Pipitér

Amikor a kisváros főtere új díszburkolatot kapott, s a félkörben elhelyezett padok mögötti részt beültették bukszussal, ráadásnak középre felállították a bronzkakas absztrakt szobrát, a tér elkezdett jelentőséggel bírni a környékbeliek szemében.

A padokra időnként öregurak telepedtek, kik kalappal a fejükön, egyenes derékkal, botjukra támaszkodva méláztak a múlton, vagy kritikus szemmel kísérték figyelemmel az ifjabb nemzedék vircsaftját. Más alkalmakkor terhes kismamák ejtőztek rajtuk, olyan békés, belső mosollyal az arcukon, mely csak a leendő édesanyák sajátja. Olykor-olykor a vásárlásban, s ügyes-bajos dolgai intézésében megfáradt középső korosztály tagjai is megjelentek a téren, s az élet futását egy pillanatra megállítva, megpihentek a padokon.

Állandó birtokosai, mondhatni bérlői voltak azonban a cizellált fém lábakon álló fa ülőalkalmatosságoknak a környéken élő nyugdíjas nők, kik között az arisztokratikus külsejű, ezerráncú matrónától, a fénykorában csak ténsasszonynak nevezett, még a hetvenen túl is rózsásan kerekarcú, gömbölyded kofaasszonyon át, a közhivatalokból nyugalmazott tipikus nagymamákig bezárólag, a női nem szinte minden fajtája, szép számban képviseltette magát.

Innen is kapta a nevét, s lett a térből „Pipitér”.

A tél kivételével, ameddig csak az időjárás megengedte, a padok sohasem voltak üresek, azokon mindig ült valaki, de a nők közül rendszerint egyszerre többen is.

Beszélgettek, eszmét és pletykát cseréltek, jöttek-mentek a hírek, átsüvítettek a városon, reggeltől délig, s azután délután folytatva, egészen addig, míg csak az alkonyi nap látható volt az égen.

Hogy miről beszélgettek? Hát természetesen az élet folyásáról, a mindennapok történéseiről. A téren mondhatni állandó jelleggel feltűnő, ott legtöbbet elidőző hölgyek többsége – sajnos, magától értetődően – egyedülálló volt.

Ebből adódóan nem is lehet csodálni, hogy a gazdagon zöldségezett csibebecsinált, meg a diós-meggyes rétes különleges receptjén kívül, az ízületi bántalmakkal, magas vérnyomással és koleszterinnel való örökös bajlódás mellett, az unokázáson túl, e beszélgetéseknek elmaradhatatlan témája volt a társ hiánya, illetve, az esetleges férfipartner lehetősége.

Itt aztán széles választékban előfordult mindenféle eset. Volt, aki arról mesélt, van egy nyolcvanon túli özvegyember ismerőse, aki elhozta hozzá a főzőjét, s a belevalót is pótolja időközönként, azután rendszeresen meghívatja magát, csak hogy a kávézás ürügyén, ha rövid ideig is, de hölgytársaságban lehessen. Itt rögtön közbeszóltak a szomszédos padról, hogy „hozzám meg elhozhatná a tévéjét, kettesben élvezetesebb lenne a műsort nézni”. Valaki letorkolta: csak nem gondolod, hogy egy vénember felcipelné hozzád a hetedikre a tévéjét? „Miért? Hát van nálunk lift!”- vágott vissza önérzetesen az első közbeszóló. Itt-ott halk kuncogás hallatszott, aztán más vette át a szót: hozzám ebédelni jár fel egy kedves öregúr. Cserébe, megengedte, hogy válogassak az elhunyt felesége ruhatárából. Sajnos, csak a nagykabát volt jó, kicsit felszedtem magamra az utóbbi időben. „Cipőt nem lehetne elhozni tőle?” – röppent fel oldalról egy roppant gyakorlatias kérdés. „Neki már úgysincs szüksége rá” – folytatta a megkezdett gondolatot. A másik, látszólag, belement. „Mekkora is a lábad? Majd nézek valamit.”

Ekkor egy újonnan érkezővel bővült a hölgykoszorú. A padon ülők összébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki. Alig helyezkedett el azonban, kérdések özönét zúdították rá. Klárika, mesélj! Mi van a lovagoddal?

