A háncsszatyor

Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél. Számomra mesebeli laknak tűnt vakítóan fehérre meszelt kis vályogháza, a fecskefészekként hozzátapadó, de az én időmben már üresen álló istállóval, és a hasonlóképpen lakó nélküli disznóóllal. Az előbbiben lábasjószágot ugyan valóban nem tartott, ugyanakkor az egyik sarokban halomban álltak az ismeretlen, ezért a fantáziámat alaposan megmozgató holmik. Ezek persze többnyire egy gyermek számára érdektelen, régen használatos mezőgazdasági eszközök maradványai voltak, mellettük azonban ócska, háromlábú komód állt, fiókjaiban, alapos kutatást követően, elvétve megfakult fényképeket, iratokat lehetett találni. Törött dézsa társaságában rozsdás bádogkanna hevert, mellettük sokféle üvegportéka, közöttük csorba szélű, angyalkamintás bögrék, és végül kedvencem, a hatalmas, egyfülű háncsszatyor. Hogy miért éppen ez volt a kedvenc darabom? Hát először is, az oldalát díszítő, még mindig élénkpiros színű, selymes tapintású nagy pipacs, a beléfonódó, fodros szélű, kék búzavirág és a napsárga aranykalász miatt. A másik ok, amiért ezt a holmit annyira kedveltem, az volt, hogy Csurmi cica és hat kölyke éppen belefért – kipróbáltam –, így együtt megsétáltathattam volna az egész macskacsaládot. Persze ehhez meg kellett volna javíttatni a szatyrot, de dédi szerint, ilyesmivel akkoriban már senki nem foglalkozott a faluban.

Hogy miféle szatyor volt ez, hogyan került az istállónkba, és főként, hogy dédi miért is nem dobta ki a már hasznavehetetlen portékát, arra sokáig nem derült fény. Ragaszkodott hozzá, és kész.

Egy délután, dédivel kettesben voltunk otthon. Már elmosogattuk egyfogásos kis ebédünk edényeit, én serényen el is törölgettem, jobb dolgunk nem lévén, leültünk a konyha sarkába tolt lócára. Dédi kényelmesen, a nagy, vadászjelenetet ábrázoló szőttes falvédőnek támasztotta a hátát, én meg mellé fészkelődtem. Odakinn nyári, langy eső szemerkélt csendesen, jó volt hallgatni, de még jobb lett volna, ha dédi mesél. Kérésemre, furcsa mód, nem a szokásos választ adta, hogy „dolgom van, te lány, nem látod?”-, hanem egyszeriben csak elkezdte a történetet.

Tudom, mindig is izgatott téged, hogyan került ez az öreg, poros háncsszatyor az istállóba. Hát most elmesélem.

Hol volt, hol nem volt…élt egyszer egy öreg ember, meg az öreg felesége, egy kis alföldi faluban. Talán nem is voltak még annyira idősek, amikor mindez történt, de számodra bizonyára annak tűntek volna, hiszen te öregnek tartod a szüleidet is, pedig még alig vannak túl a harmincon. No hát, a házaspárnak négy lánya volt, akiknek az eltartásáért, de főként a későbbi kistafírozásáért, nagyon sokat kellett fáradniuk. Kijártak a földekre kapálni, a mezőre kaszálni, amellett művelték a saját konyhakertjüket, lábasjószágot tartottak az istállóban, na meg baromfit is jócskán, a ház körül.

Amikor már tudott volt, hogy a három idősebb lány hamarosan kiröpül a házból, vagyis férjhez mennek, az öregember további pénzkereset után nézett. Kitalálta, hogy háncsszatyrokat fog fonni, legénykorában már csinált ilyesmit, és azzal hoz még pár garast a házhoz. Gyönyörű szatyrokat készített, öröm volt rájuk nézni! Festett háncsból művészi mintákat font a szatyrok oldalára, mindenféle mezei szépséget, pipacsot, búzavirágot, aranykalászt, rózsaszínű bükkönyt, nagy, fehér margarétát. Vitték a falubeliek a szatyrokat, mint a cukrot, de még a városi népek is megvették, ha eladásra kínálta azokat egy-egy nagypiaci napon.

