Kölcsönhalál visszajár

Amikor a telkét megvette, az utcában ő volt az egyetlen építkező. Igaz, utca se volt még, s a házszám is, csak helyrajzi szám. Mivel egyedül neki volt féltenivalója, hát körbevette a telkét magas, vaskos kőkerítéssel.

Az évek múltával, vevőre lelt a többi gazdátlan telek is. Mellette is építeni kezdtek. Elsőnek a terepet tisztították meg az ember nagyságú gaztól, s csak egy-két kisebb, magától kelt fát, bokrot hagytak meg, őrizve a kert természetes látszatát.

A kis fát csak akkor vette észre, amikor az magasabbra nyúlt, mint a kerítése. Közvetlenül a masszív kőkerítés mellett nődögélt, még ugyan nem támaszkodott rá, nem is ért hozzá, de lelki szemeivel már látta, mint fogja megbontani, összerombolni az ő impozáns, gyönyörű kerítését. Szólt is a szomszédnak, venné már ki azt a csenevész fácskát, amíg nem okoz bonyodalmat, nem csinál kárt. A kerítését féltette, hisz az az ő pénzéből készült.

A szomszéd azonban csak nevette. Hol lesznek ők már, meg a kerítés is, mire a csemetéből kerítésromboló nagy fa lesz! Hisz még a levelei se érintik a kőkordont.

Tehetetlen volt a másik ellenállásával szemben. Időről időre napirendre került ugyan közöttük a kérdés, de a szomszéd hajthatatlan maradt.

A csemete idővel gyönyörű, sudár fává serdült, karvastagságú törzse egészségesen, sötétbarnán fénylett, tavasszal virágba borult, gigantikus menyasszonyi csokorhoz vált hasonlatossá, nyáron élénkzöld levelei őszre színes, sárgás-barna tarkaságukkal a kert legszebb díszeivé váltak. És nem utolsósorban, termést is hozott a fa. Mindenki meglepetésére, nemes, édes, nagy szemű cseresznyét termett.

Az ő kertjébe is átnyúlt pár gyümölccsel teli, nagy ág. Leszedhette volna, hiszen a telkére ért, oda hullott a leérett termés, ott erjedt, bűzölgött a fonnyadt, potyogott gyümölcs, aztán meg később takaríthatta a fa alól azt a rengeteg sárga levelet. A szemetet, ha magának nem akart rosszat, kénytelen volt eltüntetni, de a cseresznyét direkt nem szedte le, nehogy a szomszéd azt mondhassa, minek panaszkodik, amikor ő is élvezi a fa hasznát. A felesége se ette, mivel ő állandóan fogyókúrázott, a lánya meg azt mondta, nincs cseresznye kukac nélkül, s ezen az alapon, meg se kóstolta.

Újabb évek teltek el, és a fa igencsak megerősödött. Olyannyira, hogy elérte a kerítést, megemelte, meg is repesztette egy darabon, s alatta átbújva, a gyökerek felpúposították az ő szépen ápolt gyepét. Ez már komoly vitát gerjesztett a szomszéddal. Vegye ki a fát, követelte. Ledől a kerítés, az pedig neki se lesz jó, mármint a szomszédnak. Sosem kérte, hogy utólag járuljon hozzá a kerítésépítés költségeihez, de ha élvezi, ha használja, akkor legalább segítsen megóvni az állagát. Hiába hivatkozott azonban arra, hogy ez közös érdekük, süket fülekre talált.

Amikor aztán az újabb repedést is észrevette a kőfalon, elszállt az agya. Ölni is képes lett volna miatta, de csak összeszedte a ház körül fellelhető szerszámokat és nekilátott, hogy kikapálja, elvágja, tönkrezúzza a fa hozzá átnyúló gyökereit. A karvastagságú gyökérdarabokkal igen megkínlódott, de nem hagyta abba, dolgozott benne a méreg. A felkapált, megrongált fű pótlására gyeptéglákat vásárolt, és csak ezután nyugodott meg. Most már csak várnia kell, mikor szárad ki a fa.

