Édes kis semmiség

Már nyakukon volt az ünnep, tudta, nem sokáig halogathatja a karácsonyi bevásárlást. Különös gonddal készült kiválasztani az ajándékokat, hiszen – az elmúlt évek szokásától eltérően – most nem házigazda lesz, ő megy vendégségbe a gyerekekhez. Nem mintha ki akart volna bújni a vendéglátás terhei alól, az ok ennél sokkal egyszerűbb volt: a kisebbik unoka megbetegedett, emiatt nem kelt útra a lánya családja, inkább őt hívták magukhoz.

Listával a kezében járta az üzleteket, és miközben megvett egy-egy, az elképzelésének leginkább megfelelő ajándékot, fél szemmel a karácsonyfadíszek felé is oda-oda pislantott. Nem akart ugyanis szakítani a régi, mondhatni, családi hagyománnyal, hogy minden évben egy új dísz került a fenyőre, amit aztán a gyerekeknek kellett megtalálniuk a rengeteg, már korábban meglévő, csiricsáré függelék között. Mert hát valljuk be őszintén, milyenek is mostanában a karácsonyfadíszek? Színesek, csillognak-villognak, de egyébként, általában, minden ízlést, minden fantáziát nélkülöznek. Mintha a tervezőjük sohasem lett volna gyerek, nem álmodozott volna, vagy legalább is, felnőttfejjel már nem tudta volna beleélni magát a gyermeki képzeletvilágba.

Végül mindent beszerzett, de megfelelő karácsonyfadíszt csak nem talált. Amikor számtalan csomagjával befurakodott a lakásajtón, hirtelen eszébe jutott valami. Az ő gyerekkori díszei. Ott kell lenniük egy dobozban a padláson, ha csak valahol el nem maradt tőlük, a gyakori költözések során. Ki se csomagolt, csak a kabátját dobta le, annyira felvillanyozta a gondolat.

Azok a díszek, ha egyáltalán megvannak még, valószínűleg már nem olyan csillogóak, mint régen, de biztosan így is kedvesebbek, és sokkal szebbek, mint ezek a mai modernek.

A padláson összevissza forgatott mindent. Hevesen vert a szíve, annyira izgult, hogy vajon előkerül-e a doboz.

Amikor már végleg feladta, és lerogyott a tört rugójú ócska pamlagra, maga mellé ejtett keze váratlanul beleütközött egy rongyosra nyomódott fedelű, lapos papírdobozba. Valami azt súgta neki, hogy – bár ott okkal nem kereste a díszeket –, ki kell nyitnia, bele kell néznie. Ahogy feltépte a doboz tetejét, a felszálló por megfacsarta az orrát, prüszkölésre késztette, de azonnal látta, megtalálta, amit keresett. Tekergőző, vékony ezüstszálak között, a csomagolóanyagnak használt újságpapírból előbukkantak a díszek. Meghatódva vette kézbe az apró, festett üvegből fújt törpéket, melyekből akkoriban, az ő gyermekkorában, még pontosan hét volt, mára azonban csak három maradt. Mintha először látná, úgy csodálkozott rá az arany- és ezüst halacskákra, végül a doboz alján megtalálta a két kikiricssárga madárfiókát is, melyeket annak idején úgy szoktak felcsíptetni a faágra. Minden egyes figurán még az eredeti cérnahurok is rajta fityegett, az egyikbe pedig, legnagyobb meglepetésére, kibogozhatatlanul belé volt gabalyodva egy szaloncukor. De micsoda szaloncukor! Hiszen azt még az ő édesanyja készítette kézzel, vagy harminc évvel azelőtt, házilag, otthon. Milyen finom is volt az a cukor! Hirtelen a szájában érezte az elomló, édes ízt. A rózsaszín málnaízű volt, a barna kakaós, a citromízű pedig hol sárga, hol meg fehér, attól függően, volt-e otthon citrom, aminek a héját édesanyja lereszelhette.

Valószínű, azért került a díszekkel egy dobozba az egy szem cukorka, mivel nem tudták elszakítani a kis törpétől, aminek a madzagjával összegubancolódott. Visszagondolva, maga előtt látta édesanyja – dicsérő szavak hallatán – felragyogó arcát, amikor ők ették a cukrot, és nem győzték ismételgetni: jaj de finom, de ügyes maga anyuka, nem is tudom, hogy csinálja! Ez biztosan sokkal jobb, mint a cukrászdai! Ugyan fiam, ne hozz zavarba, ez csak egy kis semmiség, édes kis semmiség. Majd meglátod, milyen tortát sütök a születésnapodra!

A cukorkát burkoló sztaniol még mindig fénylett, és érdekes módon, az ollóval cifrázott kis tollbóbita is fehér maradt a két végén. Nem akarta megbontani, úgy gondolta, érdekesebb, ha így marad. Egy kis semmiség a múltból. Az unokáknak bizonyára tetszeni fog, hiszen ők még valószínűleg sohasem láttak kézzel készített, házi szaloncukrot.

A kis pakkot összenyalábolta, és óvatosan, ölébe fogva vitte le a padlásról. Csak itthon ne felejtse. Mostanában ugyanis, és ezt az öregség egyik legbiztosabb jelének fogta fel, nem egyszer előfordult, hogy utazáskor valami otthon maradt. És persze mindig valami fontos dolog. Az is megesett, hogy a lányáéktól hazafelé jövet, csak a vonaton vette észre, sok csomagja miatt megfeledkezett magához venni a kézitáskáját, amiben pedig az iratai és a lakáskulcsa voltak. Két megálló után le kellett szállnia, és visszabuszozni a rokonokhoz.

Most majd figyelmesebb lesz. Ezt be is tartotta, és a csomagolásnál nagyon ügyelt, hogy a díszeket rejtő kis dobozt elsőként tegye az öblös utazótáskába.

A vonaton aztán teljesen megnyugodott. A szükséges dolgokat elpakolta, semmi sem hiányozhat, rendben lesz minden.

Az első három órában még szunyókált is egy kicsit. Aztán át kellett szállnia, mert még további kétórás út állt előtte. Ezen a vonaton alig volt utas, kevesen mentek olyan messzire, mint ő, és még ezek az utastársak is egyre fogyatkoztak. Végül az egész kocsiban már egyedül ő ült.

A sok izgalomtól előbb nem, csak ekkor jutott eszébe, hogy még nem is evett. Pedig, amióta kiderült, hogy cukros, nagyon oda kellett figyelnie az étkezéseire. Régebben kockacukrot hordott magánál, arra az esetre, ha leesne a cukorszintje, de mivel sokszor pórul járt vele – belemorzsálódott a zsebébe, amit később alig tudott kitisztítani –, erről leszokott. Mostanában inkább szendvicset készített, meg egy kis édes innivalót, azt vitte magával a hosszabb utakra.

Nekilátott, hogy előkeresse az ennivalót. A szatyorban összevissza turkált, de csak nem találta. Sem a szendvics, sem az üdítő nem került elő. Ekkor, mintegy rémálomként, feltűnt előtte a hűtő képe, melynek tetejére odakészítette az elemózsiát az üveggel. Alighanem ott is maradt minden, mert egyiket sem találta sehol.

Hirtelen halálfélelem fogta el, egészen elgyengült, érezte, leesett a cukra. Ilyenkor feltétlenül enni vagy innia kell, különben rosszul lesz, elájul. A vagonban rajta kívül nem volt senki, a kalauzt már vagy egy órája nem látta. Érezte, ereje se lenne hozzá, hogy megkeresse, és segítséget kérjen tőle. Ültében tehetetlenül dőlt hátra. Szeme előtt lassan elhomályosultak a szemközti tárgyak körvonalai, úgy érezte, megsüketült, vibrált a fény, és akármennyire is erőltette, hogy tisztábban lásson, nem sikerült. Már gondolkodni se tudott. Ekkor a ködből, váratlanul, egy arc bontakozott ki. Az édesanyja arca. Mosolygott, mint szokott, és úgy mondta, szinte szabadkozva: ugyan, kis semmiség, édes kis semmiség…

