátom azt mondta, családi ereklye, az édesanyja hozta magával, még Alabamából. Hozzátette, hogy tudomása szerint, ő is az édesanyjától kapta. Nagyon régen, még kisgyerekkorában…

Szürkület

Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a hír! Elbocsátások lesznek a cégnél, melynél hét év óta, speditőrként dolgozott.

Azt rebesgették, tizennégy százalékos lesz a leépítés, a neveket megismerve reménykedett, hogy ebbe nem esik bele, de aztán, a számot felkerekítették tizenötre, és ő lett a tizenötödik százalék. Vagyis, a tizenötödik kirúgott, mivel a száz alkalmazottból tizenötöt utcára tettek.

Először fel se fogta igazán, hogy mi történik vele. Reggel nem kellett sehová sietnie, idegeskedni, hogy elkésik. Amikor úgy-ahogy magához tért, munka után nézett.

Azzal tisztában volt, hogy a szakmájában nem tud elhelyezkedni, hát mással próbálkozott. Beállt egy afféle futárcéghez. Napestig lótott-futott a küldeményekkel, de szinte mindenhonnan elkésett. Nem volt hozzászokva a gyalogkakukk léthez, na meg nem volt biciklije sem, így busszal, villamossal döcögve, vagy éppen gyalogosan, sohasem tudta teljesíteni a feladatát.

Hamarosan felmondtak neki.

Tartalék pénze nem volt, bár mindig beosztóan, ugyanakkor napról napra élt. Egyre kevesebbet evett. Időnként el-eladogatott valamit a holmijai közül. Így került elkótyavetyélésre először a hosszú, fekete kabát, melyet utoljára anyja temetésén viselt, majd követte a sötétkék öltöny.

Szinte észre sem vette, olyan váratlanul érkezett el a hó vége. Háziasszonyának nem tudta kifizetni az albérleti díjat, de szerencsére volt még annyi „személyes” hitele, hogy kapott egy hónap haladékot.

Muszáj volt állást találnia. Következő választása egy ügynökségre esett. Ott próbálkozott, azonban ügynöknek se vált be. Hogyan is tudott volna hitelesen ruha- és cipőtisztító szereket megvételre ajánlani, amikor maga elhanyagolt, viseltes öltözéket, ápolatlan, kopottas cipőt hordott? Két hét után kitették a szűrét.

Már a mindennapi betevő falatra is alig jutott, megvált hát a féltve őrzött, jobb időkre félretett két pár bőrcipőjétől is. Már rég nem evett húst, egy kis gyümölcsre, kenyérre és sajtra azonban még futotta.

Jobb ötlete nem lévén, beállt lépcsőház-takarítónak. Azonban még ezt sem sikerült jól csinálnia. Túl alapos akart lenni, ezért sosem készült el időre, amikor pedig igyekezett, felületesre sikerült a tisztogatás.

Ekkor kerültek sorra finomabb anyagú ingei, meg kellett válnia azoktól is.

Ott volt állás nélkül, pénz nélkül, megcsappant ruhatárral és életkedvvel. Közeledett a halasztott határidejű lakbérfizetés esedékessége.

Napközben, már egy ideje, szinte úgy osont ki a lakásból. Igyekezett senkivel sem találkozni, különösen nem a főbérlővel. Félt, hogy az adósok börtönébe kerül, meghurcolják, megszégyenítik. Már nem tellett gyümölcsre s kenyérre sem. A sarki fűszeresnél volt még ugyan egy kis hitele, itt olcsó sajtot kapott, azt eszegette napot sosem látott, sötét szobája magányában.

Eljött a lakbérfizetés előtti utolsó este. Másnap fizetnie kell. Így vagy úgy. Fizetnie, ha másért nem, az élhetetlenségéért. Magára zárta az ajtót. Fel-alá járkált a szűk kis helyiségben. Egyszer csak megállásra késztette a foncsorhibás falitükörből rábámuló kép. Milyen szürke kis ember is lett ő. Szürke öltöny, szürke színűvé vált, rosszul mosott ing, poros fekete cipő. És az arca, mintha az is megszürkült volna. Fekete karikás szemek, beesett, sovány arc, meghegyesedett, hosszú orr, vékony, szinte átlátszó fülek. És a kezei is. Milyen soványak az ujjai, szinte karomszerűek. Kintről zajt hallott, összerezzent, mint mostanában minden zajra. Amióta úgy kellett ki-kiszöknie a házból, félénkké vált. Fokozódó idegességgel ide-oda kezdett futkosni a szobában. Le sem pihent, egész éjszaka fönn volt. Az asztal mellett elhaladtában bekapta az utolsó falat sajtot.

Szállásadónőjének reggel az volt az első teendője, hogy felkeresse a fizetéssel elmaradt bérlőt. Bekopogott, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Lement a kulcscsomóért, és rövid próbálkozás után engedett is az ajtó. Kinyitotta és felsikoltott, mert lába mellett elszaladt egy nagy, szürke egér. A szoba üres volt…

A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a  hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá ‒ gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két  széndarabot találtak…