A kesztyű

A hatvanas, özvegysége folytán ügyes-bajos dolgait immár húsz éve egyedül intéző, egyébként is rendmániás férfi, amikor meglátta, hogy az átellenben magányosan ülő utas öléből az egyik kesztyű a földre pottyant, rögtön szólni akart. A nő azonban olyan gyorsan eltűnt a kiáramló tömegben, hogy kénytelen volt maga is leszállni a járműről.

Ha csak egyszerű, pamut holmiról lett volna szó, egy fél pár miatt nem töri magát, hogy a tulajdonosa utána vigye, de ezen a kesztyűn – melynek viseltes külsejű, balkezes párját a hozzá hasonló korú hölgy magán tartotta – látszott, tiszta bőrből készült, és a színe szemet gyönyörködtetően galambszürke volt. Azonnal rokonszenvet érzett a kesztyű, rajta keresztül pedig a viselője iránt, akinek ízlése hasonlíthatott az övéhez, hiszen neki is volt odahaza egy ugyanolyan kesztyűje, csak persze nagyobb méretben.

Könnyen utolérte, mivel a nő az aluljáróban megtorpant, és tanácstalanul nézegetett körbe-körbe. Valószínűleg tanakodott, melyik lépcsőn menjen fel a felszínre, hogy útját a kívánt irányban folytathassa.

A férfi kezét csókolommal köszönt a hajlott kora ellenére is szép arcú hölgynek, egyidejűleg nyújtotta a kesztyűt. A nő először azt hitte, megvételre kínálja, de aztán kapcsolt, és hálálkodni kezdett. Köszönöm, hogy utánam hozta. Igazán kedves Öntől, hogy fáradt. Megsirattam volna, ha elveszik, szép emlékek fűznek hozzá. Majd szinte bizalmasan, egész közel hajolva, folytatta: valaha szerelmi zálog volt. Nem szégyellem bevallani, elég öreg vagyok már, nem kell titkolnom senki előtt.

Talán ha nem hasonló a koruk, a nő bizonyára nem nyílik meg előtte, de mivel megtette, úgy érezte, ő is elmondhatja a maga verzióját.

Képzelje csak, nekem is van egy pontosan ilyen kesztyűm. A története szintén szerelemmel kapcsolatos, de ez egy nagyon szomorú eset.

A nő úgy reagált, mintha nem is az elejtett kesztyű ürügyén elegyedtek volna szóba, hanem szántszándékkal álltak volna le beszélgetni. Vélhetően nem új keletű a dolog – kezdte -, akár el is mondhatná.

Félrehúzódtak az aluljáró egyik csendesebb szögletébe, és a férfi belefogott a mesélésbe.

Nem akarom sem feltartani, sem untatni, mert az eset akár sablonos is lehetne. Fiatal voltam és szerelmes, egy szép arcú, bogárszemű lányba, aki külföldre költözött, mivel a szülei oda mentek kiküldetésbe. Búcsúajándékként kaptam tőle a kesztyűt – éppen tél volt, amikor elutazott -, és én még aznap megvettem a párját, hogy neki is legyen tőlem egy hasonló emléke.

Mindenáron megvártam volna, míg hazajönnek, mert nagyon szerettem, és hogy nem így lett, nem rajtam múlott. Egy éve élt már a külhoni országban, amikor megtudtam: a szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett. Anyja és apja ott, a helyszínen meghaltak, ő életveszélyes sérülésekkel, kómás állapotban, kórházba került. Pár nappal később úgy értesültem, hogy ő is elhunyt. A temetésére nem akartam elmenni, meg aztán amúgy se lett volna már semmi jelentősége. Nem egy halott előtt akartam tisztelegni, hanem az élővel szerettem volna boldogan élni.

A tőle kapott kesztyűt negyven éve őrzöm, a legszebb, egyben legkeserűbb emlékeim között.

Néha arra gondolok, talán nem is lettünk volna egy pár – ki tudja, mit hozott volna a múló idő -, az azonban megnyugtató lenne számomra, ha tudom, hogy a szerelmem él és boldog, amit én mindig is kívántam neki.

Persze, azért én ifjú fejjel azt szerettem volna, hogy együtt éljük le az életünket, egyetértésben, boldogságban, mint egy igazi gerlepár. Ez ugyan csak afféle adalék, de megsúgom, a mi kesztyűinknek volt azért némi különlegessége is. Elvittem őket egy bőrdiszműveshez, és mindkét pár balkezes darabjába belenyomattam egy galamb szimbólumot, szerelmünk jelképéül. Szürke kesztyűt számtalant hordhatnak szerte a világban – elegáns szín -, de ilyen csak egy van, egy balkézre való női és egy férfi kesztyű, aminek a belseje, csukló fölött, galambkontúrt rejt.

A nő, az utolsó szavak hallatán, váratlanul mintha megelégelte volna a beszélgetést. Vagy tán attól tartott, hogy túlzott bizalmasságot engedett meg magának egy idegen férfival szemben, így gyorsan elbúcsúzott. Köszönöm még egyszer, minden jót – és sietős léptekkel elindult az egyik lépcsőfeljáró felé.

Csak amikor az aluljáróból a felszínre bukkant, akkor konstatálta, hogy mégis csak rossz helyen jött fel, de úgy gondolta, majd ott helyben korrigálja az irányt. Semmiképpen nem akart visszafordulni.

Haza érkezvén, az üres lakás hűvössége, mint mindig, most is megborzongatta. Őt soha nem várja otthon senki. És ez így megy már negyven éve.

A kesztyű csuklórészén az összegyűrődött bőrt elegyengette, a balkezesből előkandikáló galambrajzolaton, megszokásból, gyöngéden végigsimított, majd mindkét kesztyűt feltette szokásos helyükre, a kalaptartóra.