Amikor a három nagyobb lány, férjes asszonyként elhagyta a szülői házat, mindegyik kapott egy szépen díszített, nagy szatyrot, tele gyümölccsel, zöldséggel, kopasztott tyúkkal, libával, friss tojással, tejföllel megpakoltan. Apjuk azzal a kívánsággal bocsátotta őket útjukra, hogy „a szatyrokból sose fogyjon ki a sok jó”.

A lányok ezt persze úgy értették, hogy gyakran hazajártak, hozták az üres szatyrokat, és a szülői háznál megtöltötték azokat minden „földi jóval”.

Aztán egy idő múlva, úgy a szatyrok, mind a lányok, elmaradtak. Családjukkal messze költöztek, az ország más-más részeibe, s már haláleset is történt a rokonságban. Mikorra a legkisebb lány is elhagyta a szülői házat, már az öregember sem élt.

Az asszony egyedül maradt. A legkisebb lányát szerette tán a legjobban, hiszen az lakott velük a legtovább, s nagyon bízott abban, hogy ő gyakran látogatja majd magányban élő öreg szülőjét. Ez a lánya még nem is volt férjnél, csak a munkája miatt költözött be a városba.

Telt, múlt az idő, de a lány csak nem jelentkezett. A falubeliekkel többször üzent haza, hogy jól megy a sora, de sokat dolgozik, ezért nem ér rá látogatni az anyját. A címét se tudatta. Az asszony lassan beletörődött, hogy teljesen magára maradt. Már nem járt ki a földekre kapálni, de még ugyanolyan gonddal művelte kis konyhakertjét, mint korábban, és bár tehenet, disznót nem tartott, pár csirke kapirgált azért az udvaron. Valahogy megélt.

Eltelt jó másfél év, amikor váratlanul betoppant a legkisebb lány. És láss csodát, ő színültig teletömve hozta haza a háncsszatyrot! Nem hiába ő volt az anyja kedvence, ki is tett magáért. Első ízben érkezett haza nem üresen, hanem teli hassal a nagy szatyor.

Volt ám öröm! Az öregasszony alig bírt magával. Sürgött-forgott, azt sem tudta, mivel kényeztesse a drága vendéget. Ígérte, hogy a féltve őrzött szemes kávéból azonnal készít egy jó feketét, de elvárja, hogy ott is ebédeljen. Szaladgál még néhány szaftos csibefalat az udvaron.

A lány zavartan viselkedett, ami betudható volt annak is, rég nem látták egymást, s ebben ő volt a ludas. De a széken is csak izgett-mozgott, folyton a nagy szatyor felé lesett. Előbb-utóbb az anyjának is feltűnt. Talán valami ajándékot tartogat a számára? Hát akkor vegye már elő!

Ekkor a szatyorban valami mozogni kezdett, majd nyüszögő hang hallatszott. Az asszony nem bírta tovább. Odaugrott, és lekapta a szatyor tetejéről a ritka szövésű, fehér kendőt. Egy ébredező, ásítozó, pufók csecsemő nézett vissza rá. Csak bámulta meredten, szemét fogva tartotta a rózsás gyermekarc, és amikor annak foghíjas szája mosolyra húzódott, önkéntelenül ő is elmosolyodott.

A lánya közben már egy ideje magyarázott valamit, vagy tán szabadkozott, nem értette, hogy mit mond, nem is igazán hallotta. Végre megértette. A lányának volt valakije a városban, aki először fűt-fát, házasságot ígért, majd mire a gyermek megérkezett, már el is hagyta, azóta se látta. Most megint van körülötte egy férfi, megbízható, jól szituált, külföldre akar menni dolgozni, őt is magával vinné, de persze, gyerek nélkül. A gyerek nem kell, a gyerek akadály.

Talán később, majd meglátja, talán a férfi is elfogadja egyszer, de most még nem, semmiképpen. Kérte az anyját, hogy hadd maradjon a kicsi, csak egy darabig, amíg minden elrendeződik. A pénzt persze küldeni fogja a megélhetésükre, ezt bizton ígéri, higgyen neki, segítsen rajta.

Mit tehetett volna? Mire igazából felfogta, mi történt, a lánya már el is ment. Még a kávéját se itta meg.

Kicsi lányom – mondta. Én egyetlen, legkisebb lányom. Kicsi lelkecském. Hát itt maradtunk mi ketten, egymásnak. Fát rakott a tűzre, hogy bemelegedjen a konyha, s a letarolt asztalra a sifonérból elővett tiszta, lenvászon törölközőt terített. Még az ő kelengyéjéből valót. Tisztát, hófehéret.