Eközben a másik oldalon, váratlan fejlemények adódtak. A szomszéd figyelmetlen volt, s véletlenül nekitolta egy fű alatt alattomban lapuló cseresznyefagyökérnek a vadonatúj fűnyírót, s a szerkezet ettől teljesen használhatatlanná vált. Fő alkatrésze tört el, javíttatni annyiba került volna, mint újat venni. A felesége kiborult: annyira odavagy azért a nyavalyás fáért, pedig beláthatnád, az a pár kiló cseresznye nem ér annyit, hogy éréskor a seregélyeket hajkurásszam, később a hullott gyümölcsöt szedegessem, csipegessem fel a fűből, aztán ősszel meg naponta gereblyézhetem a rengeteg, száraz levelet. A pázsitnak se jó a sok gyökér, és most még a fűnyíró is. Szedd meg azt a fát még utoljára, aztán takarítsd el onnan, ne is lássam többet! Befejezésül még hozzátette: A szomszédot szóba se hozom, pedig nem ártana, ha vele is helyreállna a békesség, mégis csak közös a kerítésünk.

A szót tett követte. Egy fát azonban nem könnyű kiásni a rengeteg gyökerével, előbb talán tenni kéne valamit azért, hogy kiszáradjon. Utoljára megszedte még a fát, bár a gyümölcsök még csak pirosak voltak. Máskor mindig megvárta, míg feketére érnek a diónyi, méz ízű szemek.

A városból zsáknyi gyomirtót hozott, aztán kétnaponta a vegyszeres kotyvalékkal meglocsolta a fa tövét, az ágakra, sőt, a levelekre is permetezett belőle, csak hogy minél hamarább véget érjen a szegény fa agóniája. Azt már megtapasztalta, hogy a szomszédja sosem evett a közös cseresznyéből, csak akkor nyúltak hozzá, ha már a földre került a gyümölcs.

Közben a kerítés emez oldalán is változott a hozzáállás a dologhoz. A gyökerek kivágásával egy teljesen új helyzet alakult ki, mármint, hogy jövőre biztosan nem lesz ott, az a sok vitára okot adó, egyébként gyönyörű cseresznyefa. Ő úgy gondolta, ha eddig nem is, most utoljára mégis megkóstolja a termését. Lám, a szomszéd már korábban megszedte a fát, pedig még nem is volt teljesen érett a gyümölcs, ő most már a fekete szemeket szedheti le. A felesége továbbra sem hagyott fel a fogyókúrával, és a lánya se engedett az álláspontjából, mármint a kukacokat illetően, ezért amikor leszedte az összes cseresznyét, egyedül látott hozzá, hogy elfogyassza. Magának is be nem vallottan, szerette a gyümölcsöket, és most ráadásul úgy tapasztalta, hogy ez a cseresznye, a közös cseresznyéjük, kifejezetten jóízű, finomabb, mint a bolti. Egészen különleges a zamata, és nagyon édes. Nemhiába, magánkertben termett.

Míg a cseresznyét ette, arra gondolt, hogy meg fog lepődni a szomszéd, ha látja, a fa – gyökerei egy részét az ő jóvoltából elvesztvén – fokról-fokra kiszárad, esetleg ki is dől, persze a másik irányba, és az se baj, ha netán épp a szomszéd fejére. Meg is érdemelné, a hosszú évek kiadós, értelmetlen vitái, a rengeteg huzavona után, az igazán nyomós ok nélkül kialakult, rossz szomszédi viszony miatt.

Este befalt a gyümölcsből, éjszaka rosszul lett, hányt, reggelre bekékült, görcsölt, megmerevedett, mire a mentők kijöttek, a szája széle egészen szederjes volt. Az asszony először csak korholta, aztán komolyan megijedt, látta már, nem egyszerű torkosságból fakadó gyomorrontásról van szó.

A nagy szaladgálásra, kiabálásra a szomszéd is megjelent a maga telkén, s a cseresznyefa mellől, ágaskodva próbált átlesni a másik oldalra, hogy megtudja, mi történhetett. Aztán jött az ötlet, többet lát, ha felkapaszkodik a fára, az ágak között meg se láthatják, hogy leskelődik.

