Jégbe zárt hűség

Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.

A szülőhelyüket, az öblöt, ők ketten sohasem hagyták el, nem akartak máshová költözni. Megszokták itt, a fiókáik is ennek a nádasnak a sűrűjében keltek ki. Az utódaikat évről évre felnevelték, azután azok mindegyike a maga útját járta.

Ők a párjával, még télen sem repültek melegebb égtájra. Idekötötte őket a kedves környék, lakóhelyük, az otthont adó nádas, az ennyire sehol másutt nem kéklő égbolt, a szikrázó, nyári nap, melyet éjszakára nyájas holdvilág váltott fel, ezüsthidat verve a tó tükrére.

Ezen a télen sem lesz másképp. A fiókák felnőttek, elrepültek, ők meg itt maradnak, ahogy hosszú évek óta tették. Nem félnek a hidegtől, erre biztosíték dús, hófehér tollruhájuk, ami kicsit felborzolva kellemes, de legalábbis elviselhető hőmérsékleten tartja a testüket.

Amikor végleg befagy a tó, élelem szempontjából a korcsolyázókra is számíthatnak. Általában nem merészkednek túl közel hozzájuk, de az odadobált kiflimaradék mindig jólesett. Telente, időnként, más emberek is jöttek, ennivalót hoztak nekik, aztán gyűrűt tettek a lábukra. Elviselték, megszokták. Régóta így volt. Már nem is érezték, mintha rajtuk se lett volna.

Az idén is, az utolsó pillanatig, amíg lehetett, a felszínen úszkáltak. Persze a nádasba is bementek, hiszen a kissé kemény, de még lecsipkedhető nádtorzsa, hattyúhoz jobban illő falat, mint a száraz táp vagy a majdan érkező kiflivég.

Egy éjszakát követően, hajnalra, a vízfelszínt vékony jéghártya borította, de még abban is lehetett mozogni. Majd felhagynak az úszással, ha teljesen beáll a tó. Az aratás után visszamaradt száraz nádszálak csábítóan zizegtek, hajladoztak a hideg szélben, a csalóka nap hét ágra sütött, bár már rég nem melegített.

A párja a nádas tövéhez úszott, hártyás lábaival tördelve a hajszálvékony jégpáncélt. Abban a reményben túrta csőrével a nádtöveket, hátha még talál ehető torzsadarabot. Hirtelen valami megragadta a lábát. Odébb akart araszolni, de a valami nem engedte. Az a lába akadt el, amin a rég elfelejtett, megszokott, tompa fényű acélgyűrű feszült. A parányi acélbilincsbe belékapaszkodott egy nádcsonk. Minél jobban ki akarta húzni a lábát a kelepcéből, a valami annál jobban kapaszkodott belé.

Amikor észrevette, hogy a társa bajba került, áttörte magát a jéghártyán, és odaúszott hozzá. Most már ketten csapkodták csőrükkel a torzsát, de csak nem sikerült kiszabadulni. Ő el-elúszott a párja mellől, majd visszatért hozzá, hogy segítsen, de mivel a víz lassacskán összeállt, megkeményedett, ez neki is egyre nehezebben ment.

Közben leszállt az éj, a fogcsikorgató hideg a csontjukig hatolt. Máskor, ilyenkor, már rég a móló alatti gazban, csőrüket a szárnyuk alá hajtva aludtak, és soha nem idekinn, a nyílt vízen.

Most ösztönösen összebújtak, hogy alvás közben melegítsék egymást…

A hajnal egy márványkeménységűre fagyott, csillogóan sík felületet talált, az előző nap néhol még hullámzó víz helyén. Néhány vadkacsa meglepetten csúszkált a jégen, újdonság volt számukra is a változás.

Déltájhoz közeledve, egyre magasabbra emelkedett a nap, a hőmérséklet azonban mit sem változott, kristálytiszta, dermesztően hideg maradt a levegő.

Hétvége lévén, apránként feltünedeztek az első látogatók. Jöttek csudáskodni, hogy lám, egyik napról a másikra befagyott a hatalmas vízfelület. Egyetlen éjszaka alatt, három-négy centiméter vastagságúra hízott a jég. Ha az időjárás nem változik, hamarosan korcsolyával is rá lehet menni a tóra.

Az egyik bámészkodó fiúcska váratlanul két nagyobb fehér foltot vett észre a nádas tövében. Hó nem esett, hóbucka nem lehet. Pedig mégis valami hóféle, vagy kő, hiszen nem mozdul. A mutatott irányba nézve, felnőtt kísérője már kitalálta. Két összebújt hattyú. De vajon miért nem mozdulnak?! Biztosan nagyon fáznak!

Mivel a hattyúpár helyzete egy óra elteltével sem változott, betelefonáltak az önkormányzathoz, hogy jöjjön már valaki, és hozza ki a két didergő hattyút, mert még bajuk esik.

A madarak felügyeletét ellátó szakember, combtőig érő csizmájában, óvatosan lépegetett a jéggé dermedt tó felszínén. Ha beszakad, hát beszakad, szerencsére alacsony ott a víz. Amikor elérte a hattyúpárt, és látta, mi történt, sajnálkozva, lemondóan intett ki a parton kíváncsiskodóknak: már nincs mit tenni, nem lehet megmenteni a madarakat. Szekercével megbontotta az állatok körül a jeget, és kiszabadította a két egymáshoz fagyott hattyút.

Látta, és mindent megértett. Az egyik madár lábán lévő acélgyűrű beleakadt a nádtorzsába, azért nem tudott kiszabadulni. A párja, hűséges társa ugyan elmehetett volna onnan, mégsem tette. Ott maradt, vigyázott rá, kitartott mellette a végsőkig, vállalva még a fagyhalált is. Ember nem tette volna.

Jégbe zárt hűség, megfagyott szerelem…

Szellemes

Grafika: Keglovich T. Milán

 

A függöny meglibbent, amikor becsukta a teraszajtót a szokásos esti, lefekvés előtti szellőztetés után. A kulcsot még nem fordította rá, mit lehet tudni, nem esik-e be hozzá egy kései látogató.

Miközben a konyha irányába haladva azon járt az esze, mit fog vacsorázni, a keze ügyébe eső dolgokon automatikusan babrált valamit. A hamutartót szimmetrikusan az asztal középére tolta, a vázában lévő virágcsokrot lazábbra igazította, egy kép sarka se tűnt vízszintesnek, és a csipketerítőn is muszáj volt simítani egyet. Végül is, ő precíz nő. És mivel egyedül él, a gyerekek már kiröpültek otthonról, nem szükséges máshoz alkalmazkodnia, miért ne vehetné körül magát olyan tökéletes renddel, amilyent csak megkíván?

Gondolati síkon felrémlett előtte a hűtőszekrény tartalma, mit is enne legszívesebben? Talán egy szelet rozskenyeret, zöldfűszeres sajtkrémmel megkenve, hozzá meleg teát ihatna. Esetleg egy-két szelet baromfipárizsit, mert momentán nem volt biztos abban, maradt-e még az ominózus sajtkrémből.

A konyhába érve, meglepetéssel tapasztalta, hogy terítve van a vacsorához. Az asztalon, a tányér mellett, szép rendben ott sorakoztak a kés, a szalvéta, na meg a kedvenc csészéje. A vaj is oda volt készítve a keze ügyébe, és bontatlan, nejlonfóliában a párizsi.

Úgy látszik, a precízségem mit sem változik, továbbra is, következetesen előrelátó vagyok, mint amilyen mindig is voltam. Csupán a memóriámmal lehet valami baj – gondolta. Nem emlékezett ugyanis, hogy előzőleg már döntött a vacsorájáról, és meg is terített. Ez nyilván még az esti kertlocsolás előtt lehetett – futott át az agyán. Továbbszőve a gondolatot, arra a következtetésre jutott, hogy a rövidtávú memóriája már nem működik olyan jól, mint fiatalkorában.

A tűzhelyhez lépve, újabb meglepetés érte: a tea még egészen meleg volt, mintha csak akkor vették volna le a forró lapról, bár a tűzhely nem volt bekapcsolva. Pedig arra biztosan emlékezett, hogy ebéd után főzte, és azóta órák teltek el. Kiváló hőszigetelése lehet ennek az edénynek – konstatálta elégedetten. Amikor étkezés után visszatette a vajat, a szemébe tűnt, hogy a fridzsider ajtajára tűzött cetlin, a vásárlandók között, a legalsó tétel a zöldfűszeres sajtkrém. Na, ezt se ellenőrizte le, hogy maradt-e még a sajtkrémből. De legalább korábban, az eszében volt, és mivel ‒ ezek szerint ‒ elfogyott, jó előre felírta, hogy el ne felejtse.

A vacsoraedényt hol elmosta, hol meg eltette másnapra, most ez utóbbi mellett döntött. Nagyon vágyott már egy meleg zuhanyra, ezért egyenesen felment az emeleti hálószobába.

Az ágyán kiterítve feküdt a hálóinge, mellé odakészítve egy törülköző a köntössel, és a papucs is rendben ott állt az ágy előtt. Hát igen, az én közismert precízségem – gondolta. Egészen meg volt elégedve önmagával. Cipőt váltott, és karján a hálóinggel meg a törülközővel, a fürdőszoba felé indult. A zuhany nagyon jólesett, mint ahogy várta. Csak amikor megtörülközött, gondolt arra, hogy hol is a köntöse, mintha az ágyon maradt volna. Csak megszokásból nyúlt a fogas felé, és lám, a köntöse ott lógott. Hát én még magamnak is tudok meglepetést szerezni – mormogta fennhangon. Minek suttogna, hiszen egyedül van az egész házban.

Leült a televízió elé a kanapéra, lábait maga alá húzta, és ráborította a fürdőköpenyt. Ha így aludnék el a tévé előtt, reggelre megfáznék ‒ futott át az agyán ‒, de mivel egyelőre érdekelte a műsor, hát nem akaródzott neki felkelni egy takaró miatt.

Aztán fokról fokra álmosabb lett, már a műsor sem kötötte le a figyelmét, és lassan eldőlt a kanapén. A készüléken egy darabig még futott az adás, aztán az üres, fényes képernyő sisteregni kezdett…

Reggel a kanapén ébredt, pedig nem állt szándékában az ágya helyett, ott aludni. Viszont a takaró remekül melegítette, biztosan nem fázott meg. A tévé is kikapcsolva, lám, milyen figyelmes és gondos is ő.

A konyhába úgy ment le, hogy egyetlen gondolata se forgott a reggeli körül. Nem érezte, hogy éhes lenne. A vacsoraedénynek hűlt helye volt, ennek örült, hogy előző este mégiscsak elmosogatott. Amikor a teraszajtó zárjában a kulcsot elfordította, magában megint konstatálta, hogy azért a biztonságról soha sem feledkezik meg, legyen bármilyen késő, hiszen az este nem is egyre, kettőre zárta az ajtót.

Kilépett a teraszra, hogy a friss levegőből egy jó nagyot kortyolhasson.

A hálószobában közben a következő különös párbeszéd hangzott el:

‒ Én ezt már nem bírom tovább! A jó szellemnek is elege lehet egyszer!

‒ Mesélj, mert mindjárt mennem kell, csak egy percre röpültem be hozzád.

‒ Mert csak mindig magát dicséri! Hogy milyen precíz, milyen előrelátó. Már rég ellopták volna a feje felől a tetőt, ha nem zárom be minden este a teraszajtót. Odébb rakom a széket az útjából, amikor sötétben tapogatózik a villanykapcsoló után. A ház is leégett volna, ha nem kapcsolom ki a villanyfőző lapját. Nem lenne itthon egy falat étel sem, ha nem írnám fel, mi fogyott el, mit kell vásárolni. Már százszor is tüdőgyulladást kapott volna, de én folyton betakarom, amikor elalszik a tévé előtt. Na, de a készülék is tönkremenne, az örökös éjszakai üzemeléstől!

‒ Mit akarsz tenni?

‒ Felmondok! Nem bírom, hogy semmin nem lepődik meg, mindenben csak a saját precízségét, előrelátását értékeli.

Ezzel a csukott ablakon, a vendégét előre engedve, kisuhant a jó szellem. Köntöse utána tekergőző, hosszan elnyúló vége beleakadt a párkányon álló virágládába, és leverte azt. A teraszon levegőző asszonynak éppen a fejére esett, de azt a jó szellem nem látta. Messze járt már, hogy másutt, másokkal, sok, hasonló jót cselekedjen…

Az őrangyal

Grafika: Keglovich T. Milán

 

New York-i utam során, újsütetű barátom, egy szimpatikus, csokoládébarna bőrű, elismert egyetemi oktató, meghívott a lakására, ismerném már meg a hozzátartozóit, na meg, hogy ízelítőt kapjak, milyen körülmények között is él manapság egy Alabamából elszármazott, néger család a világvárosban.

Egy felhőkarcoló harmadik emeletén, ízlésesen, de nem kihívóan berendezett modern lakásban fogadott, barátságos, csinos feleségével, bemutatva cipőgombszemű, göndör fürtű, virgonc ikerfiait, valamint meglepetésemre, idős édesanyját, Rustyt, akiről kiderült, hosszú évek óta velük él.

A vacsora után lehetőségem nyílott, hogy beszédbe elegyedjek a nyolcvan körüli hölggyel, akit életéről és gyerekkoráról tapintatosan, de kíváncsian faggattam. Őszinte érdeklődésemet látva, a matróna a következőket mesélte el.

„A családi történetírásunk külön fejezetet szentelt egy különleges napnak, melyet tízéves gyerekként éltem meg, és amely így örökre emlékezetes maradt számomra. Azon a bizonyos napon ugyanis, háromszor is megkísértett a halál.

Azt tudni kell, hogy nagyon szófogadó, engedelmes, szorgalmas gyerek voltam. Édesanyámat nem csak szerettem, valósággal rajongtam érte. Számomra ő volt a legszebb asszony, amint suhogó, fekete selyemruhájában vasárnaponként a templomba menet megnézte magát a tükörben, nem azért, hogy a szépségében gyönyörködjön, hanem hogy ellenőrizze, tökéletesen rendben van-e a ruházata. Okosságáért mindenki tisztelte, de én különösen felnéztem rá, számomra minden szava szent volt, és igaz. A tőle kapott útravaló jó tanácsok betartását nem szigorú szabálynak, hanem a szeretetből fakadó kötelességnek, az életem során az egyetlen járható útnak tekintettem. Ha anya azt mondta, tüsszentéskor tegyem a kezem a szám elé, akkor annak úgy kellett lennie. Esetenként magam is figyelmeztettem rá gyerektársaimat, mert az úgy volt helyes. Amikor pedig anyám a mosakodás, az étkezés előtti, szükség szerint az étkezés utáni kézmosás jelentőségére hívta fel a figyelmemet, arról többé sohasem feledkeztem meg. Ügyelj a ruhád tisztaságára, mondta, de arra is, hogy mindig rend legyen körülötted. Hiszen már iskolás vagy. Vigyázz az úttesten való átkelésnél is, csak a zöld jelzésen mehetsz át. Nem élném túl, ha valami történne veled! Ne verekedj, hiszen lány vagy, ne rosszalkodj, fogadj szót a tanító néniknek, ne hozz rám szégyent!

Nem is hoztam. Aztán anyám meghalt, abban a szép, fekete selyemruhájában temettük el. És én holtában se hoztam rá szégyent. Továbbra is szófogadó, példás magaviseletű gyerek, kitűnő tanuló maradtam.

Azon a bizonyos napon ‒ már amennyire emlékszem, vagy ami erről, a sokszori elbeszélés alapján, bennem megmaradt ‒, derűs volt a reggel, én is nyugodt hangulatban ébredtem. Az iskolában is, szokás szerint, remekül szerepeltem. Eljött a nagyszünet ideje. A folyosón állva ettem meg a tízóraimat, és csak amikor befejeztem, vettem észre, hogy a kezem zsíros lett. Már csak két-három perc maradt az órakezdésig, de bennem felötlött anyám figyelmeztetése: mosd meg a kezed, ha bepiszkolódott! Csak egy pillanatig haboztam, inkább az óráról késsek el, minthogy megszegjem drága halottam szabályát! Épp csak elértem a mosdó ajtaját, amikor mögöttem hatalmas robajjal leszakadt a mennyezetről egy asztallap nagyságú darab! Mivel előzőleg csak én álltam az ajtó közvetlen közelében, mint afféle jó diák, hogy elsőnek érjek be az osztályterembe, szerencsére senki nem sérült meg. Én pedig ‒ túléltem, hála néhai anyám intelmének.

Alighogy túltettük magunkat az átélt izgalmakon, már mehettünk is ebédelni. A hodály nagyságú teremben, én a konyhához legközelebb eső hosszú asztalnál szoktam helyet foglalni, hetedmagammal, hasonló korú társnőimmel. Ebben részemről talán volt valami kis számítás is, mivel így mindig mi kaptuk meg elsőnek az ételt, még melegen, frissen. Amíg vártuk, hogy kihozzák a levest, halkan beszélgettünk, fecsegtünk. Én épp akkor vettem észre, hogy a teríték mellé nem kaptam villát, amikor a felszolgáló feltűnt a konyhaajtóban. Felálltam, hiszen, ha valami nincs rendben, akkor ott rendet kell tenni, vagyis el kell mennem egy villáért. Már léptem is egyet-kettőt, amikor a nagy tál, tele a gőzölgő, forró levessel, a székemen landolt. A felszolgáló a földön guggolva, fájós térdét dörzsölgette, amellett rémült arcot vágott, mert azonnal átlátta, mi lehetett volna a botlása következménye. Mármint, hogy leforráz a levessel!

Mire véget ért a nap, kicsit mindnyájan zaklatottak voltunk, ennyi szörnyűség nem történt az elmúlt években együttvéve sem a mi iskolánkban. Elbúcsúztam a lányoktól, és hazafelé indultam.

A közelben laktunk, egyetlen nagyobb útkereszteződésen kellett csak átmennem, de ott is lámpa vigyázta a gyalogosok épségét. A nap eseményein elgondolkodva, egyedül várakoztam a járda szélén ‒ mint aki a szülői okításokat mindig észben tartja ‒, hogy a lámpa zöldre váltson. Végre színt váltott, és én léptem volna le az úttestre, amikor egy hatalmas, szárnyas valami ‒ talán madár?! ‒ húzott el az arcom előtt. Hátrahőköltem, de szerencsémre, mert abban a pillanatban szélsebesen, egy sportkocsi száguldott keresztül a zebrán!

Míg kapkodtam a levegőt, egyszer csak egy nagy, fekete toll hullott a lábam elé. Lehajoltam érte, és felvettem a földről. Mintha egy hatalmas madár szárnyatolla lett volna, de mégsem kemény, hanem selymes volt a tapintása, mint a legdrágább kelméké.

Otthon, látva zaklatott állapotomat, apám alaposan kifaggatott. Elmeséltem, hogy aznap háromszor kísértett meg a halál, de mindháromszor dolgavégezetlenül kellett távoznia. Csak a tollról nem beszéltem. Azt már korábban elrejtettem a szobámban. Azt csak én tudtam, hogy nem madáré volt, hanem az őrangyalomé… az én szépséges, fekete selyemruhás őrangyalomé.”

A történet bája igen megfogott. Meghatódtam, mindamellett, persze csak magamban, egy kicsit el is mosolyodtam. Az idős hölgy bizonyára értesült arról, hogy „írogatok”, és talán azért mondta el nekem ezt a szép mesét, hogy ihletet adjon.

Vendéglátóimmal beszélgettünk még egy kicsit, aztán, mivel későre járt, szedelőzködni kezdtem. Az előszoba falán, ami érkezésemkor fel se tűnt, üveg alatt, bekeretezve, jókora fekete madártollat vettem észre. Feketén, selymesen csillogott, mint a legdrágább kelme. Kérdésemre barátom azt mondta, családi ereklye, az édesanyja hozta magával, még Alabamából. Hozzátette, hogy tudomása szerint, ő is az édesanyjától kapta. Nagyon régen, még kisgyerekkorában…

Szürkület

Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a hír! Elbocsátások lesznek a cégnél, melynél hét év óta, speditőrként dolgozott.

Azt rebesgették, tizennégy százalékos lesz a leépítés, a neveket megismerve reménykedett, hogy ebbe nem esik bele, de aztán, a számot felkerekítették tizenötre, és ő lett a tizenötödik százalék. Vagyis, a tizenötödik kirúgott, mivel a száz alkalmazottból tizenötöt utcára tettek.

Először fel se fogta igazán, hogy mi történik vele. Reggel nem kellett sehová sietnie, idegeskedni, hogy elkésik. Amikor úgy-ahogy magához tért, munka után nézett.

Azzal tisztában volt, hogy a szakmájában nem tud elhelyezkedni, hát mással próbálkozott. Beállt egy afféle futárcéghez. Napestig lótott-futott a küldeményekkel, de szinte mindenhonnan elkésett. Nem volt hozzászokva a gyalogkakukk léthez, na meg nem volt biciklije sem, így busszal, villamossal döcögve, vagy éppen gyalogosan, sohasem tudta teljesíteni a feladatát.

Hamarosan felmondtak neki.

Tartalék pénze nem volt, bár mindig beosztóan, ugyanakkor napról napra élt. Egyre kevesebbet evett. Időnként el-eladogatott valamit a holmijai közül. Így került elkótyavetyélésre először a hosszú, fekete kabát, melyet utoljára anyja temetésén viselt, majd követte a sötétkék öltöny.

Szinte észre sem vette, olyan váratlanul érkezett el a hó vége. Háziasszonyának nem tudta kifizetni az albérleti díjat, de szerencsére volt még annyi „személyes” hitele, hogy kapott egy hónap haladékot.

Muszáj volt állást találnia. Következő választása egy ügynökségre esett. Ott próbálkozott, azonban ügynöknek se vált be. Hogyan is tudott volna hitelesen ruha- és cipőtisztító szereket megvételre ajánlani, amikor maga elhanyagolt, viseltes öltözéket, ápolatlan, kopottas cipőt hordott? Két hét után kitették a szűrét.

Már a mindennapi betevő falatra is alig jutott, megvált hát a féltve őrzött, jobb időkre félretett két pár bőrcipőjétől is. Már rég nem evett húst, egy kis gyümölcsre, kenyérre és sajtra azonban még futotta.

Jobb ötlete nem lévén, beállt lépcsőház-takarítónak. Azonban még ezt sem sikerült jól csinálnia. Túl alapos akart lenni, ezért sosem készült el időre, amikor pedig igyekezett, felületesre sikerült a tisztogatás.

Ekkor kerültek sorra finomabb anyagú ingei, meg kellett válnia azoktól is.

Ott volt állás nélkül, pénz nélkül, megcsappant ruhatárral és életkedvvel. Közeledett a halasztott határidejű lakbérfizetés esedékessége.

Napközben, már egy ideje, szinte úgy osont ki a lakásból. Igyekezett senkivel sem találkozni, különösen nem a főbérlővel. Félt, hogy az adósok börtönébe kerül, meghurcolják, megszégyenítik. Már nem tellett gyümölcsre s kenyérre sem. A sarki fűszeresnél volt még ugyan egy kis hitele, itt olcsó sajtot kapott, azt eszegette napot sosem látott, sötét szobája magányában.

Eljött a lakbérfizetés előtti utolsó este. Másnap fizetnie kell. Így vagy úgy. Fizetnie, ha másért nem, az élhetetlenségéért. Magára zárta az ajtót. Fel-alá járkált a szűk kis helyiségben. Egyszer csak megállásra késztette a foncsorhibás falitükörből rábámuló kép. Milyen szürke kis ember is lett ő. Szürke öltöny, szürke színűvé vált, rosszul mosott ing, poros fekete cipő. És az arca, mintha az is megszürkült volna. Fekete karikás szemek, beesett, sovány arc, meghegyesedett, hosszú orr, vékony, szinte átlátszó fülek. És a kezei is. Milyen soványak az ujjai, szinte karomszerűek. Kintről zajt hallott, összerezzent, mint mostanában minden zajra. Amióta úgy kellett ki-kiszöknie a házból, félénkké vált. Fokozódó idegességgel ide-oda kezdett futkosni a szobában. Le sem pihent, egész éjszaka fönn volt. Az asztal mellett elhaladtában bekapta az utolsó falat sajtot.