A történet kezdetét mindenki ismerte, most a fejleményekre voltak kíváncsiak. Klárika, a köztudottan jó nyugdíjjal rendelkező, egyedül élő, intelligens, egyébként nagyon gyakorlatias asszony, pár hete megismerkedett egy snájdig, vélhetően jómódú, pazarul öltözködő, felékszerezett öregúrral – az illető saját bevallása szerint -, művészemberrel. Már a megismerkedésük is olyan romantikus volt! Klárika a szőlőjükbe utazott le, amit ugyan a gyerekek műveltek, de neki is volt ott egy kis konyhakertje, némi virág, és a kertészkedés jó időtöltésnek bizonyult. Néha csak a levegőzés kedvéért utazott le a pinceházhoz, na, meg egy kis rendcsinálásért. Lényegében rendszeresen megfordult azon a buszon, ahol meglátta őt az ősz titán. Eleinte csak lesegette az asszonyt, ami nem is neki, hanem a mellette ülő szomszédasszonyának tűnt fel. „Te, ez a férfi úgy idebámul, egyfolytában bennünket néz.” Melyik? – kérdezte Klárika. „Hát az az ősz, ott a középső ajtónál.” A következő alkalommal a buszmegállóban látták meg, és azt is, hogy nézegeti a fenn ülőket. Egyszer csak megakadt rajtuk a szeme, és fellépett a buszra. A két ülő asszony közelébe furakodott, és megint csak nézte, figyelte őket. A szomszédasszony előbb leszállt, az ő telkük közelebb volt, Klárikának még tovább kellett utaznia. A férfi a megüresedő helyet azonnal elfoglalta, azután haladéktalanul beszélgetést kezdeményezett. Mintha tényként állapította volna, úgy jegyezte meg: „Maga még mindig nagyon szép”. Az asszony meglepődött: Ismerjük egymást? „Még nem, de én szívesen venném” – jött az őszintének tűnő, ám kicsit lehengerlőnek is szánt, azonnali válasz. Mint aki biztos tudatában van annak, elutasításban nem lehet része, hiszen ez eddig mindig bevált. A férfi ezután engedélyt kért, hogy bemutatkozhasson, majd tovább folytatta az udvarlást. „Látom, Önnek természetes a szépsége, nincs is szüksége semmiféle művi kiegészítésre. Elbűvölő ez az ezüsttel csíkozott, fekete hajkoronája – másnak még festetnie sem sikerül ilyen gyönyörű színt -, hibátlan a bőre”. Ehhez nem volt mit hozzátenni, nyilván minden nőnek jólesik ilyent hallani, így Klárika se fűzött hozzá semmit, csupán udvariasságból megköszönte a bókot. A férfi azonban nem elégedett meg ennyivel, és folytatta: „Ön láthatóan nagyon intelligens, és remek érzéke van az öltözködéshez. Minden egyes ruhadarabja harmonizál a többivel, színben is.” Klárika tovább hallgatott, várva a folytatást, mire akar kilyukadni a másik. A férfi, félve attól, utastársa hamarosan leszáll, a lényeget még feltétlenül el akarta mondani: „Ezen az üdülőhelyen lakom, egy exkluzív öregek otthonában. Magam művészember volnék, a családom külföldön él, egyedül nem jó, szívesen megismerkednék egy szép, intelligens hölggyel, akivel lehetne sok közös témánk, sétálhatnánk, beszélgethetnénk. Itt a névjegyem. Nagyon örülnék, ha felhívna, egy későbbi találkozás reményében, amikor Önnek is alkalmas.”

A Pipitér hölgykoszorúja eddig ismerte a történetet. De vajon mi lett a folytatás?!

Klárika kicsit restelkedve kezdett bele: Mivel a családom is buzdított – olyan régen vagyok már egyedül, és végül is mi baj származhatna belőle -, tényleg felhívtam az illetőt. „Neve nincs?” – vágott közbe egy kíváncsi női szoprán. „Van, de annak most nincs semmi jelentősége – és Klárika, a rövid közjáték után, folytatta a mesélést.

Szóval, az üdülőhelyen, ahol lakott, most én szálltam le, várt a busznál. Míg a tó körüli park irányába sétálgattunk – közben persze összetegeződtünk -, ő egyfolytában csak beszélt, beszélt…. Amikor azonban egy pillanatra megtorpantam az utunkba eső kirakat előtt – az unokámnak láttam egy remek sport trikót -, szinte felháborodva kiáltott rám: Klárika, most kirakatokat nézegetünk, vagy arra figyelsz, amit én beszélek?! Meglepődtem, kicsit meg is ijedtem, végül is nem vagyok én gép. Attól, hogy őt hallgatom, a szemem még lát. A parkhoz érve, egy padhoz invitált. Én azonnal leültem, de ő, igencsak körülményesen, előhúzott egy nagy zsebkendőt, maga alá terítette, csak azután telepedett mellém. Én bátorkodtam megjegyezni, hogy nem is olyan koszos a pad, mire ő pikírten csak ennyit mondott: igen, de az én nadrágom világosabb, mint a te ruhád.

A presszóban – igaz, a kávéra ő hívott meg -, egyszer csak elkezdte firtatni a körülményeimet. Mint egy kész nyomozó! Hogy „Klárika, mekkora is a lakásod? Hány szoba van benne? Te minden nap főzöl? Én ugyanis nem szeretem az éttermi kosztot…..” és így tovább.

Mit akar ez? – rémültem meg. Csak nem akar odaköltözni hozzám?! Hát, majdnem eltaláltam. Hamarosan előadta, hogy ő nem akarja húzni-halasztani a dolgot. Ha már ilyen szépen egymásra találtunk, össze is költözhetnénk, mármint ő költözne az én lakásomba. És csak sorolta, sorolta az elvárásait.

Hál’istennek, már fizettünk, így nem volt annyira meglepő, hogy felálltam. Kifelé menet egyfolytában azon gondolkodtam, hogy tudnék lelépni. A megálló a közelben volt, és épp egy távolsági busz állt benn. A sofőr az utolsó felszállónak is odaadta már a jegyét, készült becsukni az ajtót, amikor elkezdtem szaladni a jármű felé. Csak úgy futtomban kiabáltam vissza a lovagomnak: Nekem már muszáj mennem. Sajnálom!

Csak állt ott, ledermedten. Azt a képet, amit vágott, érdemes lett volna látnotok! Mire felocsúdhatott, már bizonyára el is tűntem a szeme elől. Megvallom őszintén, visszanézni se volt kedvem. Na, ennyit a kalandomról. Gondolom, egyikőtök se irigyel.

A többiek kicsit csalódottan hallgattak, azt remélték, a beszédtéma huzamosabb ideig biztosítva lesz, mármint a Klárika sztorija, folytatásokban. Hát nem így lett.

A nap leszállóban volt már, a Pipitér lassan kiürült. Klárika az utolsók között maradt, ő a közelben lakott. Éppen felállni készült, amikor váratlanul egy, a középkorúnál alig idősebb, csak látásból ismert nő állt meg a padja előtt, és megszólította: Ne haragudjon Klárika, de véletlenül fültanúja voltam a történetének. Én is magamra maradtam, de nem bírok egyedül élni. Nekem nem számítana, ha azonnal be is akarna költözni, jól főzök, a kirakatok sem érdekelnek, és én is megnézem, mielőtt leülök egy köztéri padra. Ideadná az úr telefonszámát? Ha az elmondottakat jól értelmeztem, magának már úgy sincs rá szüksége…

Fatehén

A személyzetis tízpercenként hívott be közülünk valakit a kötelező beszélgetésre, megállapítandó, alkalmasak vagyunk-e mind a hárman arra, hogy hat hetet a vállalat gazdasági szakterületén gyakornokként eltöltsünk, szorgos, érdeminek még igazán nem nevezhető munkával.

Már a vége felé járt a meghallgatás, amikor utolsónak befutott még egy társunk, végre egy lány.

Nekünk, fiúknak, rögtön az jutott az eszünkbe, mennyivel oldottabb lesz majd az a naponkénti, félórás kis ebédszünet, ha lesz a körünkben egy lány is, akit ugrathatunk, pajzánkodhatunk vele együtt, vagy az ő rovására, de esetleg még az udvarlás is szóba jöhet.