A koronás ágak felé félúton volt, amikor a mentő szirénázva elindult a ház elől. A sziréna hangjára megremegett, de talán nem is ő, mintha a fa mozdult volna. Aztán csak hanyatt zuhant, s mivel a törzset nem engedte el, a fa maga alá gyűrte. A feje egy kőnek koppant, s a koponyaalapi sérülésből nem volt menekvés. Mialatt a szomszédot a mentőben megkísérelték – sikertelenül – újraéleszteni, kilehelte a lelkét ő is.

Egyiküket sem temették a cseresznyefa alá, bár a hely ott hamarosan, végleg felszabadult…

Kívánj valamit, ha mersz…

Harminc év nem kevés idő egy házasságban. Ilyen hosszú ideig együtt élni valakivel, akit egykor hőn kívántunk, imádtunk, és mi lett belőle mára? A test taszít, az érzelmek kihűltek, és hol van már az együttérzés, a megértés… Ez már mind a múlté.

Újsággal a kezében, olvasást mímelve, ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. A nejére gondolt, aki az évek során jellemében megváltozott, fizikai külsejében megcsúnyult. A valamikor gusztusosan molett nő rémítően elhízott, a haja megritkult, tokáján fekete bibircsók éktelenkedett, szigorúan összezárt vékony ajka fölött sötét pihék, kezdődő bajusz körvonalazódott.

Ez még csak hagyján, hiszen a külsőnk változásáért nem állhatunk jót, na de a természete! Elhízásával egy időben a szokásai is megváltoztak. Lelassult, lusta lett, már nem ügyelt annyira a háztartása tisztaságára. Hová lett a régi, pedáns nő? A szennyestartóból időről időre kibuggyant a sok belégyömöszölt piszkos holmi, és ő csak várt, várt, nem fűlött a foga hozzákezdeni a mosáshoz. Talpuk alatt roszogott a konyhakőre lehullott kenyérmorzsa, zsírtól ragacsos volt a tűzhely, ujjnyomoktól feketéllett a konyhaszekrény. A mosogatóból nem folyt le a víz, na de ki törődött vele? Majd csak veszi valaki a fáradságot, és ha nem tetszik neki, megcsináltatja. A hálóban egy idő után sosem ágyazott be, és még meg is magyarázta: széthányva jobban szellőzik az ágynemű. Az előszobában hetekig nem cserélte ki a kiégett villanyégőt, inkább bebotorkált a konyháig, és ott gyújtott villanyt.

Persze mondhatnák, hogy miért reklamál, hiszen ő is ott élt vele egy lakásban, miért nem csinált ő rendet, hívott szerelőt, cserélt égőt… de hát a kenyeret is meg kellett keresni. Valakinek el kellett szegődni, dolgozni, és megkeresni az életben maradáshoz szükséges pénzt. És ez ő volt, nem az asszony. Eladta magát bagóért. Egy hatalmas áruház raktárában kulizott, hetente hat napon át. Az árukat nem csak bevételezni, rendszeresen rakodni is kellett, munkaköréhez az adminisztráció mellett a fizikai munka is hozzátartozott.

Esténként holtfáradtan ért haza, és akkor már nem volt kedve semmihez, az asszonyhoz sem, hát miért fáradt volna a háztartás káoszának felszámolásával. Az asszony, mint egy nagy basa, egész nap otthon terpeszkedett, rég felhagyott a munkába járással, arra hivatkozván, neki ott van a háztartás minden gondja, baja. Pedig gyerekük se volt. Mert az legalább elfogadható hivatkozás lett volna, a gyerek gondja. Nem lett. Akartak, de nem sikerült. Talán a nőiessége csődje is hozzájárult ahhoz, hogy az asszony ennyire kifordult magából?! Nem érdekelte sem a külseje, a lompossága, sem az, hogy a férje szinte már nem is nyúl hozzá. Beletörődött, megszokta. Könnyebb volt így. Az élet meg csak hömpölygött tovább, ment a maga útján. Így teltek az évek, így jutottak el idáig.