Szállásadónőjének reggel az volt az első teendője, hogy felkeresse a fizetéssel elmaradt bérlőt. Bekopogott, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Lement a kulcscsomóért, és rövid próbálkozás után engedett is az ajtó. Kinyitotta és felsikoltott, mert lába mellett elszaladt egy nagy, szürke egér. A szoba üres volt…

A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a  hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá ‒ gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két  széndarabot találtak…

Picinke és a kisvasút

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kismadarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette. Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.

Leszállt az ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán komótosan tovagördülő, több kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll, piros szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.

A fény felvillanásával egyidejűleg mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes kisvonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, hogy valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.

Az evésből felpillantva váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta az apró vonat fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?

Egyenesen odarepült az ablakhoz, és meglepődve látta, hogy a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutott eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is vissza.

Ettől kezdve a faágra felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.

Az üvegen túl még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat. Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…

Fekete szilveszter

A nyugat-virginiai kisváros lakói, mint ilyenkor szerte a világon mindenütt, már egy hete ünnepi lázban égtek. Túl a karácsonyon, a gyomrok épp csak megpihentek, már készülni is kellett a nagy szilveszteri evészetre, ivászatra.

Az éttermekben minden helyet jó előre lefoglaltak, teltházra, magas bevételre lehetett számítani. Csupán a Gesztenyéskert vendéglő tulajdonosának fájhatott a feje, mert a forgalma igencsak megcsappant, amióta közvetlen szomszédságában felépült a városka büszkesége, a háromemeletes Kultúrcentrum. Ez – többek között – otthont adott egy étteremnek is, mely nagy befogadóképességű és pazarul berendezett volt. A kisvárosban még senki nem látott üvegpadlót, falba épített akváriumot, egzotikus növények keltette mediterrán hangulatot, vagyis mind olyasmit, amit egy egyszerű étteremtulajdonos nem engedhet meg magának hullámzó látogatottság mellett.

Az év utolsó napján, már délben megkezdődött a nagy készülődés. Mindenki sütött-főzött, csak a gyerekek voltak láb alatt, unatkoztak, mert fekete volt a karácsony, még egy szem hó sem esett. De, hogy a nevezetes nap garantált sikeréhez semmi se hiányozzon, a Nagy Időjárásfelelős, a Mindenható gondoskodott erről is: kora délután váratlanul beborult az ég, a csapadékkal terhes, sötétszürke felhők dunyhaként borultak a városka fölé, majd – a gyerekek legnagyobb örömére –, csendesen, de kitartóan szállingózni kezdett a hó. Aztán csak esett, esett…

A Kultúrcentrum éttermében csak nyolckor, a vacsorával kezdődött az esti program, de a vendégek már hétkor ott toporogtak a bejárat előtt. Be kellett engedni őket, tekintettel az egyre intenzívebb hóesésre.

A mozgolódást látva, Rosemary, az est főszervezője elérkezettnek látta az időt, hogy átöltözzön. Farmerjét és fehér gyapjúpulóverét fekete, selymes fényű anyagból készült, szűkre szabott nadrágkosztümre cserélte, magas sarkú szandálba bújt, hosszú, fekete haját szoros, de rafináltan elegáns kontyba csavarta. Egy pillantást vetett a tükörben kirajzolódó formás alakra, és elégedetten konstatálta, hogy jól néz ki.

Alig lépett ki az irodájából, összefutott Billyvel, a pincérfiúval, akivel baráti volt a viszonya, hiszen még Rosemary is fiatalnak számított, épp hogy betöltötte a harmincat. A srác rögtön megjegyezte:

– Nagyon dögös vagy! Fordulj csak körbe! Vagy inkább ne is fordíts hátat senkinek. Hátulról tisztára olyan vagy, mint Jake, akár össze is keverhetnének benneteket. Miért nem szoknyát vettél fel? Legalább a hajadat ereszd le! Miért kell ez a szigorúan elegáns, sötét öltözet?

Rosemary tudta, hogy Billy az étterem tulajdonosára gondolt, amikor a hasonlóságukra célzott, de ez nem zavarta. Mindig is kitartott az eredeti elképzelése mellett. Ma feketében akart szilveszterezni, és ezen a döntésén semmiféle építő kritika vagy éppenséggel epés megjegyzés nem változtathatott.

– Köszi, hogy feldobtad az estémet a bókoddal! – mondta, majd, hogy Billynek kétsége se maradhasson nőiessége felől, könnyű léptekkel, csípőjét enyhén riszálva elvonult a fiú felcsillanó tekintete elől.

Az étteremben, mit ad isten, ki volt az első, akivel találkozott? Hát persze, hogy Jake, az étterem tulajdonosa. Hátulról tényleg szembeötlő lehetett a hasonlóságuk, mivel Jake is talpig feketébe öltözött, egyforma magasak és jó alakúak voltak. Na, de szemből már egészen mást mutatott a kép. Rosemary kosztümje diszkréten, de mélyen dekoltált volt, a ruha kivágásából pedig szerényen kikandikált egy kis fekete csipkeszegély, mely alatt sokat sejtetően, lágy halmok rejtőztek. Udvarias ember lévén, Jake is azonnal megdicsérte az eleganciáját, de hát ez el is várható volt, hiszen a középpontban ma Rosemary, az est főszervezője állt.

Nyolc körül a bejáratot lezárták, a meghívóval rendelkező vendégek ugyanis már mind megérkeztek. Kezdődhetett a szilveszteri buli.

Rosemary hol itt, hol ott tűnt fel, szinte egyszerre volt mindenütt. A vacsora rendben zajlott, az egyes emeleteken hangoltak a zenészek. Hát bizony, ezzel egyetlen városi étterem se tudta volna felvenni a versenyt. Szilveszter estéjén ugyanis a Kultúrcentrum első emeletén bárzene szólt, a másodikon a középkorúak szórakozását konszolidált zene szolgálta, végül a legfelső szinten diszkózene csalogatta az ifjúságot. Közel kétszáz vendég kívánta eltölteni itt az estéjét, és egymás társaságában köszönteni az új évet.

A vacsora után kabaréjeleneteket élvezhetett a nagyérdemű, amikor aztán az is véget ért, kezdett tetőfokára hágni a hangulat. Nagy tételben fogyott a whisky, a drága borok és a pezsgő. Mindenki eleresztette magát, de hiszen miért is fogta volna vissza?! Ez volt az óév utolsó napja, és reményekkel telinek ígérkezett az új.

Közben odakinn egyre sűrűbben hullott a hó, már nem is esett, szakadt. Viharos szél támadt, nyűtte a száraz, jéggé fagyott ágakat, hintáztatta, feszítette az elektromos vezetékeket, a hó pedig lassan belepte a Kultúrcentrum valamennyi ablakát. A korábban ragyogóan kivilágított, csillogó épület, most kísértetiesen fluoreszkált, a hó alól átsütött a tarka, figyelemfelkeltő neonok, hatalmas panorámaablakok fénye. A látvány úgy hatott, mintha egy rejtélyes kristálygömb belsejében gomolyogna, csiszolódna a jövő, mely isten tudja, milyen sorsot érlel, mit tartogat a benne mulatozók számára.

Már csak egy óra volt éjfélig, amikor a lámpák fénye vibrálni, majd halványulni kezdett. Eleinte szinte senki se figyelt fel a jelenségre, aki pedig észrevette, az abban a hiszemben volt, hogy éjfél előtt szándékosan átkapcsoltak hangulatvilágításra. Egyszerre csak kialudt minden lámpa. Valaki felkiáltott:

– Szabad a csók, éjfél van!

Egy bosszús hang azonnal letorkolta:

– Észnél légy, Johnny, még majdnem egy óra van hátra, ez csak áramszünet lehet!

Az étterem néhány asztalán még égett az ünnepi teríték kelléke, a színes gyertya. Rosemary felkapott egyet, és kisurrant az étteremből. Billy mellett elhaladva, odaszólt neki:

– Rögtön jövök, csak telefonálok az elektromosoknak.

Az irodájába igyekezett, ha a vaksötétben való tapogatózást igyekvésnek lehet nevezni.

Az eltelt idő már nagyon hosszúnak tűnt, ezért Billy a hátsó lépcsőn, mely a legrövidebb út volt az irodákhoz, a lány után indult. Az imbolygó gyertyafény mellett, igyekezett a lába elé nézni, nehogy elbotoljon, így ért fel az első lépcsőfordulóhoz, amikor hirtelen Rosemaryt vette észre, közvetlenül a lába előtt. A lány láthatóan kábán, összegörnyedve, a földön kuporgott. Billy őszintén megijedt:

– Jézusom, veled meg mi történt?

Gyengéden talpra állította Rosemaryt, és az irodák felé kormányozta. Amikor odaértek, kinyitotta előtte az ajtót, majd egy székhez támogatta.

– Mi a fene történt? – kérdezte még egyszer.

A lány gyenge hangon csak annyit mondott:

– Leütöttek.

Egy darabig mindketten hallgattak. Billy nem tudta megállni, hogy tovább ne faggatózzon:

– Megsérültél? Valaki az életedre tört, ez nem lehetett véletlen!

Rosemary kicsit fanyarul jegyezte meg:

– Persze, biztosan a főszervezői állást irigyelte el tőlem valaki vagy a kezdő fizetésemet, esetleg a várható prémiumot!

Billy beléfojtotta a szót:

–Azért ne bagatellizáld el a dolgot, meg is halhattál volna! A villannyal pedig valamit csinálnunk kell, így senki sincs biztonságban, főként te nem.

Rosemary kézbe vette a telefont, és az Elektromos Művek ügyeletét tárcsázta. Többszöri kicsengés után egy ideges férfihang jelentkezett. Az udvarias érdeklődésre, hogy mire számíthatnak, a másik ingerülten kifakadt:

– Hölgyem, mikor nézett ki utoljára az ablakon? Az önök körzetében órák óta hóvihar tombol! A városuk megközelíthetetlen a hófúvások miatt. Az utakon sok az elakadt autós, van, ahol keresztbefordult busz blokkolja a közlekedést. Az elektromos fővezetékek leszakadtak, az ügyeletesünk meg kevés. De ha el is érnénk az embereinket, valószínűleg nem tudnának bejönni, illetőleg kimenni a helyszínekre, mert még a hókotró sem tud haladni az úton feltorlódott gépkocsik miatt. A lány kérdésére, hogy „hát akkor mit tegyünk?” csak odavakkantotta a választ:

– Szedjék össze az összes fellelhető gyertyát, igyanak sokat, fogják meg egymás kezét, és énekeljenek bátorító dalokat! – Majd lecsapta a telefont.

Az egyre töpörödő gyertya fényében Billy tanácstalannak látta a lány arcát. Talán tényleg ezt kellene tenniük. De hát erre nem voltak felkészülve. Nincs annyi gyertya, hogy az egész épületet kivilágítsák. És mit csináljanak a kétszáz vendéggel? Mivel nyugtassák meg őket? Nem is beszélve a Rosemary elleni támadásról. Azt el sem szabad mondaniuk, mert kitörne a pánik. Fennhangon azonban csak ennyit mondott:

– Vissza kell mennünk a többiekhez.

A lány egyetértett, de azt javasolta, menjenek a hosszabb folyosón, ami egyenesen az étterem bejáratához vezet.

– A hátsó lépcsőházhoz most valahogy nincs bizalmam – mondta.

Billy kinyitotta az ajtót, és előrement, Rosemary követte. A fiú a hosszabb folyosó felé vette az irányt. Pár métert haladhatott előre, amikor majdnem átesett egy ott tornyosuló nagyobb halmon. Rávilágított a gyertyával, majd felkiáltott:

– Fekszik itt valaki!

Az ijedt hangra Rosemary is odaóvakodott. Kettejük közül ő volt az elszántabb. Elvette a fiútól a gyertyát, és közelebb hajolt a sötét kupachoz.

– Ez egy emberi test – konstatálta, a körülményekhez képest nyugodt hangon. De vajon kié? Billy elszégyellte magát, nem hagyhatta, hogy a lány gyávának tartsa, leguggolt, és a fej közelébe világított. A meglepődéstől akaratlanul felkiáltott:

– Ez Jake, és szétverték a fejét! – Azt meg már szinte csak suttogva mondta: – Szerintem meghalt.

Rosemary gyakorlatias mozdulattal odanyúlt az összekuporodott test nyakához, majd a tapasztaltakat összegezte:

– Tényleg halott, már nem tehetünk érte semmit. De ez biztosan nem baleset, mint ahogy én sem botlottam meg semmiben, a sötét ellenére, engem is le akartak ütni. Vagy először sem engem akartak leütni? Talán Jake ellen irányult az egész?! – Most eszébe jutott Billy korábbi vicces megjegyzése: „olyan vagy hátulról, mint Jake!” Ez lenne a megoldás kulcsa? De hát miféle megoldás? Csak annyit tudnak biztosan, hogy a kétszáz vendég – na meg hozzászámolva a személyzetet – között egy gyilkos is meglapul.

Most hogyan tovább? Abban egyetértettek, hogy mindenképpen el kell kerülni a pánikot, mert az csak fokozná a bajt. Úgy benn, mint kinn az utcán, koromsötét van. Az a pár gyertya hamar le fog égni, és nincs elég tartalék. Elmenni nem tudnak innen, de más sem. Kiszökni ki lehetne, de minek, és főként hová? Végtére is a gyilkos leleplezése a rendőrség dolga, nem az övék. De mi legyen, amíg ide nem érnek a rendőrök? Addig még órák telhetnek el. És mikor lesz villany? Talán csak jövőre. Sőt, biztos, hogy csak jövőre, hiszen percek múlva éjfél, búcsúzik az óév. De milyen gonosz tréfát űzött velük a sors. Rosemary most debütált volna szervezőként, és olyan jól indult minden…

Visszahúzódtak az irodába, és Rosemary a telefon után tapogatózott.

– Úgy emlékszem, itt hagytam az asztal szélén, de most nem találom – mondta.

Körbevilágított a gyertyacsonkkal, és ekkor meglátták a falból kilógó vezetékdarabot, melyhez előzőleg a telefonkészülék csatlakozott. A lány kimondta a végkövetkeztetést:

–Biztosan a gyilkos vágta el a vezetéket.

Billyt a gondolatra kirázta a hideg, hiszen akkor az illető még a közelben lehet. Az iroda amúgy is nagy volt, és a sötétben most még rémisztőbbnek tűntek a homályos sarkok, a föléjük magasodó, ormótlan árnyékot vető hatalmas iratszekrények… A szomszédos helyiségbe is vezetett egy ajtó, bár azt zárva szokták tartani, hogy minden alkalmazottnak meglegyen az az érzése, saját kis birodalma van. És ha ott lapul a gyilkos? Onnan jött át, vagy még most is ott van? De ha rossz szándékkal vágta el a zsinórt – a jó persze nem is feltételezhető –, akkor fél a lelepleződéstől, vagy csak időt akar nyerni, s ennek érdekében nem csak passzívan akadályozza majd őket, hanem ellenük is fordul. Mit számít neki egy gyilkosság után, egy esetleges második vagy harmadik? Valószínűleg mindenre elszánt, mert ez az egész előre kiterveltnek tűnik.

Mobiltelefon nem volt náluk, így mindenképpen el kellett hagyniuk az irodát. Ismét kióvakodtak a folyosóra, és a gyertya pislákoló fényénél, egymást fedezve, visszaaraszoltak az étterembe. A lány a faliszekrények egyikéből elővette a maradék gyertyákat, és szólt, hogy osszák szét. Egyet ő is megfogott, majd felállt a középen levő pódiumra. Nem szokott a szónoklatokhoz, de valakinek át kellett vennie a kezdeményezést. Jake már nem tehette, pedig ő volt Rosemary mellett az est másik kompetens személyisége.

A vendégek zúgolódtak, kifogásolták, hogy kevés a gyertya, és a sötétségnek köszönhetően alábbhagyott az eddigi jó hangulat. Rosemary arca elé tartotta a gyertyát, és megköszörülte a torkát.

– Kedves vendégeink – kezdte. – Míg mi idebenn jókedvűen búcsúztattuk az óévet, odakinn, sajnos, beköszöntött az igazi tél. Híreink szerint, komoly hófúvások vannak, igen nagy mennyiségű hó esett, mely az elektromos vezetékeket leszakította, áramszünetet okozott, és a közlekedés is befulladt. Önök azonban, hál’ istennek, jó helyen vannak, melegben, gyertyafény mellett koccintgatva fogadhatják az új esztendőt. Kérem, senki ne nyugtalankodjon, aki elfáradt, a hallban lévő nagy karosszékekben lepihenhet. Az Elektromos Művek szakemberei dolgoznak a hiba elhárításán. – Ránézett az órájára, a nagymutató éppen rásimult a kicsire. Valaki egy poharat nyújtott felé, elfogadta és a magasba emelte: – Boldog új évet mindenkinek!

Úgy érezte, jószívvel nem mondhatja, hogy további kellemes szórakozást, mert nyilvánvaló volt, bejelentését követően már senki sem fog olyan gondtalanul szórakozni. Egyelőre csak morgolódás hallatszott innen-onnan, majd suta jókívánságok hangzottak el, csókok csattantak, szégyenlős kis kacajokkal tarkítva, végül is csak kell, hogy valami értelme legyen egy szilveszter éjszakai áramszünetnek. A hangulat azonban korántsem volt olyan harsogóan vidám és oldott, mint ahogy az az év utolsó napján elvárható lett volna. Patthelyzet alakult ki, nem volt mit tenni, de egyelőre még senki nem érezte úgy, hogy nyugtalankodnia kellene. Mindenki arra gondolt, ha most otthon lenne, hasonlóképpen nem tudna semmit csinálni, csak ülne a sötétben vagy feküdne az ágyában.

Rosemary megdicsérte magát önuralmáért, hiszen ő aztán igazán tudta, hogy lenne ok a nyugtalankodásra. Ekkor hirtelen a viszonylagos csöndet hangos kiabálás törte meg. Jöjjön ide valaki, segítsenek! Rosemary a hang irányába igyekezett. Egy férfit látott, aki egy nyúlánk, sötétruhás alakot támogatott. A feleségemet a folyosón megtámadta valaki, amikor a toalettet kereste. Az odaérkező Billy közbekotnyeleskedett:

– Megsérült? Eltűnt valamije? – kérdezte. A férfi hamarjában azt sem tudta, melyik kérdésre válaszoljon, majd hebegni kezdett: – Talán nem, mármint csak elesett, nem is vérzik. A láncát nem látom a nyakán, a fülbevalói azonban megvannak, és a karkötője is.

Billy a félig még alélt nőre nézett, és mintha csak Rosemary tükörképét látta volna. Vagy csak képzelődik? Már maga se tudta, mit higgyen. Az idegen nő sötét haja ugyanúgy kontyba volt tűzve, mint a lányé, és minden másban is kísértetiesen hasonlítottak egymásra.

A sérült nőt párja egy karosszékhez kísérte, többen körülvették, vigasztalták, valaki egy pohár itallal kínálta. Az esetnek azonnal híre ment. Elkezdődött a sugdolózás, hogy rabló jár közöttük. Az emberek ösztönösen összébb húzódtak, az asztalokat egymáshoz tolták, aki tehette, nem ment ki a teremből, a toalettre kísérgették egymást.

Rosemary félrevonult Billyvel. Abban maradtak, hogy a rendőrséget mihamarabb értesíteni kell. Az jó, hogy az emberek kicsit félnek, ezért nem mászkálnak el, nem bóklásznak szanaszét a sötét épületben, így legalább idő előtt nem akadnak rá a holttestre sem.

A főpincérnél volt egy mobil. Mielőtt odaadta Rosemarynak, még megkérdezte:

– Nem láttad Jaket? Már jó ideje eltűnt. Azért mondhatott volna valamit ő is az embereinek, legalább miheztartás végett!

A lány válasza nagyon őszintének tűnt:

– Fogalmam sincs, hogy mi történt vele.

Félrevonult a telefonnal, bement az egyik kis raktárhelyiségbe, mely akkora volt csak, mint egy takarítófülke. Billy kívülről az ajtónak támaszkodott, hogy senki ne zavarhassa. A lánynak sikerült kapcsolatot teremtenie a helyi rendőrőrssel. Az ügyeletes nyugtatni próbálta, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, és amint sikerül legalább egy járőrautót kiásni a hóból, és egy ráérő hókotrót is találnak, első dolguk lesz kimenni a Kultúrcentrumhoz. A rendőr azt javasolta, ne hagyják el a közös helyiségeket, maradjanak együtt.

Legalább ezen is túlvannak, jelentették az esetet, a hatóság már tud a történtekről.

– Befejezted? – ért el hozzá Billy suttogó hangja.

Beengedte a fiút. A szűk kis kamrában az orruk szinte összeért, olyan szorosan voltak kénytelenek egymással szemben állni. A gyertya romantikussá tette az egyébként mulatságos helyzetet. Mintha összeesküvők lennének. De érdekes módon, Rosemary első gondolata nem ez volt. Inkább az, hogy adva van itt egy jóképű, szimpatikus pasas, na meg ő, aki szintén fiatal, és fel van ajzva, ha másért nem, akkor azért, mert nemrégiben megpróbálták megölni. Na, és ki jött a segítségére? Hát persze, hogy Billy. Ez az édes, aranyos srác… A fiú hasonlóképpen érezhetett, mert amikor Rosemary egy hajszálnyival közelebb húzódott hozzá, ajkai azonnal a lányéira forrtak. Hiszen olyan régóta vágyott már erre! A hirtelen jött érzelemnyilvánítástól mindketten megilletődtek egy kicsit, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy miután kiléptek a fülkéből, józanul továbbgondolják a történteket. Mit lehet itt tenni?

Rosemary a nagy konyha sarkába húzta Billyt, mert látta, hogy ott nincs senki a közelben, és fennhangon gondolkodni kezdett:

– Lássuk csak, a krimikben ilyenkor szokták feltenni a nagy kérdést: kinek az érdeke? Nekem se kutyám, se macskám, de tudtommal ellenségem, és komoly riválisom sincs. Az igazi áldozat nem is én vagyok, hanem Jake. Ő pedig, velem ellentétben, családos ember, bár a családi élete példaértékű. Ugyanakkor ez nem mondható el az üzleti ügyeiről. Nem ismert se embert, se barátot, ha pénzről volt szó, különösen, ha sok pénzről. Te is tudod, Billy, hogy a Kultúrcentrum étterme pályázat útján került hozzá, és azt rebesgették, nem igazán egyenesen járt el, amikor megnyerte. Vajon kik szerették volna még megszerezni az éttermet? Kit gáncsolt el Jake, kit lehetetlenített el anyagilag esetleg örökre? Én inkább itt keresném az okot. Kik azok a helyi étteremtulajdonosok, akik terjeszkedni szerettek volna, ezért szintén pályáztak? Tudod, aki belekerül a vendéglátóipar körforgásába, azt egy idő után elkapja a gépszíj, és ha teheti, még többet akar szerezni.

Felváltva sorolták az étteremtulajdonosokat, hiszen ők maguk is szakmabeliek voltak, ismertek mindenkit a pályán. Végül oda lyukadtak ki, a legrosszabbul a Gesztenyéskert tulajdonosa járt, akinek közvetlen riválisává vált a Kultúrcentrumbeli étterem. Az ő forgalma ezzel nagyon megcsappant, még a törzsvendégei is elmaradoztak, mivel az új étterem árai – egy exkluzív vendéglátóhelyhez képest – nem is voltak olyan magasak. Ha előre látta, hogy riválist kap, talán maga is pályázott. Lehet, hogy kölcsönt vett fel, mindent bedobott, aztán Jake kiütötte a nyeregből.

Billy a homlokára csapott:

– Most hogy felhoztad, eszembe jutott, a pincérek között korábban az a pletyka járta, hogy a főnök, Jake milyen nagy uzsorás. Valami szegény ördögnek kölcsönt adott, nagy kamatra, elhitetvén, hogy így esélye lehet a pályázaton, majd ráígért, és elhappolta előle az éttermet. A disznó! A pasas valami Barns nevű alak volt.

Most Rosemary szisszent fel.

– Barns? De hát a Gesztenyéskert tulajdonosa is Barns! Kenny Barns. Megvan, kinek az érdeke, kinek a sérelme! De hogyan tovább?

A lány azt javasolta, nézzék végig a vendéglistát.