Még volt annyi lelkiereje, hogy a csomagból, reszkető kézzel előkotorja a féltve őrzött dobozt. A kis törpe még most sem engedte el a szaloncukrot, így azt is kézbe kellett vennie, de végül ki tudta bontani a papírból. Szájába vette, és maga is megdöbbent rajta, hogy a harmincéves cukor lassan olvadt ugyan, de annál intenzívebb, édes ízzel árasztotta el. Édesanyja mosolygó arca apránként eltűnt, ezzel egy időben működni kezdtek az érzékszervei. Ismét tisztán látott, hallott, és már nem is szédült.

A vonat közben befutott a célállomásra. Mire leszállt, teljesen jól érezte magát, az átélt rettenet, a halálfélelem, már csak rossz álomnak tűnt. Buszra se kellett szállnia a továbbutazáshoz, meglepetésére kocsival várták az állomáson. A kis unoka elmaradhatatlan kérdésére, hogy „mit hoztál mama?”, sejtelmesen válaszolt. Sok mindent, és még többet is hoztam volna, de útközben egy édes kis semmiségtől meg kellett válnom. Vagy inkább úgy mondom, önző módon, magamat ajándékoztam meg vele. Egyszer majd elmesélem, nem gyereknek való történet.

De azért nektek is lesz meglepetés…

Az igazi ajándék

Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.

Ugyanakkor – bármilyen kicsi is voltam –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc játékukat, többnyire egy-egy puccos ruhába öltöztetett hajas babát, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a babáikkal, amelyek olykor nem csak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, de néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.

Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján, a baba helyett szeretgettem. Dörminek neveztem el, és emlékezetem szerint csak főiskolás koromban váltam meg tőle, amikor is szomorú szívvel elajándékoztam a szomszédék kislányának, remélve, hogy hozzám hasonlóan fogja szeretni, és vigyáz majd rá.

Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamasz lázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.

– Én miért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.

Meghökkenve néztek rám.

– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék? – kérdezte édesanyám.

– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint a Nellyé, kék szemű, mint az Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is a szemével, mint a Cathy babája – soroltam az elvárásaimat.

Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet.

– Hát, meglátjuk kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.

Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél, és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg az ígéretükről, és annyi szűk esztendő után, végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.

Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság.

A téli iskolai szünet minden napján én csak a szentestét vártam. Ilyen izgatott várakozás közepette, nem nagyon értem rá a miértek okát kutatni. Nekem elég volt apám megnyugtató szava.

– Ne aggódj, kicsim – mondta. – A mamánál ez csak múló rosszullét, nem lesz semmi baj.

Teltek a napok. Anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, szentestére együtt lesz a család.

Alig győztem kivárni a nagy napot, amikor apa azzal lepett meg, nálunk az idén lehet, hogy előbb lesz szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik. Meg is érdemlem, hiszen olyan sok éven át türelmesen vártam, hogy végre és is kapjak egy igazi karácsonyi ajándékot!

Még négy nap volt hátra a mindenki szentestéjéig, de nálunk már felállították a karácsonyfát. Tagadni se lehetett volna, hogy nem a Jézuska hozta, mivel láttam, amikor apa az autó tetején szállította haza a piacról, és a fa díszítésében én is segédkeztem, hiszen már iskolás voltam, és nem afféle kisgyerek.

Furcsa volt azonban számomra, hogy anya, aki eközben a kórházban pihent, már négy napja nem adott esti puszit. Szerencsére helyette ott volt a nagymama és apa. Ők, miközben anyát próbálták helyettesíteni, nem győzték ismételgetni, hogy ne nyugtalankodjak, anya utóbb majd kamatostul pótolja a jóéjt-puszikat. Hogy ez mit jelent, azt pontosan nem tudtam, de reméltem, hogy csak több lehet, mint amit esténként szoktam kapni.