Közben elmélázva arra gondolt, az a másik bizonyára boldogan él a társával, ő meg teljesen egyedül van. Bár a sebeiből felépült, a kómából is magához tért, és – a hírekkel ellentétben – nem halt meg, azonban a baleset során elveszített, művégtaggal pótolt bal kézfeje miatt múltbéli kapcsolatát nem kutatta, más párt pedig nem keresett, és nem is talált magának…

Egy fogamra való történet

Az orvost telefonhoz hívták, így ő ott maradt egyedül, szája szélére biggyesztett nyálszívóval, a fogorvosi székben ücsörögve. A helyzetből adódóan, elkezdett morfondírozni.

Mit is keres ő itt? Igaz ugyan, hogy letört egy darab a tömött fogából, de csak néha érzékeny. Lehet, meg is szokta volna, azt a kis kellemetlenséget. Helyette ide jött, és kínoztatja magát. Már érkezéskor felborzolta idegeit az orvos hiábavaló negédeskedése: kedves barátom, csak nem fáj a fogunk? – kérdezte tőle viccesen. Mit lehet erre válaszolni? Azt csak nem mondhatja, hogy ha közös lenne a fogsoruk, az orvos bizonyára óvatosabban végezné a dolgát, tudván, milyen fájdalmasan kellemetlen érzés a fúrás…

Már éppen végzett a letört tömés maradékával, amikor menet közben újabb, kezdődő romlást fedezett fel egy másik fogán. Azt is meg akarta fúrni. Ha már itt van, s elszánta magát, egy kalap alatt, essünk túl azon is – kedélyeskedett az orvos. Itt tartottak, amikor telefonhoz hívták.

Belegondolva, még az sem biztos, hogy az első fogkezelést simán átvészeli. Volt tapasztalata e téren, tudta, hogy a már „megbirizgált” fog ismételt fúrása, milyen idegtépő tud lenni. Szó szerint, mivel ez a foga gyökérkezelt, az ideget belőle – elvileg – kiölték, de a korábbi esetekből tudja, az újabb fúrás is fájni szokott. És tetejébe, ilyenkor az orvosok mindig kétkedve fogadják a betegek sirámait. A „jaj, ez most nagyon fáj!” kitörést általában azzal ütik el, hogy: kedves barátom, ez a fogunk már nem fájhat, hiszen a múltkor kiöltük belőle az ideget!

Az orvos közben visszatért, így a kezelés folytatódott.

A sejtése persze, beigazolódott. Tényleg fájt az idegölt fog fúrása. Próbálta lazára venni a dolgot, a humoros oldalánál megfogni, s kérte az orvost, adjon be egy kis fájdalomcsillapítót, akkor egyiküknek se fog tovább fájni.… a feje. Ő ugyanis már nem érezné a fúrást, az orvosnak meg nem kellene hallgatnia a folytonos panaszáradatot, az ő nyavalygását. Kis huzavona után, megegyeztek egy fél Lidokain injekcióban. És ő még hálapénzt is akart adni…

Megkínlódott nagyon, remélte, jó darabig a rendelő felé se kell néznie, látniuk se kell egymást az orvossal.

Azzal azonban nem számolt, hogy egy településen élnek, hát bárhol, óhatatlanul összefuthatnak. Erre sor is került hamarosan, csak éppen a felállás változott.

Amikor meglátta munkahelyére, az önkormányzat okmányirodájába belépő orvost, önkéntelenül nagyot nyelt, s nemrégiben tömött fogába reflexszerűen belényilallt a fájdalom. Sajgó fájdalom indult el benne, tisztára úgy, mint Pavlov kutyájánál a nyálképződés, a csengő hallatára.

A doki először fel sem ismerte, csak az ügyét intéző hivatalnokot látta benne. Ezért ő, éreztetvén, hogy már ismerik egymást, udvariasan rákérdezett: miben segíthetek, doktor úr? – s közben magában megpróbálta legyőzni a csak lassan csituló rossz érzést, melyet a legutóbbi fogkezelés kellemetlen emléke okozott.

Elveszítettem a személyi igazolványomat, újat szeretnék csináltatni – kezdett hozzá, szokásától eltérően, kicsit visszafogottan az orvos.

Tehát, nem voltunk elég figyelmesek, elveszítettük a személyi igazolványunkat – összegezte ekkor ő, a probléma mibenlétét.

Először is, ki kell váltanunk egy születési anyakönyvi kivonatot. Ehhez el kell mennünk az anyakönyvi hivatalba, természetesen akkor célszerű, amikor félfogadás is van. Ezután vásárolnunk kell egy illetékbélyeget. Ezt persze a postán, mivel mi erre, nem vagyunk berendezkedve. Itt, helyben, ugyanakkor meg lehet csináltatni a fényképet, ami színes lesz, és hogy igazán jól mutasson, ahhoz előbb talán a fodrászhoz is el kellene mennünk, mivel egy ilyen komoly okmány nem egy-két évre szól. Persze, ha közben el nem veszítjük megint. Aztán, ha mindezeket beszereztük, akkor ismét el kell ide jönnünk, sorszámot húznunk, és ha sorra kerülünk, már készülhet is az a fránya kis okmányocska…

De hová siet, ne futamodjon meg, nem fog fájni! A lényeget még nem is mondtam. Legelőször ezt a háromoldalas nyomtatványt kell kitöltenünk, mivel ezzel kezdődik az egész ügymenet.

Doktor úr, olyan piros az arca, csak nincs rosszul?! Hogy érzi magát?

Mintha a fogamat húznák, vagy fúrnák (?!), kedves barátom…