A baba egyre nyűgösebb lett, tudta, tisztába kell tennie. Talán éhes is. A nagy szatyorból babaholmik kerültek elő, meg iratok. Azokba bele sem nézett. Mit akarjon tudni. Amit tudnia kell, azt már úgyis tudja. Itt van egy kisleány, és az ő gondjaira van bízva. Talán örökre. Ahogy bontogatta a kis ruhákat, egyre csak becézte. Kicsi tündérkém, galambocskám, de jó is, hogy itt vagy! Olyan régen nem volt már kisleány ebben a házban! Csak egy pillanatra merült fel benne a kétely, hogy képes-e ő még, túl az ötvenen, egy csecsemőt ellátni, kisgyereket nevelni?! Egyedül… Megoldom, meg kell lennie. Ő lesz az ötödik leányom – gondolta.

Aztán már csak a kicsire koncentrált. Amint előbukkant a csöppnyi ruhátlan gyermektest, hirtelen langyos vízpermet érte szorgoskodó kézfejét. A megdöbbenéstől hangosan felkiáltott: Hiszen ez fiú! A becézgetés abbamaradt, mert csak nem szólíthat egy kislegényt tündérkémnek. A lelkecském még csak elmegy, végtére is lelke mindenkinek van. Vajon volt-e a te anyádnak is, hogy képes volt téged itt hagyni, eldobni magától?!

Most már kíváncsi volt az iratokra is. Az rendjén van, hogy a vezetékneve Köszörűs, hiszen ez az ő családnevük, a kicsit nem vette a nevére az apja. Az tán nem is tudja, hogy fia született. Na, de a keresztneve. És ekkor érte a második meglepetés: Mátyás, Mátyásnak hívják! Épp úgy, mint az öregemet! Még egy Köszörűs Mátyás a családban. Újra van családfő!

Ezután már simán ment minden. Az öregasszony többet dolgozott, de ellátta a kicsit is. Az volt az ő szabadsága, pihenése, kikapcsolódása. Volt kivel foglalkoznia, újra volt valakije.

Eleinte a lánya még küldte a megígért pénzt, kisebb-nagyobb összegeket, valami flancos, külföldi címről, de azután elmaradtak ezek a küldemények. Ekkor eszébe jutott, hogy talán próbálkoznia kellene a háncsszatyor készítéssel, de nem érzett magában elég készséget, elég ügyességet hozzá. Így kitalálta, felajánlkozik, hogy rendszeresen takarítja az iskolát, tisztán és rendben tartja a tantermeket, de még a tanító házában is vállal takarítást, szerény fizetségért.

Valahogy megéltek. A tipegő Matyi még két kézzel cipelte az öreg sparhelthez az egy szem tűzrevaló fahasábot, a kisdiák Mátyáska azonban már összeszedte az eltojt tyúkok tojásait, a fák lehullott gyümölcsét, etette a csirkéket, ellátta a kutyát, macskát, söpörte az udvart, leverte a fáról a diót, és kézre volt minden házimunkánál.

Mátyás már bejárt a városba, mert ott tanult tovább, otthon azonban, és ehhez ragaszkodott, kizárólag ő hasíthatta a tűzrevalót, ő ásta fel a kertet, kapálta a krumplit, húzta a vizet a kútból. El is kellett a segítség, hiszen a mama már hetven felé járt.

A fiú anyjáról vagy tíz éve nem volt semmi hírük. Már nem is hiányzott. Kezdték elfelejteni. Jól megvoltak ők így, ketten. Iskoláit elvégezvén, Mátyás a városban kapott állást. Jó állást. Aztán került mellé egy kislány is, akit nemsokára menyasszonyaként emlegetett. Be akart költözni a városba, családot alapítani. Az öregasszony nem akadályozhatta, de nem is tette volna. Szerette annyira, hogy jót akarjon neki.

Amikor Mátyás legutolsó holmiját is összepakolta, hogy a városi lakásba vigye, a mama a kezébe nyomta a nagy, pipacsos háncsszatyrot. Tele volt az mindenfélével, ami még a ház körül fellelhető volt. Gyümölcs, zöldféle, tojás, pucolt kacsa, tejföl… amint az szokás volt mindig, amikor egy ifjú embert a szülői házból útjára bocsátottak. A fiú egészen meghatódott. Mama, én jövök majd gyakran, nem hagylak magadra – ígérte. A mama csak rábólintott: jól van, édes fiam.