Ez utóbbi egyáltalában nem volt kizárható, mivel a lány igazán helyes volt. Kellemesen formás, telt idomai, nagy, barna bociszemei voltak, és hogy jól felvágták a nyelvét, az is gyorsan kiderült.

Nem bírtuk megállni, hogy rögtön, megismerkedésünk legelején, el ne kezdjük szekálni, mármint, hogy hogyan is akar egy lány a közgazdasági pályán érvényesülni, amikor az köztudottan számolással, és logikus következtetési képességekkel jár, a női nemre meg ugye, nem jellemző a racionális gondolkodás. A lány azonban nem hagyta magát. Csak úgy pörgött a nyelve, amikor szellemesen, de azért csípősen visszavágott, hogy márpedig a házaspárok esetében általában a nő a pénzügyminiszter, mert mi is maradna hó végére a családi kasszában, ha nem a nők osztanák be okosan a pénzt.

Az első összecsapás eredménye így döntetlenre sikeredett, bár, ha őszinték akartunk volna lenni, be kellett volna vallanunk: a szópárbajt inkább társnőnk „könyvelhette” el sikerként, hiszen ő egyedül volt, mi pedig fiúk, vele szemben, hárman.

Az újabb meglepetés másnap ért bennünket, amikor kiderült, hiába voltunk oda olyan nagyon a férfiúi önérzettel, mármint, hogy a közgazdaságtan a férfiak tudománya, kiderült, hogy a főosztályt, ahol bennünket is foglalkoztattak, egy komoly, középkorú, nagydarab nő vezeti, férfiakat meghazudtoló határozottsággal. Ha néha összefutottunk a folyosón, a köszönésünket ugyan fogadta, de olyan kemény, rezzenéstelen tekintettel nézett át rajtunk, hogy szinte megfagyott bennünk a szusz.

Egy alkalommal éppen az irodája előterében várakoztam, amikor hallottam, hogy a következő feladatot adta a titkárnőjének: Klári, szólj oda, hozzák már a havi összesítést, hamarosan indulnom kell a minisztériumba. Klári odaszólt, ahová kellett, de vagy tíz percig semmi sem történt. Én a postabontásra vártam, így fültanúja voltam a fejleményeknek is. A főnöknő ismét kiszólt, most már kicsit erőteljesebb hangon: Klári, hozzák már azt a kimutatást?! Klári megint rátelefonált az illetékesre, de megint nem történt semmi. Senki nem jött, hogy loholva hozza a várva várt statisztikát. Ekkor a nagyasszony megjelent a szobája ajtajában, és úgy elbődült, hogy ijedtemben leejtettem a postakönyvet. Klári!!!!! Mondd meg nekik, hogy ha azonnal nem robognak ide azzal az átkozott papírral, holnaptól már be se kell jönniük!

Hogy ez a mai világban mit jelent, azt nagyon is jól el tudja képzelni mindenki. Klári már nem is telefonált, csak a nyaka közé szedte a lábát, és maga rohant el valahová, ahonnan, pár pillanattal később, nagy sietve vissza is tért, karján egyensúlyozva egy nagy köteg papírt, a kimutatást, bizonylatokat, számlákat és belégeket. Mivel így a feje a nyakán maradhatott, nem harapta le haragos főnöknője, hát csak lerogyott a székébe, és pihegve, lihegve, nagy levegőt véve, próbálta rendbe szedni megrongált önbizalmát. Pedig ő nem is tehetett semmiről.

A közös irodába visszatérve, elújságoltam társaimnak, mit tapasztaltam. Meg is állapodtunk abban, hogy szerencsére, nem mi kerültünk összetűzésbe a hatalmas főnöknővel, s ezentúl még jobban odafigyelünk, hogy a konfliktus lehetőségét is kerüljük vele kapcsolatban.

Amint elismételtem, szinte eljátszottam, hogyan bődült el, az egyik fiú, különben nagy tréfamester, rögtön kitalálta: magunk között ezentúl Fatehénnek fogjuk titulálni a hirtelen haragú, egyébként kevés szavú nagyasszonyt.

Persze, ebédidőben is szóba került a dolog. A fiúk addig unszoltak, míg el nem meséltem, mi több, hitelesen előadtam, hogyan is követelte a kimutatást titkárnőjétől a részlegvezető asszony. Lánytársunk, előbb megütközött, hallva a csúfolódó titulust, mellyel a társadalom egy értékes nőtagját illettük, de aztán maga is elmosolyodott.

Nem akartuk mi bántani a főnöknőt, csak annyira illett rá a gúnynév. Hiszen nagydarab volt, meg aztán el is bődült néhanapján, amint azt a későbbiekben is nemritkán alkalmunk volt megtapasztalni, és nem csak nekünk, hanem az egész folyosónak. Többek között azt, hogyan kéri számon, egyébként jogosan, a kiszabott feladat teljesítését, vagy netán utasítást ad, jó előre jelezve, hogy a feladat határidőre való pontos elkészítését feltétlenül elvárja, és személyesen ellenőrizni is fogja.

Így visszagondolva, egész kellemesen telt a gyakorlati idő, melyet a nagyvállalatnál kellett eltöltenünk. Személyesen, szerencsére, sohasem kerültünk a Fatehén látóterébe, bár az is igaz, fontos, elszúrható feladatot nem is bíztak ránk felnőtt kollégáink, meg aztán mi is igyekeztünk jól végezni a nekünk kiadott munkát.

Hamar bebizonyosodott, egy szem lánytársunk még náluk is jobban törekedett a tökéletes feladat-végrehajtásra. Rajta pedig egyáltalában nem látszott, hogy tartana a szigorú főnöknőtől. Ő csak saját elhatározásból hozta ki magából a maximumot. Örökké hajtott, folyton lótott-futott, udvarias, ugyanakkor gyors, pontos és készséges volt. Abszolút igyekezett megfelelni a gyakornok iránti elvárásoknak.

Szinte észre se vettük, máris eltelt a hat hét. Kézhez kaptuk szerény keresetünket, amit majdnem sikerült is elvernünk a közeli presszóban, ahová beültünk egy utolsó, jóízű beszélgetésre.

Már fizettünk, amikor körbejártak a közös fotók, amit még a vállalatnál készítettünk, emlékére a boldog gyakornoki időknek. Mindenki aláírta a másikét, utolsónak – időközben igazi barátunkká vált – lánytársunk is. Egy kicsit gondolkodott, amikor leírta a nevét, aztán váratlanul visszakérte a fotókat, és a neve alá odaírt még valamit.

A kép az aprópénzzel együtt került ki odahaza a zsebemből. Először az arcokon futott végig a szemem, majd a hátoldalon lévő aláírásokat is átböngésztem.

Ekkor vettem csak észre, hogy barátnőnk a nevéhez, még odaírt valamit. Szó szerint ezt: a Fatehén borja.

A névazonosság híján, édesanyja doktori címmel megfejelt leánykori neve alapján, valószínűleg sohasem derült volna ki, ő meg nem dicsekedett vele, de végül is igaz volt, amit tréfálkozásainkkor még csak nem sejtettünk: társnőnk a főnökasszony lánya volt, a Fatehén borja…

 

Állati

Jól érezte magát a bőrében. Kitűnően aludt, kipihenten ébredt, csinos felesége ízletes reggelit tálalt fel, s ráadásnak, indulás előtt, még egy édes hitvesi csókot is kapott tőle.

Most, keresztül autózva a városon, útban a rendelője felé, úgy érezte, még a forgalom is azért olyan gyér, hogy ne kelljen fárasztania magát az odafigyeléssel, s vezetés közben a gondolatai szabadon elkalandozhassanak.

Nem volt ez mindig így. Az élete akkor fordult jobbra, amikor elszánták magukat, és a fővárosból leköltöztek ide, vidékre, ahol nem árnyas-ligetes peremkerületek, hanem csendes, zöld tanyák övezik a kis mezővárost.

Most már megvan mindene, tényleg mindene – a gondolatba kissé bele is pirult -, amire valaha is vágyott. Szép lakás, jó feleség, és végre igazán a hivatásának élhet.

A fővárosban egy nagyobb kórház rendelőjében dolgozott. Egyike volt a kezdő orvosoknak, akik már annak is örültek, hogy egyáltalában állást találtak. Ha akkor nem jön az a kis örökség, még most is ott húzhatná az igát. Jelenleg önálló praxisa van, kiterjedt pacientúrával.

