Jégbe zárt hűség

Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.

A szülőhelyüket, az öblöt, ők ketten sohasem hagyták el, nem akartak máshová költözni. Megszokták itt, a fiókáik is ennek a nádasnak a sűrűjében keltek ki. Az utódaikat évről évre felnevelték, azután azok mindegyike a maga útját járta.

Ők a párjával, még télen sem repültek melegebb égtájra. Idekötötte őket a kedves környék, lakóhelyük, az otthont adó nádas, az ennyire sehol másutt nem kéklő égbolt, a szikrázó, nyári nap, melyet éjszakára nyájas holdvilág váltott fel, ezüsthidat verve a tó tükrére.

Ezen a télen sem lesz másképp. A fiókák felnőttek, elrepültek, ők meg itt maradnak, ahogy hosszú évek óta tették. Nem félnek a hidegtől, erre biztosíték dús, hófehér tollruhájuk, ami kicsit felborzolva kellemes, de legalábbis elviselhető hőmérsékleten tartja a testüket.

Amikor végleg befagy a tó, élelem szempontjából a korcsolyázókra is számíthatnak. Általában nem merészkednek túl közel hozzájuk, de az odadobált kiflimaradék mindig jólesett. Telente, időnként, más emberek is jöttek, ennivalót hoztak nekik, aztán gyűrűt tettek a lábukra. Elviselték, megszokták. Régóta így volt. Már nem is érezték, mintha rajtuk se lett volna.

Az idén is, az utolsó pillanatig, amíg lehetett, a felszínen úszkáltak. Persze a nádasba is bementek, hiszen a kissé kemény, de még lecsipkedhető nádtorzsa, hattyúhoz jobban illő falat, mint a száraz táp vagy a majdan érkező kiflivég.

Egy éjszakát követően, hajnalra, a vízfelszínt vékony jéghártya borította, de még abban is lehetett mozogni. Majd felhagynak az úszással, ha teljesen beáll a tó. Az aratás után visszamaradt száraz nádszálak csábítóan zizegtek, hajladoztak a hideg szélben, a csalóka nap hét ágra sütött, bár már rég nem melegített.

A párja a nádas tövéhez úszott, hártyás lábaival tördelve a hajszálvékony jégpáncélt. Abban a reményben túrta csőrével a nádtöveket, hátha még talál ehető torzsadarabot. Hirtelen valami megragadta a lábát. Odébb akart araszolni, de a valami nem engedte. Az a lába akadt el, amin a rég elfelejtett, megszokott, tompa fényű acélgyűrű feszült. A parányi acélbilincsbe belékapaszkodott egy nádcsonk. Minél jobban ki akarta húzni a lábát a kelepcéből, a valami annál jobban kapaszkodott belé.

Amikor észrevette, hogy a társa bajba került, áttörte magát a jéghártyán, és odaúszott hozzá. Most már ketten csapkodták csőrükkel a torzsát, de csak nem sikerült kiszabadulni. Ő el-elúszott a párja mellől, majd visszatért hozzá, hogy segítsen, de mivel a víz lassacskán összeállt, megkeményedett, ez neki is egyre nehezebben ment.

Közben leszállt az éj, a fogcsikorgató hideg a csontjukig hatolt. Máskor, ilyenkor, már rég a móló alatti gazban, csőrüket a szárnyuk alá hajtva aludtak, és soha nem idekinn, a nyílt vízen.

Most ösztönösen összebújtak, hogy alvás közben melegítsék egymást…

A hajnal egy márványkeménységűre fagyott, csillogóan sík felületet talált, az előző nap néhol még hullámzó víz helyén. Néhány vadkacsa meglepetten csúszkált a jégen, újdonság volt számukra is a változás.

Déltájhoz közeledve, egyre magasabbra emelkedett a nap, a hőmérséklet azonban mit sem változott, kristálytiszta, dermesztően hideg maradt a levegő.

Hétvége lévén, apránként feltünedeztek az első látogatók. Jöttek csudáskodni, hogy lám, egyik napról a másikra befagyott a hatalmas vízfelület. Egyetlen éjszaka alatt, három-négy centiméter vastagságúra hízott a jég. Ha az időjárás nem változik, hamarosan korcsolyával is rá lehet menni a tóra.

