Holtodiglan…

Egetverően nagy szerelem volt az övék, amolyan igazi holtomiglan, holtodiglan. Amikor összeházasodtak, senki fiának el nem hitte volna, hogy valaha is féltékeny lesz a párjára, vagy azt, hogy a másik okot ad rá. Pedig így lett. Már egy éve figyeli. Folyton későn jár haza, kényszerű túlórákra hivatkozik, állandóan fáradt, és kerüli a testi érintkezést. Olcsó kifogásnak tartja a védekezését, hogy az új beosztásban, melyet egyébként pont egy éve sikerült kiverekednie magának, igen nagyok az elvárások, aminek persze ő maximálisan igyekszik megfelelni, és nem csak utána olvas a szakirodalomnak, de tovább is képzi magát egy tanfolyamon.

Ettől azonban nem kellene olyan fáradtnak lennie, hiszen még csak ötvenéves! Ugyanakkor mostanában többször járt orvosnál is, valamiféle férfias panaszra célzott halványan, talán szégyellte bevallani. Na de végül is, ötvenéves, ebben a korban már sok minden előfordulhat!

Ez idáig nem tudta rajtakapni, se hazugságon, se semmi más jelét nem lelte annak, hogy nő lenne a dologban. De lehet, hogy csak nagyon ügyes! Kimódolja, hogy neki jó legyen, az asszony meg tűrje zokszó nélkül a mellőzést. Hát ezentúl majd még jobban odafigyel….

Rendesek a kollégái. Hamarjában egy kis összejövetelt rendeztek a tiszteletére, így ünnepelve meg, hogy szűk egy év után, ismét sikerült előbbre jutnia a vállalati ranglétrán. Megérte a sok munka, az állandó fáradtság. Az asszonyon is észrevette, hogy neheztel, talán már kombinálni is kezdett, hogy mire fel az a sok túlóra. De hát őértük csinálta, főként az asszonyért. Hogy többet költhessen, hogy a szabadidejüket együtt és nívósabb helyeken tölthessék ezután. Dehogy gondolt ő másra! Az a kis „férfias” probléma – már ami egy ötven körüli férfinál elő szokott jönni -, az is csak kizárólag az asszony miatt aggasztotta. Szerette őt, szerette volna minél tovább boldoggá tenni, ezért is járt utána, nehogy a panaszai komolyabb orvosi problémává fajuljanak. Hál’ istennek, mostanra teljesen rendeződött minden, semmi akadálya a gondtalan együttléteknek!

Míg ezeket végiggondolta, körbejárt, és fogadta a gratulációkat. Koccintgatott, közben hallgatta a kollégák, köztük egy pár régi haver frivol vicceit, élcelődését. Ha mostantól több fizetést viszel haza – mondta az egyik – és az asszony rákérdez, eddig hová dugtad a pénzt, mit mondasz? Tudjuk, milyen rövid pórázon tart, és ráadásul őrülten féltékeny. Végre túl vagy a nehezén, bedolgoztad magad az új beosztásban, oldottabb, virgoncabb lehetsz odahaza is. Az asszony persze majd azt is másnak tudja be. Miért vagy te olyan áldott jó természet, hogy állhattad meg, hogy még csak rá se nézz más nőre, ennyi év alatt! Vajon mit tenne veled az asszony, ha komolyan gyanúba kerülnél? De hát veled ez nem fordulhat elő, te még mindig csak őt szereted, érte hajtasz. Mondd, megéri?!

Végig az utolsó kérdés motoszkált a fejében, amíg könnyű felöltőjét hosszas keresgélés után kiemelte a szekrénybe préselt többi kabát közül. Magára húzta, és sietős léptekkel indult a közelben parkoló gépkocsija felé. A házuktól egy saroknyira meglátott egy virágüzletet. Kiszállt, és a fiatal eladótól, habozás nélkül, egy tucat vörös rózsát kért. Minden szál fájdalomdíj egy-egy hónapért, melyek alatt – legalább is a neje érzése szerint -, érdemtelenül elhanyagolta őt.

Odahaza az asszony meglepődve nyúlt a csokorért, megköszönte, de gyanakvóan nézett rá. Szemében a fel nem tett kérdés: csak nem megcsaltál, bűnöd van, ezért a bocsánatkérés?! Akkor ő, hogy minden gyanúját eloszlassa, szelíden homlokon csókolta, mint régen, majd megcsókolta a kezét is. Jó felesége volt mindig, és tényleg őt szereti, évtizedek óta egyes-egyedül csak őt.

Csendben megvacsoráztak, aztán az asszony elmosogatott, majd – rossz – szokása szerint, elidőzött egy kicsit az előszobában. Rendezgette, rakosgatta a fogasra akasztott kabátokat. Mániákusan, újra meg újra elrakja azokat a darabokat, amikből egyszerre több van kinn.

A gyerekeknél se tűri, hogy egyszerre több pár cipőjük legyen elől. Valahol, a lelke mélyén, még értékeli is nejének ezt a rendszeretetét, másoknál ugyanis maga is megkritizálja, ha szalad a lakás.

Ő az ágyban várta, az asszony azonban most feltűnően sokáig elmaradt. Ennyi kabátja egy hadseregnek sincs, hogy ilyen sokáig tartson az elpakolásuk!

Amikor végre a neje feltűnt az ajtóban, ő addigra annyira elálmosodott, hogy csak jó éjszakát kívánt, és már aludt is.

