A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben magányosan ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt a kiáramló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, balkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora ellenére is szép arcú hölgynek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt. A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, a nő bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyedtek volna szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonos is lehetne. Fiatal voltam és szerelmes, egy szép arcú, bogárszemű lányba, aki külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke.

Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így lett, nem rajtam múlott. Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam: a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja és apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is lettünk volna egy pár – ki tudja, mit hozott volna a múló idő -, az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért én ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége is. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét pár balkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordhatnak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak egy van, egy balkézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán, váratlanul mintha megelégelte volna a beszélgetést. Vagy tán attól tartott, hogy túlzott bizalmasságot engedett meg magának egy idegen férfival szemben, így gyorsan elbúcsúzott. Köszönöm még egyszer, minden jót – és sietős léptekkel elindult az egyik lépcsőfeljáró felé.

Csak amikor az aluljáróból a felszínre bukkant, akkor konstatálta, hogy mégis csak rossz helyen jött fel, de úgy gondolta, majd ott helyben korrigálja az irányt. Semmiképpen nem akart visszafordulni.

Haza érkezvén, az üres lakás hűvössége, mint mindig, most is megborzongatta. Őt soha nem várja otthon senki. És ez így megy már negyven éve.

A kesztyű csuklórészén az összegyűrődött bőrt elegyengette, a balkezesből előkandikáló galambrajzolaton, megszokásból, gyöngéden végigsimított, majd mindkét kesztyűt feltette szokásos helyükre, a kalaptartóra.

Közben elmélázva arra gondolt, az a másik bizonyára boldogan él a társával, ő meg teljesen egyedül van. Bár a sebeiből felépült, a kómából is magához tért, és – a hírekkel ellentétben – nem halt meg, azonban a baleset során elveszített, művégtaggal pótolt bal kézfeje miatt múltbéli kapcsolatát nem kutatta, más párt pedig nem keresett, és nem is talált magának…

A kesztyű
Tagged on: