Agyhalál

„Várhatóan hamarosan bekövetkezik a teljes agyhalál” – mondta a férfihang. A megállapítás egyszerre hatott szakszerűnek és rémületesnek. Vajon kire érthették?! Csak nagy sokára fogta föl, hogy róla beszélnek. Ekkor felderengett előtte a múltból valami. Emlékképek jelentek meg lelki szemei előtt, mármint, hogy valami erdei sípályán suhant lefelé, amikor egy hó alatti rejtett bukkanó megdobta a sílécét, és fának ütközött. Hogy azután mi történt, arra nem emlékezett, lassanként azonban kikövetkeztette, hogy súlyos sérültként nyilván kórházba került, és most az ő betegágyánál hangzottak el ezek a kegyetlenül végzetes szavak. Agyhalál…

De hiszen ő gondolkodik! Jár az agya. Az tény, hogy a szemét nem tudja kinyitni, és képtelen bármilyen mozdulatra, ennek ellenére logikusan gondolkodik. Talán a műszerek működése nem tökéletes, és nem mutatják az ő életképességét. Azt hiszik, behunyt szemmel lélegzik, ver a szíve, de az agya egyre kevésbé mutat aktivitást, ami a közelgő agyhalálra utal.

Mintha elrejtőzve, titokban hallgatná ki a szobában jelen lévők szavait. A hangokból mindenkit azonnal felismert, így már az első megszólalásból tudta, éppen ki jött hozzá látogatóba. Anyja naponta többször, reggel és este is meglátogatta, a barátnője, a szerelme is eleinte minden nap, közvetlenül az anyja után futott be. Néha a kollégái hangját is felismerte, sőt, egyszer még a szomszéd néni is bejött a kórházba. Kénytelen volt végighallgatni, amint sopánkodva, de kicsit már lemondóan vigasztalta a szüleit, a szokásos szöveggel, mármint „hogy nagyon szomorú és tragikus, ami történt, de legalább nem tud magáról és nem szenved az a szegény szerencsétlen”.

A barátnője egy idő után egy másik női hanggal együtt érkezett. A szavaikból kiderült, együtt dolgoznak, mi több, bizalmas barátnők. Megdöbbent, amikor a kezdeti, őszintének tűnő kétségbeesés után, egy alkalommal az is elhangzott, hogy bizony elég unalmas naponta úgy bejárni a kórházba, hogy minden változatlan, és az orvosok egyáltalában nem mondanak semmi reménykeltőt a beteg állapotát illetően. Azután a szerelme, akivel ő nem is olyan régen még közös jövőt tervezett, egyszer csak, hangját suttogóra fogva elárulta a barátnőjének, hogy a részéről, az utóbbi időben, már nem is volt olyan nagy a szerelem. Kicsit ellaposodott, unalmassá vált a kapcsolatuk, és ha nem történik ez a tragédia, lehet, már a szakítás is szóba került volna közöttük.

És ezt ő észre sem vette! De vajon mitől vált egyszeriben unalmassá a kapcsolatuk, mitől laposodott el az, amit ő a legszentebb, legbensőbb ügyének tartott, amiért ő ettől a nőtől gyereket akart, családot szeretett volna vele alapítani?!

Pedig tulajdonképpen nem a fekete a zsánere. Mindig is filigrán, szőke, rövid hajú társat képzelt maga mellé. Olyan komoly formát, de sportosat. Olyant, aki partner mindenben, és nem kényeskedik, mint ahogy a jelenlegi barátnője oly gyakran tette. Kérette magát, ajnározni kellett és kiszolgálni. Talán a mások által dicsért szépsége fogta meg, ezért ő is bebeszélte magának, hogy a hosszú, sötét haj nőiesebb, mint a rövid szőke, és a kissé erőteljesebb smink is elfogadható, mi több, már szinte elvárás egy modern, mai nő esetében.

Pár nappal később megkapta a magyarázatot. A két fiatal nő megint csak együtt érkezett, és akkor a szerelme bevallotta, megvan már az ő utódja is. Talán megvolt már hetekkel, hónapokkal azelőtt is, csak ő nem tudott róla, nem vette észre a változást. Túlontúl is bízott a nőben. Elhitte, hogy az érzelmei őszinték, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő már más partnerben gondolkodik.

Amikor leírták a riválisát, egészen elhűlt. A férfi ugyanis – állítólag – már nem olyan fiatal, nem is olyan jóképű, ellenben gazdag. A randevúikra rendszerint hatalmas vörös rózsacsokorral érkezik, amit persze egy vadonatúj sportkocsival szállít a találkahelyre, folyton szállodákba, drága éttermekbe viszi, és már voltak az Operában is, páholyból nézték a Bohéméletet. Érdekes, vele nem akart elmenni, pedig mennyit kapacitálta. Valószínűleg tömegközlekedéssel Operába menni nem olyan élvezetes kultúrélmény, mint sportkocsival. Az új lovagnak jólmenő vállalkozása van, afféle újgazdag, a feltevése szerint, milliomos.

Érdekes volt hallani, amikor a szerelme – mondhatni el nem jegyzett, de akként kezelt menyasszonya – arra kérte a barátnőjét, véletlenül el ne szólja magát a beteglátogató szülők előtt, mert azért még semmi sem biztos. Az viszont teljességgel biztos, hogy neki, előbb vagy utóbb, férjhez kell mennie, mert bizony ketyeg a biológiai órája. Ha a „vőlegénye” nem gyógyul fel, és erre minden esély megvan, neki lépnie kell. Mármint házasságra lépnie. Bárkivel, és persze az lenne az ésszerű, ha ehhez a projekthez egy igazán jó partit választana.

Ekkor meglepetéssel hallotta a másik női hangot, a barátnőét. Jól meggondoltad te ezt? – kérdezte az ismeretlen arcú, kellemes hang. Hiszen szeretted ezt a fiút. Évek óta együtt jártatok. Emlékszem, az elején kifejezetten odavoltál érte. Mennyire irigyeltelek, most meg nem is értelek igazán. Ez a fiú rendes, okos, diplomás, szeret téged. Úgy tudom, ő abszolút hűséges volt hozzád. És akármit is mondasz, még kómában is jóképű. Kifejezetten szép, férfias az arca. Gyönyörű a haja, jó felépítésű. Nem egyszer elnéztem, ahogy itt fekszik. A paplanon nyugvó keze intelligens emberre vall, akár művész is lehetne, ezekkel a hosszú, karcsú ujjakkal. És nézd a száját. Olyan érzéki, hogy az ember legszívesebben megcsókolná. Boldog lennék, ha nekem jutott volna ilyen partner! Hogy is gondolhatod lecserélni ezt a fiút? Csak aztán meg ne bánd! Jobb is, hogy nem tudja, te már nem vagy oda érte, és ezer szerencse, hogy ez nem okoz neki, a meglévő mellett, további fájdalmat.

A szerelme nem helyeselt, de ellent se mondott a barátnőjének. Annyiban hagyta a dolgot, mint akinek ez már teljesen mindegy. Érződött a megnyilvánulásaiból, már nem hogy nem reménykedik az ő felépülésében, de mintha azért drukkolna, hogy mielőbb véget érjen ez a lehetetlen helyzet, és ő felszabaduljon, büntetlenül tovább léphessen, és minél hamarabb révbe érjen egy klasszisokkal többel kecsegtető partnerrel. Ő és az ő projektje…

„A műszer nem jelez már agytevékenységet”. Az elhangzott mondat felröppent és úgy lebegett a betegszoba légterében, mint egy gyilkos jóslat. Előre jelezte a véget, az ő végét. Mérnök volt, többek között orvosi műszerekkel is foglalkozott, sejtette, milyen berendezéstől függ az élete, a sorsa. Ez a gép hazai gyártmány, és sok volt vele eddig is a probléma. Nem volt hiteles, gyakran leblokkolt, és semmi sem jelezte, hogy elektromos hiba lépett fel, nem a beteg készül meghalni. Most a saját bőrén tapasztalta meg, a vélhetően meghibásodott eszköz végzetes megbízhatatlanságát.

Hiába tudott gondolkodni, behunyt szemmel, mozdulatlanul, kiszolgáltatott volt, mint akit álmában a bitófa alá állítanak, és nem tud sem elfutni, sem megszólalni. Csak a tényleges „felébredés” mentheti meg. Hát most ő ezzel próbálkozott.

Már napok óta bizsergett a lábujja. Előbb az egyik, azután a másik lábfején is érezte a jeleket. Az élet, a mozdulás jeleit. Most, az ijedtség, hogy vajon hogyan döntenek a további sorsáról, annyira feszültté, izgatottá tette, hogy szinte érezte, egyre gyorsabban áramlik a forró vér az ereiben. És akkor a keze is megrándult. Ösztönösen, pedig nem is akarta. Elsősorban a szemét akarta kinyitni. Hogy lásson, hogy lássa őket, akik ítélkezni akarnak felette. A gondolatai feltartóztathatatlanul száguldottak az agyában, abban az agyban, amiről a verdiktet olyan sommásan kimondta az orvos: már nincs agytevékenység. Egy-két napon belül dönteniük kell a sorsáról. Leginkább az anyjában bízott, hogy ő sohasem mondana le róla. Nem hagyná, hogy amíg a fia szíve ver, lekapcsolják a gépekről.

A másnap további újdonságot hozott. A keze ismét megmozdult. Éjszaka arra ébredt, ki kell mennie. A maga számára is váratlanul felpattant a szeme, és ezzel egy időben, szinte automatikusan, azzal a szándékkal ült fel, hogy kimegy, és elvégzi a dolgát. Megpróbált lelépni az ágyról, de akkor elszédült. Hátra hanyatlott a takaróra, és rögtön el is nyúlt az ágyon. Még korai lenne hiú ábrándokba ringatnia magát. Azért tett egy-két bicikliző mozdulatot a lábával, és a karjait a magasba emelgette, mintha súlyokat akarna kinyomni.

A következő nap reggelén látta először a szobát, amely vélhetően hetek – hónapok?! – óta a lakhelye, vagy inkább magánzárkája volt.

Amikor meghallotta a folyosón közeledő lépteket, gyorsan lehunyta a szemét, és mozdulatlanságba dermedt.

A hangokból ítélve, most kivételesen, a szülei, a szerelme és annak barátnője, együtt érkeztek beteglátogatóba. Egy férfihang, vélhetően a kezelőorvosa, feltette a sorsdöntő kérdést: asszonyom, hogy döntöttek? Amint látja, a műszer meg sem rezdül, az agyműködésnek semmi jele. Ez az, ami nem szokott helyreállni. A fiúk lélegzik, ver a szíve, de semmi több. Élőhalott, és ugyan még sokáig elvegetálhat így, de a remény, hogy valaha felépül, teljességgel kizárt.

Az anyja artikulátlanul felkiáltott, a szavai zokogásba fulladtak, és ezt már ő sem bírta tovább. A takarót félrehajítva felült az ágyban, és megszólalt: még ne temessetek.

Azután reszkető kézzel, de semmivel össze nem téveszthető módon, rámutatott a rokonok háta mögött szerényen meghúzódó, csak a hangja és a véleménye alapján ismert, szőke, rövid hajú, filigrán nőre: magát, ott hátul, szeretném megkérni valamire. Legyen a feleségem!

Agyhalál
Tagged on: