Állati

Jól érezte magát a bőrében. Kitűnően aludt, kipihenten ébredt, csinos felesége ízletes reggelit tálalt fel, s ráadásnak, indulás előtt, még egy édes hitvesi csókot is kapott tőle.

Most, keresztül autózva a városon, útban a rendelője felé, úgy érezte, még a forgalom is azért olyan gyér, hogy ne kelljen fárasztania magát az odafigyeléssel, s vezetés közben a gondolatai szabadon elkalandozhassanak.

Nem volt ez mindig így. Az élete akkor fordult jobbra, amikor elszánták magukat, és a fővárosból leköltöztek ide, vidékre, ahol nem árnyas-ligetes peremkerületek, hanem csendes, zöld tanyák övezik a kis mezővárost.

Most már megvan mindene, tényleg mindene – a gondolatba kissé bele is pirult -, amire valaha is vágyott. Szép lakás, jó feleség, és végre igazán a hivatásának élhet.

A fővárosban egy nagyobb kórház rendelőjében dolgozott. Egyike volt a kezdő orvosoknak, akik már annak is örültek, hogy egyáltalában állást találtak. Ha akkor nem jön az a kis örökség, még most is ott húzhatná az igát. Jelenleg önálló praxisa van, kiterjedt pacientúrával.

A betegei szinte mindegyikét névről, a keresztnevéről ismeri. Szerencsére, kitűnő a memóriája. Így tudja, hogy Bözsihez a Rekettyésbe kell kigurulnia, ha gond van, a Riskát a Sáros lejtőn találja, a Marist és a Felleget a Lápos dűlőn keresheti fel. Na, és a Józsi! Ez is egy fiatal üsző, de mivel a gazdának négy lánya van, na meg a felesége, nem engedett a negyvennyolcból. Lehet tőle a tehén nőnemű – mondta -, a neve náluk mégis Józsi lesz. Hangsúlyozottan abból a meggondolásból, hogy – legalább a nevében – legyen egy másik marha is, rajta kívül a háznál.

Gondolatait tovább szőve, a Bogár jutott az eszébe. Ez nem sokára ellik, oda gyakrabban kell majd kiautóznia. Elég messze „lakik” ugyan, a Levendulásban. Itt egy kicsit megint elpirult, mert eszébe jutottak a tanyához köthető szép, barna bociszemek. Szinte restelkedett, hogy negyven éves korára, egy-egy pajzán gondolattól még mindig képes elpirulni.

A rendelőjében csupán három ember várt rá. Ebből egyik az asszisztensnője, egy megértő, kedves, középkorú asszony, a másik kettő pedig macskatulajdonos volt.

Hát igen. Ismerős kép. A fővárosi kórházban szinte csak macskákkal, kistestű kutyákkal és madarakkal volt dolga. A szakértelmét ugyan elismerték, de ő nagyon unta már az egyhangúságot. Igazi nagy állatokkal, lóval, tehénnel, disznóval akart foglalkozni.

Ez a ragaszkodása valószínűleg a gyerekkorából eredt, amikor emlékezetes nyarakat töltött a nagyszüleinél, ahol tehenet és lovat is tartottak a háznál. Már akkor elhatározta, legalább olyan hozzáértésre fog szert tenni az élete során, mint amilyent a nagyapjától látott. Ezért lett állatorvos.

A felesége hívásakor, épp a második macskát vizsgálta. Csak visszaüzent a telefont felvevő asszisztensnővel, hogy igen, együtt ebédelhetnek, aztán jöhet a tervezett ajándékvásárlás. Ugorjon be érte az asszony a rendelőbe.

Ebédig több páciens befutott még, s mialatt a kis házi kedvenceket kezelte, többször megcsörrent a telefon is. Házakhoz hívták, alig győzte az asszisztensnője kapkodni a kagylót.

Mi van itt ma, pár nappal karácsony előtt?!

Észre sem vette, olyan gyorsan elszaladt az idő, és amikor végre kijöhetett a vizsgálóból, a felesége már ott ült az íróasztalánál, és az ő blokktömbre feljegyzett telefonüzeneteit böngészte.

Micsoda egy faramuci ember vagy te – szólalt meg az asszony, fel sem nézve az olvasgatásból. Én megértem, hogy az emberorvos úgy emlegeti a betegeit, hogy a Gizi néni, a Kovács bácsi, meg a kis Petike, na de azért egy állatorvosnak nem az állatok, hanem a tanyák tulajdonosainak a neve szerint kellene megjegyezni, nyilvántartani a pacientúráját. Hogy bírja elviselni ezt a különcségedet az asszisztensnőd?!

Kész elmebaj ilyesmit olvasni az „üzenetek” címszó alatt, hogy „Bözsi (Rekettyés) holnap délelőtt”, „Riska (Sáros lejtő), ha lehet, még ma”, na meg „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után.”.

Mit is mondtál utoljára? – kapta fel a fejét az elhangzottakra. „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után” – ismételte készségesen a felesége.

És akkor neki muszáj volt megint elfordulnia, nehogy az asszony meglássa, elpirult. Gyöngyi ugyanis kivételesen nem tehén volt, hanem a Levendulás tanya kedves, barna hajú, bociszemű tulajdonosa, akivel hetente-kéthetente szoktak találkozgatni, és aki miatt úgy érezte, neki már mindene megvan, tényleg mindene, amit csak az élet adhat…

Állati
Tagged on: