Reggeli áhítat

Reggeli áhítat

Csicsereg a reggel, oszlik a homály,
párállik a lég, ébred a táj.
Cseppen a harmat, dőlnek a szálak,
fűbe lapulnak, pihe-puha árnyak.
Kábít a hőség, roppannak az ágak,
nyújtózik a táj, minden víz árad.
A tüdő tágul, az elme meg bámul,
mi’ csoda a reggel, mely szem elé tárul.
Rezdül a levél, langy fuvallat kél,
nap sugarával keringőzik a szél.
Mosoly az arcon, tágul a tér,
a reggel bódulata lelkedig ér.

Vízparton

Csend – rend
raj – zaj
csobbanás, loccsanás
sustorgás és szárnycsapás
békabrekegés, lepkerebbenés
sima a víztükör
a légtér kiürül
olajfoltok a képen
bealkonyodott szépen
a ritmus nem dalol
a nádas elcsitul
gyúljatok ki csillagok
s hagyjatok,
már álmodok.

1956

Már majdnem hároméves volt. Furcsa játéknak tűnt számára, hogy az egyszobás, komfort nélküli zuglói lakásban, apja az ablak elé tolta a szekrényt. De hiszen akkor nem lehet majd kilátni! Meg kihajolni se lehet, hogy az ember szót váltson az ott elhaladókkal, mint ahogy anyja szokta gyakorta tenni, ha meglátta a boltba igyekvő kedves, öreg, szomszéd nénit.

Mindig szeretett volna a szülei között, a nagyágyban aludni, de neki volt saját ágya. Most kivételesen mégis odaengedték, aminek nagyon örült. Végre a szülei között alhatott, bár a felnőttek arcán, esti meseolvasás közben, nem a megszokott mosolyt, inkább valamiféle folytonos feszültséget, aggodalmat látott, ami benne is nyugtalanságot keltett.

A szobában hetek óta fűtöttek, korán beköszöntött az ősz, hidegek voltak a nappalok is, nem csak az éjszakák. A kis vaskályhában izzott a tűz, mellette ott állt megszokott helyén a tojásbrikettel töltött szeneskanna, de volt ott még valami. Egy vödör víz. Az okát nem értette, sosem szoktak vizet tartani a szobában.

A konyha hűvös volt, a villanytűzhely csak a főzéshez volt jó, a konyhát nem melegítette be. Mosakodni is gyorsan kellett, igyekezni, hogy meg ne fázzon, és a bádoglavórban lévő fürdővíz se hűljön ki. Azt a mosófazékban mindig a tűzhelyen kellett melegíteni, mert a lakásban csupán egyetlen helyen lehetett vizet venni, a konyhai falikútból, melyből azonban ivásra alkalmas, friss, klórmentes víz folyt.

Fürdőszobájuk nem volt, olyat csak az emeleti szomszédoknál látott, de azt is két család használta, felváltva. Szerencsére jól kijöttek egymással. Mint ahogy a ház többi lakója is. Olyan barátságos volt a légkör, mintha mindenki rokona lett volna a másiknak. A kisgyerekekre mindig az az asszony vigyázott, aki éppen ráért. Így, amikor anyja dolgozott, ő is sok időt töltött az emeleti lakóknál, legkedvesebb barátnője szüleinél.

A hátsó udvari részre muszájból, csak a vécé miatt mentek. Mindig félt egy kicsit, amikor anyja kivitte, mert nem csak hideg volt a csöppnyi fülkében, de állítólag már patkányt is láttak a vécécsészén ülni. Ez rettegéssel töltötte el, bár sohasem látott még ilyen állatot.

A vécé mellett volt a mosókonyha. Ebbe a helyiségbe nemigen jártak, de most, legnagyobb csodálkozására, mindenki idegyűlt. Valamennyi lakó. Öregek, fiatalok, gyerekek.

Máskor csak az udvaron szoktak összejönni, kellemesen langyos, nyári estéken, szalonnát sütöttek, jó volt a hangulat, mindenki örült, nevetett, vidámak voltak. A gyerekek sokat játszottak, a felnőttek még énekeltek is, volt tangóharmonika meg hegedű.

Most senki nem nevetett. A felnőttek komorak voltak, szomorúság látszott az arcukon, suttogva beszélgettek. A félszavakból nem lehetett kivenni, hogy mi bántja őket. Ő sem értette, hogy amikor a szobájuk olyan jó meleg, meg ott van a víz is, hogy ki ne gyulladjon a bútorzat, s az ablak is védett, nem lehet bedobni, se bejutni rajta keresztül, akkor miért kellett otthonról eljönni.

Nem értette, hogy most, amikor végre a szülei beengedték maguk közé a nagyágyba, a pár boldog nap után, miért kellett kihurcolkodniuk a lakásból.

A lakók még ágyneműt is hoztak magukkal a mosókonyhába. Vajon miféle közös játékra készülnek? Itt még sohasem gyűltek össze se enni, se énekelni, de aludni meg végképp nem. Legnagyobb meglepetésére, neki meg a barátnőjének, a két kisgyereknek, megágyaztak a mosókonyhában tárolt, használaton kívüli, ócska vaskádban, melyet az anyukák pokrócokkal, dunyhával vastagon kibéleltek. Itt kell aludniuk egy darabig – mondták.

Egy idő óta, kintről, az udvar felől, nagy durrogások, csattanások hallatszottak, és néha a mosókonyha fala is beleremegett. Érthetetlen dolgok történtek. És mintha a felnőttek is féltek volna. Csak pusmogtak, aggodalmaskodtak, de nem árulták el, mitől félnek. Ilyen hangulatban még sohasem kezdődött vidám ünneplés, meg idebenn szalonnát se lehet sütni. Napok óta már nem is főztek, mindenki azt ette, amit magával hozott. Akinek több élelme volt, megkínált belőle másokat is. Érdekes volt a kádban aludni, néha még viháncoltak is egy kicsit a barátnőjével. Kádban eddig még sohasem aludtak.

Ő leginkább az esti meseolvasás elmaradását hiányolta, de hát minden játékot, könyvet nem hozhattak ki a lakásból.

Annyit nyafogott, mígnem anyja elhatározta, hogy a dörgések ellenére, visszamegy a lakásukba, és elhozza a kedvenc mesekönyvét. Érdekes, de a szomszéd néni nem akarta engedni, mindenáron vissza akarta tartani. Vajon mi lehet az udvaron, mi remegteti meg annyira a házat, hogy még a felnőttek is félve mennek ki? Nem értette.

Aztán egyszer csak valami furcsát vett ki két szomszéd pusmogásából. Azt mondták: a pataktól lövik a házat, csak el ne találják ezt a szegény asszonykát! Nem kellett volna kockáztatnia az életét azért a vacak könyvért!

Sírni kezdett, féltette az anyját. Már bánta, hogy annyira ragaszkodott ahhoz a mesekönyvhöz. A felnőttek, látva, hogy pityereg, vigasztalni kezdték, de csak akkor nyugodott meg, amikor visszajött az asszony, kezében az áhított mesékkel.

Pár napig éltek a mosókonyhában, azután mindnyájan visszahurcolkodtak a lakásaikba.

Hamarosan a nagyszekrény is a régi helyén állt, s a vödör víz is elkerült a szeneskanna mellől. Az élet folyt tovább, mint azelőtt.

Csak sok év múlva értette meg, hogy mitől keletkeztek az épület falán azok a mély befúródások, amelyek korábban nem voltak ott, és amelyektől nagyon sokáig, az első komolyabb tatarozásig olyan csúf, ótvaros kinézetű volt a házuk, mert a golyó ütötte lyukak körül mindenütt lepotyogott a vakolat…

Öreg barátom emlékére

Öreg barátom emlékére

Hát elmentél Te is…
A sorsnak fel nem róhatlak téged,
tudom, az emberi élet véges.
Bár nem voltam vérszerinti gyermeked,
ha kívántad volna, ilyent gondoltál, lehet.
Tüskéim farigcsáltad,
szárnyamat bontogattad,
tanítottál szabadon élni,
nevetve félni.
Hiányod ki igazán megéli,
nejed ő.
Előbb szeretőd, majd társad s ápolód,
kivel megéltél annyi jót,
nagyszerűt, néha rosszat.
Hát pihenj öreg barátom csendesen.
Örvendj az elíziumi mezőknek,
mígnem a többiek is sorra jönnek.
Mert nem zár el a halál, sem az öröklét,
ott egyszer találkozunk majd mi még…

Ha megöregszel…

Az emlék
csak kellék,
mellyel felruházod
elmúlt életed csupasz romjait.
A szín
csak kín,
mert hamisan szépíti
feledés ködébe merült múltad.
A dallam
csak sallang,
mely hasztalan csüng
az időtől koldussá lett testen.
Az elme
csak telve
lenne jó, de értelme
veszett, üresen semmire se való.
A báj
csak fáj,
ha volt, de nincs,
emlegetni kár, ha ideje lejár.
Az érték
csak mérték,
melynek múltával,
egyenlő leszel végül a nullával.

A hatodik című novelláskötet a hónap könyvei között!

Az Ad Librum Kiadó szerkesztősége most kapta a hírt, hogy Mester Györgyi A hatodik című novellagyűjteményét beválogatták a Hónap Könyvei közé a Könyvutca bloggerei. Talán még emlékeznek Bea pozitív kritikájára a novellákról. Mi boldogan olvastuk újra ezt a recenziót.

Bea most így nyilatkozik a könyvről:

“Az Ad Librum Kiadónak köszönhetően került a kezembe Mester Györgyi novelláskötete, ami nagyon kellemes és szórakoztató olvasmányélmény volt. A novellák rövidek, az egyik humoros, a másik megindító, a harmadik elgondolkodtató. Nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet, ajánlom mindenkinek.”

Köszönjük szépen a méltatást!

Mester Györgyi és az Ad Librum Kiadó munkatársai

Függőség

A kisplasztika terén, elismert műértőnek számított, s azt sem vitatta senki, hogy gyűjteménye a legtekintélyesebbek egyike a világon. Mindent megvásárolt, amit csak megkívánt, képtelen volt a szépségnek ellenállni.

Mégis, mivel az ember gyarló, ő sem kerülhette el a végzetét, beleesett a telhetetlenség csapdájába.

Amikor a híradóban meglátta a kecses nőalakot ábrázoló szobrocskát, hevesen kalimpálni kezdett a szíve. Kapkodva vette a levegőt, úgy érezte, erős nyomás nehezedik a mellkasára. Ismerve magát, tudta, nem infarktusa készülődik, csupán elfogta a vágy, hogy a frissen bemutatott szoborcsodát minden áron megszerezze.

A riportból kiderült, a kivételes darabot magángyűjtő birtokolja, és áruba bocsátását halálos bűnnek tekintené. Azon kívül, hogy a televízió bemutathatta, még kiállítás céljából sem volt hajlandó kölcsönadni féltve őrzött kincsét.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Az egyszeri ember nyilván elkönyveli magában, ez van, és nincs mit tenni. Őt azonban nem ilyen fából faragták. Ha valamit meg akart kapni, azt bármi úton-módon, el is érte. A céljától semmi sem tántoríthatta el.

Sejtette, a szoborhoz jutás nem lesz sima ügy. A tulajdonos láthatóan nem csak a nyilvánosságnak szánta csalétekül a nyilatkozatát, nevezetesen, hogy nincs az a pénz, amiért hajlandó lenne megválni a különleges műtárgytól, mivel az családi ereklyének számít. A legenda szerint, generációkkal azelőtt, egy megszállottan régészkedő családtagjuk titkos úton, lopva menekítette Egyiptomból a páratlan szépségű szobrocskát.

Őt azonban annyira elvarázsolta, fogva tartotta a képzeletét, hogy nem menekülhetett. Rabja lett egészen, hát kombinált.

Tehetős emberként tisztában volt azzal, hogy a problémák megoldása általában a pénz. A sok pénz, esetleg a még több pénz. Először hát így közelítette meg a kérdést. Próbálkozni végtére is lehet – gondolta –, s egyenesen előállt egy hatalmas összeggel. Nekiszegezte a kérdést a tulajdonosnak, eladja-e a szobrocskát százezer dollárért?

A feltett kérdés váratlanul érte a szobor gazdáját, egy pillanatra még a lélegzete is elakadt a kisebb vagyonnal felérő ajánlattól, de aztán hamar magához tért.

A szobor nem eladó, nem és nem. Örül, hogy ilyen nagyra értékeli egy híres műgyűjtő, az ő féltett kincsét, de amit egyszer kijelentett, ahhoz szilárdan tartja is magát, a kis műremeket nem bocsátja áruba semmi pénzért.

Ha nem, hát nem. Ezzel váltak el, de ettől ő még csak sokkal jobban kívánta, mint azelőtt. Vágyott rá, hogy egészen az övé legyen, egyedül csak az övé. Hogy a kezébe fogva nézegesse, szemével cirógassa, a lelkébe beolvassza.

Persze, egyszerűbb lett volna, ha nyíltan juthat hozzá, pénzért megveheti, hiszen egy műgyűjtőnek az sem közömbös, közzéteheti-e imádata tárgyát, ami plusz élvezet. Látni, hogy mások is mennyire csodálják, irigyelve őt, az egyedüli birtokost.

A tulajdonos hajthatatlansága láttán úgy érezte, az árat tovább srófolni nem érdemes, s mivel ez nem jött be, új tervet eszelt ki.

Kinek pénze van, annak barátja is akad – tartja a közmondás. Ha nem is a legtisztességesebb fajtából. Addig érdeklődött, amíg ráakadt egy figurára, kinek megbízható alvilági kapcsolatai voltak, s felvállalta, hogy segítségükkel megszerzi számára a szobrot.

Az ügyletet különösebb bonyodalmak nélkül megejtették, s bár boldog volt, hogy falba rejtett páncéljában időről időre gyönyörködhetett új szerzeményében, kicsit elhomályosította az örömét, hogy mindezt csak titkon tehette. Senkinek nem dicsekedhetett el vele, nem tárhatta a világ elé határtalan büszkeségét.

A szoborlopás híre persze nagy port vert fel, világgá kürtölte a média, de egy idő után elfeledkeztek róla.

Egy évvel később betöltötte az ötvenet, mely alkalomból családtagjai nagyszabású partit rendeztek a tiszteletére. Ezen a születésnapi összejövetelen, kissé már kapatos fia egyszer csak félrevonta, és a következőket súgta a fülébe: tudod, most már elmondhatom, úgysincs jelentősége. Egy évvel ezelőtt, megegyeztem annak a szobornak – tudod, az a neked annyira tetsző, kecses, egyiptomi nőalak – a tulajdonosával, hogy százötvenezer dollárért eladja nekem. Az ötvenedik születésnapodra szántam, meglepetésül. Tudom, nagyon szerettél volna büszkélkedni vele a nyilvánosság előtt, és én meg akartam szerezni neked ezt az örömöt! Ha akkor el nem lopják a szobrot…

Segítség

Konkrét szándékkal ment a kertészetbe: lapos, szélesen ovális szájú kőedényt akart vásárolni, amibe valami futót vagy lassan növő örökzöldet ültethet. Aztán végül mégis mást vett. Talán a szerény kínálat volt az oka, vagy csak menetközben meggondolta magát.

A vett edény nem kőből volt, és nem is lapos, hanem magas, amfora alakú cserép, de azért a célnak tökéletesen megfelelt. A férje sírjára szánta, ami tulajdonképpen az ő majdani nyugvóhelye is lesz. Korábban nagy bokor terpeszkedett rajta, ami mára kinőtte a sírt, ezért kiszedette, félve attól, ha továbbra is rajta hagyja, az már kimeríti az elhanyagoltság látszatát. Ezt pedig, természetesen, mindenáron el akarta kerülni.

A barnás-zöldes amforaszerű cserepet a készséges eladóhölgy ott helyben megtöltötte földdel, tetejére ültette a kiválasztott kövirózsákat, és meg is locsolta. Ez tette-e, vagy hogy maga a tartóedény se volt könnyű, de az egésznek olyan súlya lett, hogy gondolkodóba esett, elbír-e vele egymaga?!

A sírkert a kertészettel átellenben, a forgalmas út túloldalán húzódott, de a temetőn belül is vagy fél kilométert kellett vinnie a cserepet. Már az is problémát okozott, hogyan fogja meg? Magához nem szoríthatja, ennek ellentmondott bézs színű kabátja és a kissé földes cserép.

Végül a kertészettől kölcsönbe kapott egy vékonyfalú, műanyag rekeszt, annak a közepére állították a terhet, és ő megindult vele.

Mivel a karját mereven előre kellett tartania, gyorsan elfáradt, letette hát a földre a cserepet. Miután kifújta magát, átkelt vele az úttesten, és lassan elcipelte a temető kapujáig. Ott megint meg kellett állnia. Amúgy ő még bírta volna, csak a gerince nem. Hiába, a csontritkulás nem gyerekjáték.

A temetőben újra kínlódott vele pár métert, azután teljesen elhagyta az ereje. A cserepet óvatosan a földre helyezte, és körülnézett. Sehol senki. Az eget sötét felhők borították, lógott az eső lába, és ráadásul éppen dél volt. Ilyenkor az emberek ebédelnek, nem járnak temetőbe, főleg ha az időjárás nem kellemes. Kertészkedni se érdemes úgy, hogy közben bármikor az ember fejére zúdulhat egy jókora zápor.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve lehajolt, és – miután ismét alaposan körülkémlelt, de nem látott egyetlen élőlényt sem –, elkezdte a földön húzni a rekeszt. Csikorgott, nyiszorgott a műanyag, rémisztő hangot adva. Szerencsére, zavarni nem volt kit, a halottak nem reklamálnak.

Néhány méter után elfáradt, és félhangosan elkezdte hajtogatni: segítség, segítség. Amikor felegyenesedett, váratlanul egy kortalan, kellemes arcú, egyszerű ruházatú férfit pillantott meg maga mellett. Hogy honnan került elő olyan hirtelen, rejtély volt számára, mivel egy pillanattal azelőtt még teljesen üres volt a környék.

A férfi felvette a földről a rekeszt, és elindultak egymás mellett. Ő persze rögtön mondta, hogy igazán kedves, nagyon köszöni, és ne féljen, nem kell messzire vinni, talán kétszáz méter van még a sírig, ahová a cserepet szánja.

Hamarosan oda is értek. A férfi letette a rekeszt, ő meg lehajolt, hogy a sírra helyezze. Még eközben is beszélt hozzá, mármint, hogy tényleg nagyon hálás, és köszöni… amikor felnézve, a férfit már nem látta sehol.

Annyira meglepődött, hogy kiment a temető főútjára, és oda-vissza járkált, de semelyik irányban nem látta a távolodó alakot. Közben észrevette, hogy az esővel terhes felhők között kis rés nyílt, és onnan a fénysugár egyenest a temető útjára esett. Olybá tűnt, mintha egy fényes ösvény lenne, valamiféle égi lajtorja, ami felvezet egészen a mennyboltig.

Leült a sírra. Gondolatban próbálta felidézni az eseményeket: amikor vonszolni kezdte a rekeszt, azt hajtogatta, hogy „segítség”, „segítség”. Vagy nem is?! Talán azt mondta, hogy „segíts ég”, segíts ég”, és az égiek segítséget küldtek neki.

Aztán meg az jutott eszébe, hogy a háta sokkal jobban fáj, mint korábban. Talán nem is volt segítsége, csupán annyira el volt foglalva a bajával, hogy észre se vette, és maga vonszolta a cserepet a sírig?!

Még az is lehet. Igazán nem is akart belegondolni. Eltemette magába a történetet úgy, ahogy megélte…