Az egyik bámészkodó fiúcska váratlanul két nagyobb fehér foltot vett észre a nádas tövében. Hó nem esett, hóbucka nem lehet. Pedig mégis valami hóféle, vagy kő, hiszen nem mozdul. A mutatott irányba nézve, felnőtt kísérője már kitalálta. Két összebújt hattyú. De vajon miért nem mozdulnak?! Biztosan nagyon fáznak!

Mivel a hattyúpár helyzete egy óra elteltével sem változott, betelefonáltak az önkormányzathoz, hogy jöjjön már valaki, és hozza ki a két didergő hattyút, mert még bajuk esik.

A madarak felügyeletét ellátó szakember, combtőig érő csizmájában, óvatosan lépegetett a jéggé dermedt tó felszínén. Ha beszakad, hát beszakad, szerencsére alacsony ott a víz. Amikor elérte a hattyúpárt, és látta, mi történt, sajnálkozva, lemondóan intett ki a parton kíváncsiskodóknak: már nincs mit tenni, nem lehet megmenteni a madarakat. Szekercével megbontotta az állatok körül a jeget, és kiszabadította a két egymáshoz fagyott hattyút.

Látta, és mindent megértett. Az egyik madár lábán lévő acélgyűrű beleakadt a nádtorzsába, azért nem tudott kiszabadulni. A párja, hűséges társa ugyan elmehetett volna onnan, mégsem tette. Ott maradt, vigyázott rá, kitartott mellette a végsőkig, vállalva még a fagyhalált is. Ember nem tette volna.

Jégbe zárt hűség, megfagyott szerelem…

Szellemes

Grafika: Keglovich T. Milán

 

A függöny meglibbent, amikor becsukta a teraszajtót a szokásos esti, lefekvés előtti szellőztetés után. A kulcsot még nem fordította rá, mit lehet tudni, nem esik-e be hozzá egy kései látogató.

Miközben a konyha irányába haladva azon járt az esze, mit fog vacsorázni, a keze ügyébe eső dolgokon automatikusan babrált valamit. A hamutartót szimmetrikusan az asztal középére tolta, a vázában lévő virágcsokrot lazábbra igazította, egy kép sarka se tűnt vízszintesnek, és a csipketerítőn is muszáj volt simítani egyet. Végül is, ő precíz nő. És mivel egyedül él, a gyerekek már kiröpültek otthonról, nem szükséges máshoz alkalmazkodnia, miért ne vehetné körül magát olyan tökéletes renddel, amilyent csak megkíván?

Gondolati síkon felrémlett előtte a hűtőszekrény tartalma, mit is enne legszívesebben? Talán egy szelet rozskenyeret, zöldfűszeres sajtkrémmel megkenve, hozzá meleg teát ihatna. Esetleg egy-két szelet baromfipárizsit, mert momentán nem volt biztos abban, maradt-e még az ominózus sajtkrémből.

A konyhába érve, meglepetéssel tapasztalta, hogy terítve van a vacsorához. Az asztalon, a tányér mellett, szép rendben ott sorakoztak a kés, a szalvéta, na meg a kedvenc csészéje. A vaj is oda volt készítve a keze ügyébe, és bontatlan, nejlonfóliában a párizsi.

Úgy látszik, a precízségem mit sem változik, továbbra is, következetesen előrelátó vagyok, mint amilyen mindig is voltam. Csupán a memóriámmal lehet valami baj – gondolta. Nem emlékezett ugyanis, hogy előzőleg már döntött a vacsorájáról, és meg is terített. Ez nyilván még az esti kertlocsolás előtt lehetett – futott át az agyán. Továbbszőve a gondolatot, arra a következtetésre jutott, hogy a rövidtávú memóriája már nem működik olyan jól, mint fiatalkorában.

A tűzhelyhez lépve, újabb meglepetés érte: a tea még egészen meleg volt, mintha csak akkor vették volna le a forró lapról, bár a tűzhely nem volt bekapcsolva. Pedig arra biztosan emlékezett, hogy ebéd után főzte, és azóta órák teltek el. Kiváló hőszigetelése lehet ennek az edénynek – konstatálta elégedetten. Amikor étkezés után visszatette a vajat, a szemébe tűnt, hogy a fridzsider ajtajára tűzött cetlin, a vásárlandók között, a legalsó tétel a zöldfűszeres sajtkrém. Na, ezt se ellenőrizte le, hogy maradt-e még a sajtkrémből. De legalább korábban, az eszében volt, és mivel ‒ ezek szerint ‒ elfogyott, jó előre felírta, hogy el ne felejtse.

A vacsoraedényt hol elmosta, hol meg eltette másnapra, most ez utóbbi mellett döntött. Nagyon vágyott már egy meleg zuhanyra, ezért egyenesen felment az emeleti hálószobába.

Az ágyán kiterítve feküdt a hálóinge, mellé odakészítve egy törülköző a köntössel, és a papucs is rendben ott állt az ágy előtt. Hát igen, az én közismert precízségem – gondolta. Egészen meg volt elégedve önmagával. Cipőt váltott, és karján a hálóinggel meg a törülközővel, a fürdőszoba felé indult. A zuhany nagyon jólesett, mint ahogy várta. Csak amikor megtörülközött, gondolt arra, hogy hol is a köntöse, mintha az ágyon maradt volna. Csak megszokásból nyúlt a fogas felé, és lám, a köntöse ott lógott. Hát én még magamnak is tudok meglepetést szerezni – mormogta fennhangon. Minek suttogna, hiszen egyedül van az egész házban.

Leült a televízió elé a kanapéra, lábait maga alá húzta, és ráborította a fürdőköpenyt. Ha így aludnék el a tévé előtt, reggelre megfáznék ‒ futott át az agyán ‒, de mivel egyelőre érdekelte a műsor, hát nem akaródzott neki felkelni egy takaró miatt.

Aztán fokról fokra álmosabb lett, már a műsor sem kötötte le a figyelmét, és lassan eldőlt a kanapén. A készüléken egy darabig még futott az adás, aztán az üres, fényes képernyő sisteregni kezdett…

Reggel a kanapén ébredt, pedig nem állt szándékában az ágya helyett, ott aludni. Viszont a takaró remekül melegítette, biztosan nem fázott meg. A tévé is kikapcsolva, lám, milyen figyelmes és gondos is ő.

A konyhába úgy ment le, hogy egyetlen gondolata se forgott a reggeli körül. Nem érezte, hogy éhes lenne. A vacsoraedénynek hűlt helye volt, ennek örült, hogy előző este mégiscsak elmosogatott. Amikor a teraszajtó zárjában a kulcsot elfordította, magában megint konstatálta, hogy azért a biztonságról soha sem feledkezik meg, legyen bármilyen késő, hiszen az este nem is egyre, kettőre zárta az ajtót.

Kilépett a teraszra, hogy a friss levegőből egy jó nagyot kortyolhasson.

A hálószobában közben a következő különös párbeszéd hangzott el:

‒ Én ezt már nem bírom tovább! A jó szellemnek is elege lehet egyszer!

‒ Mesélj, mert mindjárt mennem kell, csak egy percre röpültem be hozzád.

‒ Mert csak mindig magát dicséri! Hogy milyen precíz, milyen előrelátó. Már rég ellopták volna a feje felől a tetőt, ha nem zárom be minden este a teraszajtót. Odébb rakom a széket az útjából, amikor sötétben tapogatózik a villanykapcsoló után. A ház is leégett volna, ha nem kapcsolom ki a villanyfőző lapját. Nem lenne itthon egy falat étel sem, ha nem írnám fel, mi fogyott el, mit kell vásárolni. Már százszor is tüdőgyulladást kapott volna, de én folyton betakarom, amikor elalszik a tévé előtt. Na, de a készülék is tönkremenne, az örökös éjszakai üzemeléstől!

‒ Mit akarsz tenni?

‒ Felmondok! Nem bírom, hogy semmin nem lepődik meg, mindenben csak a saját precízségét, előrelátását értékeli.

Ezzel a csukott ablakon, a vendégét előre engedve, kisuhant a jó szellem. Köntöse utána tekergőző, hosszan elnyúló vége beleakadt a párkányon álló virágládába, és leverte azt. A teraszon levegőző asszonynak éppen a fejére esett, de azt a jó szellem nem látta. Messze járt már, hogy másutt, másokkal, sok, hasonló jót cselekedjen…