A névsor másodpéldányát a konyhában meg is találták, az egyik faliszekrényre ragasztva. A gyertya mellett összedugták a fejüket, és együtt böngészték a listát. Már harmadszorra futották végig, de nem találták a keresett nevet. Ekkor Rosemarynak ismét eszébe jutott valami frappáns gondolat, és ki is mondta:

– Mi van, ha az emberünk kicsit megváltoztatta a nevét? Az már kész kapituláció, ha a szomszéd étterem tulajdonosa saját nevén foglal helyet itt szilveszterre, nem?

Újra a lista fölé hajoltak. Ekkor Rosemary kiszúrt egy nevet:

– Idenézz! Ezt a tagot itt úgy hívják, hogy Benny Karns. Nem ismerős ez neked? Ha a két betűt felcseréled, kijön belőle Kenny Barns! Kétszáz vendég, és én csak hallomásból ismerem ezt a Kennyt, személyesen sohasem találkoztunk. Valahogy ki kellene ugratni a nyulat a bokorból, hiszen hosszú órákig vagy ki tudja meddig, csak magunkra számíthatunk. De mi a teendő akkor, ha fegyver is van nála?

– Gondolod, hogy van? – kérdezte Billy. – Szerintem, ha lenne nála, már használta volna. Én azt hiszem, itt a személyes gyűlölet dominált, ezért sújtott le erőből. Közvetlenül ő akarta megsemmisíteni a vetélytársát, élete tönkretevőjét.

Percekig egyikük se szólalt meg. Az agyuk járt, bármi ötletszikra jól jött volna, de momentán semmi nem jutott az eszükbe. Ekkor Billy törte meg a csendet:

– Valami olyasmit kellene bemondani, hogy kigyulladt a Gesztenyéskert épülete. Ez ugyan elég valószínűtlen ebben a hóesésben, de hallottunk már elektromos tűzről is.

Mivel egyéb ötletük nem volt, úgy gondolták, érdemes próbálkozni. Ha tényleg itt van Kenny Barns, és elárulja magát, mondjuk azzal, hogy a hírre távozni kíván, csak a főbejáraton keresztül hagyhatja el az épületet. Máshol erre nincs lehetősége. Az ablakokat a hótól nem lehet kinyitni, ebben az időben a tűzlétra is járhatatlan, a tetőről ne is beszéljünk. Ők odamehetnek a főbejárathoz, és megnézhetik, ki megy el. Ha netán összetűzésre kerülne sor, kétszáz ember előtt csak nem próbálkozik újra a gyilkos.

Ebben maradtak. Visszamentek az étterembe, és Rosemary újból fellépett a pódiumra.

– Kis figyelmet kérnék – kezdte. – Nem szeretnék riadalmat kelteni, de úgy tudjuk, hogy – feltehetően a már ecsetelt elektromos problémák miatt – kigyulladt a szomszédos Gesztenyéskert épülete. Kérem, ne féljenek és ne pánikoljanak, itt biztonságban vannak a tűztől, és egyelőre úgy sem tehetünk semmit.

A halálos csendet tébolyult kacagás törte meg, és valaki ezeket a szavakat kiáltotta:

– És még biztosítva se voltam!

Minden gyertya a kiabáló felé irányult. A vendégek gyűrűjében ott állt egy esetlen figura, és amikor a tekintetek felé fordultak, a félhomályban is látszott, hogy az arca olyan, mint a megszállottaké. Utat nyitottak neki, a Gesztenyéskert tulajdonosának, aki lassan végigsétált a vendégek sorfala között, majd a főbejáratnál feszegetni kezdte a befagyott ajtót. Vadul rángatta, mígnem egyszer csak az ajtót belökték. A küszöbön két tagbaszakadt rendőr állt, a havas háttérből pedig élesen kirajzolódott a Gesztenyéskert lángoló épületének kontúrja…

Édes kis semmiség

Már nyakukon volt az ünnep, tudta, nem sokáig halogathatja a karácsonyi bevásárlást. Különös gonddal készült kiválasztani az ajándékokat, hiszen – az elmúlt évek szokásától eltérően – most nem házigazda lesz, ő megy vendégségbe a gyerekekhez. Nem mintha ki akart volna bújni a vendéglátás terhei alól, az ok ennél sokkal egyszerűbb volt: a kisebbik unoka megbetegedett, emiatt nem kelt útra a lánya családja, inkább őt hívták magukhoz.

Listával a kezében járta az üzleteket, és miközben megvett egy-egy, az elképzelésének leginkább megfelelő ajándékot, fél szemmel a karácsonyfadíszek felé is oda-oda pislantott. Nem akart ugyanis szakítani a régi, mondhatni, családi hagyománnyal, hogy minden évben egy új dísz került a fenyőre, amit aztán a gyerekeknek kellett megtalálniuk a rengeteg, már korábban meglévő, csiricsáré függelék között. Mert hát valljuk be őszintén, milyenek is mostanában a karácsonyfadíszek? Színesek, csillognak-villognak, de egyébként, általában, minden ízlést, minden fantáziát nélkülöznek. Mintha a tervezőjük sohasem lett volna gyerek, nem álmodozott volna, vagy legalább is, felnőttfejjel már nem tudta volna beleélni magát a gyermeki képzeletvilágba.

Végül mindent beszerzett, de megfelelő karácsonyfadíszt csak nem talált. Amikor számtalan csomagjával befurakodott a lakásajtón, hirtelen eszébe jutott valami. Az ő gyerekkori díszei. Ott kell lenniük egy dobozban a padláson, ha csak valahol el nem maradt tőlük, a gyakori költözések során. Ki se csomagolt, csak a kabátját dobta le, annyira felvillanyozta a gondolat.

Azok a díszek, ha egyáltalán megvannak még, valószínűleg már nem olyan csillogóak, mint régen, de biztosan így is kedvesebbek, és sokkal szebbek, mint ezek a mai modernek.

A padláson összevissza forgatott mindent. Hevesen vert a szíve, annyira izgult, hogy vajon előkerül-e a doboz.

Amikor már végleg feladta, és lerogyott a tört rugójú ócska pamlagra, maga mellé ejtett keze váratlanul beleütközött egy rongyosra nyomódott fedelű, lapos papírdobozba. Valami azt súgta neki, hogy – bár ott okkal nem kereste a díszeket –, ki kell nyitnia, bele kell néznie. Ahogy feltépte a doboz tetejét, a felszálló por megfacsarta az orrát, prüszkölésre késztette, de azonnal látta, megtalálta, amit keresett. Tekergőző, vékony ezüstszálak között, a csomagolóanyagnak használt újságpapírból előbukkantak a díszek. Meghatódva vette kézbe az apró, festett üvegből fújt törpéket, melyekből akkoriban, az ő gyermekkorában, még pontosan hét volt, mára azonban csak három maradt. Mintha először látná, úgy csodálkozott rá az arany- és ezüst halacskákra, végül a doboz alján megtalálta a két kikiricssárga madárfiókát is, melyeket annak idején úgy szoktak felcsíptetni a faágra. Minden egyes figurán még az eredeti cérnahurok is rajta fityegett, az egyikbe pedig, legnagyobb meglepetésére, kibogozhatatlanul belé volt gabalyodva egy szaloncukor. De micsoda szaloncukor! Hiszen azt még az ő édesanyja készítette kézzel, vagy harminc évvel azelőtt, házilag, otthon. Milyen finom is volt az a cukor! Hirtelen a szájában érezte az elomló, édes ízt. A rózsaszín málnaízű volt, a barna kakaós, a citromízű pedig hol sárga, hol meg fehér, attól függően, volt-e otthon citrom, aminek a héját édesanyja lereszelhette.

Valószínű, azért került a díszekkel egy dobozba az egy szem cukorka, mivel nem tudták elszakítani a kis törpétől, aminek a madzagjával összegubancolódott. Visszagondolva, maga előtt látta édesanyja – dicsérő szavak hallatán – felragyogó arcát, amikor ők ették a cukrot, és nem győzték ismételgetni: jaj de finom, de ügyes maga anyuka, nem is tudom, hogy csinálja! Ez biztosan sokkal jobb, mint a cukrászdai! Ugyan fiam, ne hozz zavarba, ez csak egy kis semmiség, édes kis semmiség. Majd meglátod, milyen tortát sütök a születésnapodra!