Mivel az újságot már többször átlapozta, feltűnő lett volna, ha még tovább forgatja a lapokat, úgy gondolta, inkább lemegy, jár egyet az utcán, a kellemesen enyhe, augusztusi alkonyatban. Így túl az ötvenen, kutya nélkül, furcsa volt az egyedül baktató férfi. Mások párosával sétáltak, a derekabbja meg kocogott. De ő már ezt se bánta. A fő az volt, hogy ne legyen otthon, ne lássa a nagy lomha test jövés-menését maga körül.

Egy parkhoz ért. Beljebb sétált, és a szökőkút melletti padra letelepedett. Újra végiggondolta előbbi eszmefuttatását. Vitriolosan kritizálta az asszonyt. De hát amit gondol róla, az mind igaz. Ez a szomorú valóság. És ő? Nem akarta magát se fényezni. Tény, ami tény, ő is megöregedett. Lehet, hogy nem szép, egy fiatal nőnek talán nem akadna meg rajta a szeme, de egy hozzávaló középkorúnak, talán. Hiszen nem hízott el, még csak nem is kopaszodik. Persze őszül, de a bajusz férfiasabbá tette. És csendes. Nem veszekszik, még az ilyen asszonnyal se, akivel megverte az ég. Belenyugvó, béketűrő, rendben tartja magát, még főzni is tud, bár évek óta nem próbálta. Megette, amit az asszony főzött, és megette, amit ő főzött magának. Hiszen a társát ő választotta annak idején, a válást pedig sosem merte megpróbálni.

A szökőkút csobogó vizére meredt, és akkor a medence szélén észrevett egy kis zöld békát.

Ha most fiatal lennék, ami nem vagyok, és hinnék a mesékben, amikben nem hiszek, talán azt kívánnám, legyen nekem is egy békám, amit, ha megcsókolok, gyönyörűszép asszonnyá változik. Igaz, a mesében fordítva volt, a békából királyfi lett, na de miért ne kívánhatnék ilyet? Annyira csak nem vagyok tehetetlen, hogy még kívánni se merjek! Augusztus van, valahol biztosan lehullik éppen egy csillag, és kívánságok raja száll az ég felé. Ha én megcsókolhatnám ezt a kis békát, és átváltozna egy jó asszonnyá, az lenne ám a csoda!

Elmosolyodott, hogy lám, milyen gyerekes gondolatok jutnak az eszébe, a nagy, lelki nyomorúságtól. Még egy kicsit elidőzött, nézegette az egyre sötétülő, ibolyalila égboltot, de egy hulló meteort se látott. Na, ennyit a kívánságokról.

Lassan hazafelé indult. Az utca sötétebbnek tűnt a szokásosnál. Hirtelen egy nagy széllöket kiborította az egyensúlyából. Por vágódott a szemébe, s nagy csöppekben eső kezdett dobolni a járdán. Furcsának tűnt, hiszen nem is volt felhős az ég, és a csillagok is jól látszottak. Valami idegenszerű feszültség érződött a levegőben. Talán az én csodám érlelődik – gondolta.

Szinte felvillanyozódva nyomta le a lakásajtó kilincsét. Zárva volt, csöngetnie kellett. Türelmetlenül, a kelleténél kicsit erősebben nyomta a csengőt, annyira várta a csodát. Az ajtó kinyílt, és ott állt előtte egy… ember nagyságú béka. Óriás volt, kövér, mintha felfúvódott volna, nyakán nagy, fekete bibircsók látszott, és a szája fölött sötét bajusz körvonalazódott…

Képeslap a túlvilágról

El volt keseredve. Aznap minden balul ütött ki, bármihez fogott, semmi nem sikerült úgy, ahogy szerette volna.

Már a reggel rosszul kezdődött. A forralni odatett tej kifutott, az első buszt elszalasztotta, el is késett a munkahelyéről. Emiatt persze kioktatta a főnöke, aki pedig a lánya lehetett volna, az életkora szerint.

Délután a közértben már nem kapott friss kenyeret, és este, amikor a gyerekei kedvében járva, kedvencüket főzte, a sütőbe tett jénai tál tartalma kiborult, és csupa füst lett a konyha. A lánya pimaszul meg is jegyezte: inkább „főzött” volna vajas kenyeret, azt legalább nem lehet odaégetni.

