Valaki követ

Ahogy a meleg lépcsőházból kilépett az utcára, azonnal arcul csapta a hideg hajnal kellemetlenül nyirkos lehelete. A szemerkélő köd a korai kelés miatt eleve rossz hangulatát csak még borongósabbá tette.

Kedvetlenül kezdte szaporázni a lépteit, hogy legalább a fél hatos buszt el ne szalassza, mert a végén még elkésik a munkahelyéről.

Már percek óta caplatott az egyre sűrűsödő, tapadós nedvességben, amikor a csendből kihallani vélte egy másik cipő kopogását. A léptek, igazodva az övéhez, egyenletesen csapódtak az aszfalthoz, állhatatosan követték.

Újabb percek teltek el. Nem akart fóbiásnak mutatkozni, hogy lopva hátra nézzen, ki jöhet mögötte, bár talán meg se látta volna a sűrű lekvárhoz hasonlatos ködben.

Ekkor támadt egy ötlete, és az egészen felvillanyozta. A megálló messze volt, egészen kint a főúton, a lakótelepüktől majd egy kilométerre, így maga is gyakran szokta változtatni a reggeli útvonalait. Hol az épületek között kacskaringózó rövidebb, hol meg a hosszabb, a házakat jócskán elkerülő, parkon át vezető utat választotta. Most ez utóbbi mellett döntött, holott reggel ez kicsit kockázatosnak mutatkozott. Az ilyen korai órán ugyanis nem túl biztonságos egy kihalt fasoron átvágni, ráadásul átláthatatlan sötétségben, melyen még a közvilágítás is csak alig enyhít valamicskét.

Mégis, hogy elhatározásának érvényt szerezzen, bátran rátért a veszélyesebb útra. A léptek azonban továbbra sem maradtak el mögüle. Errefelé pedig nem sokan szoktak megfordulni – futott át az agyán –, nem tartják kellően biztonságosnak ezt az útszakaszt. Tehát – levonva az értelemszerű következtetést, egyben megadva saját magának az egyetlen, elfogadható magyarázatot –, aki ennyire állhatatosan követi, az akarhat tőle valamit…

De vajon micsodát?! A pénzét, az értékeit? Hát, ha alaposabban szemügyre venné a ruházatát, bizonyára nem gondolná, hogy komolyabb értékek lehetnek nála, hiszen még ékszert sem visel. Vagy talán a női mivoltában izgatja a követőjét? Ez sem valószínű, mivel, ha világosban, tisztán látná, egyértelmű lenne, hogy ő már rég nem az a „megkívánható, friss pipihús”. A nőiessége bizonyára nem keltené fel senkinek az érdeklődését, hiszen már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez.

De akkor a követője mi a csudának jár a nyomában?! Utol se éri, le se hagyja, viszont nem marad el mögüle, a park keményre fagyott, földes ösvényén következetesen kopognak utána a léptei.

Most mást gondolt, és újabb próbatételt eszelt ki a követője számára. Lassacskán már nem is a félelem dolgozott benne, inkább a kíváncsiság, hogy mi lesz még ebből.

Már félúton jártak a buszmegálló felé, amikor hirtelen jobbra kanyarodott. Erre ő sem szokott menni, de mivel – jó nagy kerülővel – innen is megközelíthető a buszmegálló, gondolta, kipróbálja ezt is. Ha most sem marad le a követője, akkor annak már komoly oka lehet.

Még a mellékutcák között is cikkcakkban ment, jobbra-balra kanyarodott, de a lépések állhatatosan követték. Végül már nem volt hová kitérni, mert feltűnt előtte a buszmegálló alig megvilágított, homályos foltja.

Mint egy admirális, simán behajózott az öbölbe, és lehorgonyzott a megállót jelző tábla alatt. A léptek csak ekkor állapodtak meg, szintén a megállóban, de a másik végén. Mivel közelebb nem jöttek, továbbra sem látta követője arcát, de még az alakját sem tudta kivenni a ködtől.

Hamarosan befutott a busz. Többet szokott rá várni, de hát ezen a reggelen elvette az időt a nagy kerülőút meg a sok kacskaringó, melyeket követője lerázása miatt volt kénytelen megtenni.

Szokásos helyére, a sofőr mögé ült le, belülre, az ablak mellé. Inkább érzékelte, mint látta, hogy a háta mögé is letelepedett valaki.

Valamelyik sokadik megállóban, új utas ereszkedett a mögötte eddig magányosan ülő mellé. Ismerősként üdvözölték egymást. A busz állandó, halkan duruzsoló zörejein keresztül is áthallatszott, amit suttogva beszélgettek.

Egy női hang azt mondta:

– Képzeld, ma reggel sikerült majdnem elkésnem! Tudod, rájöttem, hogy a házunkból mindig egy időben indulunk egy másik asszonnyal. Nem közvetlen szomszéd, személyesen nem is ismerem.

Ma reggel azonban – amikor, mint szokott, előttem lépett ki a kapun –, gondoltam, nagy a köd, majd utána megyek, lekövetem.

Hát el nem tudod képzelni, micsoda kerülővel jár ez ki a buszmegállóhoz! Már többször azon voltam, hogy eltérek másfelé, de féltem, hogy a végén még elkeveredek, és lekésem a buszt. Tudod, csak egy hónapja költöztünk ide, nem ismerem még a buszmegállóhoz vezető valamennyi utat…

Az LXXX-es mozgalom

 Az Erzsébet-napon tartott, jó hangulatú összejövetelen pattant ki az ötlet valamelyik töltöttgalamb alkatú, harmincas asszonyka fejéből, hogy fogjanak össze, és – a mostanság oly népszerű fanklubokhoz hasonlóan – hozzanak létre ők is egyet. Viccesen nevezhetnék akár LXXX-es mozgalomnak is, kiindulva abból, hogy az alapítók többségének a ruhamérete L-es, a koruk meg átlagban harminc, amire a három X-szel lehetne utalni.

Az LXXX-es klubba elsősorban duci, fogyni vágyó hölgyeket vártak. Az elhatározást tett követte, így haladéktalanul hozzá is fogtak a tagok toborzásához.

Folyosói beszélgetések, magántermészetű pletykálások alkalmával, újra és újra szóba került a kitűzött cél, és a szervezők nagy elánnal verbuválták a klubba a jelentkezőket.

Hamarosan össze is jött egy tizenöt főből álló csoport, akik az alakuló ülésen lefektették az – menetközben kissé fellazított – alapszabályokat: végül is, bárki tagja lehet a klubnak, életkortól függetlenül, amennyiben megfelel annak a kikötésnek, hogy duci, de legalább is, kövérkés a testalkata, és vállalja, hogy határos időn belül, valamicskét feltétlenül lead a súlyából.

Az első összejöveteleket munkaadó cégük kis tárgyalójában tartották délutánonként, majd a találkozások színhelyét áttették egy nem túl felkapott körúti kávézóba, ahol halk, kellemes zeneszó mellett, remekül lehetett cseverészni, eszmét és fogyókúrás tippeket cserélni.

Kávézás közben nevetgéltek, kacarásztak, bár valaki megjegyezte, csínján a jókedvvel, mert – állítólag – a nevetés hizlal. Mire egy másik asszonyka pajzánul közbeszólt:

– Táncolnunk kellene, mert az meg – úgy mondják – fogyaszt.

– De hát egyetlen férfi sincs a tagság soraiban! – tromfolt rá az előző nő.

– Hát szervezzünk be férfiakat is, azt nem tiltja az alapszabályunk!

A javaslatot közfelkiáltással, egyhangúlag elfogadták.

Na, de hogyan tovább?!

Első lépésként, a felhívást kifüggesztették a vállalati faliújságra, aztán megköröztették belső közleményként, végül valaki még a vállalati lapba is beszerkesztette.

Az újságot a klubtagok cégen belül, széles körben terjesztették, de volt, aki haza is vitte a családnak.

Az egyik alapító tag – épp náluk vendégeskedő – nagyapjának így jutott a kezébe a hirdetmény. Leszűrte belőle a lényeget, mármint, hogy testesebb férfiakat toboroznak egy klubba, akik táncolni is hajlandók. Látta azt is, az összejövetelek színhelye egy kellemes, zenés kávéház. A hír felvillanyozta, ezért továbbadta azt a barátainak, jó ismerőseinek…

Elérkezett a soron következő összejövetel időpontja.

Az eddig nagyszájú, súlyfeleslegük miatt időnként magukat is kifigurázó, másokon élcelődő asszonyok és lányok nagy kíváncsisággal várták, mi lesz a felhívásuk eredménye, jönnek-e, belépnek-e a klubjukba táncos kedvű férfiak?!

Már egészen ellaposodott a hangulat, amiért jó fél óra múlva se érkezett senki, akinek feltett szándéka lett volna csatlakozni hozzájuk. A zene éppen szünetelt, amikor kisebb csoport élén, a pincért látták közeledni az asztalukhoz.

– Elnézést hölgyeim, netán önök az LXXX-es mozgalom tagjai? Csak azért kérdem, mert egyedül önök ülnek itt többedmagukkal egy asztal körül. Ha eltaláltam, akkor az urak önöket keresik – ezzel félreállt az útból, és a mögötte sorakozó öt-hat öregúrra mutatott, kik között a hatvanévestől egészen az aggastyánig, szinte minden éltesebb évjárat képviseltette magát.

Az asszonyok megszeppent csendben ültek. Ők nem erre gondoltak. Legalább is, nem erre a korosztályra.

A hölgykoszorú egyik tagja végül vette magának a bátorságot, és rákérdezett:

– Uraim, már elnézést, honnan vették az ötletet, hogy a klubunkhoz csatlakozzanak?

Mire előlépett egy, magát az öregurak szószólójának – önhatalmúlag – kinevező aggastyán, és azt mondta: testesek vagyunk, és bár fogyni nem áll szándékunkban, táncolni mindnyájan nagyon szeretünk. És asszonyom, önök hirdették meg, hogy a klubjukba LXXX-es, vagyis nyolcvan körüli urakat várnak… Vagy félreértettünk volna valamit?

Párnacsata

Kilépett a tornácra, és felnézett az égre. Kezét a szeme elé kellett kapnia, olyan vakítóan ragyogott a nap az őszi ég kékjéből. Novemberi délelőtt volt, a nap mégis hétágra sütött.

Pillantása az égről lejjebb ereszkedett, kényszerűen követte a hatalmas diófáról hintázva, libegve alászálló, szárazon zizegő, megsárgult leveleket. A fa szinte lombtalan volt, teljesen levetkőztette az ősz, így az ágak között bújócskázó lenge szellőnek már semmi dolga nem akadt. Mivel nem volt mit leszakítani az ágakról, meg is unta a játékot, és továbbállt.

Ősz van megint – futott át az agyán. A sokadik ősz, számára épp a nyolcvanadik. A száraz, töpörödött levelekről az öregség, az őszről az elmúlás jutott az eszébe. Sokat gondolt rá az utóbbi időben, megtehette, egyedül élt, hosszú évek óta özvegyen. Gyerekük nem volt, hát a testvére gyermekeit kicsit a magáénak tekintette. Míg az elmúláson mélázott, ösztönösen elindult a kamra felé, hogy magot szórjon az éhesen káráló baromfi elé. Hiába no, az évtizedek során megszokta ezeket a reggeli teendőket. Úgy tette a dolgát, hogy szinte tudomást sem vett róla. A hátsó udvaron, jöttére, a csibék meg néhány kacsa azonnal odasereglettek. Csak a nagy, cifrán tarka, öreg kakas nem vegyült az eleségen torzsalkodó szárnyasokkal. Dölyfösen, udvari rangja biztos tudatában lassan lépegetett felé. Amikor a közelébe ért, csőrével váratlanul odavágott a hosszú szoknya takarásában lapuló bokájához. Hess innen, te cudar! – szólt rá mérgesen. Fránya kakasa! Ez volt az utolsó, hogy megcsíptél! Aztán csak magában folytatta: odaadlak az Erzsinek, úgyis annyiszor kért már, adjak neki egy kakast, mert nem tojnak eleget a tyúkjai.

Erzsi, az öccse legnagyobb lánya volt. Három faluval odébb lakott, és gyakran átjárt hozzá. Na, nem segíteni, inkább passzióból. Csak gondolt egyet, és átkerekezett. Azt azonban sohasem felejtette el, hogy egy nagy, üres, fülesszatyrot a kormányra akasszon, amit aztán hazafelé már csak a csomagtartóra tudott rákötni, mert megpakolta alaposan. Azzal tömte meg, ami itt nála, éppen termett. Ha alma, almával, ha szilva, akkor azzal rakta tele púposan. De vitte a frissen pucolt csirkét, néha egy-egy kacsát is, pedig neki is volt saját gazdasága. Folyton arra hivatkozott, hogy ezt a csibét szívesebben eszi a férje, mert ízletesebb, sárga a bőre, puha a húsa. Valamivel mindig meg tudta magyarázni, pedig – sejtése szerint –, valószínűleg a piacra vitte. Lelki szemei előtt feltűnt Erzsi irigy, sóvár arca, amikor valamiért be kellett menniük a tisztaszobába, és a szoba közepén terpeszkedő nagy, régóta üres családi ágyon a feltornyozott párnákat és dunyhákat meglátta. Pedig már le is takarta az egész ágynemű halmot, Erzsi azonban még a terítőnek is alánézett, nőtt-e a nagy- és kispárnák, dunyhák száma a legutóbbi látogatása óta. Látszott rajta, legszívesebben a biciklire kötné az egészet, és hazavinné.

Igaz, ami igaz, régebben libát is tömött, rendszeresen vitte a piacra a vágott jószágot, a finom, puha pehelytollból pedig kisebb-nagyobb párnákat, dunyhákat varratott. A hófehér kongré alatt tolltól duzzadó párnák látványa valóban jólesett a szemnek. Szinte megkívánta az ember, elgyengült, elálmosodott tőle, és leheverni vágyott a lágyan puha, hattyútisztaságú halomra.

Ekkor eszébe jutott a másik lány, az öccse középső lánya, a Teréz. Na, az is egy jó firma. Kiskosárral jön, aztán tőle kér egy nagyobb szatyrot, hogy mégse maradjon már itt az a sok leszedett paprika, paradicsom. Mondván, kár lenne érte, itt csak ráromolna, ő meg elviszi magával, majd jó sűrű paradicsomlét főz belőle, meg pritamint is csinál. Ő ezeket az újmódi dolgokat már nem is ismeri, a nevét is csak nagy sokára tanulta meg. De azért a szőlőt is megszedi, pedig azt még ő is szívesen elcsipegeti. Szereti, mert azt legalább nem kell harapni, rágni az ő meggyengült fogaival. Viszi a krumplit is, és persze ő nem tér ki előle, ha rákérdez, vihetne-e egy csibét is a gyereknek. Tudja, a kicsi nagyon szereti a rántott csirkét.

Milyen furcsa, csak most jött rá, hogy a középső lány, a Teréz is folyton megvizitálja a tisztaszobát, amikor idejön. Egyszer sem hagyná ki. Tapogatja a párnákat, talán még suttyomban meg is számolja, nem lett-e kevesebb belőlük, mint a múltkor volt. A Teréz ráadásul a szoba bútorait is agyondicséri. Úgy csodáskodik, mintha életében először látná a nagy diófaszekrényt, a kézi faragású cseresznyefa komódot, és persze, sose hagyja ki, hogy meg ne gusztálja a háromrészes, szárnyas, nagy állótükröt, melynek lábtartó részén ő apró nippeket, régi emléktárgyakat őriz. A minap is rákérdezett, ugye, nagyon vigyáz arra a szivárványos színű üveghalra, el ne törjön valahogy, az manapság már régiségnek, igazi értéknek számít. Talán a városban már utána is nézett, mit adna érte az öreg antikvárius.

Csak most tudatosult benne, hogy szerető, őt gyakran látogató unokahúgai számolnak a vagyonnal, már most hagyatékként kezelik személyes tárgyait, élete munkájának gyümölcsét. Pedig még ő is itt van, még nem halt meg. Szinte eltemetik, élve.

Ekkor megjelent előtte öccse harmadik, legkisebb lányának az arca. Anna huszonéves, kedves, szöszke lány. Gyakran meglátogatja, és nem is rohan el azonnal, ottmarad egy-két napig. Tudja, sokszor szabadságot is kivesz, csak hogy nála maradhasson. Ilyenkor beszélgetnek, és együtt dolgoznak a kertben. Segít kapálni, leszedi a magasabb ágakról a gyümölcsöt. Olyan gyorsan szaladgál föl-le a létrán, mint egy fürge mókus. És közben még danol is. Őt is kérleli, énekeljen neki azokból a régi nótákból, amit még lánykorából ismer. Esténként mesélteti, és látja arcán az őszinte érdeklődést.

Anna sohasem kíváncsi a tisztaszobára. Mit nézegessen ott – mondja –, hiszen fejből le tudná rajzolni a berendezést. Hideg is az a szoba, fölösleges bejárkálniuk. Ha nagy néha benyit, azt csak szükségből teszi, levesz a szekrény tetejéről egy-egy befőttet vagy almát, hogy neki ne kelljen székre állnia.

Anna a másik szobát szereti, ahol ő alszik. Beleül az öreg fotelba, magához öleli az erdőrészletet ábrázoló, gobelin hímzésű kispárnát, és úgy mondja: „mami – mert maminak szólítja, amióta a nagyanyja meghalt –, ez őrzi a te összes emlékedet”. Ezt ölelted kisgyerekként, belesírtad a bánatodat, neki suttogtad el a későbbi boldogságodat, vele osztottad meg szerelmes titkaidat, sok-sok éjszakán át. Most meg, tudom, délutánonként, amikor már elfáradtál a sok kerti munkától, a derekad alá rakod. Ez te vagy. Ez örökre megőriz számomra téged. Majd tisztán tartom, és vigyázok rá, ígérem. Nagyon szeretem ezt a kispárnát…

És félti is. Ez félti őt, ami a két nagyobb lánynak soha, eszébe se jutna. A múltkor is, amikor meglátta a nagy zsákkal, amit éppen a konyha felé cipelt, szinte kétségbeesett. „Te ezt mindig egyedül vonszolod be, nincs aki segítsen?” – kérdezte. Ő akkor nevetve megnyugtatta, hogy a zsáknak nincs is igazi súlya, hiszen csak kukoricacsutka van benne, ami könnyű, és a sparhert begyújtásához kell, hogy kéznél legyen.

A kétségbeesett, kedves leányarcot felidézve még akkor is mosolygott, amikor már egy cseppet sem kellemes foglalatosságot végzett, az éhesen röfögő, erőszakosan tolakodó kocát próbálta odébb lódítani, hogy hozzáférjen a vályúhoz, és beléönthesse a friss moslékot…

Még öt ősz telt el… azután megvolt a temetés. Az elárvult házat most csak azért nyitották ki, hogy számba vegyék, mi maradt az elhunyt után. Az örökösök közül a két idősebb lány – mert apjuk lemondott a javukra a jussáról – úgy nyomult be a tisztaszobába, mint akiknek régi vágyuk teljesült. Most már senki nem nézi, mit vesznek kézbe, bármit megtapogathatnak, kinyithatnak, s végre lekerül a párnahalomról is a takaró. A bútorokat csak futólag veszik szemügyre, hiszen azokhoz évtizedek óta senki nem nyúlt. Na, de a párnák, az egészen más! Azok száma évről évre nőtt. Most tizenegy nagypárna tornyosul a négy dunyha fölött, és mellettük, az ágy végében, még öt kisebb lapul, összepréselődve. Azokra nem is nagyon figyelnek, az igazi érték a habtiszta kongréval fedett, puha, fehér pihével töltött tizenegy nagypárna.

Valahogy sohasem gondoltak rá, de most eszükbe jutott, hogy valójában hárman vannak örökösök, de a tizenegy hárommal nem osztható arányosan. Pedig ezek a párnák érnek annyit, mint azok a televízióban agyonreklámozottak, vagy talán még azoknál is többet.

– Szerintem Annát nem érdeklik ezek a párnák – szólalt meg az egyik lány.

– Igazad lehet – kontrázott a másik –, nem férne be belőlük egy sem abba a picike, városi albérletébe. Nem is kellene várnunk rá az osztozkodás miatt, miért nem ért ide időben? Hiszen szóltunk, hogy most mérjük fel a hagyatékot.

A dilemmájuk azonban nem oldódott meg. A probléma továbbra is fennállt: hogyan osszák kétfelé a tizenegy párnát?

– Nekem kell a több, mert két gyerekem van, ráadásul lányok. Neked csak egy fiad van. Annak, ha egyszer megnősül, hoz majd ágyneműt a házhoz a felesége.

– Már az is baj, hogy nekem fiam van?! Ez nem elég nyomós érv ahhoz, hogy én kevesebbet kapjak a közös örökségből! Nekem épp úgy nagynéném volt az öregasszony, mint neked – replikázott a másik.

– Na, én kezdek pakolni. Ne húzzuk az időt, a csűrben is szét kell nézni, termény is maradhatott, sőt a padlásra is fel kell mennünk. Ott régiségszámba menő gazdasági eszközöket találhatunk, rokkát meg guzsalyt, vagy minek is hívják ezeket az ósdi, régi vacakokat… – És mintha a másik véleménye nem is számítana, a maga részéről lezártnak tekintette a vitát. A padlóra lökte a takarót, és elkezdte rakosgatni a párnákat. Eltökélte, a tizenegyből nyolcat a saját részére tart meg, ennyi ugyanis egyenlő arányban elosztható a két lánya között.

A másik először csak nézte, elkerekedő szemekkel, miként számolja ki nővére a magának szánt nyolc párnát a tizenegyből. Amikor aztán a párnák átkerültek a nővére saját térfelül kijelölt ágyrészére, mérgét nem tudta tovább palástolni, feltámadt dühét már képtelen volt visszafojtani.

– Na, azért ebbe még nekem is lesz némi beleszólásom! – kiáltotta, és indulatosan kezdte visszarakosgatni a párnákat.

– Nem addig van az! – ordította a testvére. – Ami igazság, az igazság! Kitépte a párnát a nővére kezéből, és elkezdte a legérzékenyebb pontján, szépen felépített, frissen fodrászolt kontyán ütlegelni. A szétrepedt párnából szállongó tollfelhőben egyre csak azt hajtogatta sikítva, mint akinek teljesen elment az esze: az számít, kinek több a gyereke! – Csak az számít!

– Az öregasszony is így akarta volna! De ő már nincs itt! – mondta a másik, és még folytatta volna, ekkor azonban nyílt az ajtó.

– Ki nincs itt? – kérdezte a belépő harmadik örökös. – Még jó, hogy nincs itt mami, és nem látja, mit csináltok, hogy marakodtok a koncon.

– Na, már csak te hiányoztál! – jegyezte meg pikírten, de kissé lecsillapulva a nővére. – Te hányat akarsz magadnak? – kérdezte.

– Ezekből a híres párnákból? Egyet se. Nekem csak az az avítt, dohos szagú, kicsit elszíneződött, kicsit kopott és nagyon öreg párna kell, amit mami az utóbbi években a dereka alá, támasztéknak használt. A többi a tiétek, vívjatok meg érte. Jó csatározást – mondta, azzal kiment.

A hálószobában magához vette a kis díszpárnát, egyébként a gazdaságban körül se nézett. Mit is akart volna elvinni? Aki itt a számára fontos volt, az már elment, ami pedig még fontos lehetett számára, az már az övé volt…

Hazament, és az öreg párnát az ágyára tette. Középre, a díszhelyre. Az első időben, amikor csak ránézett, egészen ellágyult. A nagymamáját nem is ismerte igazán, apja nővérét szerette nagyanyjaként. Szerette, és nagyon megviselte, amikor elment.