Másnap a kollégái körbeállták, és kíváncsian faggatták, hogy mi volt otthon. Nem is igazán értette a nagy érdeklődés okát. Ismét előléptették, és ez valóban nagy újság volt a feleségének is, de hát ettől még nem fordult fel fenekestül az életük, nincs miről mesélni. A kollégák kis csoportja csalódottan oszlott szét, mintha mást vártak volna. Talán azt hitték, majd esti, nagy hancúrozásról számol be nekik? De még ha lett is volna, mi közük hozzá?!

Ettől kezdve, esténként, amikor hazaérkezett, a felesége alig szólt hozzá. Ha kérdezte, mi baja, csak annyit mondott, fáradt, hagyja békén. Ellensúlyozta viszont a nyomott hangulatot az a tény, hogy az asszony egyre-másra a kedvenc életeit főzte. Nap mint nap előállt valami újdonsággal, többnyire tartalmas, finom, de nehéz ételekkel lepte meg vacsorára. A hangulat azonban továbbra sem engedett fel, aminek az okát nem értette. Jókat evett, és lassan kezdte azt hinni, a felesége őiránta érzett megbecsülése, na meg az öregedés, ezzel jár: jó, kiadós, zsíros ételek, és szinte semmi szex. Aztán időnként, majd egyre rendszeresebben, epetájékon erős fájdalmat kezdett érezni. Görcsölt, és egy alkalommal már hányt is. Az asszony, aki egyébként nagyon aggályoskodó szokott lenni, most furcsa mód nem küldte azonnal orvoshoz, sőt, ő győzködte, hogy ne nyugtalankodjon, csak a rég meglévő kis epekövei rakoncátlankodhatnak, érzékelve a tartalmasabb, zsírosabb kosztot. Három hónapra rá, éjszaka ki kellett hívni hozzá a mentőt, az epevezetéke perforálódott, reggelre meghalt.

Az orvos utóbb azt mondta, az epéjére jobban oda kellett volna figyelni, komolyan venni a tüneteket, az ő korábbi diagnózisát, amit csak az asszonynak mondott el. Hogy minden zsíros falat egy szög a férje koporsójába. Ő persze tudja, hogy az asszony csak jót akart, finomságokkal kényeztetni az urát, de nem jól tette, mert végső soron a túl zsíros, masszív házi koszt ölte meg a férfit. Diétával akár még két évtizedet is elélhetett volna.

Az asszony nyilvánosan sírt, otthonra azonban elfogytak a könnyei, vagy tán otthon már mást gondolt. Azt, hogy ha azon a végzetes estén, amikor az előléptetése ünneplését követően a férje hazatért, és az előszoba rendezgetése közben a felöltőjében nem találja meg azt a bizonyos csipkés fehérneműt, hűtlensége kézzel fogható bizonyítékát, mindez valószínűleg nem történik meg. De persze ő számított rá, mindig is sejtette, tudta, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik, aki görbe úton jár. Hát azért etette, hogy többé ne csalhassa meg.

Az irodában napokig szóbeszéd tárgya volt a váratlan haláleset, de szóba került az előléptetési party is. A három, vicces kedvében lévő fiatalember, akik kitalálták, hogy a party után egy csipkés női alsót rejtenek az ünnepelt kabátzsebébe, csak maguk között beszéltek az esetről. Végül is, a tréfából nem lett semmi különös, jól sült el, az asszony nyilván vette a lapot, kollégájuk kimagyarázkodott, ami nem lehetett nehéz, az ő hűséges természetét ismerve. Azért sajnálták, hogy nem voltak tanúi a jelenetnek, mennyire felháborodhatott az elején a féltékeny asszony, míg meg nem magyarázta a férje, hogy csak a haverjai tréfálhatták meg, az oldott hangulat ürügyén. Másnapra egyébként ők is megbánták a tettüket, azért is nem kérdeztek rá, később pedig már nem volt értelme forszírozni a dolgot. Ha a kollégájuk frissiben nem hozakodott elő a fejleményekkel – gondolták -, akkor a dolog maradjon is az, aminek szánták, ártatlan férficsíny…

A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt az ajtón kitóduló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, jobbkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora, gyógyult sebhelyei és az elhalványodott égésnyomok ellenére is szép arcú nőnek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt.

A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Nagyon köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, az asszony bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyednének szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonosnak is tűnhet. Fiatal voltam és szerelmes. Szerelmes egy gyönyörű, bogárszemű lányba, akit még iskolai szépségkirálynőnek is megválasztottak, és aki a legnagyobb bánatomra külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke. Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így alakult, nem rajtam múlott.

Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam, a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja, apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is váltunk volna egy párrá. Ki tudja, mit hoz a múló idő? Az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét párnak a jobbkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordanak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak kettő van, egy jobb kézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán szinte ledermedt. Az arca pillanatok alatt átalakult, elkomorodott, a szemét könnyek lepték el.

A férfi meglepődött. Asszonyom, ennyire meghatotta a történetem? Ön nagyon empatikus lélek. Engedje meg, hogy megköszönjem az együttérzését. Azzal ráhajolt a nő kezére.

Hogy ajkával a csukló porcelánfehérségű, finom bőréhez érhessen, alig észrevehetően félrehajtotta a kesztyű szárát, és akkor meglátta a halvány, de azért még jól kivehető galambrajzolatot…