Mátyás azt ígérte, legkésőbb egy hónap múlva meglátogatja. A mama hitte is, meg nem is. Nehezen várta, hogy leteljen a hónap. A fiú ugyan üzengetett közben, hogy jól van, szépül a lakásuk, az új állásban is megállja a helyét, minden kedvezően alakul, de sok a munka, még nem jöhet.

Aztán letelt a hónap. Épp vasárnap volt, amikor Burkus jelezte, hogy a kapun benyitott valaki. Ismerős lehetett, mert örömteli volt a nyüszítés, nem mérges, haragos ugatás fogadta a hívatlan látogatót. Ugye már nem is vártál, mama? – bukkant fel a konyhaajtóban a kedves fej, majd mellette egy másik, egy szelíd, szőketincsű leányarc.

Megjöttünk. A belépők két fülénél fogva, együtt cipelték az ismerős, nagy háncsszatyrot. Tele volt. A fiatalok, a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után, leültek az asztal mellé. Valahogy mind a ketten, olyan elfogódottak voltak. Az öregasszony ámulatból örömbe esett, majd sürögni-forogni kezdett a kedves vendégek körül. Azt azonban a nagy kapkodás közben is észrevette – nem volt még annyira öreg, hogy ne legyen szemfüles –, amint a fiatalok gyakran a szatyor felé pislogtak. A szívébe egyszeriben rémület költözött. Ugye nem, ne add istenem! Én már végtelenül öreg vagyok, én már nem tudok több gyermeket felnevelni!

A szatyorból ekkor nyüszögés hallatszott, majd nagyot rándulva, felborult. Mátyás rémülten kapott utána, le is szakította az egyik öreg fület, mégsem tudta megakadályozni, hogy a szatyor tartalma ki ne boruljon. Ki is borult, el is szaladt, egyenesen be a sparhelt alá, és onnan kiabálta világgá, hogy: uí, uí,….A szatyorból azután óriási piros, városi alma, narancs gurult még ki, és egy cukrászsüteményes doboz is majdnem szétesett, de ezt még idejében meg tudták akadályozni. Az ijedelmet nevetés váltotta fel. Hát az ajándékunknak sikerült lelepleznie magát – mondta Mátyás. Még soká lesz karácsony, addig a mama felnevelheti ezt a neveletlen kis jószágot, legalább lesz lakója a disznóólnak. Majd segítünk levágni, de ez a malac csakis egyedül a mamáé, hogy jövőre több hús legyen a háznál, és a rántottába is jusson házi sonka.

A kis közjáték után, csak eddegéltek, beszélgettek. A szatyor végleg a háznál maradt, mert a szakadt fület nem tudták megcsináltatni. Először a kamrába, majd a megüresedett istállóba került, a többi hasznavehetetlen, de kedves emléket idéző holmi közé.

Csupán egy szatyor maradt meg a múltból, az az egyetlen egy, amelyik két ízben is valami igazán „jót” hozott a házhoz…

A mese első hallásra is nagyon tetszett, de igazán csak később értettem meg, hogy annak főszereplői dédszüleim, mellékszereplői pedig a ritkán látott Köszörűs nagynénik, kisfiú apám, angyalarcú anyám, és csak hallomásból ismert nagyanyám voltak.

A félfülű háncsszatyor, a dédi halála óta, városi lakásunk kamrájában áll. Néha leporolom, néha azonban csak a pillantásommal simogatom végig, az is jólesik.

A garabonciás

A gondviselés ugyancsak szárnyai alá vette a falut, mivel emberemlékezet óta nem volt olyan jó az időjárás, mint abban a pár évben.

A fagymentes tavasztól, a kellemesen meleg nyártól, a gyakori őszi esőktől, na meg a vastag téli hótakarótól, a szántók, a rétek örökké zöldültek, a gyümölcsösök virágoztak, s a gazdag termés gyarapította a falu jólétét. Volt, aki rogyadozó házát tataroztatta, többen újat építettek a régi helyébe, mások meg kiegészítésképpen, további gazdasági épületeket toldottak a meglévők végibe. A megszaporodott tulajdont féltékenyen, óvón, nagy gonddal, és még nagyobb fallal, el is kerítették.

Mennyire más volt ez régen. Évekkel azelőtt, a porták többségükben még elkerítetlenek voltak, ki-be járkálhatott rajtuk a tolakodó szél, s a kíváncsiskodó szomszédságon kívül, aki csak akart, még a kéregető barát is. Mostanra azonban ez, megváltozni látszott.

Az egyre tágasuló, dölyfösen terpeszkedő nagy házakat magas, erős, cirádás vasakkal díszített kerítések vették körül, és már csak annak nyílott bejárás, akit a gazda is szívesen látott.

Annak előtte, nem volt koldus vagy vándor, kit üres kézzel, főként üres gyomorral bocsátottak volna útjára, akár a legszegényebb háztól is. Ez azonban, ebben az új, jóléti időszámításban már nem így volt. A kapukra kopogtatót szereltek, azt lehetett ütni, rángatni, de ha a gazda nem akarta a hívatlan látogatót, csak a kutyák haragos csaholása volt a válasz a bebocsátást kérő szóra.

Egy igazán kellemes, verőfényes nyári napon, lyukas köpönyegű, loboncos hajú, hóna alatt vaskos, sárgára fakult lapokkal teli tudóskönyvet szorongató vándordiák tűnt fel a falu kezdetét jelző első háznál.

Már járt itt, kicsit meg is lepődött, mert nem így emlékezett vissza a szegényes portára. Akkor barátsággal fogadták, szívesen látták, amijük volt, megosztották vele. A kapun kopogni nem volt hol, mert kapu sem volt, de mégis, az apró termetű, loncsos szőrű eb vidám farkcsóválással kísérte a háziakhoz. Épp ebédhez készülődtek, krumplilángos sült a sparhelten, hasas cserépkancsóból aludttejet mért szét szerettei körében a gazdasszony.

Meglátva őt, azonnal asztalhoz invitálta, látván, szegény vándor, bizonyára fáradt és éhes. A háromlábú fejőszékre ültették, és az egyszerű étel után, egy kis csupor aludttejjel is megkínálták. Mert tehenük legalább volt. Más se, de egy tehénke még várakozott az istállóban. Ki tudja, mire. Talán vásárra viszik, ha már kenyérre sem telik.

A háziak akkor, kérdésére, kevés szóval, de elpanaszolták, gyenge a termés, alig hoz valamit a szántó, tavaszi fagy ölte ki a búzát, aszályos volt a nyár, hiányoztak az éltető őszi esők, s már a tél sem a régi. Havat szinte nem is láttak, nincs, ami betakarja, téli álmában védje, őrizze és megtartsa az őszi vetést.

Akkor ő megköszönte a szíves vendéglátást, és úgy búcsúzott, hogy a háziak szinte bánták, amiért meg kellett válniuk ettől a hallgatag, okos embertől, akivel olyan jólesett megosztani mindennapi gondjaikat.

Ő, legalábbis, így érezte, így emlékezett.

Most vegyes érzéseket keltve, viszolygással tudatosult benne, hogy a ház már nem a régi, nem ugyanolyan külsejű, és vélhetően, egy másik generáció birtokolja.

A vastag tölgyfakapun kereste, hogyan, mi módon jelezhetne a bent levőknek, de csak egy súlyos, rézveretű kallantyút talált, olyan oroszlánfejeset, bár – magunk közt szólva, ő inkább borzas kutyát vélt benne felfedezni. Megrántotta, aztán – mivel semmi nem történt –, mintegy kontrollálatlanul, mérgében, belerúgott a kapuba.

Akkor, váratlanul, valami mégis megváltozott. Ki van odakint? – kérdezte egy női hang. Egy szegény vándor – válaszolta. Mit kíván? Kis megértést, némi élelmet – felelte a diák. Mi jogon kéreget itt, éppen nálunk? Az elődök embersége jogán – mondta a kívül álló.

A kapu továbbra is zárva maradt. A vándor folytatta: Itt, évekkel ezelőtt, én bebocsátást nyertem, megvendégeltek, ha szegényesen is, de emberséggel fogadtak. Hol van az a régi jó gazda, meg az együtt érző, gondos felesége?

Itt már új gazda van, fiatal, életerős és jómódú – jött a válasz. Vagyonossá tette az évek óta tartó, remek időjárás, a gazdagon termő földek. És annyira bizonyos, hogy minden így is marad? Igen. Aki egyszer gazdag lett, az gazdag is marad, ameddig világ a világ.

Az ajtó továbbra is zárva volt, még csak ki se nézett senki, hogy megbizonyosodjon afelől, talán mégis érdemesült az odakinn várakozó, egy falat kenyérre, egy jó szóra. De nem, semmi ilyesmi nem történt. A diák nem nyert bebocsátást.

Lassan megfordult, és eltávolodott a kaputól. A szeme, mely eddig lesütve volt, váratlan, érdemtelen megszégyenülése okán, most mintha megvillant volna. Odafent, a magas égben, a villanásra egy hatalmas dörrenés válaszolt. Pedig nyár volt, csendes délidő. Felhő nem mutatkozott az égen, báránykányi sem, s a szél is szunnyadni látszott, semmi jel nem utalt arra, ami azután következett…

Amikor az első, rosszat sejtető morajlások elhaltak, és az azt követő, szemet ölő fényességű villámok átcikáztak az égen, még senki nem gondolt semmi különlegesre. Nyár van, hát egy gyors kis zivatar, mennydörgéssel kísérve, kijár. Majd utána – bizonyára – felsejlik a horizonton az égi erők lecsendesülését nyugtázó szivárvány. Mint ahogy eddig, mindig szokott volt.

De nem. A dörgés robajától kísért villámlást követően, leszakadt az ég. A mennyboltot darabokra szaggatta a zabolázhatatlan, fékezhetetlen természeti erő, szilánkjai hatalmas jéggömbök formájában zúdultak a mit sem sejtő falura. Repedt az ablaküveg, beszakadt a tető, dőlt a kémény, a galambdúc elterült a sárban, a vaskerítések szikráztak, amikor beléjük csapott az istennyila. A kutak megteltek vízzel, ki is hányták a felesleget, s a patak is feljött a kertek alól. A szántók víz alá kerültek, de az ég leve csak nem apadt el. A búzatáblák elfeküdtek, meghaltak, látszott, felkelni sincs többé erejük. A gyümölcsfák sebzetten hanyatlottak a földre, a baromfi ott lehelte ki a lelkét, ahol éppen a vihar érte. Egy család tagjai, kik úton voltak a vásárból hazafelé, hol a zsíros termés árát cifra ruhákra, s egyéb haszontalanságokra költötték, azt mesélték, rémisztő látomásuk volt. Az elfeketült égen egy rettenetes sárkány száguldott keresztül, lovasa lyukas, kámzsás köpönyegébe burkolózó, loboncos hajú diák volt, kezében nagy könyv, s mintha abból olvasta volna, átkokat szórt a földre. Ahová a sárkány tekergőző farka odacsapott, lesöpörte a tetőt, tövestől csavarta ki a fákat, láng lobbant, tűz gyúlt, s csak a füst mutatta, merre is haladt tovább a garabonciás.

Elérkezett a fekete éjfél órája, de a dühöngő vihar nem csitult, csak másnap délre. Akkor azonban mindenki felmérhette a veszteségét. A termés odalett. A falu hanyatlásnak indult, s újból beköszöntött a szegénység, az ínség ideje.

Komor tekintetű férfiak járták a szántót, síró asszonyaikkal, kik ruhájuk korcába kapaszkodó gyermekeiket maguk után húzva, káruk okozóját kárhoztatva, szívet tépően jajongtak, némelyek meg csak az ég felé fordított szemekkel fohászkodva, szótlanul nézték földjeiket, s mentették a még menthetőt.

Ettől kezdve, hosszú évekig, rossz idők jártak a falura. Az emberek éheztek, erejüket felőrölte a nincstelenség, a nélkülözéssel való folytonos hadakozás.

Valaki azt mondta, talán azért sújtott le rájuk a végzet, mivel nem volt bennük szemernyi könyörület sem. Gazdagságuk, jólétük biztos tudatában, megfeledkeztek régi énjükről, már nem érzékelték a szegénység nyűgét, terhét, elfelejtették saját, korábbi szenvedéseiket, és annak a vándordiáknak, ki aznap délelőtt a falujukban járt, nem volt senki, aki szánalomból egy falás kenyeret, csupor aludttejet adott volna…