Hónapokkal később, egyik látogatóba érkezett barátnője megjegyezte, megérti, hogy ragaszkodik a párnához, hiszen kedves emlék, de ha használni akarja, díszül tartja az ágyán, ideje lenne kimosni a huzatot. Megértette a célzást, igazat is adott neki, hiszen az a párna akkor is ugyanolyan szeretetteljes marad, ha kimossa. Meg aztán meg is ígérte, hogy vigyáz rá és tisztán tartja. Megőrzi az a szeretett lény emlékét úgy is.

Óvatosan fejtette le a huzatot, nehogy megsértse, elszakítsa az anyagot, amikor váratlanul egy boríték pottyant ki a párnából. Kíváncsian vette kézbe. A levél mellett – mely neki szólt, és arról biztosította, hogy fogadott nagymamája mennyire szerette – ott lapult egy nevére kiállított betétkönyv több százezer forintról.

Nemhiába járt annyit a mami a piacra azzal a sok tömött libával, zöldséggel, gyümölccsel. Amit félretett, azt nem a nagypárnákba rejtette, hanem ebbe a kicsibe, amiről tudta, hogy egyedül neki lesz fontos.

Bearanyozva

A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.

Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a – változatosság kedvéért lejtős – kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.

A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.

Aki szereti a természetet, csupán azért nem mondhatja, hogy ez a legszebb évszak, mivel mindegyik szép. Önmagáért szép. A mindent zöldbe borító tavasz, a ragyogóan tarka, színpompás nyár, és – ugorjunk egyet – a kristálycsillogású, jégleheletű tél. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból az őszt, mert annak kénytelen vagyok mégis hosszabb tirádát szentelni.

Amint azt ezen a reggelen is megtapasztalhattam, egy csapásra gazdaggá lett a táj, aranyba borult a világ. A legmeghatározóbb színe az ősznek valóban az arany. De mit is beszélek? A nemesfém csupán gyenge utánzata annak, amilyen pompázatos színekkel az ősz képes elkápráztatni. Csak sárgából többfélét vonultat fel a lombok színkavalkádja! Napsárgát, a hajnal pírjával beoltva, óaranyat, azután a barnának és a vörösnek minden árnyalatát felkente palettájáról ez a rafinált, öreg festőművész, a Természet.

Tobzódnak a színek, a mogyoróbarna, az őz s a kávé sötétjétől, az égőpiroson, s a rőtvörösön át, vissza, egészen az eredeti alapszínig, a zöldig. És ami a legcsodálatosabb, hogy nem csak a lombkorona öltött tarka ruhát, de jobban szemügyre véve, egy-egy tenyeres levélen belül is váltakoznak a színek, sőt olykor egyes levélkék is megosztva színeződtek. Mintha alkotójuk csak próbálgatta volna, melyik közülük a legszebb, ezért ebből, meg abból a festékből is felkent egy ecsetvonásnyit.

Nem tudom levenni szemem az elsuhanó tájról. Mikor történt mindez? Tán éjszaka, titokban dolgozott a nagy Természetmester?

A fákon még ezernyi levél, de ugyanannyi borítja lábuknál már a földet is. Jó lenne belegyalogolni, feldobni egy maréknyi aranyat, és aláállni, mint a mesében a szegény lány, aki jutalmul kapta az aranyesőt.

A jármű szelet vet, s amerre elhalad, a forgószél megpörgeti, levegőbe emeli a pihekönnyűvé vált, száraz faleveleket. Az aranytallérok lebegnek, majd visszahullanak a földre, vastagítva a taposni vágyott, puha avartakarót.

Szép vagy, ősz! A békés, mesébe illő táj látványa annyira elandalított, már majdnem azt kívántam, bár maradna örökre így minden, változatlanul.

De hová is lenne akkor a ragyogóan fehér, téli világ? Mivé lennénk, ha tavasszal nem bontanának rügyet a fák, a bokrok, s nyáron elmaradna a tökéletes kibontakozás, a gazdag, pompás, virággal felcicomázott, gyümölccsel dúsított táj?

Szép vagy ősz, gyönyörű. Mégis, pár hónap múltán örömmel vegyes szomorúsággal búcsúzom majd tőled. És jöhet a következő felvonás, amikor is a nagy öreg, a Természet ismét elvarázsol egy újabb remekével, melynek címe Téli táj.