Teljesen kimerültnek érezte magát, ésbár tudta, reggelre nem hagyhatja a konyha rendbetételét, ugyanis azzal a másnap rossz kezdetét garantálná –, valahogy nem fűlött a foga a mosogatáshoz. Szörnyű egy nap volt, és jobban belegondolva, nem csak ez a nap sikeredett pocsékra.

Az elmúlt napok során is számtalan sérelem érte. Kezdve azzal, hogy felmerült, a munkahelyén elbocsátások lesznek. Mivel a munkája nem volt pótolhatatlan, számítani lehetett arra, hogy esetleg őt is kiteszik. Ráadásul, még az egyik aktája is elkeveredett. Igaz, az ügyirat utóbb megkerült, de az eset arra a hétre megalapozta a rossz munkahelyi hangulatát.

És miről is szólt az azt megelőző hét? Akkor meg csúszott az anyag leadásának a határidejével. Önhibáján kívül, de mégis neki rótták fel a következményeket.

Mondhatni, nem csak az adott napja, de az egész hete, sőt, az elmúlt hetei, hónapjai sem voltak sikeresek. Sem a munkahelyén, sem otthon nem adódott számára olyan élmény, amiben örömét lelte, vagy csak átmenetileg is, kikapcsolódást, megkönnyebbülést hozott volna a számára.

Régebben, a hasonló pechsorozatok után, csak előidézte elhunyt férje emlékét, erősen rágondolt, ésbár nem volt hívő –, valamilyen formában még fohászkodott is hozzá, már ahogy egy templomba nem járó ember fohászkodni képes. Kérte, segítsen onnan fentről, bizonyára látja, hogy a két gyerekkel milyen bajban van. Adjon valamiféle ötletet, tanácsot, tegye őt erőssé, hogy kikászálódjon a nehéz helyzetből, hogy képes legyen megoldani az aktuális problémájukat.

Egy ideje azonban annyira letargikus állapotban volt, olyan fásulttá tették a mindennapok gondjai, hogy még erről is elfeledkezett. Persze, a férjére rendszeresen gondolt mostanában is, de kérni valahogy nem volt ereje.

A vacsora romjai fölött révedezve eszébe jutott, hogy korábban mindig túljutott a holtponton, ha erősen a férjére koncentrált, éstudva, hogy csupán önámítás, valamiféle szellemi játék, amit ő játszik néhai férjével –, ez tényleg szokott segíteni. Általában sikerült is tovább lépnie, újult erővel nekilátni a feladatteljesítésnek, eleget tenni a benne élő örökös megfelelési kényszernek.

Még a szemét is behunyta, mint a gyerekek, amikor valami igen nagyot akarnak kívánni, és magában félhangosan mormogva mondta el a szokásos fohászát: kérlek, segíts! Adj valami jelet, hogy odaföntről figyelsz ránk, itt maradt kis családodra. Kérlek, segíts! Ha tudom, hogy velünk vagy, én is erősebb leszek, és minden akadályt leküzdök…

Másnap a munkahelyén, dél körül felszóltak a portáról, hogy menjen le, keresik. Nem tudta, ki lehet, nem várt senkit, sem ügyfelet, sem ismerőst. Kíváncsian ment le a bejárathoz. Az anyja állt ott. Sütött egy kis pogácsát, még friss, gondolta, hoz belőle neki is, tudja, úgyis alig eszik a munkahelyén. Majd vigyen belőle haza, az unokáknak is.

Megköszönte, váltottak még néhány szót, aztán búcsúzni kellett. Sokáig nem maradhat el az irodából. Ha csak kilép onnan, rendszerint azonnal keresik. Az elmúlt napok pechszériáját nem szívesen folytatta volna, nem vágyott további negatív élményekre. Csókkal búcsúzott, s már indult is, amikor az anyja utána szólt: várj csak, valamit elfelejtettem odaadni. A ruhák rendezgetése közben találtam, gondoltam, behozom neked. Ezzel átnyújtott egy képeslapot.

A lap hátoldalán csupán néhány sor állt, amit még megismerkedésük kezdetén, úgy harminc évvel azelőtt, a később férjévé lett udvarlója írt: „Gondolatban mindig veled vagyok. Légy erős és vigyázz magadra, tudod, hogy nagyon szeretlek.”