Megvetve

Szerette, ha rendben van körülötte minden. Ragaszkodott a szokványos dolgokhoz, a formaságok betartásához. Fontos volt számára a folttalan tisztaság, a mindenkori egyenesség, a hibátlan külső.

Rendíthetetlenül, szilárd lábakon állt a világban, megvolt a maga helye, és ő ezt pontosan tudta. Tudta, meddig nyújtózkodhat, hol vannak a korlátai, hol húzódik számára a határ.

Szerette, ha szerették, jól érezték magukat vele, a társaságában. Ő is a kényelem, az ellazulás híve volt. Minek az a nagy mozgolódás?! Elég, ha akkor mozdul, ha feltétlenül muszáj.

Soha nem is voltak fölösleges kezdeményezései, az önfejű, oktalan cselekvést elvből elvetette.

A küllemre is sokat adott. A külsőségeknek nagy jelentősége volt számára. Az, hogy jól karban legyen tartva, és ha bármi hiba adódik, azt mielőbb korrigálják.

Élvezte a rendezett, nyugalmas, kellemes létet, és azt, hogy értékelik, nagyra tartják, megbecsülik.

Mégis, megvetve érezte magát a legjobban.

Ami egy franciaágytól el is várható…

Kitörés

A bezártság érzetével nap mint nap meg kellett küzdenie. A fehér fal úgy ölelte körül, mint valami burok. Akárhol érintkezett vele, mindenütt korlátokba ütközött. Tudta, a fal még erősebb nála, és ő képtelen kitörni.

Hosszú ideig lanyhának, gyengének, szinte elfolyónak érezte magát. A saját elesettsége, tettre képtelensége elcsüggesztette. Mikor fog szabadulni, mi hozhatja meg az áttörést? Vagy élete végéig ide lesz bezárva?!

Aztán egyszer csak valami megváltozott. Talán ő, talán a fal?! Nem, a fal a helyén volt, és éppolyan határozottan elzárta előle a kijutás lehetőségét, mint azelőtt.

Akkor valószínűleg ő lett más… Egyre jobban érezte magában a keménységet. Szilárdabbá vált, és elkezdett formálódni. A nagy akarás, talán az tette. A vasakarat megtöri a fal ellenállását. Amikor mozdult, már nem érezte, hogy lagymatag, gyenge és akarattalan lenne. Azt már régóta tudta, mit akar, de most már azt is, hogyan tudja megvalósítani.

Vágott, ütött, és a fal feladta az ellenállást, megtört. Felszakadtak a határok, kidőltek a korlátok, és ő kijutott börtönéből, olyan lendülettel, mint valamikor az ősrobbanás.

Először érte napfény. Szinte belekáprázott. Csak nagy sokára tudatosult benne, fogsága egyszer s mindenkorra véget ért. Szabad lett, övé a tágas, fényes mindenség.

Büszkén, de azért némi fenntartással visszanézett. Háta mögött ott hevert az összetört tojáshéj…

Kritika jelent meg Mester Györgyi A hatodik című novelláskötetéről

Kedves, pozitív kritika jelent meg Mester Györgyi A hatodik című novelláskötetéről a Könyvutca blogon. Köszönjük szépen Beának!

Mazsolázgattunk a legjobb részekből:

“Megérintett, szórakoztatott, meghatott, szívesen olvastam, jól éreztem magam közben. Sőt, olyan érzésem volt, mintha otthon lennék a történetekben, hétköznapiak voltak, ismerősek.”

“A szerző nagyon sokféle történetet tár elénk, a változatosság, sokszínűség jellemzi az egész kötetet. Egy-két thrillerbe hajló esetet is kapunk,  úgy gondolom, ezeknek a rövid elbeszéléseknek a megírásához kiváló megfigyelőképesség és hasonlóan kiváló fantázia szükséges, mert az események néha igazán meglepő fordulatot vesznek.”

“Tetszett a szelídség, az egyszerűség, a finom, szolíd humor, ami belengte a novellákat, a sokszínűség, a változatosság. A történetek rövidsége nagyon alkalmassá teszi arra is a könyvet, hogy bárhová magunkkal vigyük,  ha várakoznunk kell, ha utazunk vagy egyszerűen csak rövidebb terjedelmű írásokat olvasgatnánk, akkor bátran előszedhetjük és megmártózhatunk egy-egy pillanatban, majd gyorsan át is ugorhatunk egy másikba.”

Gida

Városi gyerekként nőtt fel, aztán a húszas évei vége felé mégis úgy döntött, vidékre költözik. Egy erdővel övezett kis községben telepedett le. Dimbes-dombos, új lakóhelye igazi erdőjáró emberré tette, bár tagadhatatlan, ehhez a munkájának is köze volt, amely csendet és nyugalmat igényelt. Biológiai tankönyvekhez készített illusztrációkat, kis testű erdei állatokat, növényeket, gyümölcsöket rajzolt természet után, megfigyelés alapján, nagy precizitással és szakértelemmel.

Hamarosan magányos emberré vált. Nem akarta, de kényszerűségből hozzá kellett szoknia az egyedülléthez. Vidéken élt, egyszerű emberek között, akik különcsége, furcsa foglalkozása miatt, apránként kirekesztették maguk közül. Kis idő elteltével már teljesen lemondott róla, hogy ott valaha társra lel.

Nap mint nap kigyalogolt az erdőbe, és igyekezett a legrejtettebb zugokba is benézni, ha valamelyik apróbb erdei állat megrajzolására kapott megbízást. A feladatát sohasem nagyolta el, mindig a tökéletes hasonlóságra törekedett.

Egy alkalommal legelésző, fiatal őzgidát pillantott meg, a kócos aljnövényzetből kiemelkedő, ritkás fagyalágak takarásában. Az állat szoborszerű alakja egyből megragadta, ezért figyelmesen nézte, majd a lassan mozgó állatot követni kezdte. Pedig ez most nem is volt feladata, csupán az állat lenyűgöző, természetes szépsége ösztönözte arra, hogy próbálja rajzban is megörökíteni.

Amikor elkezdte felvázolni a karcsú, áramvonalas testet, a törékeny, kecses lábakat, már akkor tisztában volt vele: ilyen állatról valószínűleg sohasem fognak képet kérni tőle, hiszen tudottan, ő az apró erdei állatok és növények rajzainak mestere, ezért megrendelői eleve csak ilyen ábrákra tartanak igényt.

Mivel azonban nem sietett sehová, mint ahogy a vad sem, így továbbra is a nyomában haladt. Hirtelen egy kacskaringózó szederindában elbotlott, térdre esett, és amikor az állatot újra kereste a szemével, már nem látta sehol.

A bokorból, amely mögött az őz eltűnt, váratlanul fiatal, húsz év körüli lány bukkant elő. Hajladozott, valamit szedegetett. Talán szamócát, talán gombát. Ugyanolyan kecsesen és méltósággal lépegetett, akár előtte a gida. Az alakja, így távolból is látszott, hogy több mint tökéletesen arányos, szinte szoborszerű, lábai formásak, és lassú, ráérős mozdulatokkal, a fiatal őzhöz hasonlóan, ment egyik bokortól a másikig. Olyan könnyű léptekkel haladt, hogy szinte a fűszálak se hajoltak meg a talpa alatt. Amikor pedig a bokrok takarásából kiért, a nap játékosan csillant meg háta közepéig érő bronzszínű, selymes haján.

Váratlanul szem elől tévesztette a lányt. Épp egy piros bogyót érlelő galagonyabokor mögött hajladozott, amikor eltűnt. Nem jött elő, pedig percekig várta. Helyette a bokor mögül kilépdelt az őzgida. Nagyon meglepődött, hogy ott rejtőzött az állat. De hová lett a lány?!

Most a gidát kezdte követni. Talán csak egy pillanatra nézett a lába alá, nehogy megint megbotoljék, amikor feltekintve, már a gidát se látta. Tudta ő, szokva volt az erdőhöz, hogy az állatok nem hagyják csak úgy lekövetni magukat, megérzik a legóvatosabb ember szagát messziről is, hát ezen nem csodálkozott. De a lányra is hiába várt, azt se látta többé. Úgy ment haza, hogy tele volt a feje a látvánnyal. Még éjszaka is álmodott velük, a gidával és a lánnyal.

Beletörődött, nyugtázta magában, hogy egyiket se fogja viszontlátni. Nem sokan mennek be olyan mélyen az erdőbe, mint ő, „vadlesre”, a lánynak meg bizonyára más elfoglaltsága is akad, nem jár naponta gombázni.

Másnap azért megint arrafelé vette az irányt, ahol a lányt és a fiatal őzet látta. Legnagyobb meglepetésére, amikor a kidőlt fatörzsön gubbasztva, egy méretes szarvasbogár körvonalait rajzolta, halk zörgést hallott, és nem messze tőle megpillantotta a gidát. Most is nyugodtan legelészett, a zsenge füvet tépdeste, és mintha a korzón lenne, nem zavartatva magát, sétált keresztül az erdei tisztáson.

A papírdobozt a szarvasbogárral kabátja zsebébe süllyesztette, és mint valami vadorzó, megindult csendesen az állat nyomán. Így mentek hosszú ideig, mígnem az őz megállt, és hátrafordult, éppen arrafelé, ahol ő állt, aztán egy percnyi tanácstalan várakozás után, besétált a sűrű égerbokrok közé. Eltűnt a szeme elől.

Csalódottan indult hazafelé, amikor a bozótosban meglibbent valami kék színű dolog. Előbbre merészkedett, és meglátta az előző napi lányt, amint kék szoknyában, lassú léptekkel halad befelé az erdőbe, és néha le-lehajol az avarba. A karján kosár volt, valamit gyűjtögetett. Megbabonázta a látvány, mintha előző napi látomása elevenedett volna meg. Csendben ő is elindult a lány nyomán. Vagy fél kilométeren át követte, amikor a lány egy vastagabb fatörzs takarásába ért, és hiába várta, onnan többé nem jött elő.

Csak nézte, nézte a helyet, ahol a lány eltűnt, amikor a fatörzs mögül váratlanul kiballagott a gida, és kényelmesen megindult a megkezdett csapáson, befelé az áthatolhatatlan rengetegbe.

Káprázik a szemem – gondolta. – Hallucinálok. Megőrjített a magány. Szerelmes lettem egy őzbe, ami lány. Vagy egy lány után vágyakozom, aki őz képében csalogat, csábít.

Mivel már nem tűnt elébe se a lány, se az állat, hazafelé indult. Éjszaka kirázta a hideg, csak hánykolódott az ágyán. Reggel annyira összetörve ébredt, hogy semmi kedve nem volt munkához látni, hiába sürgette a határidő.

Elhatározta, munka helyett bemegy a faluba, és felkeresi a körzeti orvost, akit még nem is ismert. Nem volt rá szüksége, hiszen eddig nem volt beteg. Most viszont fájt a feje, hevesen dobogott a szíve, és hol az őz, hol a lány jelent meg lelki szemei előtt. Néha a kettő egyben, összekeveredve, ami arra utalt, hogy ő tényleg beteg, agyára ment a magány. Egy gidának követte le a nyomát, aki közben lánnyá változott, és ő az őzlányt akarta megszerezni magának. Ha ezt elmondom az orvosnak, egyenesen tovább küld a Pszichiátriára. Ez nem belgyógyászati eset, ez már komoly mentális probléma – ijesztgette, egyben nyugtatta magát. Biztos erre a bajra is van megoldás, majd valami modern gyógymód segít.

A középkorú orvos higgadt ember benyomását keltette, aki nyugodtan, közbeszólás nélkül hallgatta végig az elbeszélését. Csak a szeme kerekedett el egyre jobban, aztán már az ajkán is játszadozott egy félmosoly.

– Doktor úr, ne nevessen ki. Ez szörnyű probléma! Megbolondított a magány!

– Dehogy nevetem ki, kedves fiam. Maga művészlélek, nagy a fantáziája. Bizonyára a képzelete is remekül működik. Írja csak le nekem azt a gidát, meg azt a lányt, kicsit részletesebben.

És akkor ő újra elmondta, szinte lefestette a lányt, akit így visszaemlékezve, már földöntúli szépségűnek látott, és aki olyan légiesen könnyedén lépegetett a földön, hogy még a fűszálak se hajoltak meg a lába alatt.

Az öreg orvos csendben végighallgatta, aztán simított egyet a bajuszán, úgy mondta:

– Várjon, adok én magának mindjárt egy kis segítséget, amolyan gyorsított gyógykezelést.

Aztán kiszólt az ajtón:

– Gida, kislányom, gyere csak be!

Az ajtón pár pillanattal később belépett egy húszéves forma lány. Az alakja szoborszerű volt, őmaga nyúlánk, kecses, karcsú bokája, könnyű léptei alatt meg sem rezdült a szőnyeg. A haja selymesen vékony, bronzszínű volt, barna szeme pillantása akár egy őzgidáé.

Az öregúr akkor kimutatott az ablakon.

– Nézze csak fiatalember, a maga alakváltó őzikéje ott legel a kerítés mellett. A lányom kedvence, együtt szoktak kijárni az erdőbe, pedig én mindig mondom, veszélyes, mert rá is lőhetnek, nem tudhatja mindenki, hogy kézhez szoktatott, szelíd háziállat.

Na, menjen, segítsen beterelni a Rozit az istállóba, mert éjszakára nem maradhat az udvaron.

Amikor a meghökkent fiatalembert az őzikepillantású Gida kikísérte az udvarra, a doktor úr tovább morgott az orra alatt:

– Azt hiszem, ilyen gyorsan még sohasem gyógyítottam meg senkit. Ha ez a fiú most hamarjában nem barátkozik össze a lányommal, még megérheti, hogy beteszem az esetet egy orvosi szaklapba…

Látomások

Eredetileg másnak szánták a megbízást, de végül rá esett a választás: váratlanul lebetegedett kollégája helyett, neki kellett elutaznia az egyhetes konferenciára.

A cége kevéssé virágzó vállalkozásként nem engedhette meg magának, hogy munkatársaira sokat költsön, ezért nem kis csalódottsággal vette tudomásul, hogy míg a résztvevők többsége a Continental hotelban szállt meg, neki be kellett érnie egy egyszerű panzióval.

A szállása barátságos kinézetű, családias hangulatú, az ágynemű tiszta, a fürdő rendezett volt, nem panaszkodhatott. Meg amúgy is, csak az éjszakákat tölti ott, napközben a konferencián tartózkodik majd.

Az első este, amikor felment a szobájába, azonnal ablakot nyitott. Otthon megszokta, legyen bár tél, ő mindig alaposan kiszellőztette az alvóhelyét. Anyja szerint, ezzel biztosíthatja magának a nyugodt, pihentető alvást. Mivel elalvás előtt az anyjára gondolt, ezért nem is lepődött meg, hogy vele álmodott. A kedves halott élőként jelent meg előtte, de rendkívül kétségbeesettnek látszott, és valami olyasmit akart a tudomására hozni, hogy meneküljön, szaladjon el, mert különben meghal.

Reggel kicsit szédelegve ébredt, egyidejűleg megdöbbenve idézte fel az éjszakai látomást. Még akkor is ezen morfondírozott, amikor a kitárt ablak előtt reggeli tornáját végezte. Persze, ezt is az anyjától tanulta. A novemberi reggel friss levegője hamarosan magához térítette, ismét jól érezte magát, a munkabírása is töretlen volt.

A következő esti szellőztetésnél konstatálta, hogy gyenge a fűtés a szobában, és ha a kinti levegő ilyen ütemben hűl le, előbb-utóbb fel kell hagynia jó szokásával. Mégsem otthon van, odahaza a szellőztetés után olyan meleget csinál magának, amilyen jólesik.

Éjszaka volt barátnője jelent meg az álmában. Valamikor nagyon szerették egymást, aztán mégis elváltak útjaik, de barátok maradtak. A lány is ijedt arccal, hevesen gesztikulálva mutatott az ajtó felé, hogy rohanjon, meneküljön.

Ébredés után, kicsit szédelegve állt a nyitott ablakban, és nem értette. Mégis, miféle látomások kínozzák?! A volt barátnőjével kapcsolatban nem ilyen „látomásra” számított. Talán ha régi együttléteiket éli át álmában – azt még élvezni is tudta volna. Fejfájására  aszpirint vett be. Hiába, ha az embert álmában kényszerű látomások gyötrik, óhatatatlanul fejfájással ébred.

A harmadik éjszaka előtt gondolkodott kicsit rajta, hogy elég lenne pár perc szellőztetés, mert még a hó is eleredhet, annyira lehűlt a levegő. A fűtés meg ugye nem a legjobb. Elalvás előtt szinte félve gondolt arra, vajon miről fog álmodni?!

Hát igencsak furcsa álma volt: legkedvesebb gyerekkori barátja, tízéves képében jelent meg előtte, és a látomás focizni hívta. Aztán, amikor a labda a barátjához került, az jó messzire elrúgta, és azt kiáltotta neki: fuss utána, menekülj…

Reggel alig tudta kinyitni a szemét. A szédülés most már nagyon kellemetlen volt,  kóvályogva tapogatózott ki a fürdőszobába. A fejfájása is visszatért. Nem is végezte el a  reggeli nyújtógyakorlatokat, csak – jó szokásához híven -, az ablakot hagyta nyitva, míg a fürdőszobában készülődött.

A konferencián mellette ülő ismerőse megjegyezte: rosszul nézel ki. Olyan szürke az arcod, a szemed meg beesett, karikás. Ennyire gyatra a panzióbeli szállásod?

Á, nem – mondta ő, védve a végeredményben szimpatikus panzió renoméját. Csak nyomasztó álmom volt. De azt, hogy az elmúlt éjszakákon miket álmodott, nem részletezte.

A negyedik éjszakát töltötte már panzióbeli szobájában, amikor a nyitott ablakból meglátta az első hópelyheket. Na, ez se szokványos dolog, hogy november elején havazik. Nem is hagyta sokáig nyitva az ablakot, hanem, a szoba hirtelen lehűlt levegője elől menekülve, azonnal ágyba bújt.

Éjszaka nem jelent meg álmában senki az ismerősei közül. Viszont hosszabb ideig egy varjút látott, ami kétségbe esve, össze-vissza röpködött, és egyfolytában károgott. Kár, kár…

Reggel annyira fájt a feje, hogy majdnem lemondta a konferencia záróülésén való részvételt. Aztán, amikor a szédülése elviselhetőbbé vált, összeszedte magát, és bement az ülésre. Miközben ebéd után már a harmadik fejfájás csillapítót vette be, az jutott eszébe, hogy talán reggel nem is kellett volna olyan sokáig nyitva hagynia az ablakot. Bizonyára megfázott a hószagú, télies levegőben, és már bujkál is benne valami. Le fog betegedni, az álmai is erre figyelmeztették.

Este búcsú-partyt tartottak, másnap mindenki utazott haza. A bulin nem érezte jól magát, kicsit be is csípett, ezzel akarván túltenni magát a napok óta tartó rossz közérzetén. A szállásán, amit eddig még sosem tett, nem engedte be a korai telet az ablakon, csak bekúszott a takaró alá, és aludni akart. Várta a jóleső, pihentető alvást – most utoljára, ebben az idegen környezetben.

Álmában megjelent neki a Halál. A feketecsuklyás alak kaszát tartott a kezében, fenyegetően hadonászott felé, és mintha a néma ajkak azt sugallták volna: menj el, menekülj, vagy meghalsz…

Reggel, megébredvén, annyira rosszul volt, hogy csak lefordult az ágyról. Négykézláb vonszolta magát az ablakig. Hiába, a megszokás nagy úr…Erőlködve felállt, és kitárta az ablakot a dermesztő hidegnek.

Meg volt róla győződve, beteg lesz, vagy már az is. Éjszakai látomásai egyértelműen erre utaltak. Valami nagy, súlyos betegsége lehet. Sürgősen orvoshoz kell mennie, hogy kivizsgáltassa magát. Azért ez elképesztő! Ő, a nagy egészségmániás, aki még télen is, naponta kétszer szellőztet, edzett, fiatal ember, hogy a fenébe betegedhetett meg ennyire, egyik napról a másikra…

A tüdőszűrésen már túl volt, a kardiológián is járt, egyelőre semmi lényeges elváltozást nem találtak nála. Épp a hasi ultrahangra várt, amikor – látván a várakozó betegek nagy számát -, azt gondolta, jó alkalom kiolvasni a napi sajtót, amire amúgy sosem szokott ideje jutni. Csak megveszi az újságot, aztán többnyire bele se olvas.

A lap harmadik oldalán ismerős fotó vonta magára a figyelmét. Az ő kedves, családias hangulatú panzióját ábrázolta.

De a hír nem ez volt, hanem az, hogy „az első emeleti, 13-as számú szobában, egy idő óta rossz volt a gázkályha. Ezt nem vették észre, ezért egy középkorú férfi, egyetlen ott töltött éjszaka után, szénmonoxid mérgezésben meghalt. Az eset körülményeit vizsgálják…”.

Az ő szobája volt, ahol öt éjszakán keresztül látomások figyelmeztették a halálra.

Azért jó dolog, hogy az embernek van anyja, és jó dolog a megszokás…

Virágos hétköznapok

Már napok óta szoktatta magát a látványhoz, mégis újra meg újra szíven ütötte a falak sivársága. A folyosó piszkosfehér színe olvadt, sáros hóléhez hasonlított, melyen a szemlélődő csupán elvétve talált kisebb-nagyobb fehér foltot. Ott, ahol korábban a falra rögzített virágtartók függtek.

Azzal, hogy a folyosón tárolt, feleslegessé vált bútorokat elhordatták a lakókkal, egyetértett. Sőt, támogatta a kezdeményezést, hiszen a sok kacattól lomtár látszatát keltette a folyosó. Ezenkívül tény, hogy a sok gyúlékony anyag – egy esetleges tűz alkalmával – csak tovább növelné a lángok étvágyát.

Ugyanakkor, a folyosón virágok is díszlettek. A növények szerelmesei csak szaporították, szaporították a cserepek számát, és amikor a lakáson már túlnőtt a sok „zöldség”, a felesleg kiszorult a lépcsőházba. Persze, szép is volt. A sok zöld növény széppé, barátságosabbá, otthonosabbá tette a folyosót, ellensúlyozta egyhangúságát.

Panel. Hát, igen. Akinek csak erre tellett, az a betonkaptárból megpróbált otthont, lehetőség szerint lakályos környezetet varázsolni maga köré. Ennek egyik eszköze volt a folyosóra, a lakásajtó közelébe, a lépcsőfordulóra kipakolt, na meg a falra rögzített tartókba helyezett sok-sok zöld, virágos, virágtalan, folyton nyíló, vagy folyamatosan hervadó növény.

Na, ez ért most véget. Állítólag, új szabály – bár tűzvédelmi szabályzat addig is létezett –, hogy a tűzoltóság ténykedését semmi módon és semmivel nem lehet akadályozni. Büntetik, aki nem alkalmazkodik, vagy nem fogadja el a döntést. De ugyan már! Hát ki lenne önmaga ellensége?! Ha tűz van, muszáj oltani.

Arról azonban még sohasem hallott, hogy egy ház azért égett le, mert a tűzoltóknak útját állta egy sor, folyosóra kitett virágcserép.

Napok óta szoktatta magát a látványhoz, de csak nem tudta megszokni. Orosz laktanya – festés előtt. Harlem – festés után. Ilyenek, meg ehhez hasonlók jutottak az eszébe majd mindig, ha szeme elé került a csupasz fal. És ez naponta, óhatatlanul megesett, hiszen reggel onnan indult, és este oda érkezett haza.

Csakhogy ez a „haza” mintha már nem lett volna olyan igazi, olyan otthonos. Szinte érezte, mint szorul el a szíve, amikor a téma újra és újra előkerült. Hol a gyerekeinek panaszkodott, hol a szomszédasszonyának hozta elő, aki persze vele értett egyet, és ami miatt ő csak még jobban belelovalta magát, vagyis gyakran és visszatérően felemlegette a dolgot. Szabályosan kesergett miatta. Siratta a folyosói virágokat, különösen a sajátjait, amelyek még nem is olyan régen a falon függtek, a szemek és a szívek gyönyörködtetése céljából.

Elérkezett a születésnapja. Este ünnepelték, mert csak akkor volt otthon a család teljes létszámban. Érdekes módon virágot nem kapott. A szerettei ezt azzal indokolták, a vágott virág gyorsan hervad, annak úgyse örülhetett volna sokáig.

Helyette persze kapott mást. A férjétől parfümöt, a gyerekeitől sálat, meg különleges kávét, bonbont. Még egy pici tortára is tellett, amit el sem várt, hiszen az ő korában – lévén ötvenes évjáratú – ilyesmit már egyáltalában nem igényelnek az emberek.

A születésnapját követő reggelen, szokás szerint, a fél hatos járathoz indult. Az ajtót kapkodva húzta be maga után, a kulccsal is csak ügyetlenkedett. Igyekeznie kellett, kicsit elhúzódott a reggeli készülődése. Amint kilépett a lépcsőházba, a fény automatikusan felgyulladt. És akkor a lába szinte földbe gyökerezett az ámulattól, mert a folyosón, a lakásuk ajtaja melletti falakon jobbról és balról, gyönyörű, tarka virágok pompáztak. Még az illatukat is érezte.

Pedig csak festve voltak. Nem hiába rajzolnak olyan szépen a gyerekei.