A betegei szinte mindegyikét névről, a keresztnevéről ismeri. Szerencsére, kitűnő a memóriája. Így tudja, hogy Bözsihez a Rekettyésbe kell kigurulnia, ha gond van, a Riskát a Sáros lejtőn találja, a Marist és a Felleget a Lápos dűlőn keresheti fel. Na, és a Józsi! Ez is egy fiatal üsző, de mivel a gazdának négy lánya van, na meg a felesége, nem engedett a negyvennyolcból. Lehet tőle a tehén nőnemű – mondta -, a neve náluk mégis Józsi lesz. Hangsúlyozottan abból a meggondolásból, hogy – legalább a nevében – legyen egy másik marha is, rajta kívül a háznál.

Gondolatait tovább szőve, a Bogár jutott az eszébe. Ez nem sokára ellik, oda gyakrabban kell majd kiautóznia. Elég messze „lakik” ugyan, a Levendulásban. Itt egy kicsit megint elpirult, mert eszébe jutottak a tanyához köthető szép, barna bociszemek. Szinte restelkedett, hogy negyven éves korára, egy-egy pajzán gondolattól még mindig képes elpirulni.

A rendelőjében csupán három ember várt rá. Ebből egyik az asszisztensnője, egy megértő, kedves, középkorú asszony, a másik kettő pedig macskatulajdonos volt.

Hát igen. Ismerős kép. A fővárosi kórházban szinte csak macskákkal, kistestű kutyákkal és madarakkal volt dolga. A szakértelmét ugyan elismerték, de ő nagyon unta már az egyhangúságot. Igazi nagy állatokkal, lóval, tehénnel, disznóval akart foglalkozni.

Ez a ragaszkodása valószínűleg a gyerekkorából eredt, amikor emlékezetes nyarakat töltött a nagyszüleinél, ahol tehenet és lovat is tartottak a háznál. Már akkor elhatározta, legalább olyan hozzáértésre fog szert tenni az élete során, mint amilyent a nagyapjától látott. Ezért lett állatorvos.

A felesége hívásakor, épp a második macskát vizsgálta. Csak visszaüzent a telefont felvevő asszisztensnővel, hogy igen, együtt ebédelhetnek, aztán jöhet a tervezett ajándékvásárlás. Ugorjon be érte az asszony a rendelőbe.

Ebédig több páciens befutott még, s mialatt a kis házi kedvenceket kezelte, többször megcsörrent a telefon is. Házakhoz hívták, alig győzte az asszisztensnője kapkodni a kagylót.

Mi van itt ma, pár nappal karácsony előtt?!

Észre sem vette, olyan gyorsan elszaladt az idő, és amikor végre kijöhetett a vizsgálóból, a felesége már ott ült az íróasztalánál, és az ő blokktömbre feljegyzett telefonüzeneteit böngészte.

Micsoda egy faramuci ember vagy te – szólalt meg az asszony, fel sem nézve az olvasgatásból. Én megértem, hogy az emberorvos úgy emlegeti a betegeit, hogy a Gizi néni, a Kovács bácsi, meg a kis Petike, na de azért egy állatorvosnak nem az állatok, hanem a tanyák tulajdonosainak a neve szerint kellene megjegyezni, nyilvántartani a pacientúráját. Hogy bírja elviselni ezt a különcségedet az asszisztensnőd?!

Kész elmebaj ilyesmit olvasni az „üzenetek” címszó alatt, hogy „Bözsi (Rekettyés) holnap délelőtt”, „Riska (Sáros lejtő), ha lehet, még ma”, na meg „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után.”.

Mit is mondtál utoljára? – kapta fel a fejét az elhangzottakra. „Gyöngyi (Levendulás) szerda, 16.00 óra után” – ismételte készségesen a felesége.

És akkor neki muszáj volt megint elfordulnia, nehogy az asszony meglássa, elpirult. Gyöngyi ugyanis kivételesen nem tehén volt, hanem a Levendulás tanya kedves, barna hajú, bociszemű tulajdonosa, akivel hetente-kéthetente szoktak találkozgatni, és aki miatt úgy érezte, neki már mindene megvan, tényleg mindene, amit csak az élet adhat…