A cukorkát burkoló sztaniol még mindig fénylett, és érdekes módon, az ollóval cifrázott kis tollbóbita is fehér maradt a két végén. Nem akarta megbontani, úgy gondolta, érdekesebb, ha így marad. Egy kis semmiség a múltból. Az unokáknak bizonyára tetszeni fog, hiszen ők még valószínűleg sohasem láttak kézzel készített, házi szaloncukrot.

A kis pakkot összenyalábolta, és óvatosan, ölébe fogva vitte le a padlásról. Csak itthon ne felejtse. Mostanában ugyanis, és ezt az öregség egyik legbiztosabb jelének fogta fel, nem egyszer előfordult, hogy utazáskor valami otthon maradt. És persze mindig valami fontos dolog. Az is megesett, hogy a lányáéktól hazafelé jövet, csak a vonaton vette észre, sok csomagja miatt megfeledkezett magához venni a kézitáskáját, amiben pedig az iratai és a lakáskulcsa voltak. Két megálló után le kellett szállnia, és visszabuszozni a rokonokhoz.

Most majd figyelmesebb lesz. Ezt be is tartotta, és a csomagolásnál nagyon ügyelt, hogy a díszeket rejtő kis dobozt elsőként tegye az öblös utazótáskába.

A vonaton aztán teljesen megnyugodott. A szükséges dolgokat elpakolta, semmi sem hiányozhat, rendben lesz minden.

Az első három órában még szunyókált is egy kicsit. Aztán át kellett szállnia, mert még további kétórás út állt előtte. Ezen a vonaton alig volt utas, kevesen mentek olyan messzire, mint ő, és még ezek az utastársak is egyre fogyatkoztak. Végül az egész kocsiban már egyedül ő ült.

A sok izgalomtól előbb nem, csak ekkor jutott eszébe, hogy még nem is evett. Pedig, amióta kiderült, hogy cukros, nagyon oda kellett figyelnie az étkezéseire. Régebben kockacukrot hordott magánál, arra az esetre, ha leesne a cukorszintje, de mivel sokszor pórul járt vele – belemorzsálódott a zsebébe, amit később alig tudott kitisztítani –, erről leszokott. Mostanában inkább szendvicset készített, meg egy kis édes innivalót, azt vitte magával a hosszabb utakra.

Nekilátott, hogy előkeresse az ennivalót. A szatyorban összevissza turkált, de csak nem találta. Sem a szendvics, sem az üdítő nem került elő. Ekkor, mintegy rémálomként, feltűnt előtte a hűtő képe, melynek tetejére odakészítette az elemózsiát az üveggel. Alighanem ott is maradt minden, mert egyiket sem találta sehol.

Hirtelen halálfélelem fogta el, egészen elgyengült, érezte, leesett a cukra. Ilyenkor feltétlenül enni vagy innia kell, különben rosszul lesz, elájul. A vagonban rajta kívül nem volt senki, a kalauzt már vagy egy órája nem látta. Érezte, ereje se lenne hozzá, hogy megkeresse, és segítséget kérjen tőle. Ültében tehetetlenül dőlt hátra. Szeme előtt lassan elhomályosultak a szemközti tárgyak körvonalai, úgy érezte, megsüketült, vibrált a fény, és akármennyire is erőltette, hogy tisztábban lásson, nem sikerült. Már gondolkodni se tudott. Ekkor a ködből, váratlanul, egy arc bontakozott ki. Az édesanyja arca. Mosolygott, mint szokott, és úgy mondta, szinte szabadkozva: ugyan, kis semmiség, édes kis semmiség…

Még volt annyi lelkiereje, hogy a csomagból, reszkető kézzel előkotorja a féltve őrzött dobozt. A kis törpe még most sem engedte el a szaloncukrot, így azt is kézbe kellett vennie, de végül ki tudta bontani a papírból. Szájába vette, és maga is megdöbbent rajta, hogy a harmincéves cukor lassan olvadt ugyan, de annál intenzívebb, édes ízzel árasztotta el. Édesanyja mosolygó arca apránként eltűnt, ezzel egy időben működni kezdtek az érzékszervei. Ismét tisztán látott, hallott, és már nem is szédült.

A vonat közben befutott a célállomásra. Mire leszállt, teljesen jól érezte magát, az átélt rettenet, a halálfélelem, már csak rossz álomnak tűnt. Buszra se kellett szállnia a továbbutazáshoz, meglepetésére kocsival várták az állomáson. A kis unoka elmaradhatatlan kérdésére, hogy „mit hoztál mama?”, sejtelmesen válaszolt. Sok mindent, és még többet is hoztam volna, de útközben egy édes kis semmiségtől meg kellett válnom. Vagy inkább úgy mondom, önző módon, magamat ajándékoztam meg vele. Egyszer majd elmesélem, nem gyereknek való történet.

De azért nektek is lesz meglepetés…

Az igazi ajándék

Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.

Ugyanakkor – bármilyen kicsi is voltam –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc játékukat, többnyire egy-egy puccos ruhába öltöztetett hajas babát, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a babáikkal, amelyek olykor nem csak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, de néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.

Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján, a baba helyett szeretgettem. Dörminek neveztem el, és emlékezetem szerint csak főiskolás koromban váltam meg tőle, amikor is szomorú szívvel elajándékoztam a szomszédék kislányának, remélve, hogy hozzám hasonlóan fogja szeretni, és vigyáz majd rá.

Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamasz lázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.

– Én miért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.

Meghökkenve néztek rám.

– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék? – kérdezte édesanyám.

– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint a Nellyé, kék szemű, mint az Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is a szemével, mint a Cathy babája – soroltam az elvárásaimat.

Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet.

– Hát, meglátjuk kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.

Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél, és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg az ígéretükről, és annyi szűk esztendő után, végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.

Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság.

A téli iskolai szünet minden napján én csak a szentestét vártam. Ilyen izgatott várakozás közepette, nem nagyon értem rá a miértek okát kutatni. Nekem elég volt apám megnyugtató szava.

– Ne aggódj, kicsim – mondta. – A mamánál ez csak múló rosszullét, nem lesz semmi baj.

Teltek a napok. Anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, szentestére együtt lesz a család.

Alig győztem kivárni a nagy napot, amikor apa azzal lepett meg, nálunk az idén lehet, hogy előbb lesz szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik. Meg is érdemlem, hiszen olyan sok éven át türelmesen vártam, hogy végre és is kapjak egy igazi karácsonyi ajándékot!

Még négy nap volt hátra a mindenki szentestéjéig, de nálunk már felállították a karácsonyfát. Tagadni se lehetett volna, hogy nem a Jézuska hozta, mivel láttam, amikor apa az autó tetején szállította haza a piacról, és a fa díszítésében én is segédkeztem, hiszen már iskolás voltam, és nem afféle kisgyerek.

Furcsa volt azonban számomra, hogy anya, aki eközben a kórházban pihent, már négy napja nem adott esti puszit. Szerencsére helyette ott volt a nagymama és apa. Ők, miközben anyát próbálták helyettesíteni, nem győzték ismételgetni, hogy ne nyugtalankodjak, anya utóbb majd kamatostul pótolja a jóéjt-puszikat. Hogy ez mit jelent, azt pontosan nem tudtam, de reméltem, hogy csak több lehet, mint amit esténként szoktam kapni.

Négy napja, amióta csak felállítottuk a hallban a karácsonyfát, mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.

Azon az emlékezetes nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel.

– Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!

Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt. Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!

Ekkor a beállott csendben, valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Meglepett, hiszen macskánk nem volt, kutyát sem tartottunk, a hallban meg rajtunk kívül nem volt senki. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel, felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó, kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.

– Az enyém? – kérdeztem.

– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.

Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap, egy élő hajas babát.

Szeretném…

Szeretném, ha esténként
otthonunkban várnál,
kinyitnád az ajtót,
s karjaidba zárnál.
Könnyű csókot lehelnél
fagytól dermedt számra,
míg az ajtón betódul
a decemberi pára.
Szőke hajam tincseiből
kiűznéd a gondot,
s mire estét harangoznak,
lehúzzuk a rolót.
Félhomályban nem világít
csak szerelmünk lángja,
két ilyen bolondot
szült-e még a fáma?