Négy napja, amióta csak felállítottuk a hallban a karácsonyfát, mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.

Azon az emlékezetes nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel.

– Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!

Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt. Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!

Ekkor a beállott csendben, valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Meglepett, hiszen macskánk nem volt, kutyát sem tartottunk, a hallban meg rajtunk kívül nem volt senki. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel, felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó, kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.

– Az enyém? – kérdeztem.

– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.

Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap, egy élő hajas babát.

Szeretném…

Szeretném, ha esténként
otthonunkban várnál,
kinyitnád az ajtót,
s karjaidba zárnál.
Könnyű csókot lehelnél
fagytól dermedt számra,
míg az ajtón betódul
a decemberi pára.
Szőke hajam tincseiből
kiűznéd a gondot,
s mire estét harangoznak,
lehúzzuk a rolót.
Félhomályban nem világít
csak szerelmünk lángja,
két ilyen bolondot
szült-e még a fáma?

Elnézés(t)

Miközben az utolsó korty teáját is felhörpintette, az ablakon át vetett egy pillantást a sötétségből felderengő utcára. Csak, hogy előre felkészítse magát, mi vár rá odakint, ezen a havas, decemberi hajnalon. Az éjszaka hullott hó vastagon púposodott a parkoló autók tetején, szikrázott a lámpák fényében, de a fák mozdulatlanságba dermedt ágain jól látszott, a szél legalább nem fúj. Így talán elviselhető lesz a negyedórás gyaloglás, ki, egészen a buszmegállóig – gondolta kis megnyugvással. Belebújt a csizmájába, magára húzta a kabátját, és csendben kilépett a lakásból.

Az utcán a várt hideg fogadta. De hát végül is, itt az ideje a hónak, Miklós napja van, legalább a Mikulás a csokoládé mellé a tél örömeit is elhozta a gyerekeknek. Az ő fia is hogy fog örülni, ha reggel felébredvén, megpillantja a sokféle édességet az ablakban, meg a nagy havat az utcán. Kár, hogy ő ezt nem láthatja, de este majd meghallgatja a lelkes beszámolót, és kiviszi szánkózni is.

Közben kiért a lakótelepi házak közül. Addig senkivel nem találkozott, csupán egyetlen csapás látszott a hóban, ő is igyekezett azon haladni, lépkedni a még nálánál is korábban kelő lábnyomában. Csak néhány ablakszemből szűrődött ki fény az utcára, a lakók többsége még az igazak álmát aludta. Igyekezett, szedte a lábát, nehogy átázzon a csizmája, és hamarosan már a családiházas résznél gyalogolt. Itt egyetlen világos ablakot sem látott. A jobb módúak, ezek szerint, később kelnek – gondolta kicsit keserű szájízzel.

Nagyon a lába alá kellett nézni, mert az utcai kandeláberek jókora távolságra voltak egymástól, így a közbülső részeken szinte csak botorkált, alig látott valamit.

Épp egy ilyen szakaszon járt, amikor valamiféle belső megérzés folytán, felnézett az emeletes házra, amely bal kéz felől magasodott az utcafrontra. Az erkély alatt, egy függeszkedő, sötét emberalakot pillantott meg.

Betörő – futott át az agyán. A házban egyetlen lámpa sem égett, bár a földszinten közértet működtetett a tulajdonos. Ismerte, ilyenkor már nyitva szokott lenni. Ha most nincs, akkor ez azt jelenti, a háziak téli szabadságukat töltik. Talán valahol, a Bermudákon süttetik a hasukat. Az üresen álló ház meg szabad préda. Zsíros falat, hiszen a lakói közismerten jómódúak.

Megszaporázta a lépteit, és igyekezett még csendesebben haladni, mint addig. Úgy ötven méterrel odébb megállt, és egy kandeláber fénykörében előkotorta a mobilját. A rendőrséget hívta. Halkan suttogta a készülékbe, hogy betörés zajlik a villanegyedben, épp egy betörő mászik be a közértes házába. Ha sietnek, még elkaphatják.

Az ügyeletes megnyugtatta, hogy azonnal küld egy járőrt, ne mozduljon, várja meg őket ott, ahol van. És valóban. Percekkel később meglátta a rendőrautó fényszóróját, amint halkan gurulva közeledett az őrhelyéhez. Na, ezek legalább okosabbak, mint a tévéfilmekben – gondolta. Ott ugyanis a rendőrök mindig szirénázva érkeznek a tetthelyre. Nem is csoda, hogy aztán másfél órán keresztül kergethetik a tettest.

A két egyenruhás kibiztosított fegyverrel közelítette meg a házat. Ő ott maradt a lámpa alatt, és előre elképzelte a sikeres elfogást. Míg magában lepergette a tettenérés jelenetét, a valóságban felhangzott a jól ismert felszólítás. Jöjjön le, és adja meg magát! Aztán hosszúnak tűnő csend következett, majd kapu csikordult, kutyavakkantás hallatszott. Semmi további vezényszó, semmi lövöldözés.

Vagy negyedórányi várakozás után, visszaérkezett a két rendőr. Az egyik, a fiatalabb vigyorgott, a másiknak az arcán azonban – valószínűleg ő volt a járőrvezető – igazi bosszúság látszott.

– Mondja, maga most szórakozik velünk?! – szegezte neki a kérdést, cseppet sem barátságosan.

– Én, dehogy! – És magának is váratlanul, elkezdett szabadkozni. Talán nem tette helyesen, hogy – állampolgári kötelességének eleget téve – jelentette egy bűncselekmény kísérletét? Egészen meg volt döbbenve. Nemhogy nem köszönik meg, amit tett, még le is szúrják? Talán a betörő ügyesebb volt, és az alatt a tíz perc alatt lelépett, biztosan azért nem találták ott. Lehet, megneszelte a rendőrök jövetelét. Onnan a magasból meg is láthatta a közeledő rendőrautó fényét, és elpucolt…

– Na, jöjjön csak vissza velünk a házhoz, maga sasszem – szakította félbe szabadkozó szavainak áradatát az idősebb rendőr. A nyitott kapun bementek a ház udvarára. A házőrző eb ott sertepertélt a lábuk mellett, barátságos farkcsóválással kísérte őket az épület faláig.

– Hát a lakók valóban elutaztak, nincs idehaza senki – folytatta a rendőr. – Ezt jól sejtette, de itt véget is ér a feltételezése valóságalapja. A kaput mi nyitottuk ki. Mindenütt körülnéztünk, nem történt bűncselekmény.

Na de az erkély alatt függeszkedő alak?

– Nézzen már oda, jóember! – fortyant fel a rendőr, mintegy újraélesztve előbbi bosszúságát. Most már látja, mi van az erkély alatt?

És akkor ő, az egyre terjengő világosságban, felnézett a házra. Az erkély alatt ott lógott egy ember nagyságú télapófigura, fehér prémes, piros ruhában, hátán az elmaradhatatlan puttonnyal. És, ha csak el nem fárad, ott fog lógni egészen addig, amíg a háziak haza nem érkeznek a Bermudákról.

Többször is elnézést kért a rendőröktől. Hiába no, az a reggeli, álmosító sötétség, amikor csupán a talp alatt csikorgó hó világít…

Szerencsére nem büntették meg. Sőt, végül még meg is köszönték, hogy nyitva tartotta a szemét. Nyilvánvaló volt, hogy nem szórakozni akart a rend őreivel.

Először restelkedett, egész nap lelkiismeret-furdalása volt, de délutánra már maga is úgy gondolta, milyen jót fog nevetni a felesége, ha beszámol neki balul elsült, hajnali kalandjáról.

De a felesége nem nevetett, és azután már ő sem. Az történt ugyanis, hogy távollétükben betörtek az otthonukba. És ki hitte volna, az a fifikás betörő az erkélyen át jutott be a lakásba…